Címke: irodalom

Bejegyzések

Az ínyenc

Hozzászólás most!
„Hozzávalók: egy egész gyöngytyúk…”Így kezdődött a recept a nagy ízbibliában. Meg kell jegyezni, igen szép példányt sikerült vásárolnia a nőnek a piacon, bár nem egy fácán- hisz az drágább is és ő tudta, hogy általában evvel verik át az éttermekben az embereket: fácánt rendelnek és gyöngytyúkot kapnak-, de szép fiatal, középméretű jószág, a színe pedig pompás. Nem nyakon szúrták, hiszen akkor bevérzik a hús és lilás színű lesz, hanem megfojtották. Attól oly szép, akár egy pulyka. Amúgy nem is baj, ha van otthon egy egész kopasztott, belezett tyúk, fel lehet darabolni, kiszedni ami kell, a többit bezacskózni és be a fagyóba, jó lesz majd levesnek. A nő így is tett, levágta a lábakat, a szárnyakat, a hátát, és szépen kimetszette egy pengeéles késsel a melleket, majd felkockázta. Kár is volt, hisz a nő csupán gyöngytyúk mellszeleteket akart készíteni egy kis besamell mártással, a recept azonban valóban így szólt: „Vegyen egy egész gyöngytyúkot, mossa meg alaposan, majd kívül-belül sózza be. A megtisztított fokhagymát és a fűszereket tegye bele a tyúk beljesébe..!”. Így jár az ember, ha a lapok összeragadnak. Nincs baj, fő a találékonyság, de már nem bajlódott a könyv lapjaival, hagyta ott nyitva maradni, ahol az egész tyúk rituális feláldozásának kulináris olvasata található. Amúgy szeretett kísérletezni, felfedezni új ízeket, aromákat, fűszereket, hisz annyiféle alapanyag van, amit vegyíteni lehet, csak az ember inkább a meglévő biztosra hagyatkozik. Aztán vagy sikerrel járt és jóllakott a család, vagy gyorsan rendeltek pizzát a helyi étteremből. Eszébe jutott egy főzős műsor, melynek a végén egy erősen pösze és selypítő sommelier („Hogy engedik egyáltalán az ilyeneket a médiában szerepelni?!”) szagolgatta és kóstolgatta a jobbnál jobb borokat és nagy műértően ecsetelte, hogy egyes bortípusokat milyen ételhez ajánlana. „Eszt a lankáss, napssugarass dombokon érlelt tesstess, fűszeress vörössbort leginkább a vörösshussokhoz ajánlanám…” Ezen elmosolyodott. „Tokaji van itthon, 3 puttonyos.” Fogalma sem volt, hogy milyen ételhez dukál, igazából egyáltalán nem értett a borokhoz, annyit tudott róla, hogy drága.
 „Kell egy kis zene!”- és a nő feltett egy lemezt. Szerette a francia chansonokat. A Hi-Fi nem volt túl nagy ahhoz képest, hogy a ház többi része milyen berendezésekkel volt telezsúfolva: férje dolgozó szobájában scannel, fénymásoló; rádiós-pezsgőfürdős zuhanykabin és vízadagoló műanyag pohárral. Úgy gondolta a hús hamar kész lesz, amúgy is tudja nagyjából fejből, hogy milyen fűszerek kellenek, úgyhogy inkább hozzáfogott a mártáshoz. Két evőkanál liszt, ugyanennyi vaj, fél liter tej, amit végül félig tejszínnel helyettesített és sajt – mert miért ne? Izgult, először csinált ilyet. Teljesen belehabarodott a munkába, úgy ahogy összehabarodott a forró vaj a lisztbe vagy épp fordítva és ahogy aztán összerántja a tej és tejszín keverékét! Úgy érezte, mintha feltalálta volna a spanyolviaszt. Aztán a sajt. Belereszelt vagy 10 deka trappistát, de úgy érezte, nem elég különleges. Eszébe jutott a hűtőben lévő kis rokfort. Nem nagyon értett a francia sajtokhoz, kezdve avval, hogy ementálit tett a mártásba és nem rokfortot, de hát neki minden francia sajt csak rokfort volt, mit törődött volna avval, hogy az egyik penészes tésztájú, a másik meg kemény sajt? Mindenesetre az egész lakást átjárta az olvasztott sajt sós illata. Eközben a felszeletelt darabokat sózta, borsozta. Fokhagyma! Igen, apróra kell vágni. Meg akkor egy kis vöröshagymát is. Utálta pucolni, de megveszett a hagyma illatáért és ízéért, főleg ha jól besózta gyakorlatilag mindenhez képest volt megenni. Kell még egy savanykás alma, mely kissé fanyarrá tompítja az ízeket, kis szárított zsálya, oregánó… Ezek a gondolatok és már előre elképzelt zamatok érlelődtek orrában, szájában. De nem csak neki.
