fehér folt

 

nézte az önmagába omló havat,
az esésben magukat vesztő tárgyakat,
ám bemérhetetlenek maradtak a formák,
nem csillapodott semmiféle kényszer,
mert ez a zuhanás halálosan csendes,
üveget éget az arcra, nemérzést, fehér
lassúságot, hogy már fogni se tudjon,
de nyúljon, nézni se merjen, de lásson,
mégse értse meg, miért lehet,
hogy mínusz huszonöt fokon a szem
nem jegesedik el végleg

 

 

félremozgás

 

miért pont most?, kérdezte
kis unokám felsírva, gyökeret
eresztett repedt csempés nappaliba,
figyelte, hogy kékül el mamája,
kisfiam nyugtatni próbálta, közben
mentősök csatoltak drótokra, szirénázva
mentünk a kórházba, CT után kiraktak a
folyosóra, fiacskám az orvosnak elmondta,
hogy elestem már egyszer pár napja,
most is hirtelen szédültem fotelba, a
doktor a reflexeket vizsgálta, de hiába
kérte, hogy sarkammal érintsem a
térdem, hiába nyúltam érte, a mozgása
meg lelassult már régen, évek óta a rutin
dolgokra sem sikerül magát rávenni, a…
folytatta fiam, de nem tudta, hogy írja le
szebben a körülöttem tátongó szakadékot,
amiből elvenni sem lehetne már semmit,
gondolta, mintha nem is lennék, csak az
ő tekintetében, de hallgatásától
megeredt a szemem

protézis

egy képről, egy szöveg margójáról,

valahonnan emlékszik, egy újságból,

a nevem és fekete-fehér kontaktlencsés

képem ismeri, már rám keresett iwiwen,

de nem talált, csak ma a kiállítótérben,

felismert, a vonásaiban volt valami

ismerős kábultság, a távolság súlya,

ami egy szinten túl magába rántja

a megfigyelt tárgyat, aztán még a hiány

sem rögzül bennünk, mikor magunkra

hagynak az eséstől berezgő tócsák

felett, egy eldugott kastélyi erkélyen

egymásra dőlünk, hideget kapar hátamról

a nem történésbe, majd lesétálunk

a lépcsőn a higgadt fénytelenségre,

itt vagyunk egymáshoz képest,

ahol csak a korom omlik mögém,

a testét fedő vászon alá nyúlok,

jó neki ekcémától érdes tenyerem,

én rántanám magammal végleg, de

túl gyengén ölel a mellemen, ujjain

rozsdállnak a bütykök, alkatrészeim

csontra feszülnek, még nem tudja,

hogy bal lábszáramon az ínszalagok

platinára tapadnak fémtérdtől lefelé,

majd máskor azt mondom, hogy

luxuskocsi ára bennem, de a most

még ettől is értékesebb

---

bőrre húzódás

csak érkezés előtt ébredek, tudatomba

lámpahunyások karcolnak éleket,

lassulással mondat omlik a hangszóróból,

a változás, hozzá ez az út vezet,

kirakatként követi a mozgó ablaküveget,

észreveszi, hogy a harmadik vagonban húzom

a kabátomat, el vagyunk egymáshoz képest,

de nem bírja elviselni bennem a megtörténteket,

fáj neki, ahogy tizenkét éves testem

kopaszon feszül egy tehetetlen műtőasztalra,

ugyanannyit éltem azóta, de még látja,

ahogy ínszalagjaim közé világítanak

hogy eltávolítsák rákos csontjaimat,

bennem fájnak tovább apja hasára vágott

vonalak, most átölelem, ernyedten sétálunk le,

lassan, az aluljáróba, testünkön rögzült

emléknyomok, tudjuk, hogy apjáról

mostanra lekoptak a hegek, a vesék,

a tüdők, már csak csukott

gerince van, foszló ruha alatt