A cigarettacsikk levettetett a földre.
Egy női félcipő sarkát mardossa épp talán,
míg az aluljáró oszlopos egét elöntve
neonfény birodalmat teremt a magány.
Elkerülhetetlenül nem létezem most.
Elmúltam; már tizennégy perce várok itt.
Hallom már mindenek felett a villamost,
s a mozgólépcső mélységes kínjait.
Metaforák nehéz húgyszagában állok,
az ember, ki elragadtatott.
Ilyenkor értem, hogy a bolyongó világok
között félúton senki sem vagyok.
„Anya, anya
ebben a sivatagban,
mért hagytál itt, ebben a sivatagban?”
P. J.
1
Miféle nyomás alatt szűkül össze
annyira bármily csöppnyi értelem,
hogy a nyeldeklő nyomorúság körbe-
tűnődik gyanútlanul, mindenen?
Mert csak a düh, az érzelmek zsebemben
eddig kockára hajtott tájai
áldozatot keresve húznak engem
bosszúvá tágítva határaim.
A gyilkos nem latolgat – olvasom.
De mégsem, hogy barátod ellen törjek.
Most felravatalozom otthonom,
bár tudom, a szabadság egyre szűkebb.
Számomra a bűnről beszélni
mindig is a legnagyobb nyomorúság;
hol ész dönget kapukat s reméli:
az ítélet enyhébb lesz, mint a vád.
2
Nyugodtan ülnöm tényleg nem lehet,
most jut eszembe, s látom,
milyen veszélyes ütközet jöhet
s benne egy mozdulásom,
akár valami csecsemőnek,
hisz nem tud szólni még,
szögein a veszélynek egyre
tudatlansággal ég
és csak tolulnak egyre feljebb
az értetlen közök,
amit nem jár be semmi ember,
nem tölt ki semmi rög,
és az utalást csak e lomha
kis pillanatban értem;
miféle álmot vártam én, ha
mi sosem voltunk ébren?
3
Mivel feltorlódik minden mögém,
leküzdhetetlen, hogy megértsem,
mi is zajlik, mi evődik be rég
a csakis engem megillető térbe.
Ott ül. És ezt mindig látni fogom,
hogyha nem leszek egyre bátrabb,
ő nem szégyenkezik megadni mindent
az én tulajdonomból, önmagának,
s valahogy mindig az az érzet
kerít be, hogy én vagyok a hibás.
Ha őt ölöm meg, vagy magammal végzek…
sem lesz csendes az elmúlás.
Valahol legbelül érzem az ízét
a húsának, amint jogom szétveti,
s talán ez jobb; csak ideiglenes lesz,
hogy anyám hiányom követeli.
Akakij Akakijevics reggeli közben arra az elhatározásra jutott, hogy elég, ma megmondja a szabónak, hogy ha nem fejezi be a kabátját, akkor… hát valami lesz.
Egész úton hergelte magát, s odaérve szinte kirántotta helyéről az üzlet ajtaját. A várakozó-szerű előszobában megtorpant, mert mégsem lehet valakit átgondolatlan, hebehurgya mondatokkal rendbe tenni. Leült az egyik székbe, megállapította, hogy a szabó még mindig dohányzik, és elkezdett kotorászni az asztalra rendezetlenül kitett könyvek között.
– Az ifjú W. új szenvedései? Hmm, ez biztos valaminek a második része, az a mihaszna meg persze nem tette ki az elejét!
Rántott hús olajos szaga pöckölte meg az orrát, mely a liftakna nyitott ablakából kúszott le a szabóhoz.
– Az orr. Micsoda bóvli cím! Gogol – Akakij Akakijevics tudatalattijában valami megmozdult; szokatlan, ismeretlen dolgot érzett és tudott, amit valójában nem érzett és nem tudott. Az 58. oldalon eszmélt magára.
– Mekkora egy balek ez a Kovaljov!
