Lánynak sem volt normális. Zsilettel hegedült a karján. Szép, mi, mutatott róla néhány régi, barna fotót. A harmincas évek közepén, kilenc évesen. Okosabb volt az mindnyájunknál. A politikusoknál, még Horthynál és Rooseveltnél is okosabb volt, kilenc esztendős korában… Az anyánk két héttel később, akkor hozták haza valamelyik pesti klinikáról, addig látni sem akarta, megtiltotta, hogy bármelyikünk bemenjen hozzá vagy édességet, gyümölcsöt vigyünk neki. Apánk mehetett csak be, egyszer a hivatalos dolgokat elintézni meg valami pénzzel. Kemény és korlátolt asszony volt. Amikor megjött, először hagyta, hogy egyen, csúnyán lesoványkodott szegényke, majd megkérdezte, miért. Aztán hallgatott, egy vázába töltött friss vizet, visszarendezte a nárciszokat, szerette a nárciszt, más virágot meg sem tűrt maga körül, állítólag kivágta az udvarlóit, akik nem nárcisszal hízelkedtek neki, meg francia krémessel (a krémes szeretetét bécsi nagyanyja hagyta rá), még a járási bíró fiát is, pedig az aztán szép férfi volt, bálokba járt, Pesten tanult, két idegenül is beszélt. Idegesítően hosszan tudta állítgatni a nárciszait, így büntette az egész családot, a hallgatásával, hüllőtürelmével, torokköszörüléseivel. Nézett kifelé az ablakon, két keze járt a virágok körül, és nem evett, nem takarított, nem főzött, nem csinált az az ég világon semmit, amíg meg nem kapta, amit akart. Még le sem feküdt, ha bírta, inkább összecsuklott a kimerültségtől, nem engedett. Szegényke leejtette a kanalat is, úgy sértette a levegőt a kérdés. Remegett, mi az ajtóban kuksoltunk, bátorítottuk egymást. Remegett, nem félt, pedig kilenc évesen nem normális nem félni, egyáltalán nem normális nem félni. És nem ismerted anyánkat…

Remegett, a düh remegtette. Aztán elcsendesedett, ilyet sem láttam még, az egész teste csendesedett el, valahogy úgy, ahogy egy gépet kapcsol ki az ember. Felvette a kanalat, szépen megtörölte, leült, egyik lábát keresztbe kígyózta a másikon (az egész család nagyon hajlékony, gyenge csontú), anyámra emelte a tekintetét, édesanyám… és a maga kilencéves beszédével elmagyarázta anyánknak, hogy mit fog zúdítani Európára a náci Németország, még azt is mondta, hogy Hitler majd megöli magát. Mi, idősebbek, kerek szemmel figyeltük, azt se tudtuk még akkor, talán harmincöt lehetett, hogy ki az a Hitler, micsoda az a náci Németország. Mi a szomszéd srácokkal, a babáinkkal és anyánk szeszélyeivel voltunk jóllakatva. Kilenc éves húgunk a világpolitika tragikus fejlődésén eszmélkedett, és felvágta az ereit tiltakozásul egy távoli ország idegen politikusa ellen. Hogy foghattuk volna fel ezt akkor? Meg egyáltalán…

            Két évvel később egy klinikára vitték, mindenfélét beletömtek, egy német orvos beszélgetett vele, sakkoztak is, azt hiszem. Egyszer hazaengedték, talán negyvenkettőben, a háború miatt, nagy szegénység volt akkor, össze kellett tartanunk, ez a hallgatag és kezelhetetlen kis idegen megkeserítette a nyomorunkat, szétzilálta az állandó rettegést, végignézte, ahogy a menekülő katonák megerőszakolják két nővérét, majd megmérgezte a kutat, döglöttek is utána, a falubeliek és mindenki. Amikor anyánk megtudta, hogy ő volt, arcon ütötte. Ököllel, mint egy férfi, megcsontosodott és kiszáradt a háború alatt. A teste és a lelke is. A felszabadítás után úgy nézett ki, mint egy kóró. Szegény, mindent kifacsart magából, hogy túléljük. Ő hasba szúrta, egy átkozott petrezselymes késsel, a saját édesanyját…, az anyánkat. Mi álltunk az ajtóban, mindez kint történt, az udvaron a lugas alatt, és néztünk, először fel sem fogtuk, mi történt. Este volt már, majdnem sötét, azt hittük, végre megbékültek és most összeölelkeznek. Csak amikor szétváltak és anyánk megtántorodott, néztünk össze, hogy a másik is bajt gondol-e. Ottmaradtunk, nem mertünk közbeavatkozni, annyira tartottunk anyánktól, hogy hagytuk volna megdögleni, hagytuk volna, hogy az a szemünk láttára koncolja fel.

