Vörös István összes bejegyzése

Vörös István (1964), habilitált egyetemi docens, jelenleg szabadúszó. A Széchenyi Irodalmi és Művészeti Akadémia tagja. Legutóbbi novelláskötete: A szabadság első éjszakája (2019), legutóbbi verseskönyve: Nemet mondani (2024).

Délutáni szélroham

 

Nem lehet mindent megírni. Nem lehet egy dolgot sem megírni. Amit meg akar írni az ember, arról csak nagy munkával tudja kideríteni, mi valójában. Sőt, igazából sosem tudja kideríteni, inkább kitalálja. Elképzeli, amit nem tud. Ha mindent tudnánk, nem lenne semmi.

Egyetlen csókot szeretnék megírni, amiről semmit nem tudok. Nem tudok róla semmit, de láttam. Strand a rekkenő hőségben, pár kilométerre az országhatártól, és pár kilométerre az égtől. A másik irányban az ország, lefelé pár kilométerre megolvadt kőzetrétegek lassú mozgása, feldühödött magas nyomás. Erről a strandot tápláló ásványokban és hőben gazdag forrás vize tanúskodik.

Ehhez a csókhoz el kéne mondani az egész strandot. Nem teszem. Nem kell mindent megírni, nem azért, mert már előttünk megírták, előttünk nem írtak meg semmit, mindig egész mást írtak meg; hanem azért, mert az olvasó rengeteget tud, többet, mint mi. Jó lenne tudni, amit az olvasó olvasás közben tud! Nem, amit gondol, a szelleme ügyében levő tudást.

Kik ezek? Egy bádogasztaltól látok rájuk, kezem ügyében rózsaszín hosszúlépés. Árnyékban vagyok, hogy ne kelljen a távolban folyó isteni magfúziós folyamatokat elviselhetetlennek éreznem. A sétaút túloldalán ott a csók.

Mi az a csók? Márványszobrok egymásba gabalyodása? Varázsosan indázó hajú nők és tüzes szemű férfiak egymáshoz tapadása szecessziós képeken? Lehet. Fekete és fehér csók, tüzes, égő nyelvű, szomorú és vidám. Csók nevetés előtt és sírás után. Amire annyira vágyik tízévesen az ember, és amit elveszít negyvenévesen.

Már aki. Ők itt a füvön fekve legalább ötvenévesek. Csúnyák. Bár nem látom egyiknek se az arcát, nyilvánvaló, hogy csúnyák. A csúnyák csókja az igazi csók, mert vaknak kell lenni hozzá. Miközben minden csók vak, de a csók előtti pillanat még nem. Vagy a szerelem teszi vakká, ahogy a közhely mondja, az összes csókot? Sose hittem abban, hogy a szerelem tényleg vak. Magam többnyire a szememmel kezdtem el szerelmes lenni. Ő kezdeményezett. Most is ő néz, másokat. Nem tudom, szerelmesek-e. Azt se, házasok-e? A nő mintha szerelmes lenne, a férfi mintha a férje lenne. A férfi a strand gyöpén fekszik, árnyékban. Kellemetlen dolog nyilvánosan egy kis gatyában a földön feküdni! Pokróc van alá terítve, nem tudom, javít-e a helyzetén. Mellé másik pokróc dobva, azon térdel a nő, és áthajol az őszülő hajú férfi fölé. Őrajta kis sötét bugyika, meg egy ugyanolyan színű melltartó, ez sem épp köztérre való viselet. Ahogy a férfi fölé hajol, vörösre sült hasa lóg. Az idő, az alkohol, az epebaj meghozzák a test átformálódását. Maga az idő látható ott, a mindannyiunkra számító idő, aki csak hitelez és hitelez az embernek, aztán mivel semmit sem adunk meg neki, behajtót küld ránk. A spriccer után nyúlok. Nézhetem őket, mögöttük ülök, legfeljebb tíz méter távolságra. Kellemetlen látvány, tehát képtelen vagyok levenni a szemem róluk.

Nem tudom, mikor kezdték. Amikor odapillantottam, már tartott a csók, minden csókok legföldhözragadtabbja, amit valaha láttak. Bárkit kihívok párbajra, hogy ennél is földhözragadtabb csókot mondjon, ha tud. Készséggel el fogom ismerni a vereségemet. Mert veszteni, tudni kell, és én szeretek is. Iszom a fröccsöt, nézem őket, meg a fenyők lombját, a távoli gyógymedencét. A nő hajol és csókol, a férfi keze bizonytalanul a karjára siklik. Csiklandozza, simogatja, szeretné eltolni magától? Nem tudják, hogy illetlenül viselkednek, azt hiszik, vagányul illetlen, amit csinálnak. Ahogy valaha volt illetlen a csókjuk. Most másképp az. Végül is mért illetlen dolog saját halandóságunk bevallása?

