3.

– Tetováltatni kellene…
– Tessék? – figyelmem a tölgyek kérgéről fekete hajára irányul, amit a szél lazán arca elé hord, ő pedig minduntalan hiába igazítja vissza, újra meg újra a szeme elé sodródik, aztán csupasz vállaira sandítok, bokájára, valahogy megpróbálom elképzelni, tetovált nőkent, de nehezen megy.
– Mért ne? – szinte peckesen néz vissza rám. – Sosem gondolkoztál ilyenen?
– Nem igazán. Jó vagyok így – gondolkodást játszva rugdosok odébb pár kavicsot – Rajtad sem tudom elképzelni.
– Évek óta szeretnék egy sárkányt, hosszan a karomon tekergőző, királykék sárkányt, rókafejjel. Sosem vettem rá a bátorságot… vagyis… nem, nem félek tőle, csak inkább vágy maradt, mint elhatározás lett volna.
A felerősödő szél szinte teljesen elragadja az utolsó szavait.
Ahogy enyhül, akaratlanul is meg kell kérdeznem:
– Álmodtál, azóta? – sértett gúnnyal fúrja belém tekintetét, aztán az útra, előre tekint. Újra eltakaródik arca, mégis, mintha látnám a mögötte rejlő feldúltságot. Meg akarom törni a csendet, a faágak csapdosását, a levelek hullámzaját. – Én is álmodtam – zavartan nevetek. – Biztosan miattad, amit meséltél. Tömeg és sárga boríték, amit egy hatalmas kalauz ad át…
– Arcnélküli – feleli hidegen.
– Tessék?
– Nem emlékeztem rá, de tegnap éjjel folytatódott… – megállunk, Lora a fának dönti hátát, zavartan kotorászik zsebeiben, mintha ott megtalálhatná, amit mondani akar. – Kalauz kitűzője volt, magas, öltönyös alak. El akart vezetni valahova… – a szellő, vagy a szavak borzongatnak? – Nem jöttem rá hamar… Aztán megláttam a hegyeket, a vonat ablakából, feléjük mutatott és megérintett a kezeivel… Nedves volt.
– Nedves?
– Igen, és… nem is tudom… ismerős volt az a kéz, az a tapintás – most az én szemeimből próbál jelentést kiolvasni.
– Ezért akartál ide jönni? – pislogva felel csupán. Váratlanul, valami végtelen mélységből ráeszmélek, kibukik belőlem egy emlék, ami régebben égődött belénk, mint ez a szép, új világ eljött volna.  – Gyere velem.
Érzem a kezét a kezemben. Először bizalmatlan, izzadt, majd körülkulcsolja ujjaival enyéimet. Távoli dobogás az avarban mögöttünk maradó léptek zaja. Fák törzsei közt újraébredő lidércek vagyunk. És bűnösök? Leginkább bűnösök. Nyolcszáz méter toronyiránt a vörös és sárga falevelek közt. Nyolcszáz méter, egy egész világ. A levegő felénk úsztatja a víz illatát újra. Csobogás. A forrás mellett ásni kezdünk. Puszta kézzel, a fűzfa felbukó gyökerei között. Földszag és az eső íze. Gyermeki hévtől sárosan emeljük ki a régi lila szaloncukros dobozt. Egy villanás csupán, hogy minden emlék a helyére kerüljön. Lora zokogva kérlel, hogy kinyissam.

4.

Emlékeztek még? A mázsás földfröccsök, miket rám kanalaztak fekete idegenek. A távolság, ami ezen a sűrű melaszon át mintha hosszabbra nyújtózott volna közöttünk. A másik, világokon át fokozódó érzete. Az elejtett búcsúszavakban hánykódó vak őszinteség. Az utolsó Istenhez-fordulások. Emlékeztek még? Hogy vártam, hogy felemelkedve a ti arcotok legyen az első, amit lássak, és az egyetlen, amit néznék? Mert az arcok, amik valaha kinyíltak a lét kusza örvényei felé, a tieitek voltak.
Hogyan emlékeznétek, nem voltatok ott.

5.

– Hogyan felejtettük el? – Márk soha ilyen elveszettnek nem látszott, mint most, egyre csak a képet nézi, mellette a sárga borítékból gyúrt galacsint zötyköli a vonat.
Emlékszem még az első közös kirándulásokra, hárman a világgal szemben. Dani volt a legesetlenebb köztünk, Márk tökéletes ellentéte, és mindig felnézett rá. Nem csak esetlen, beteges, sovány, sápadt gyerek volt már akkor is, sokat hiányzott az iskolából. Szőke, kerek arcú csodagyerek. Mindenben többet látott, mint mások, és esténként, ha együtt voltunk, mitikus történetekkel szórakoztatott minket. Mindig egyedül játszott, ha nem voltunk vele. Papírsárkányokat készített. Emlékszem, húsvét volt, és úgy állított be hozzám, talpig sárosan, hogy keressük meg Márkot, mert adni szeretne valamit nekünk. Soha hasonlót nem láttunk azelőtt. Vagy három méteres, több elemből álló acélkék papírsárkány. Talán nem is papírból volt, medúzaszerű farkai biztosan nem. Aztán két hétig vártuk a szelet. Dani kint ült a hegyeket megelőző tisztáson, az utolsó öt napon, ott is éjszakázott. Végül mi is csatlakoztunk hozzá. Megbetegedett, de megesketett minket, hogy megvárjuk a szelet. Mindent ez a szél hozott el.
– Emlékszel a sárkányra? – kérdi Márk.
– Igen. Akkor ígértük meg, hogy… – meg kell kapaszkodnom az elhúzó tájban, vagy az ablaküvegben, ami előttem tartja.
-… hogy így maradunk örökre. Azt mondta, akkor sose… hogy akkor örökké élhetünk.
Megérkezünk. Nem költöztek messzire, talán ha fél óra volt az út. Magas dombra kúszik fel a falu. Mintha ő maga festette volna így. A vonat továbbrobog mögülünk. Valójában a falu egy hosszan kanyargó utca, a végén, a dombtetőn a régi templommal, mögötte megbúvó temetőjével. A szél kacskaringóztatja körülöttünk a korai hópelyheket. Márk az eget nézi egy percig, mintha kérdezni akarna valamit, aztán az út végéig inkább csendben a cipőjén állapodik meg tekintete.
– Vegyünk virágot? – kérdem.
– Utálta kitépve…
Végül a fényképet a magunkkal hozott keretbe helyezzük, és a sírkőhöz támasztjuk. Én, Dani és Márk, az égbe nyúló hegyek alatt, tizenegy évesen. Már mi mást tehetnénk…? Elfelejtettünk örökké élni, nem tudjuk már, hogyan kell életben maradni. Rohanni és perceket számlálni tudunk, felkészülni egy napra előre és bevásárolni egy hétre, azt tudunk, le is szokhatunk a cigarettáról, vagy a gyorskajáról, csak hát a kulcsokat nem dobhatjuk el, ami a lakásomból az övébe vezet, aztán vissza, vagy máséba. Márk keze a vállamon megoldhat bármit is? Aligha. Nem tudunk felszállni az égig, már nem szaladunk gyorsabban a fénynél.