            Aztán elment. Fellélegeztünk, örültünk, amennyire akkor lehetett, az első este megittunk egy üveg pálinkát, csak a lányok és az anyánk. Kicsit sirattam, mintha temettünk volna. Éjjel, titokban sírtam utána, egyik nővérem is, egészen biztos, közös ágyban, közös paplannal aludtunk, hogy melegítsük egymást, sokáig rázkódott, remegett azon az éjszakán. Visszagondolva, igen, azt hiszem, külön-külön mindnyájan megsirattuk. Még anyánk is, a maga módján.

„Először jöhettem velük aznap. Furcsa amikor a félelem, szinte rettegés, a kíváncsiság és a belső szorongás, vagy talán inkább izgalom így ötvöződik. Nem tudom másokkal hogy történik ez meg, vagy egyáltalán megtörténik-e, de bennem ritkán hatalmasodnak el az érzések, nem engedhetem meg magamnak. Egyszerűen nem vagyok abban a helyzetben.

Hajón jöttünk, és már napokkal korábban elkezdődött a készülődés. Itt Szicílián jól megvagyunk egyedül, mindenki ismer annyi embert, hogy ne legyen szüksége külső segítségre, és a főurak sem utasítgatnak minket, így a szokásos kereskedelmi hajókon kívül, – melyekről csak a posztók, az illatszerek és a kegytárgyak érték el a szárazföldet, a tengerészek s (legfőképp) a hírek sohasem, – nem volt mindennapos az utazás a nagy földrész felé. Különben is hallottuk, ha valaki mégis rászánta magát, furcsa helyzetbe került. Idegen volt otthon, hiszen a nyelv és a nemzetség közössége eltörpül a hagyomány és a megszokott kapcsolatok, titkos vagy nyilvános, sötét vagy tisztaszívű ismeretségek mellett. Nem értette a visszatérő utazókat senki itthon sem, amikor nem csak a lelkendezés hangjait fedezhettük fel az útinaplók papírvékony lapjain, vagy az elbeszélőknek a csalódottság és lenyűgözöttség kettőssége miatt halovány fátyolossá vált hangjából. Én sem értettem. És nem is kérdeztem. Kétségeim mindig is sötét felhőt vontak körém. Visszatekintve mai megnyugvásomból már látom, micsoda szerencsétlen vagy álnok az a felettem álló ok, amivel ez magyarázható. A közemberek, a szolgálók előtti megjelenésem elvárt tökéletessége jéggé fagyasztott kívülről, és későn jöttem rá, hogy e tekintetben nincs különbség a tanult vagy nemességet örökölt és a póriabb sorba született szem között – férjem sem láthatott mást, csak ezt a hidegséget, így lépésről lépésre vesztettük el azt, amiért együtt éli le két ember az életét, és ez a sötétségbe burkolt mindannyiunkat, majd végül az egész elátkozottnak hitt és most hátrahagyott rideg házat.Azt remélem Uram, én leszek az első, aki elmondhatom: Itália megváltott, és én megválthatom a kétkedő embereket gyötrelmeiktől, ha leírom, mi történt velem, és hogyan hagytak el árnyaim a szárazföldön, ahová mindenki a megváltásért indul, de kevesen térnek vissza úgy, hogy megtalálták.”

Andolini nemes úr felindultan olvasta a piros könyvet, amelyet a kezében tartott, és minduntalan meg kellett állnia, mert nem tudta az erős szél miatt, vagy valami felsőbb hatalom miatt, amely érzelmeit keríti hatalmába, de folyton megremegtek az ujjai. Középkorú szicíliai nemes volt, és először ment el egész udvartartásával a húsvét ünnepére Itáliába. A hajóút hazafelé is csendes és napsütötte volt, Andolinit most mégis megnyugvás és boldogság töltötte el, habár idefelé, és előtte már évekig, úgy érezte, az érzések korából egyszerűen kinőtt. Olyan ez – gondolta – mint asszonynál a gyermekáldás. Egy bizonyos koron túl az ember már nem számít rá. Minden asszony kinő abból a korból, mint ahogy a férfi az érzelmeit hagyja el, és az értelemnek adja át a helyet a fejben. Éppen ezért volt, hogy az utóbbi néhány nap eseményeit a Keresztelő Szent János születése körüli csodás eseményekkel hozta párhuzamba, mintha az angyal a megszokott idő elteltével neki még hozott volna olyan boldogságot, melyeket megszokott esetben kora már nem tudhatna magáénak. Visszavette kezébe a kis könyvet, és leült egy árnyékosabb helyre az árboc mellé, nekitámasztotta a hátát, és folytatta az olvasást.

