Hajnal egy kisvárosi repülőtéren. Az óceán közepén. Tavaszolásból hazafelé tartó turisták üldögélnek félálomban, várva az egyetlen járatot. Mindenki gyanakodva méregeti a másikat, álmosságát elverni azt találgatja, van-e veszélyes elem a várakozók közt, aki a kontinensig tartó egyórás utat képes lenne akciófilmmé változtatni. Decens hölgyek, nyakkendős urak. Egy melegítőruhás sportcsapat. Mindegyikük reménytelen, ha valami izgalmat akar kicsikarni magának az ember! Marad a bóbiskolás az idegen nyelvű újság fölött, melyből egy szót se értek, és a képek is alig kivehetők. Úgy látszik, azokat is másképpen kell nézni ezen a nyelven. Latinos lendülettel.

Szemben a padon végre észreveszünk egy figyelemreméltó személyiséget.

Azaz fordítva, annyira jelentéktelen, hogy azt egyszerűen nem lehet nem észrevenni. Az álcázás nagymestere. Vérprofi. Vér?

Vér? Na, azért nem kell mindjárt kétségbeesni. Naponta hány ezer járat emelkedik a levegőbe, és milyen ritkán van baj! Mondjuk, épp a múlt héten volt. De ezzel is csökken a valószínűsége, hogy megint lesz. Igen, lényegében nulla a valószínűsége, hogy a repülőnk lezuhanna, felrobbanna, esetleg eltérítenék. Egyszerűen nem történhet meg. Ilyesmi. Velünk. Ugyanakkor itt van ez az alak.

Ha csak itt lenne, de a lehető leggyanúsabb módon: alszik. Ha csak egy alak lenne, de ez egy kamasz. Sportruhában, ócska papucsban akar átkelni az óceánon. Vagy egy részén. Csúnya. Az nagy baj. A csúnya ember könnyebben haragszik meg a világra, mint a szép, mert a világ sem bánik vele méltóan. Sajnos. Érkezzünk épségben haza, ezentúl minden ronda férfit meghívok egy féldecire, és minden ronda nőre rákacsintok! A pálinka és a kacsintás akkor is jól fog esni nekik, ha engem meg ők látnak rondának. Szükségét éreztem, hogy meggyőződjem kilétemről, kirohantam a mosdóba, szembenézni a tükörrel.

A feleségem meglepődve fordult utánam, de követett egy másik pillantás is, éreztem. A leeresztett szemhéj alól a kamaszterroristáé. Hogy mit láttam a tükörben, arról jobb nem beszélni. Odakint még nem világosodott, de a kézmosóban derengett valami trópusi neonfény. Vagy inkább sarkvidéki, mert összeborzongtam. Kialvatlanságtól kócos haj. Fakó arc. Az egész arcberendezés, ahogy ezt eddig is minden alkalommal nyugtáznom kellett, ferde. Az ilyennek a kacsintása hajnalban könnyű ájulást, délben étvágyatlanságot, a délutáni alvás előtt vagy közben rémálmokat; este részegnek kijózanodást, józannak az alkohol azonnali megkívánását eredményezi. Jobb lesz, ha nem akarom megváltani a világot! Ezért a felismerésért kellett ilyen messzire elutaznom? Persze örülhetek, ha ennyivel megúszom.

Siettem vissza, hogy lássam, a feleségem tudja-e még tartani a frontot a terroristával szemben. Boldogultál vele? – kérdeztem azonnal. Csak nehezen – felelte. A helyzet nyilvánvaló volt. A pasas még mindig aludt. De olyan alvással, hogy az egy egész széksort betöltött. Mindenhol zsúfolásig voltak a padok. Ő meg egyedül terpeszkedett. Ha ez ennyire nyilvánvaló, akkor mért nem csinál senki semmit? Körbenéztem. Mindenfelé rettegő arcok. Mint a halálraítélteké.

Az egyetlen nyugodt ez a mindre elszánt alak. Milyen magabiztos. Milyen szemtelen. Még hogy alszik! A fejében a terv részleteit ismétli át. A szája is mozog. Zsíros haj. Minek már megmosni, ha pár óra múlva a levegőbe repül a többiekkel együtt? Azt azért el kell ismerni, bátor ember.  Egy márciusi hajnalon így szembenézni a halállal. Még élhetett volna. Talán a kamaszkor végére elmúlna a puhány kövérsége. Jobban kezdene öltözni. Bár nyilván nem így néz ki máskor. De az akcióhoz kell az álcázás.

Gépfegyver van nála? Csak észrevette volna a biztonsági szolgálat. Lehet, hogy egyszerűen rárakta a szalagra, azok meg átvilágították, nincs-e benne reszelő vagy más veszélyes tárgy. Mivel nem volt, átengedték.

