Tegnap, mikor hazajöttem a Tescoból, találtam a szőnyeg közepén egy összehajtott vécépapírt. Sejtettem, mi az. Próbáltam nem odafigyelni. Kipakoltam a táskámat. A táskám rózsaszínű, vettem egy Joy magazint, plusz száz forintért kaptam ezt a műanyag strandtáskát. Készítettem egy jegeskávét, kerülgettem a vécépapírt. A férjem megérzett valamit. Már feltakarítottam, mondta. Én viszont attól féltem, hogy csak rátette, ahogy szokta. Később megpróbáltam pihenni egy kicsit, de a vécépapír nem hagyott nyugodni. Fölkeltem, és óvatosan megnéztem, mi van alatta. Tényleg feltakarította. Nem rossz. Egy Afrika alakú foltot hányt a cica.

Ha közlik az írásodat, a folyóirat végén írnak egy rövid ismertetőt. Nagy Ildikó Noémi, Halifax, Nova Scotia, szemüveges műfordító, Martiniquen lakik egy kunyhóban, ötödéves politológia szakos hallgató, egy űrhajó másodkapitánya, stb. Az egyik folyóirat viszont csak a szerzők neveit közli az utolsó lapon egy táblázatban. Nagy Ildikó Noémi, 1975 és utána egy kötőjel. Ezen a kötőjelen gondolkodom napok óta. A kötőjel, ami a halál láthatatlan jeléhez köt.

Fekszem az ágyon a tetőtéri szobában. A plafon tíz centire van az arcomtól. Frankfurt, fekszem egy ágyon Frankfurtban. Bejön a házigazda, megpróbálok felülni, de beverem a fejem. A házigazda automata fegyvert húz elő a zakója alól, és belémereszt egy sorozatot. Érzem, ahogy mélyen a testembe fúródnak a golyók. Nem fáj. Látom magam kivülről. Meghúzza a ravaszt. Milyen szó ez? Ravasz. Nabokov úgy hívja Humbert Humbert pisztolyát a Lolitában, hogy „Haver”. A véremet beszívja a krémszínű takaró, hallom, hogy csöpög a parkettára. Meg kellene fordítani az ágyat, hogy a másik irányba nézzen a fejem. Majd legközelebb, ha fekszem az ágyon Frankfurtban.

A teásbögrémen alul van egy hollóházi pecsét. A Petőfi Sándor utcában vettem egy porcelánboltban, aminek a helyén már nincs semmi. A bögre oldalára dinoszauruszt festettek. Nem tudom, milyen fajta, pedig értek a dínókhoz. Nagy csont áll ki a fejéből. Mellette fészek öt-hat tojással. A dinó nem a fészekre néz, hanem ellenkező irányba. Olyan, mint Mona Lisa, nem lehet tudni, gúnyosan, vagy kedvesen mosolyog. És nem lehet tudni, lopja a tojásokat, vagy vigyáz rájuk. Cseles gyár ez a Hollóháza. A bögréhez jár egy tányér is, nincs rajta se tojás, se dinó.

Zokogva ipszilonoztam a gyakorlópályán. Később kiderült, teljesen fölöslegesen. Ha van egy Smartod, nem kell ipszilonoznod. Viszont vannak más veszélyek, ahogy első este kiléptem az autóból, letört a tűsarkam. Az oktatóm sose mondta, hogy erre is vigyázni kell. Koncentráltam, talán túlságosan is, hogy úgy nézzek ki, mint “a szexis nő”, mikor kilép az autóból, és a lábát filmezik. Az összes ijedtségem a sarkamba szaladt. Mint múltkor a Mekiben, a hematit gyűrűmből egyszercsak kirepült egy darab, és a karamelles fagyimban landolt. Akkor a fagyimra öszpontosítottam túlságosan, most a lábamra.

Farmerban fordítok. Az ablak nyitva. Októberben a fagyiskocsi elkezd egy árnyalattal agresszívabban zenélni. Kimentem a ház elé, úgy döntöttem, nem fogok utána rohanni, megvárom, míg a kacskaringós utcákon újból erre jön. Na, jó, egy kicsit sétálok. De merre induljak? Vizsonylag közelről hallatszott a hangja. Álltam a kapunk előtt, rágtam a szám szélét, és a fejemen keresztül éreztem a fülbevalóm ízet. Olyan íze volt, mint gyerekkoromban a hinta láncának. Egy szón gondolkoztam, aminek a fordítása mindig problémát jelent. Kiszolgáltatott. Megláttam a fagyiskocsit a másik utcában. Lassan araszolt. Egy Magnumot fogok venni. Fussak, ne fussak. Befordult ellenkező irányba. Nem mozdultam. Egyre messzebbről hallatszott a szignálja. Megint felbukkant, húsz méterre volt tőlem, megint elfordult. Akkor sikítani kezdtem. Megállt. Lassan odasétáltam. Nem volt fagyi, csak mirelt borsó meg gesztenyepüré. Majd jövő nyáron, mondta a sofőr. Akkor júniusban találkozunk, mondtam, és visszamentem fordítani.