„Első nap kikötöttünk, nagy a zajongás, a szolganépek keresztül-kasul taposnak ilyenkor mindenen, és különben is hasogató fejfájást kaptam attól a szúró meleg napsütéstől, ami erre az országra jellemző, s amitől én a hosszú évek alatt házam homályába burkolva mégis elszoktam. Ünnepséggel fogadtak minket, ami engem azelőtt inkább fárasztott, mint szórakoztatott, így már a partraszállást megelőzően, jó előre próbáltam alvást színlelni, hátha megúszhatom a hangoskodást és a köszöntőket.

Tervem azonban rögtön kudarcba fulladt, amikor a távolból megláttam Itália partjait, a sokat látott utcákat és a szikrázó napsütésben hunyorgó sötét szemű világos házakat. Semmit sem tudott ez a hely rólam, és semmit sem tudhattam még róla. Hirtelen rámtört a gondolat, hogy amikor talajára lépek ennek a földnek, semmi más nem vár itt, sem árny, sem köd, csak amit én hozok magammal múltamból. Azt hiszem, a változás lehet hirtelen, nagyszabású, és lehet lassan beköszöntő, aminek nem látjuk a végét, csak érezzük, hogy bekövetkezett. Én valahogy mégis úgy éreztem abban a pillanatban hogy változhatom. Emlékszem az érzésre, mert akkor töltött el először, amikor a kis házak közt megláttam a hatalmas templomot bölcsen a tengerre kémlelni. Ő köszöntött engem azon a reggelen, amikor Andolini nemes úr és egész udvartartása megérkezett a húsvét ünnepére Itáliába.”

Andolini zavarban volt. Kikötés előtt ő is a templomra bámult, bár teljesen egyedül érezte magát a hajó tatjában, és csak egy kabinablak félhomályából tekintett fel az épületre. De kezdte sejteni, hogy az évek során nem ez volt az első alkalom, amikor tekintetük így sodródott el egymás mellett.

„A partraszállási ceremónia és az ünnepség pedig egészen máshogy zajlott, mint ahogy arra számítottam. Nem tűznyelők és gyümölcskosaras asszonyok vártak ránk, hanem csendesen álló sereglet, közepén a papsággal és a kolostor főapátjával, aki a templom püspöke is volt egyben. Amikor kiszálltunk, csendes áldással fogadtak, majd lassan és gyalogosan indultak el velünk előre eltervezett szálláshelyünk felé. Mi is akaratlanul csöndbe burkolóztunk, habár nem értettem pontosan, miért ez a gyászos túlvilági hangulat. Csendben haladtunk egészen a szálláshelyünkig, ahol hangulatos kertbe vezettek minket. A szolgálókkal felküldték utazóládáinkat és úti kosarainkat, majd az apát úr két kőpadra mutatott a kert egyik árnyasabb részén, az egyikre le is ült, maga mellé vonva egy szerzetesi beavatás előtt álló papot. Én és még néhány ember leültünk velük szemben. Próbáltam kivenni az apát arcának mozzanatait, de – talán a sűrű fátylam miatt – nem sikerült pontosan megfigyelnem az arcát. Ami viszont azonnal megragadott, az a csendes, mégis ércesen zengő, határozott, ugyanakkor simogató hangja, ahogy megszólalt.

Rövid imát mondott, megköszönve az Úrnak szerencsés megérkezésünket, és kérve, hogy továbbra is ő legyen a mi áldásunk. Azután illendően köszöntött minket, majd megkérdezte, nem vagyunk-e túlzottan megfáradva az utazás nehézségeitől, tudnánk-e csatlakozni hozzájuk az esti vesperásra a főtemplomba, mert a város nagy eseménye következik ma este. Minden évben eléneklik ugyanis a világ gyásznapján, feltámadás vasárnapja előtti pénteken a megváltó anyjának fájdalma előtt tisztelegve a hagyomány és hit szerint neki tulajdonított imádságos éneket. Majd meg is ismertetett minket az ünnep itteni szokásaival, beszélt nekünk ezeknek a napoknak a sajátos jelentéséről és szentírásbeli vonatkozásairól, végül pedig az imádságos ének szövegével is megismertetett minket.