Ezek szerint van gépfegyvere. A fölsőjének az újában is mintha lenne valami. Az ott nem lehet karizom, akkor az arca nem lenne ennyire tokás. Gránátok! Új, frissen feltalált textilgránátok. Rongygránátok. De ha ekkora tehetség, nem kellett volna feltalálónak mennie? Manapság az értelmiségi szakmák elől elszipkázza a legnagyobb tehetségeket a gyakorlati élet a maga rengeteg pénzével. Bár azt azért nem hinném róla, hogy csak a pénzért csinálja. Annál rosszabb. Most is úgy terpeszkedik, szinte hever ott, mint egy napozó kígyó. Pedig a nap nem nagyon siet fölkelni. Szürke kígyó majdnem emberi fejjel, ölében gumigéppisztoly, ujjasában gránát, a nadrágszárába pedig biztos kés van elrejtve. Afféle szuperkatona. Ettől megnyugodtam. Lehet, hogy ő a légi marsall? Vagy az csak a filmes repülőkön létezik? Még hogy marsall? Egy nagy adag marsall-májat se tudna megenni, lefogadom.

Állj, sértésekkel itt nem sokra megyünk!

Biztos vagy benne, hogy készül valamire? – kérdezem reménykedve a feleségemet, de ő kegyelmet nem ismerve bólint: biztos. Abban a pillanatban jelezték, lehet beszállni a gépbe. Az emberek azonnal sorokba rendeződtek, de ő nem mozdult. Elaludt?

Nem kéne szólni neki? – kérdezte a feleségem, bár egyelőre még mi is ülve maradtunk. A fiatal férfi, mint egy hatalmas polip, egyre jobban szétterült a szabad helyen. Tágulni kezdett, mint a világegyetem. Megérezte az üresség vonzását. Az arca vörös lett, és szinte fölemelkedve úgy uralkodott a szűkös várótermen, mint valami hatalmas őskori maszk. Lehet, hogy ő a sziget régi istene, aki megelégelte betolakodók pusztítását? Nézd, rásüt a felkelő nap! – súgtam a feleségemnek. De ő az ablak felé mutatott. Kint még mindig teljes volt a sötét.

 A sor jóformán elfogyott, ideje volt, hogy mi is a repülő felé vegyük az irányt. Lassan és csendesen fölkászálódtunk. Igen, ez a megoldás, nem szabad őt fölébreszteni. Egyszerűen itthagyjuk. Ha a sziget régi, kereszténység előtti istene, úgyse nagyon akarhat eljönni az idegen és ellenséges nagyvilágba. Nem lehet olyan ostoba. Mi lenne vele a többmilliós városban? Ugyan ki ijedne meg tőle? Meg a nevetséges trükkjétől a nagy vörös maszkkal, ami a levegőbe emelkedik, mint egy lufi. Hát viszlát, kedves helyi kísértet!

Mikor a kijárathoz értünk, amerre a többiek már elindultak a repülő felé, egyszer csak elénk vágott a fiú. Helyi istenségnek nem tűnt már, nyilvánvalóan fölhagyhatott az álcázással. Géppuskamosollyal vigyorgott ránk. Jobban teszitek, ha nem szálltok fel, jelentette ez a grimasz, mely gránátként pottyant a kétségeink közé, és abban a pillanatban föl is robbant.

Ne szálljunk fel? De mivel magyaráznánk a repülőtéren? Az ember sokszor gyáva konformizmusból sodródik bele a veszélybe. Mit veszélybe? Életveszélybe! Udvariasságból megyünk a biztos pusztulásba.

A repülőre fölérve aztán nem láttuk sehol. Én legalábbis nem. És nem kérdeztem a feleségemet sem, hogy ő látta-e, mióta felszálltunk. Ahogy leültem, és magamra kötöttem az autóénál sokkal kevesebbet fogó biztonsági övet, el is feledkeztem róla. Az ég végre világosodni kezdett. A helyszín megváltozásával az embernek megváltoznak a kényszerképzetei is. Olvastam, és vártam a szegényes repülői reggelit. Egykettőre a fővárosba értünk. Talán soha többet nem jut eszembe ez a fiú, és így meg se írom a novellát, ha átszállás közben nem látunk valami furcsát.

Furcsát? Nem, inkább törvényszerűt.  A szürke háziruhás fiút hátrabilincselt kézzel vezette két rendőr.

Szegény! Pedig olyan ártatlannak tűnt! – mosolygott rám a feleségem.

Nem lehet mindent megírni. Nem lehet egy dolgot sem megírni. Amit meg akar írni az ember, arról csak nagy munkával tudja kideríteni, mi valójában. Sőt, igazából sosem tudja kideríteni, inkább kitalálja. Elképzeli, amit nem tud. Ha mindent tudnánk, nem lenne semmi.