 A nő mögött 2 lépésnyire állt mereven egy férfi, ki tudja mióta. Nyaka előrebiccent, tekintete kifejezéstelen. Kezei a test mellett lógtak, térdei kissé megrogyasztva vertek gyökeret a konyha kövén. A francia dal elnyomhatta lépteit, semmi nesz nem szűrődött be, sem a nyikorgó kapu, sem az ajtó záródása, sem a hajópadló finom reccsenése, pedig nem szólt hangosan a lejátszó. A nő semmit sem vett észre, úgy feledkezett bele a főzésbe, mint ahogy a férfi is. Erősen nézte, hogy forog a nő kezében a kés, mely szinte egyforma kockákat hasít a mellfilékből, a reszelő mint csinál illatos kis forgácsokat a kemény sajtból- mert ő nagyon is jól tudta, mi a különbség az ementáli és a rokfort között-, mint pucolja az a szép kéz a hagymát.
… A férfi feje kissé oldalra dőlt, az érzelemmentes arc megrezzent, szája enyhe mosolyra húzódott…
 Elővett egy nagy, széles serpenyőt. Napraforgó olajatt melegített, majd beledobta a húst, mely nagyot sercent.
…a férfi szeme megrándult…
 Következett az apróra vágyott hagyma, mind a vörös,- mind a fokhagyma, a szeletekre darabolt alma… kéne még több zöldség, kis kukorica, sárgarépa…és előhözött a fagyóból egy zacskó mirelit zöldség keveréket, melyet sisteregve kezdett felengedni a hús mellett
…a férfi jobb karja kissé hátracsuklott…
 és persze a nagyi által eltett paradicsomszósz!
…A fej balra kezd biccenni, a pupillák egyre tágabbak, mosolya már leginkább ijesztő vigyorrá kezd húzódni…
 Belekerül a paradicsomszósz is. Felszisszent, mert a forró olaj kicsapott kezére. „Jaj a fűszerek! Majd elfelejtettem!” Homlokán a láztól és persze a tűzhely melegétől gyöngyözni kezdett a homloka. Nem lehetett kizökkenteni sem a nőt, sem a férfit. „Hogy is volt? Zsálya…” De már régóta improvizált. Feltépte a fűszeres szekrényt és kikotort mindent, amit talált. „Gyömbér-nem, szegfűszeg-nem, fahéj-nem, zsálya!” és aztán keze nem állt meg. Oregánó, kis delikát, bazsalikom-mind beletette. És érezte, ahogy az ízek kezdtek összeérni. Nem kapcsolta be a szagelszívót, hisz annyira jó volt, akár egy masszázs idegeinek. Mosoly fakadt az arcán.
…Az aromáktól részegült férfi teste kissé előre dőlt, mintha egyet lépni kívánna…
 Megkóstolta, nagyon ízletes volt. Azonban hiányzott még valami! De mi? A nő tovább keresgélt és végül rátalált egy kis zacskóra. Egy jó ismerősétől kapott évekkel ezelőtt indiai fűszereket. Ez az! Csípős, karakteres íz. Szétnyitotta a zacskó száját, majd egy kiskanálnyit bányászott elő.
…Szemét le nem vette a kanálról. Ahogy közeledett az erős fűszer a serpenyő felé, úgy torzult el a férfi bárgyú arca…
Végül a fűszer belekerült a serpenyőbe, fakanállal jól elkeverte, majd –mint ahogy anno még kémia órán tanulta, hogyan lehet a különböző vegyi anyagokat megszagolni- nem hajolt fölé, csupán kezével maga felé legyezte az illatfelhőt. Elégedett mosollyal konstatálta.