Rám, nem is értettem miért, megmagyarázhatatlan módon megnyugtató hatással voltak szavai, amelyek a béke hangján, bölcsen beszéltek olyan dolgokba bevezetve engem, amelyekről eddig igen kevés tudással rendelkeztem. Elmagyarázta, hogy az imádság szövegét miért ilyenkor éneklik el, és megvilágította a szenvedő szűz szavait a Biblia különböző textusain keresztül is. Addig át nem élt gondolatok tolultak fel bennem, és éreztem, nem véletlenül öntött el furcsa érzés már a partraszállástól kezdődően. A szenvedő anya alakjára sohasem gondoltam még a húsvét alkalmával, sohasem köszöntem még meg neki magának, hogy fiát, úgy, mint azt ahogyan az Atya kívánta tőle, kérésére önként engedte feláldozni. És hogy mégis mennyire megszenvedte ez az asszony, hogy a világ bűneit épp az ő méhéből származó csecsemő kellett, hogy elvegye. Áldás ez és átok, kegyelem és büntetés, irgalom és kegyetlenség egyazon időben. Kegyelem a szolgának, büntetés az anyának, áldás a hívőnek és átok az asszonynak. Eszembe jutott két otthon hagyott gyermekem is, és az addig ki nem mondott szavak, amelyekkel tartozom nekik. Ez volt talán az első húsvét, amely az én húsvétom is volt. Nem csak szertartás, hanem ünnep. Együttérzést, csodálatot és imádságot váltott ki belőlem az az asszony, akire keveset gondolunk, pedig mindent odaadott ennek a világnak. És ahogy az öreg apáttal együtt az ő imádságának a szavait énekeltem, kezdtem megérteni, miért kellett hajóra szállnom, miért történik velem mindaz, ami szokatlant megéltem ilyen rövid idő alatt ezen a parton. Pedig ennyi meglepetés az előző húsz évemre összesen nem jutott.”

Egy pillanatra megint abbahagyta az olvasást, mert fordult a hajó, és ismét rátűzött a nap. Andolini a felindultság és a megnyugvás közt ingadozott, és visszaemlékezett azokra a remegő elefántcsont-kezekre, amelyek a szent énekeskönyvet fogták ott mellette a padon. Visszaemlékezett azoknak az ujjaknak a remegésére, és az évek óta akkor először hallott hangra, amelyhez foghatót soha nem hallott még és azelőtt már sok évig el is tűnni látszott az életéből. Visszaemlékezett az indulás előtti percekre, amikor kezébe kapta ezt a kis piros könyvet. És visszaemlékezett az apát úr áldására is a hajóra szállás előtt: „Áldott legyen ő és egész háza népe, mert otthonára talál az, aki a meghalt és feltámadott Úrra talál, és szeretetet talál, aki meg tudja osztani azt”. És kezdte megérteni, hogy mi az a furcsa, de lassan is érkezhető változás, amelyről a kezében tartott kis könyv első lapjain olvasott, hogy mi az az érzés, amelyet ajándékként visszakapott az eltelt néhány napon.

„Aznap este az apát úrral és a fiatal pappal együtt a templomba mentünk és együtt hallgattuk meg a misét. Csendes volt és egyszerű, mégis a dicsőség légköre lengte be minden pillanatát. Az apát szavain és a saját érzéseimen gondolkodtam a templom csöndjében. Hosszan és kitartóan ragaszkodtam az érzéshez. Alig tudtam követni a szentmise menetét, annyira lefoglalt ez az állapot, amelyhez hasonlót nem éreztem még azelőtt, és nem is tudtam – most sem tudom – pontosan elmondani. Nem voltam akkor sem térben, sem időben, nem voltam sem nő, sem férfi, nem voltam sem öreg, sem fiatal. Nem éreztem hideget, sem meleget, nem szomorkodtam, és nem nevettem. Templomban voltam, és az Úr kegyelmezettje voltam. Templommá lettem, és az Isten gyermekévé váltam.