Egyetlen csókot szeretnék megírni, amiről semmit nem tudok. Nem tudok róla semmit, de láttam. Strand a rekkenő hőségben, pár kilométerre az országhatártól, és pár kilométerre az égtől. A másik irányban az ország, lefelé pár kilométerre megolvadt kőzetrétegek lassú mozgása, feldühödött magas nyomás. Erről a strandot tápláló ásványokban és hőben gazdag forrás vize tanúskodik.

Ehhez a csókhoz el kéne mondani az egész strandot. Nem teszem. Nem kell mindent megírni, nem azért, mert már előttünk megírták, előttünk nem írtak meg semmit, mindig egész mást írtak meg; hanem azért, mert az olvasó rengeteget tud, többet, mint mi. Jó lenne tudni, amit az olvasó olvasás közben tud! Nem, amit gondol, a szelleme ügyében levő tudást.

Kik ezek? Egy bádogasztaltól látok rájuk, kezem ügyében rózsaszín hosszúlépés. Árnyékban vagyok, hogy ne kelljen a távolban folyó isteni magfúziós folyamatokat elviselhetetlennek éreznem. A sétaút túloldalán ott a csók.

Mi az a csók? Márványszobrok egymásba gabalyodása? Varázsosan indázó hajú nők és tüzes szemű férfiak egymáshoz tapadása szecessziós képeken? Lehet. Fekete és fehér csók, tüzes, égő nyelvű, szomorú és vidám. Csók nevetés előtt és sírás után. Amire annyira vágyik tízévesen az ember, és amit elveszít negyvenévesen.

Már aki. Ők itt a füvön fekve legalább ötvenévesek. Csúnyák. Bár nem látom egyiknek se az arcát, nyilvánvaló, hogy csúnyák. A csúnyák csókja az igazi csók, mert vaknak kell lenni hozzá. Miközben minden csók vak, de a csók előtti pillanat még nem. Vagy a szerelem teszi vakká, ahogy a közhely mondja, az összes csókot? Sose hittem abban, hogy a szerelem tényleg vak. Magam többnyire a szememmel kezdtem el szerelmes lenni. Ő kezdeményezett. Most is ő néz, másokat. Nem tudom, szerelmesek-e. Azt se, házasok-e? A nő mintha szerelmes lenne, a férfi mintha a férje lenne. A férfi a strand gyöpén fekszik, árnyékban. Kellemetlen dolog nyilvánosan egy kis gatyában a földön feküdni! Pokróc van alá terítve, nem tudom, javít-e a helyzetén. Mellé másik pokróc dobva, azon térdel a nő, és áthajol az őszülő hajú férfi fölé. Őrajta kis sötét bugyika, meg egy ugyanolyan színű melltartó, ez sem épp köztérre való viselet. Ahogy a férfi fölé hajol, vörösre sült hasa lóg. Az idő, az alkohol, az epebaj meghozzák a test átformálódását. Maga az idő látható ott, a mindannyiunkra számító idő, aki csak hitelez és hitelez az embernek, aztán mivel semmit sem adunk meg neki, behajtót küld ránk. A spriccer után nyúlok. Nézhetem őket, mögöttük ülök, legfeljebb tíz méter távolságra. Kellemetlen látvány, tehát képtelen vagyok levenni a szemem róluk.

Nem tudom, mikor kezdték. Amikor odapillantottam, már tartott a csók, minden csókok legföldhözragadtabbja, amit valaha láttak. Bárkit kihívok párbajra, hogy ennél is földhözragadtabb csókot mondjon, ha tud. Készséggel el fogom ismerni a vereségemet. Mert veszteni, tudni kell, és én szeretek is. Iszom a fröccsöt, nézem őket, meg a fenyők lombját, a távoli gyógymedencét. A nő hajol és csókol, a férfi keze bizonytalanul a karjára siklik. Csiklandozza, simogatja, szeretné eltolni magától? Nem tudják, hogy illetlenül viselkednek, azt hiszik, vagányul illetlen, amit csinálnak. Ahogy valaha volt illetlen a csókjuk. Most másképp az. Végül is mért illetlen dolog saját halandóságunk bevallása?

Megmozdul a levegő, miniatűr forgószél támad, a fű közül fölkap egy fagylaltospapírt, némi száraz port, a pálcikát, amin már nincs semmi édes, mert délelőtt a hangyák elhordták róla az utolsó élvezhető morzsákat. Kezem gyorsan a poharamra teszem, ne szórja bele a port a szél. A csókolózók ijedt strandolókká változtak, pánikszerűen pakolnak. Halk, de ideges szavakkal veszekednek, összehajtják a takarót, kék műanyagtáskába igyekeznek begyömöszölni. Ami reggel olyan könnyen befért, most lehetetlennek látszik.

(Illusztráció: Valkó László – Friedrich 2010-ben)