…Végigfutott a ránc a homlokán, pulzusa felszökkent, arca összerezzent és fájdalmasan felnyögött…
A nő ijedten fordult hátra és felvisított.
– Maga mit keres itt?!
De válasz nem jött, a férfi talán jobban megrémült a rajtakapáson. Zavartan és kétségbeesetten keresett valamit, ami kihúzhatja ebből a helyzetből. A késről a kloffolóra járt a szeme. A nő észrevette, egyre gondoltak. A nő a késért ugrott volna, ha ez az eddig kővé merevedett férfi nem kapta volna el a nő nyakát. Odanyomta a konyhapulthoz a fejet és csak szorította.
…A szúrástól lila lesz…bevérzik…
Addig fojtogatta, míg a nő teste erőtlenül terült el a hideg padlón. Színe akár a pulykáé. A férfi belenézett a receptkönyvbe: „Vegyen egy egész gyöngytyúkot, mossa meg alaposan, majd kívül-belül sózza be. A megtisztított fokhagymát és a fűszereket tegye bele a tyúk belsejébe…”
A tűzhelyen még égett a láng az edény alatt. Mielőtt a megpirult hússal összerottyantak volna a zöldségek és a fűszerek, feltett főni egy fazék rizst. A jó minőségű, ’A’ rizst kétszer átmosta, olajon megpirította, sózta, majd felöntötte vízzel. Miközben puhult és szívta magába a sok rizsszem a vizet, meg-megkavarta és gazdagon meghintette curry porral. Volt gondja rá, hogy közben ne hagyja kihűlni a besamell mártást sem, viszont hiányolta belőle a fokhagymát, így kettőt bele is préselt. Még egy pici só és kész. Levette a gázt az összes lábas alól, hisz ezek a legjobb minőségűek, tartják a hőt. Elővette az ünnepi terítőt, a nád tányéralátétet és megterített. A villákat és késeket egyenként megtörölgette, a szalvétát pedig nagyon frappáns és ízléses módon hajtogatta bele a pohárba. A villa és kés pont a megfelelő oldalon. Gyönyörű porcelánba szedte a puha, currytől sárga rizst, a zöldséges húst, fém öntőcsészébe a mártást, majd az asztalra helyezte őket. Szalvétát gyűrt partedli gyanánt az ingébe, kiszedte magának az ételt, kisujját felfelé biggyesztve felemelte a villát, majd hozzálátott. Úgy érezte mennyei. Egyszerű étel, de annál finomabb. Minden falatot körbeforgatott a szájában, nehogy elszalasszon egy ízmolekulát sem! A mosoly visszatért arcára, a zene kellemesen zsibbasztotta idegeit. Ezt csak fokozta volna a Tokaji, talán még a borszakértőnk is megengedte volna a szervírozását, de erről mit sem tudhatott a férfi.
Jóllakottan felállt, fogta a mosatlan tányért és az evőeszközöket, majd rendre elmosta, eltörölgette.
Bejegyzések

Névtelen szerző: Gaia pusztulása

Hozzászólás most!
Egy időben II. Ramiro, León királya sokféle szóbeszédet hallott egy hajadon szépségéről és bájairól. A lány mór származású volt, de előkelő családból származott, apja Dom Çadam Çada volt, dédapja pedig Aboali király, aki még Rodrigo idejében hódította el a keresztények földjeit. A lány testvére, Alboazer Alboçadam uralkodott a Gaiától Santarémig terjedő vidéken, és sokat harcolt a keresztényekkel, közülük pedig leginkább León királyával. A hosszú csatározás után Ramiro hajlott már arra, hogy békét kössön a mór nagyúrral, és mi több, úgy gondolta, hogy felé barátságot színlelve könnyen megszerezheti annak szépséges húgát is, akit már jó ideje kiszemelt magának. Ezért azt üzente Alboçadamnak, hogy megkedvelte őt, és szívesen meg is látogatná, hogy véget vetve az ellenségeskedésnek szorosabb szövetséget kössenek. Ellenfele örömest egyezett bele a látogatásba, és meg is hívta magához Gaia várába. Ramiro késlekedés nélkül indult útnak három hajójával, és elkísérték hű lovagjai is. Amint megérkezett, az volt az első kérése, hogy adják neki a mórlányt, hogy őt megkeresztelve feleségül vehesse. Kérését Alboçadam rögtön vissza is utasította:
– Van már neked nőd, aki gyereket is szült neked. Te keresztény vagy, hogyan házasodhatnál hát másodszor is?