Majd megszólalt az a túlvilági békével és nyugalommal telített ének, ahogy a szerzetesek kórusa elkezdte énekelni a Stabat Matert. Önkéntelenül suttogott egy nép, önkéntelenül nyíltak a torkok, önkéntelenül zengett fel egy város. Stabat Mater dolorosa, juxta crucem lacrymosa dum pendebat filius…

És ott a nyugalom templomában templommá lettünk, és így köszöntött ránk Húsvét ünnepének szombatja. Gyászoltuk a kereszten meghalt Istenfiát, imádkoztunk a szenvedő anyához, szavait vettük ajkunkra és nem sírtunk, nem volt ott szomorúság, hanem tisztelet, nem volt bánat, hanem csendesség, mert megértettük: az Úr feltámadt, az Úr valóban feltámadt, áldassék örökkön az Ő neve.

Akkor néztem önre Uram, sok éve már nem néztem önre. Mert akkor abban a pillanatban megéreztem, az Isten közössége megtalált bennünket. Akkor kértem ránk újra a Mennyország áldását, akkor éreztem először, hogy a feltámadott Krisztus, aki idesegített mindkettőnket. Akkor tudtam meg, hogy ha az Úr segítségét kéri, a fagyott lélek felengedhet. Áldott legyen a feltámadott Krisztus és az ő szülőanyja, a Mi Asszonyunk, aki visszavezetett engem az ön házába! Soli Deo Gloria!”

Andolini most nem ment arrébb. Engedte, hogy a nap az arcába süssön. Felesége a hajó tatjának kabinjában a béke álmát aludta. A kapitány a kormányos tengerész mellől lekiáltott neki a parancsnoki hídról, hogy perceken belül kikötnek ismét Szicília partjainál.
Andolini nemes úr elmosolyodott. És soha többé nem állt az árnyékba.