Például én visszanézés nélkül is sóbálvánnyá tudok merevedni. Múltkor egy buliban arra gondoltam, mi lenne, ha kiugranék az ablakon. Láttam, ahogy kiváncsian kinéznek utánam. Én vagyok a józan feleség, aki a Ráckertben sört hoz a társaságnak. Sokkal inkább lennék igazi pincérnő. Még mindig jobb, mint ülni és hallgatni. Sartre azt mondja, a pokol a másik ember. Mindjárt indulunk, mondják bíztatóan. Egy óra múlva a vécében kicsit kisírom magam. Nincs elég vécépapír, meg csöndben kell lenni, az ajtó előtt várakoznak. Visszamegyek a társasághoz, leülök a székre, amiről hiányzik középen egy léc. Elő akarom venni a zsebkendőmet, de a kabátom a mellettem levő széken van, és egy lány nekidől. Benyúlok a zsebbe, érzem, hogy a combjához érek. Rámmosolyog, és megkérdi, nem hoznék-e neki egy gintonicot. Elindulok a pult felé, visszafordulok, hogy milyen gint kér, és akkor merevedek sóbálvánnyá.

Az arctalanság bennem mindig rémeket kap és a magányosság tetemei is előkerülnek az őrület előtti időkből, a fájdalom hosszú varázsszövetei mosolyokat horgolnak a kislányok arcára, a bőr még a tavaszok előtt világosbarnán verődik vissza, a tavaszok előtt történt minden, bár nem így akartam.

Nem volt hangom, se testem, a tavaszok előtt történt minden, mintha egy vizes hattyúval élnék, kiáltott bennem a rémület.

Csak a testét láttam, a rózsaszín bőrt, ragyogását a kék és fehérség előtti horgolásnak, a hangod olyan lágyan csengett, csilingelt benne akkoriban az élet, a fények is, úgy ragyogtak, anyám után mentem, kiléptem az utcára, ki más után mentem volna akkoriban, mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos a test márvány ragyogása, az elfeledett hajnalokon világít bennem a rémület, kivilágít mindent.

Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.

Beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín nem égetné ki a bőrünk, az angyalok is beszélnek, beszélnek csak a fákról, milyen lehet nem angyalnak lenni, szép nagy tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ez enyhíti bennem az őrületet, amit rózsaszín húsom után kapar ki bennem a rettegés, soha többé nem félni, nem félni, milyen lehet az.

Mindez még a hajnalok előtt történt, mielőtt megtalált volna a hattyú, a hús mindig megzavar és összekeveri bennem a következő lépéseket, elmondhatom bárkinek, az emlékezés előtti pillanatokban is feldereng bennem, hogy többször meghaltam, többször belehaltam ebbe, beszélnek, ilyenkor mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek és ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk.

Az álom megszabadít a függéstől, milyen volt kék ruhája, hogyan lehetne rávenni arra, hogy meghorgolja a ruhám, amiben én táncolok olyankor, de csak hajnalban, a tájon sok angyal világít, ez az alapja mindennek.

Annyira szerettem volna, ha te horgolod meg a ruhám.

Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

Közös a tér, az utca visszatér, az angyal is, megkapom a ruhám, ott van a szekrényben, felakasztva, lépcsőn hozod fel nekem, vegyem fel, a megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, már te sem gondolod komolyan, te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon, aztán görcsbe rándul a test, a rettegés előtti hajnalokon úrrá lesz bennem a rémület, hogy kiszolgáltatott és megaláztatott a testem, a test, amit bármikor megölhetnek, bezárhatnak a nappalok.

Ilyenkor a rózsaszín fehérségű táj marad csak meg, mosolygás és asztmaállapot, a horgolás csendje, a feloldozás utáni vágyakozás egyszerű vak ragyogása.

Húsod megint olyan volt, mint ahogyan elképzeltem, mosolygásod betemet, a kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, nincsen velem senki, csak vak ragyogás, rózsaszínű, akárhány ébredés, az álmok előtt vagyunk, lépkedünk halkan a tájon, a testét láttam, rózsaszín bőrt, a horgolás előtti fehérség kékségét, hangod olyan lágyan csengett, csilingelt akkoriban az élet, és a fények is úgy ragyogtak.