A király ugyan elismerte, hogy valóban házas, de ez nem akadálya egy újabb frigynek, mondván, hogy felesége, Aldora királyné közeli rokona, és ezért a Szentegyház úgyis elválasztja majd őket. Alboçadam ennek ellenére hajthatatlan maradt, és egy egész királyságért sem volt hajlandó húgát a keresztényre bízni. Mohamed törvényére esküdött, hogy máshoz nem adhatja, mert a marokkói király már eljegyezte őt.
Ramirónak így cselhez kellett folyamodnia. Volt vele egy neves csillagjós és mágus, Aman, aki varázslatával hirtelen éjjeli sötétségbe borította Gaia egész vidékét, amire óriási fejetlenség tört ki a mór udvarban. Ezt kihasználva Ramiro elrabolta a lányt, és a közelben horgonyzó hajójára taszigálta. Épp szedték volna a horgonyt a nemesek, amikor csapatával odaért Alboçadam. Mórok és keresztények ádáz csatát vívtak a egymással. Ramiro királynak huszonkét embere veszett ott, de a másik csapatból még többen hullottak el. Miután Ramiro a mórokat legyőzte, a lányt először Minhorba, utána pedig a leóni udvarba hurcolta magával, hogy megkeresztelje. A lány az Ártiga nevet kapta a keresztségben, ami az akkoriak nyelvén megtért bűnöst és kívánatos hajadont is jelentett.
Alboazer Alboçadam tajtékzott a haragtól, amikor minderről értesült, és azon gondolkodott, hogyan tudná ezt a becstelenséget megbosszulni. Hallotta, hogy Dona Aldora királyné Minhorba érkezett. Úgy döntött hát, hogy elrabolja a királynét, ezért amilyen gyorsan és titokban csak tudott, odament, és a városba bejutva elfogta a királynét és ezen kívül mindenkit, akit csak katonái ott találtak. Nemes hölgyeket, hajadonokat, és az őket védelmező katonákat mind bilincsbe verve vonszolta hajóira. A rabokat végül Gaiába vitte, abban az időben még fényes paloták álltak ott.
Amikor Ramiro királynak ezt elmondták, a düh olyan iszonyatos erővel tört rá, hogy tizenkét napig magához sem tért az őrjöngéstől. Amikor újra eszméletére tért, a fiáért, Don Ordonho infánsért és leghűbb alattvalóiért küldött. Ezek sietve meg is érkeztek mind, hiszen tudták már, hogy rettenetes háború közeleg. Öt hajóval indultak útnak, több ugyanis nem volt a királynak. Evezősöket sem vittek magukkal, mert Ramiro úgy parancsolta, hogy a gályarabok helyett maguk a katonák evezzenek, mert bár kevés hajója volt, a bosszú sikeréhez minél több jó harcosra volt szüksége. São João de Furado közelében kötöttek ki, és hajóikat a part menti fák közé rejtették, éjjel pedig kimerészkedtek a partra. Ramiro király fiának azt a szigorú parancsot hagyta, hogy a csapattal együtt maradjon csak a hajók közelében, és ne moccanjanak onnan egész addig, amíg a kürt szavát nem hallják. Akkor viszont siessenek a király segítségére, amilyen gyorsan csak tudnak.
Ramiro magára kötötte kardját, felöltötte páncélingét és magához vette kürtjét is. Mindezeket pedig egy nyomorúságos ronggyal álcázta. Felment Gaia vára alá, és ott leheveredett egy kút mellé, mintha csak egy utolsó leprás koldus lenne. Azt eszelte ki, hogy ezzel a csellel megláthatja a királynét, és tanácsot kérhet tőle, hogyan tudná legyőzni Alboçadamot, fiait és teljes seregét. Mire is menne most felesége nélkül? Ha ő nem segít, biztosan elszalasztaná a lehetőséget, és nem állhatna bosszút a móron. Így gondolkodott a király, de az Úr útjai kifürkészhetetlenek, és minden az Ő akarata szerint történik, nem pedig úgy, ahogyan mi, földi halandók gondoljuk el.