1880 kora tavaszán D. grófot, F.-i kastélyában felkereste Hanzély tiszteletes, a falu lelkésze, pár lépéssel mögötte egy tizenhatéves-forma parasztlány lépdelt. Hanzély, aki régóta igen bensőséges kapcsolatban állt a grófi családdal, némileg zavartan és a szokásosnál halkabb hangon arra kérte az uraságot, fogadja szolgálatába a lánykát, akinek szülei nem élnek, egyéb rokonsága, vagyona, megélhetése pedig nincs. D gróf, lévén jó szívére büszke ember, nem utasíthatta vissza Hanzély tiszteletes kérését, noha sem újabb szolgálóra nem volt szüksége, sem pedig Christine Adler – így hívták a leányt – nem nyerte el tetszését, sőt annak szemtelen, mi több dölyfös tekintete szinte ellenszenvet ébresztett benne. Pedig Christine amúgy csinoska volt, középtermetű, izmos alkatú. Enyhén férfias rajzú, ám vonzó arcát szőkésbarna, göndör haj keretezte. Egész külleme méltóságot és erőt sugárzott, sötétzöld szemében értelem csillogott, D. gróf mégis úgy érezte, valami kegyetlen, idegen és nyugtalanító rejlik e csábító díszletek mögött. Bár a grófnak nem volt szokása a személyzettel való társalkodás, több kérdést is föltett a lánynak, amelyekre rövid és értelmes, de nem mindig kielégítő válaszokat kapott.
D. grófnénak összesen öt lánya született, közülük ekkor már csak a legidősebb, Elza és a két legkisebb Tony és Grete volt életben. Christine a két kisebbik grófkisasszony felügyeletét, ellátását kapta feladatul: a francia nevelőnő és a kulcsárné irányítása alatt kellett tevékenykednie. Hamarosan kiderült azonban, hogy a tisztes kenyérért, amelyhez az F.-i kastélyban jutott, a lány egyáltalán nem hálás: reggeltől estig regényeket s történelmi könyveket olvasott, angolul tanult és a két kontessz felügyeletét többnyire elhanyagolta. Ráadásul időről időre, a gyermekeket halálra rémítő görcsrohamok gyötörték: e rohamok alkalmával szemét forgatta, hörögve fetrengett a földön, és hangosan kiáltozott. Orvossal viszont nem engedte megvizsgáltatni magát, avval fenyegetőzött, gyufát iszik, ha a doktor egy ujjal is hozzá mer nyúlni.
Christine legkellemetlenebb szokása mégsem görcsrohama vagy lustasága, hanem állandó, kényszeres hazudozása volt. Impertinens módon azt állította, hogy ő valójában egy távoli ország, Kuscan emigráns hercegnője, trónjának örököse, kinek trónbitorló unokafivére miatt kell bujdosnia s álnéven rejtőzködnie, egészen addig, amíg fel nem virrad a nap, a hazatérés napja, melyről kellő időben anyai nagybátyja értesíti majd. Nagybátyjától korábban kapott s azóta is kincsként őrzött levelét büszkén meg is mutatta a halovány, fantáziákra erősen hajlamos Elzának, akit teljesen lenyűgözött az új szolgáló különös és titokzatos személyisége. Utóbb a grófné is megvizsgálta az írást: nem latin, de nem is cirill, ákombákom, cirkalmas betűkkel írott szöveg volt címzetlen, különös illatú, viaszpecsétes kopertában. Mikor a grófné arról faggatta Christinét, hogyan kaphatta meg a levelet, ha a boríték címzetlen, ő a zavar legkisebb jele nélkül felelte: hazájában nincsen posta, külön futár hozta az üzenetet s vitte volna a választ, ha meg nem fojtják egy magyarországi fogadóban. A többi szolgáló s a grófi család kezdetben csupán mosolygott a lány lódításain, ám mikor Christine nem csak Elzát, a gróf legidősebb, s legféltettebb lányát, hanem magát a grófnét is láthatóan kezdte megfertőzni hazugságaival, a gróf úgy döntött, elejét veszi a további ostobaságoknak. Maga elé rendelte hát Christinét és felelősségre vonta, a lány azonban semmit nem volt hajlandó visszavonni állításaiból. Arra a kérdésre pedig, hogy hol, merre fekszik ez a nevezetes Kuscan, Európában-e, vagy netán Ázsiában, azt a választ adta, hogy Kuscan egyszerre tartozik Európához és Ázsiához, olyan ország, ahol kereszténynek és muzulmánnak egyaránt csupán hazudják magukat az emberek, mert valójában a hegyek szellemeiben hisznek, és nékik áldoznak ellenségeik vérével.
A gróf hallva e szörnyűségeket, addigi négyhavi szolgálata bérét további háromhavi járandósággal toldva meg, azonnal hatállyal elbocsátotta szolgálatából a lányt, ajánlólevelet azonban nem volt hajlandó adni neki.