Megmozdul a levegő, miniatűr forgószél támad, a fű közül fölkap egy fagylaltospapírt, némi száraz port, a pálcikát, amin már nincs semmi édes, mert délelőtt a hangyák elhordták róla az utolsó élvezhető morzsákat. Kezem gyorsan a poharamra teszem, ne szórja bele a port a szél. A csókolózók ijedt strandolókká változtak, pánikszerűen pakolnak. Halk, de ideges szavakkal veszekednek, összehajtják a takarót, kék műanyagtáskába igyekeznek begyömöszölni. Ami reggel olyan könnyen befért, most lehetetlennek látszik.

 

(Illusztráció: Valkó László – Friedrich 2010-ben)

Petr Hruška költeményei

KARCOLÁS
Skrábnutí

 

Hogy tudsz ilyen későn
ennyire tisztán énekelni?
Az üvegek dühtől kipukkant
töltényhüvelyei közt?
Nyurga korcsok
és szinte ugyanolyan gyorsan
sodródó igelit-foszlányok között?
A kihajított bicikligumik
fekete viperái közt?

A rendes ember átalussza a végromlást.
Újra énekelsz,
annyira egyszerűen,
ahogy egy karcolás leleplezi a hematitet.
Egy perc múlva már
a későn beleszóródik a túl koránba,
és nem hallatszik más,
csak a sokaság feltámadó
rémülete.

 

 +++
(A videl jsem…)

És láttam,
milyen vékonyka
az a gyógyintézetbe küldött levél,
pedig tartalmaz minden indokot,
amiért érdemes visszatérni
ide,
az indokok világába.

Sok-sok karát a zálogház
sarkánál beeső reggeli fény.
Ez az asztalterítők órája,
a kirázás pillanata,
az összezárt szárnyak kinyílnak,
szétmosott hűséggel
terülnek
a lepusztult asztalra.

 

IS
I

Semmi átható fény.
Inkább valami sárgás elsötétedés,
mint amikor az ablakban
virágzik az uborka.
Mint annak a teája,
aki a részegeskedéssel harcol.

De ahhoz elegendő,
hogy felismerhető legyen,
itt szerelem is van.
Elszántság tehát
lecserélni Istent
egy imára.

(Vörös István fordításai)

 

Petr Hruška (1964) cseh költő, forgatókönyvíró, a rendszerváltás utáni cseh irodalom egyik meghatározó figurája. Mondom neked című, díjnyertes kötete radikális és bátor ugrás az ismeretlenbe, ahol a versek az esztétikai élményen túl egy másafajta megközelítést, a körülöttünk zajló dolgok mélyebb megértését kínálják. A kötet áprilisban jelenik meg a FISZ és a Jelenkor Kiadó közös sorozatában.

Aki fél az áthallatszó; A távoli sugárzása; Egy ismeretlen G. mellett

 

 

 

 

 

 

 

AKI FÉL AZ ÁTHALLATSZÓ

 

A jövőből beszivárog valami,

mint leengedett roló alatt

a nappali fény, ám csak

formák mozognak, fénycsíkok,

de hogy az autó éppen,

lovas, vagy magányos sétáló,

 

nem biztos. Biztos viszont maga

a mozgás. A túlvilág alakjai

ablaknyira vannak tőlünk. Két

perc múlva bekövetkező önmagam

egy angyallal ráz kezet most,

és aki két perce voltam,

 

egy ördöggel szkanderozik.

Aki egy év múlva leszek,

aki egy éve voltam, úgy

hajolnak fölém, mint bölcső

fölé a szomszéd, aki fél

az áthallatszó sírástól.

 

 

A TÁVOLI SUGÁRZÁSA

 

Mi Atyánk, ki vagyok

a mennyekben? Van-e

ott hely? Ki leszek?

Lesz-e menny, ha majd

szükségem lesz rá?

Ha majd nem leszek.

 

Amíg vagyok, mindegy,

hogy van-e. Ki vagyok

tehát most ott? Senki

– ő van vagy nincs?

Úgy tapasztalom,

sehol máshol nem

 

vagyok, csak itt.

Vékony rétegben víz

borítja a tájat. A nap

tükröződik benne, és

minden fehér. A távoli

jelenlét sugárzása.

 

 

 

EGY ISMERETLEN G. MELLETT

 

A temetésen ő Goldstein havas

vállán nyugodott. Akkor

derült ki számára, hogy

van halandóság, de ettől

tényleg földerült, mert a

nap is épp előjött a felhők

 

közül, akkor derült ki

a számára, hogy van halhat-

atlanság, nem a puszta lét dagad,

nyúlik, mint a vizes liszt,

ha kovászt dobnak bele.

Van tehát vége itt, ami

 

jól láthatóan kezdet ott,

mert az ott másképp nem is

létezhetne. Előbb a hó annyira

esett, hogy megülte a gyászolók

sötét kabátját. De a sok száz

ember nevét honnan is tudhatnánk?