Volt a várban egy Petrona nevű francia lány, a királyné egykori udvarhölgye. Miután a mórok elrabolták, rabságban is tovább szolgálta korábbi úrnőjét. Mikor Petrona lement a kútra vizet hozni, a kút kávája mellett ott találta a koldusnak öltözött királyt, de az olyan rongyos volt, hogy nem lehetett felismerni. A király arabul szólt hozzá, és Isten szent nevére vizet kért, mondván, hogy olyan gyenge, hogy még a kútkávát sem éri el. Erre a lány egy kancsóból inni adott neki. Volt egy félbetört kámea-köve Ramirónak, melynek másik felét felesége tartotta magánál. Ezt a követ vette a szájába, és ivást színlelve beleejtette a kancsóba. A szolgálólány ezután elvitte a vízzel telt kancsót a királynéhoz, aki rögtön felismerte a mosdótálba pottyanó ékkövet. Kikérdezte hát szolgálóját, hogy ugyan kivel találkozott az úton, de az csak a fejét rázta. A királyné nem hitt neki, kérlelte, ha tud valamit, ne tagadja le, mert bőkezű hálára számíthat. Erre aztán csak már kibökte a szolgálólány, hogy egy leprás koldus volt a kútnál, aki Istenhez fohászkodva vizet kért tőle. A királyné pedig elküldte Petronát azzal, hogy keresse meg őt, és titokban hozza elé. A szolgálólány el is ment a koldusnak öltözött királyhoz, és így szólt hozzá:
– Te szerencsétlen, figyelj rám! Úrnőm, a királyné azért küldött, hogy vigyelek el hozzá, mert gondoskodni kíván rólad.
Ramiro király beleegyezett, mondván, hogy ha a Jóisten is úgy akarja, akkor elkíséri őt, ezért a hátsó ajtón át nagy titokban bementek a palotába. Mikor a királyné meglátta Ramirót, igencsak elcsodálkozott a látványon:
– Király uram, mi hozott ide téged?
– A szerelem, amit irántad érzek. – fordult amaz hitveséhez.
– Vigyázz, mert itt biztos halál vár rád!
– Sebaj, akkor a szerelmedért halok meg. – A királynét viszont mindez cseppet sem hatotta meg:
– Micsoda? Hát pont te szeretnél engem, te, aki Ártigát innen elraboltad, csak mert jobban szeretted, mint hites feleségedet? – fakadt ki. Majd erőt vett magán, és így folytatta:
– Király uram, most gyorsan bújj el ide, ebbe a fülkébe, amíg kimentem magam az udvarhölgyeknél, és nemsokára visszajövök érted.
Amíg a király ott rejtőzött, megérkezett Alboçadam, és rögtön a királyné hálószobájába ment. A királyné ezzel fogadta:
– Jó uram, mit tennél Ramiro királlyal, ha foglyod lenne?
– Ugyanazt, amit ő velem: szörnyű kínok között ölném meg.
Ramirónak mindezt végig kellett hallgatnia. A királyné végül így szólt a mórhoz:
– Itt van ellenséged, ebbe a fülkébe vetve. Most aztán kedvedre bosszút állhatsz rajta.
A király átlátta, hogy felesége megcsalta őt, és életére tör. Tudta, hogy a várból csak akkor szabadulhat meg, ha cselhez folyamodik, és itt az ideje, hogy saját erejéből védje meg magát és becsületét. Ezért előlépett rejtekéből, és olyan hangosan, hogy az egész palota hallja, ezeket mondta:
– Alboazer Alboçadam! Vétettem ellened, tudom jól. Bűnömet meggyóntam lelkiatyámnak, aki feloldozásképpen azt parancsolta, hogy előtted megalázkodjam. Tégy velem ezért bármit, ölj meg, ha akarsz. Barátodnak mondtam magam, és húgodat mégis elraboltam. Akkora bűnt követtem el ellened és hitem ellen, hogy megérdemlem a vérpadot. Ahogyan vétkem híre is messze földre jutott el, úgy halálom hírét is kürtszó tudassa minden alattvalóddal.