Christinét egyáltalán nem rendítették meg a történtek, szó nélkül szedte a cókmókját és Magyarországra utazott, ahol is Pesten, a Király utca egyik emeletes bérházában vett ki szobát. Mivel foglalkozott a magyarok fővárosában, rejtély, csupán annyi bizonyos, hogy esténként, fekete selyemruhájában és feltűnést keltő férfikalapjában magánlakásokon tartott, titokzatos találkozókra járt. Elzával, aki apja tudta nélkül, anyagilag támogatta a lányt, továbbra is folyamatosan levelezett: Leveleiben eleven, ám helyesírási hibákkal tarkított portrékat rajzolt újdonsült ismerőseiről, beszámolt a pesti szenzációkról, azt írta, franciául tanul, és adományokat gyűjt a fegyverekre, amelyekkel majdan kivívhatja népe szabadságát. 1880 decemberében Christine Adler a Rókus kórházba került könnyebb szúrt sebbel, amelyről a rendőröknek azt állította, hogy egy feketeszakállas merénylő ejtette rajta. Az alapos orvosi vizsgálat azonban hamar kiderítette, hogy a seb önkezűség eredménye, s hogy a lány elmebeteg. Elza von D., az eseményekről értesülve azonnal Pestre sietett, ahol meglátogatta szegényes bérletében a lábadozó Christinét, aki bereteszelte az ajtót, asztalára Bibliát, feszületet, tőrt és égő gyertyát helyezett, majd megeskette Elzát, hogy senkinek nem beszél közös titkaikról. Ezután további kétszáz aranyforintot kért kölcsön a lánytól hazatérése céljaira. Azt ígérte, ha sikeresen visszahódítja ősei földjét a bitorlótól, busásan téríti meg majd a kölcsönt. Elza, egy pesti rokona segítségével hamarosan megszerezte a szükséges összeget és átadta az időközben teljesen felgyógyult Christinének, aki forró könnyek között rebegett köszönetet a segítségért.
Christine Adler ezután férfiruhákat vásárolt és Svájcba, Zürichbe utazott, ahol Heinrich Wilhelm Krogmann álnéven orvostanhallgatónak adta ki magát. Ténylegesen eljárt az előadásokra, szorgalmasan tanult, kurzusokat vett föl, sőt sikerrel vizsgázott is némely tárgyból, jóllehet érettségi bizonyítvánnyal nem rendelkezett, így azt egy hamisítótól kellett beszereznie. Házigazdájának, M. doktornak bizalmába férkőzve, udvarolni kezdett az orvos művelt, gazdag, de csúnyácska lányának, Adelheidnek, s mikor kapcsolatukra fény derült, s a derék M. a rendőrséggel fenyegetőzött, Christine még aznap éjjel megszöktette a lányt, akivel Párizsba menekült. A furcsa pár Adelheid költségén meglehetős vidám életet élt egy, a Montmartre-on bérelt manzárdszobában. Együttlétük talán legkülönösebb vonása a szexuális élet teljes hiánya volt: Christine ugyanis bizonyíthatóan soha nem hált Adelheiddel egy ágyban, amit az utóbbi sajnálattal bár, de különösebb méltatlankodás nélkül akceptált. Adelheid, jóllehet a felfedezés erősen megviselte, még akkor sem hagyta el társát, mikor – véletlen folytán – fény derült Christine női mivoltára.
Christinét ekkoriban állandó és heves görcs-rohamok gyötörték, úgyhogy gyakran napokig nem kelt fel az ágyból, kiszolgáltatta magát élettársával, s közben a háziúr szép leányával, Anne-nal szűrte össze a levet, akivel – Adelheid távolléteit kihasználva – állítólag homoszexuális, tribádikus viszonyt is folytatott. E viszonyról egy bizonyos Monsieur Perrault nevű nyugalmazott városi írnok tudósította a rendőrséget, aki lévén a szomszédos szoba lakója, több ízben is kényszerű fültanúja volt a visszataszító eseményeknek. Christinét, Adelheiddel együtt, azonnal kitoloncolták az országból. 1885-ben tehát Adelheid hazatért apjához, Christine pedig az érte felelősséget érző és a botránytól rettegő M. család segítségével az év májusában a hírneves Burghölzli szanatóriumába került, kezelésre.
Burghölzliben Christine nyugodtan viselkedett, női ruhában járt, kötögetett, takarított, mosott, varrt, és a hölgybetegektől tisztes távolságot tartott. Egyetlen esetben került sor kínos jelenetre, mikor Anne, a magára maradt, szöszke Parisienne meglátogatta, s a kényszerű búcsúzásnál, a vendégsereg érthető megbotránkozására, hisztérikusan zokogva csókolgatta, és szemérmetlenül tapogatta Christinét – amit egyébként az utóbbi látható zavarban igyekezett elhárítani.
A szanatórium orvosai azonban, a bíztató jelek ellenére sem hittek Christine felgyógyulásában. A lány ugyanis igen szélsőségesen viselkedett: hol búskomorságba burkolózott, és minden kérdésre csupán igennel vagy nemmel válaszolt, hol pedig valósággal szárnyalt az örömtől, ömlött belőle a szó. Ilyenkor azután sajátos hegyvidéki álombirodalmában játszódó, véres és kegyetlen mesékkel árasztotta el betegtársait. Kifejezőkészsége igen fejlett volt, és elbeszélésébe előszeretettel szőtt – állítólagos – török és görög szavakat is. Bizarr történetei olyannyira lenyűgözték és felizgatták hallgatóságát, hogy az intézet vezetése kénytelen volt betiltani e mesedélutánokat.