Mosolyogni szoktak, ők az angyalok is, hiszen azért látják őket a kislányok, mosolygását az arctalan pillanatok előtti csendben fedeztem fel, mielőtt a part kettészakadt volna és lett volna bentlakásos rettegés a hajnal, a test márvány ragyogása, egy elfeledett utca, világít bennem, kivilágít belőlem mindent, húsom ezen a reggelen is rózsaszínű, anyám után mentem, mozog a kezem, arra gondoltam egyszer, milyen lenne, ha te horgolnád meg a ruhám, amit akkor felveszek, ez a rózsaszín itt nem égetné ki a bőrünk, kiaszott falak között indulok útnak, újra egyedül, bátor vagyok, útnak eredek, a hús ragyogása betemet, olyan jó a tested.

Anyám teste melegséggel tölt el és élettel, bennem ilyenkor mindig felébrednek a hajnalok és boldog vagyok.

Sikításom idehallatszik, arctalan fagyok, mégis úgy fáj minden.

Szerettelek volna, még idejében, ha nem kaparna ki a hús, ha nem lenne ez is hús, mint minden, az arcok után terek, a rózsaszín hajnalok mellett álmokat kap az ébredés, minden, amire választ adnál, csak az üdvözülés kínjáról ne mesélj kérlek, bennem még nem temetett be mindent a hús ragyogása, por és zúzódás hangja, dermesztő reggelek, kopott falak, soha többé nem félni, nem félni többé sohasem, milyen lehet az, miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

A megváltás bennünk elkeserítő ütemek között ébred, a hangok is, ezt már te sem gondolod komolyan ugye, már te sem emlékszel rá, hogyan volt ugye, túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

A kislányok félnek, hiába vannak az angyalok is velük, mégis olyan félelmetes itt minden, a rettegés szárnyakat kap, lehetnék nagy is, lehetne tárt karokkal élni, soha többé nem félni, ott van, lelkemig ér, a húsa is, akár egy feltámadott halott énekel a csöndben, anyám után ott van minden, amit nem tudok elviselni, aztán mindent eláraszt a gyűlölet, és álom.

Rózsaszín bőröd alatt nincsen rémület, rózsaszín bőröd is arcomhoz ér, rózsaszín bőrödön arany ragyogásom.

Miért szeretjük egymást annyira, miért nem lehet meghalni végre.

Túléljük, túlélünk mindent és átmegyünk a hídon.

–       Igaza volt, nővér, mégis szopik. Gratulálok a javaslatához.

–       Köszönöm, doktor úr – sütötte le a szemét az apáca. – Ne haragudjon, hogy felajánlottam a felügyelőnek, de egyszerűen el voltam keseredve. Az a pici, ha Isten az ő életét megmentette, nem veszhet éhen.

–       Ne aggódjon nővér, helyesen cselekedett. Most már itt marad nálunk. A szüleit nem kaphatja vissza úgysem. Ha belegondolok, hogy benn is éghetett volna a roncsban, mint ők… – és megborzongott. – Nővér, milyen nap is van ma?

–       Január 11., doktor úr, Ágota és Vazul neve napja.

–       Akkor a kicsi neve legyen Vazul. Pokoli szerencséje volt.

–       Doktor úr, én a gondviselésben bízom. Nézze csak, Ágota, bár autista, ezt a gyermeket mégsem utasítja el. A bűnben fogant másikat megölte, igen; de őt élteti, látja, uram?

–       A teste szoptatja csak, nővér – mondta az orvos -; a szopás stimulálja az emlőbimbókat, a szervezet oxitocint és prolaktint termel, és megindul a tejürítés. Ez szimplán biológia. A test autonóm funkciói ezek, működtetik a hormonok. A személyiség azonban – és levett szemüvegét csüggedten lóbálni kezdte, majd nagyot sóhajtva folytatta -, a személyiség mint egy gúzsba kötött túsz bolyong odabent. Minden kezelés hiábavaló, minden elmélet hézagos. Bábu kívül, rejtély és sötét magány belül.

A nő merev, görcsösen begörbített karjaiban egy csecsemő feküdt. A pici reflexeinek engedve markolta az emlőt, és mohón szívott, nyelt, lihegve enyhítette a mardosó éhséget, mely órák óta kínozta már. A sírástól kipirosodott szemeit behunyta, szinte aléltan evett, teljesen átadta magát az anyatej élvezetének. A nő viaszos, sárga bőrét simogatta apró ujjaival, de a loboncos hajú, üres tekintetű, mégis szép fiatalasszony ügyet sem vetett rá. Előre-hátra hajladozva himbálózott, és révetegen bámulta az üres falat.

A biztonsági kamera minden mozdulatát figyelte.

