Bánki Évának

Akárha népmesét hagynának magára hősei, úgy szalad ki két gyerek az ódon épületből az udvarra; kezüket szerelmesek módjára kulcsolva a másikéba találnak rá közös lendületük még egyetlennek vélhető céljára: „döntsük föl az itatót!” – mégsem csalódnak, hogy tervük ellobban a tonnás kővályúhoz közeledve, és lelassítva előtte csapodnak az oldalához meg sem rezdítve vizét. Még csak nem is szusszannak. A fiúcska az itató friss, hűvös tükrére hajol, és szájon cuppantja képmását: ekként példázva, hogyan is kellene őt szeretni.

Abból, hogy tette ötlet nélküli és hirtelen, látszik, sokszor elpróbálta már. „Pfuj!” – mutat a lány a felszínen haldokló néhány rovarra –, „milyen undorító!” „Te nem bírsz ilyet!” – tereli tovább a fiú bizalmatlanul, de a lányka olyan magától értetődően és figyelmetlenül csókol a fiú ajkára, ahogyan fenekéig érő, tejfölszőke haját szokta fésülni reggelente. Kigyullad a legényke arca, mintha épp az imént képelték volna fel, bizonyára azért, amire most készül. Sebtében egy hatalmas, éppen vizet szürcsölő lóböglyöt köt el az itató partjáról és nagy gyakorlattal, ügyesen ülve meg azt ujjai hegyével, a kövér potroh végén tornázó fullánkot elsőre a lányka összevont szemöldöke felé, majd a Napnak mutatja… Vigyorogva ér az istálló kapujába, hogy mindjárt egy hírhedt mén farára nyomja a bősz bogarat. „Vigyázz, még agyonrúgnak, az istenfáját!” – kurjantja el magát a kemencéje mögül idejében kigyanító pékmester, és markából önkéntelenül hint lisztet a gyerekek felé, mintha így vehetné le a rontást a fiú nyilvánvaló és tragikus szándékáról. „Hagyja csak, Zsákk! Figyeltem őket!” – hangzik, fátylasan lebbenve elő a szólítás és termetre tündér, fiatal lány jelenik meg a kisfiú közvetlen közelében. Oroszos orcáján a jellegzetesen szláv szenvedély minduntalan, ám változó erejű pírja. Szeme pedig túlságosan is, tehát pontosan mélységes kék, amely a hajóhadakat rendeltetésükkel, azok vezéreit pedig becsvágyukkal együtt szokta elnyelni nyomtalanul, akár a tenger az Athosznál. Ez a mélység a pírral együtt emlékezetesen színesedik föl mindenkori hátteréről, most épp a szerencsétlen pékmester tekintetébe sütve billogát. Kézen fogva vezeti el a gyerekeket a lány abban az állandó elragadtatásában, amelyet valamiféle zene, talán egy hegedű kísérhet belül, okot adva formás, különös, bármikor táncra fogható lépteire. Nem korholja a kisfiút, nem bünteti, pontosan úgy, miként arra az árvaság tanította.

„Elég is!” – így érzi, mégsem mondaná ki soha Laudine, és a mélységre, a pírra és gyermektelenségére egyszerre gondolva hajtja beljebb toronyszobájának ablaktábláit. Jól lakott mára a képzelete, amit ugyan utolsó árnyalatig elszív majd reggelre, kifakít a siváran élősködő valóság; mindenestre holnapig kitart, így remél. Mivel minden nap, most is eszébe jut a forrás, és ma rajta kapja magát sorsának metaforáján: mintha az ő élete is annak vizével száradt volna ki. Yvain jut eszébe ismét, annak egyszerű, lovagiatlan halála és izzó páncélja, sisakja a halotti máglyán. És a zokogó barát, a hű Gauvain a lángok előtt, amint rózsafüzérként morzsolja a rátestált, a nyakláncára fűzött oroszlánfogakat; markából még a tor alatt is csepegett a vér, ily erősen szorította. Amint ezt elgondolja, egész múltja kigyullad már, oly visszavonhatatlanul, akár a tarló, csupán egyetlen esztendő áll káprázattalanul, mégis körülragyogva e tűztől, életének leghosszabb esztendeje, amely volt kétségé, volt reményé, de leginkább mégis az övé volt. „Ó, legalább te, Lunete, édes kis Jágóm, izgága boszorkám, ha élnél – sóhajtja el magát –, de téged is elszólít vala az Úr!”

Azt, hogy életét, valamiféle elrendelt, felettes elvként, mint mások számára a vágyaik vagy a rosszindulatuk, számára Lunete rendezte, úgy fogta föl, hogy Lunete mindig úgy tervezte és szervezte az ő boldogságát, hogy nem hagyott azon kijáratot, mintegy abba falazva őt. A valóság azonban az, hogy szobalánya része volt, akár egy megelevenedő hajlama Laudine-nek, ő hordozva és juttatva érvényre Laudine életében a romantikust, megóvva úrnői büszkeségét a nyilvánvaló öncsalástól, azonban lelkiismeretét mégsem, mivel mindent az ő hallgatólagos cinkosságával tett érte szolgálója, így is tudták ezt mindketten, amíg Lunete élt. Egyszerre volt ez a cserfes teremtés belülről a végzet, és kívülről az életének legkisebb gondjával is kapcsolatot teremtő hűség. Ha Laudine étel, Lunete volt benne a só. „Szólj Lilinek, jöjjön föl – vágja a cselédhez szavait – és a kézimunkáját is hozza!” Laudine szereti Lilit, bár úgy viselkedik, mintha csak kedvelné, érzelmeinek áradását idejében apasztja el mindig, egy csepp sem csordult el soha; azonban a lány esti fölolvasását és az azt követő, gyakran virrasztásba húzódó közös hímzést semmiért nem adná. Maga alá tipegve már a csigalépcső valahány fokát, érkezik a húsz év forma lány, mint bárhová, most is idejében. Kettőt koppant az ajtón, finomat, és a szobába lép a mélység, a pír. E pillanatért rajong Laudine leginkább, és ezért, hogy napjában, akár több ürüggyel is magához rendeli a lányt, mert annak megjelenése, akár egy szemhatárra érkező tájékozódási pont, újra és újrarendezi körülötte a teret, át a szobát, ahogy elmozdul benne a lány; a vén karosszék, pedig nem unottan kopott, ha ráültetheti. Lili azonban arról, hogy jelenléte földíszíthet egy szobát, sőt, valamiféle teret változtathat át, mit sem tud. Kiejtését szépen, jól formálva köszönti az öregasszonyt. Szereti e nyelvet, a franciát, és annak, számára kedves szavait úgy forgatja szájában, mint friss gyümölcsöt, vagy még inkább, ahogy az első csók élményét szokás; és ezek a szavak mind egy-egy jelentős olvasmányába, szerelmes versbe vagy éppen lovagregénybe rohannak vele, amint kimondja őket. Laudine-nel való csevegései közben is gyakran talál magára egy homályos tekintetű férfiú ölén, miközben az vallomásával borítja el. Így él hát benne a nyelv, folyton annak irodalmába hatolva, amikor beszéli. Egyenes tartását őrizve ül le az öregasszonnyal szemben; gömbölyű, magas homlokára oldalvást fésülte rá frufruját, mintha ábrázatát óvni lehetne a tökéletesség gyanújától.