Miután az asztalon levő romana magazin címlaplánya rákacsintott, visszamenekült a megsárgult lapú, dohány szagú könyv történetébe.
– Jööheeet! – ordított ki kecses hangján a varrómester. A füst mindenfelé gomolygott a szobában, de Akakij Akakijevicset már nem zavarta, csak legyen végre készen a kabát.
A szabó két szótagnyi köszönés után elájult. Még megvártam, míg Akakij drága a tükörbe pillantva elkékül, majd jókedvűen kisurrantam az utcára, s letüdőztem az első szippantásnyi levegőjét a szabadságnak.
ORr
( Személyi asszisztens: Sz. Ritus N.)
És akkor megláta engem színről színre
– ezt bizton mondhatom -,
és elfordula ő tőlem nagy sietve,
hogy arcán a borzalom is.
Midőn én így árván magamban állék, és
merengtem bennem futó
lábának porának képével jajongva,
albérleti balkonomra szálla egy-két
hol lilának, hol lilának látszó pernye,
és kezemben Philip Morrisszal nézvén
látám, hogy semmi nem üle a szemközti
díszfa csenevész ágán.
És akkor meglátám őt én is színről színre
– ezt bizton nem mondhatom -,
és lábam pora már veré fel erkélyem
úgy sieték le a lépcsőházban a lépcsőfokokon.
Futván futék az én atyámhoz kérvén őt
új színeimmel: eresszem el bátran, most már
bátran eresztvén el.
Ami emlékezetes, a többit jóformán elfeledtem:
a csattanós kapufa, a második félidő
első harmadában, az első félidő
annyi elpuskázott helyzete után –
kiszorított helyzetből, szinte nullszögből
találtam el a rövid pipát, izomból.
A labda elgurult a vonalon, egy pillanatra nagy volt a csend;
aztán szép lassan oldalra csorgott.
Még volt hátra vagy félóra, ez már
meglehetős lagymatagon telt –
csak brusztolás folyt, nem bírtunk egymással,
mindenki azt várta csak, találjon egy gólt, vagy legyen vége már.
A 70. perc tájékán cserélt,
de ettől mit sem változott a játék képe,
nekem, mondhatni, fel se tűnt.
Így aztán 0-0 lett a végeredmény.
Vagy 1-1, ez már jóformán lényegtelen.
Én kiestem akkor abból a csoportkörből,
ő idegenben lőtt góllal továbbjutott:
és ez számít. Minek már régi téteken, régi formákon rágódni
vagy barátságosat játszani: már minek?
Különben az összefoglaló fenn van a neten, újranézhető:
a vak is láthatja, hogy én voltam a jobb.
Egyébként talán még alkalom is lesz az újrajátszásra,
ez csupán sorsolás kérdése, helyezéseké,
akárhogy is: ilyen messzi bajnokságokból ritkán kerülnek össze.
Ha mégis, hát rég másik csapattal, edzővel, más ambíciókkal,
és akkorra mindez már csak statisztika.
Először töltsd ki a jelenléti ívet, de
figyelmesen, tudom, hogy a
tekinteted átsikláshoz szokott,
mint mikor csatornák közt szörfölsz,
de most gondolj inkább valami
szépre, jelentősre. Legyen pince,
kecses boltívvel, fehér, mint a hátad,
a hajlás szöge is éppoly elegáns.
Csak jobb itt, mint a padláson,
bár ugye ami fent van, ugyanaz,
kivéve parabola. Ha meguntad,
hogy a türelmesen fekvő vörös-
boros palackokat mustráld, nyisd
ki a legjobbat és tölts magadnak egy
pohárral. Ezt szükség szerint ismételd.
A végén az üres üveget egy ívelt,
lendületes és hangsúlyos mozdulattal
hajítsd ki az útra. Mutatom, így. A
talajt ne becsüld alá, előbb,
vagy utóbb minden felbomlik,
mindenki a rászabott űrt tölti ki,
magának.