* * *

–       Elképesztő! – motyogta hitetlenkedve az orvos. – Ezzel nemzetközi hírnevet szerezhetek. Nővér, az ötlete forradalmi eredményekre vezetett – és a mosolygó apáca felé fordult. – Az elmúlt hat hónapban a szoptatás folyamatosan javított Ágota állapotán. Kenner-szindróma esetén még sosem értek el ilyen sikereket. Kezdetben nem reagált a babára, de az csak szopott rendületlenül, sírt, szívott és simogatott, egy hónap múlva már rendesen fogta, két hónap múlva átölelte, hat hónap múlva rámosolygott és gügyögött hozzá. Az oxitocin, nővér, ez a kulcs. Bár igaz– tűnődött –, a szakirodalom azt állítja, hogy az autistáknál az oxitocinreceptorok zavara húzódik meg a háttérben, de a szoptatás idején megnövekvő progeszteronszint magyarázhatja a neuronok és az oxitocinreceptor-struktúra regenerációját, akkor pedig ez az állapotváltozás is logikus és orvosilag helytálló. Igaz, hogy kizárólag Vazullal van kapcsolata, és vele is csakis szoptatáskor.

Egy percig gondolkodott, majd lemondóan megcsóválta a fejét:

–       Ebből viszont az is következik, hogy a javulás csak átmeneti.

–       Doktor úr – mondta a nővér, miközben kezét az orvos karjára helyezte és kedvesen rámosolygott -, bízzon a Gondviselésben. Nem csak hormonok léteznek.

–       Ágota a legrégebbi lakónk – magyarázta az idősebb apáca az ifjabbnak, miközben körbevezette az osztályon. Állandóan beszélt, a nála negyven évvel fiatalabb társa tiszteletteljesen bólogatott, meg se mert mukkanni. – Autista. Súlyos eset. Két évtizede már, hogy az akkori főorvos valamilyen rendkívüli módszerrel kezelte, világhíres lett a dolog, jöttek is mindenféle okosok delegációkkal, meg újságírókkal, volt is felfordulás, de akkora, hogy majdnem be kellett zárni a pszichiátriai osztályt, egy csepp nyugalom sem volt itt. A kis Vazul viszont, Ágota gyereke, illetve nem is igazi gyereke, szép kölyök lett ám! Itt élt az a szegény kis fiú a szoptatóanyja közelében, együtt volt vele folyton, de hát az a híres főorvos aztán meghalt, agyvérzés vitte el, meg az a sok cigaretta; szóval a doktor halála után nem volt patrónus, így aztán nevelőintézetbe került a gyerek. Ágota állapota pedig rohamosan romlott, és visszasüllyedt oda, ahonnan indult. Aztán persze felnőtt lett a legényke is, és azóta is visszajár, minden héten ugyanebben az időpontban, péntek délutánonként, és egy órát kettesben tölt Anyácskájával. Így mondja: Anyácskám. Kettesben vannak, de hogy mit csinál Anyácskájával, el sem tudom képzelni. Talán mosdatja, mert mindig visz be egy nedves törölközőt; de hát az emlékek tiszteletén túl mire is jó már ez a látogatás? Ágota csak olyan, mint egy bábu, nem érzékel semmit sem szegény a külvilágból, pedig milyen kár, pont most, amikor megszületett Vazul kislánya, egészen helyes darab, emberszabású, de igazán mondom, nem az a ráncos kis korcs, ami a legtöbb gyerek, hanem szép, kerekfejű, hajas kislány, láttam is a fényképet, amit magánál hord a büszke apuka.

–       Nővér – szólalt meg remegő hangon a fiatalabb apáca -, meg lehetne-e nézni azon a régi kamerán, amit említett, mi történik most Ágota szobájában?

–       Nézzenek oda – mérte végig megvetően az idősebb; látszott rajta, hogy méltóságán alulinak tartja, hogy erre a perverz voyeurizmusra két szónál többet vesztegessen. Némán intett, beléptek a már régóta üzemen kívül levő biztonsági fülkébe, bekapcsolta a fiatalabbnak a megfigyelőmonitort, majd sarkon fordult, és köszönés nélkül távozott.

A fiatalabbik az apró kijelzőt figyelte, s feszültségét azzal próbálta enyhíteni, hogy grafitceruzát rágcsált. Mind közelebb és közelebb hajolt a képernyőhöz, míg szinte teljesen beleolvadt a szomszédos helyiségben zajló eseményekbe.

Vazul Ágota ágya elé húzott egy széket, felültette a nőt az ágyában, kigombolta a pongyoláját, levette a melltartóját, és langyos vízbe mártotta a törölközőt. Óvatosan lemosta az emlőket, és egy törölközővel megszárogatta őket. Ágota ölébe tett egy nagy párnát, lassan ráhajtotta a fejét, gyengéden bekapta a megereszkedett mell bimbóját, és finoman, ütemesen szívni kezdte.

–       Tervut, Anyátkám.

–       Szervusz, kisfiam. Régen láttalak, már hiányoztál. Hogy van a kislányod?

A megfigyelőszobában az apáca szájából kihulló ceruza nagyot koppant a padlón.