Christine egyébiránt nyugtalanul aludt, állandó szorongások és félelmek gyötörték, azt állította, kuzinja gyilkosokat küldött volt ellene, akiknek húszezer frankos vérdíjat ígért, ha sikerül elpusztítaniok. Ahogy telt-múlt az idő, a leány félelmei csak erősbödtek. Folyamatosan ellenőrizte az ablakok, ajtók biztonságát, az új betegeket is tüzetesen és agresszíven kikérdezte, zaklatta, sőt olykor meg is motozta, ezért az intézet igazgatója végül is úgy döntött, hogy bár a leány gyógyulása még korántsem teljes, elbocsátják a szanatóriumból.
Christinét Zürichben a szövetségi ügyészség körözvénye alapján letartóztatták, majd csalásért és okirat-hamisításért négy hónap fegyházbüntetésre ítélték, de ezt nem kellett letöltenie, inkább kiutasították az országból, és átadták a grazi bíróságnak, mert itt D. gróf, időközben, az említett kétszáz aranyforint miatt feljelentést tett ellene. A grazi bíróság átszállíttatta a lányt a helyi elmegyógyintézetbe, ahol a neves Krafft-Ebing professzor 1885. július 24.-től több héten át obszerválta, és vizsgálta elmeállapotát. A professzor végül is megállapította, hogy Christine Adler hazugság-rendszere meglepően konzisztens, jól felépített és ötletes. A gyermekévekről szóló emlékezések egyeznek az okmányokban és iratokban foglaltakkal, amelyek egyébiránt a születési helyről és időről nem tudósítanak. Christine anyja, 1878-as halálakor kijelentette, hogy a lány nem természetes gyermeke, de származásáról nem tudott, vagy nem akart egyebet mondani. Anyja halála után a leány két éven át kolostorban nevelkedett, majd a lelkészi hivatal közvetítésével került D. grófékhoz. Az Elza von D.-nek bemutatott levélről viszont Christine továbbra sem volt hajlandó nyilatkozni. A származásával és Kuscan hercegségével kapcsolatos történeteket a legteljesebb részletességgel adta elő, ellentmondásokba még véletlenül sem bonyolódott. Férfiúi szerepvállalásait üldözési félelmeivel és ezekből fakadó rejtőzködési kényszerrel, homoszexuális kapcsolatát pedig – logikusan – anyagi gondjaival és Anne erőszakosságával magyarázta. Dr. Krafft-Ebing a betegnél diagnózisként “Pseudolalia phantastica”-t állapított meg, avval a megjegyzéssel, hogy e konfabulációkat személyiségzavaros állapotok és emlékezetkiesések súlyosbítják, amelyek a beszámíthatóságot erősen korlátozzák. A beteg hölgy jogi felelősségre vonása tehát – Krafft-Ebing szerint – nem indokolt. A páciens további megfigyelése javasolt, társadalmi beilleszkedésének lehetősége egyelőre kérdéses. A fizikális vizsgálat eltérést nem konstatált, a “görcsrohamoktól” eltekintve Christine teljesen egészséges, az átlagosnál szebb, műveltebb és intelligensebb fiatal nő benyomását keltette.
A továbbiakban, látva reménytelen helyzetét, Christine taktikát váltott és a disszimuláció eszközéhez folyamodott, hogy az áhított szabadságot elnyerje. Az orvosok és ápolók előtt történeteit gyermekmeséknek nevezte, s hangosan gúnyolódott saját hercegi származásán. Társnőit azonban gyakran olyan vad, barbár és szenvedélyektől fűtött mesékkel szórakoztatta, amelyek csak bomlott elmében foganhattak meg.
Christine Adler 1885. szeptember 16-án éjjel, a hanyag őrizetet kihasználva, sikerrel megszökött a grazi elmegyógyintézetből, és mindörökre eltűnt francia, a svájci, valamint az osztrák-magyar hatóságok szeme elől.Reginald Hibbert, brit tiszt memoárjából tudjuk, hogy 1944-ben az Albánia sorsát eldöntő dibrai csata után, az úgynevezett egyes számú brigád Mehmet Shehu vezetésével megindult fölfelé a Drin völgyében, hogy leszámoljon a rebellis északi törzsi vezetőkkel. Shehu módszere – amelyet utóbb egyébként még Enver Hodzsa is élesen bírált – egyszerű, de hatásos volt: az elfoglalt falvak idősebb férfilakosait, a klánok elitjét kitereltette a falu főterére, és legéppuskáztatta őket. Így történt a dolog Kuscanban is, ahol egyedülálló módon nem férfi, hanem egy vénséges vén asszony volt a klánok vezére, neki, mint fontos személyiségnek, külön hóhér jutott, aki a teaházból kerített párnára ültette, majd tarkón lőtte áldozatát. Pedig az öregasszony – emlékezett Hibbert – nagy tiszteletben állt az övéi közt, állítólag több nyelven beszélt, regényes életet élt, és fiatal korában nyugaton, Svájcban, még orvosegyetemet is végzett egykor. Nevére Hibbert nem emlékezett, csak annyit jegyzett meg, hogy az öregasszonyt a helybeliek “hercegnő”-nek szólították.