Ramiro ezzel a csellel azt akarta elérni, hogy Alboazer Alboçadam fiai és minden rokona odajöjjön, és így könnyebben rajtuk lehessen ütni. Így folytatta tehát:
– Mivel halálom órája közeleg, arra kérlek, hogy hívasd ide minden fiadat, lányodat és rokonodat, és e város minden népét. A palota udvarán állíts fel a vérpadot, olyat, ahonnan messzire szól a hang, és engedd, hogy ott még utoljára megfújjam kürtömet. Így rajtam is bosszút állhatsz, fiaid és családod becsületét is visszaszerzed, és az én lelkem sem jut kárhozatra. Nem tagadhatod meg mindezt tőlem, hisz vallásod is kötelez arra, hogy mindenféle hitű lelket a pokoltól megments!
Alboçadam megsajnálta a királyt, és meg akart kegyelmezni neki. Így szólt a királynéhoz:
– Bizony mondom neked, ez az ember megbánta bűneit! Én is vétkeztem ellene, csakúgy, mint ő ellenem. Igazságtalan lenne hát, ha őt megölnénk, hiszen alávettette magát hatalmamnak.
A királyné dühösen támadt a mór nagyúrra:
– Alboazer Alboçadam, te gyáva féreg! Jól ismerem én Ramirót, és biztos vagyok benne, hogy ha most nem ölöd meg, soha nem menekülsz előle. Le fog győzni téged, mert Ramiro ravasz és bosszúszomjas. Vagy nem hallottál arról, hogyan vájta ki nála néhány nappal idősebb testvére, Dom Ordonho szemét, hogy kitúrja jogos örökségéből? Nem emlékszel, hány csatát vívtál vele, hányszor győzött le, és milyen sok katonádat ejtette foglyul? Talán elfelejtetted az erőszakot, amit húgodon tett? Nője voltam, és te elraboltál tőle: egy keresztényt jobban nem is sérthettél volna meg. Vedd észre, hogy életeddel játszol, ha most bosszút nem állsz. Lelkedért aggódsz tán? Azt pont azzal mented meg, hogy megölöd Ramirót, hiszen ő más vallású, mint te. Csak azt a halált adod neki, amit ő kért tőled, és amit lelkiatyja is igazságosnak tartott. Ostobaság lenne ezért, ha most szabadon engednéd.
Szomorú lett Alboçadam, amikor mindezeket meghallotta. Azt gondolta magában, hogy szerencsés az a férfi, aki sohasem bízott asszonyban, hiszen lám, ez a nő a király hites felesége, még gyermeket is szült neki, és mégis azt akarja, hogy férje becstelen halált haljon. Elhatározta ezért, hogy amint csak teheti, eltaszítja magától Aldorát, és nem fog többet hallgatni rá. Másrészt viszont azt is fontolóra vette, amit a királyné mondott Ramiro király bosszúszomjáról. Titkon ő is gyanította, hogy Ramiro életére törne majd, ha most nem ölné meg. Miután mindezeket meghányta-vetette, mindenkit egybegyűjtött, és így szólt Ramiro királyhoz:
– Látom, hogy megbántad bűnödet. Bizony őrültség volt tőled, hogy hozzám eljöttél! Vezekelhettél volna saját palotádban is. Tudom, hogy ha egyszer én kerülnék a te kezeid közé, akkor nem menekülnék meg a haláltól, ezért megteszem azt, amit magad kértél tőlem.
Majd Ramirót az udvarra vitette, és megengedte neki, hogy kürtjét megfújja, ameddig csak tüdejéből telik. Ramiro király még csak azt kívánta, hogy a kivégzésen jelen legyen a királyné, minden asszony és hajadon, a mór összes rokona, és a palota többi lakója. Alboazer Alboçadam pedig parancsot adott rá, hogy minden az ő akarata szerint történjen.
Erejét összeszedve megfújta hát kürtjét, és amint fia, Dom Ordonho infáns ezt meghallotta, a katonákkal segítségére indult. Abban a pillanatban, amikor a felmentő csapat berontott a palota kapuján, Ramiro király leugrott a vérpadról, és fiához ilyen parancsot intézett:
– Gyermekem! Sem édesanyádat, sem a vele lévő többi asszonyt és hajadont ne merészeljétek megölni, mert a királynénak más halált szántam.
Aztán előrántotta a kardot, és olyat vágott Alboçadam fejére, hogy annak mellkasáig hasított a penge. Ott hullott el Alboçadam négy fia és három lánya, és minden mór, aki csak a palotában volt. Kő kövön nem maradt Gaia városában, mindent porig romboltak.
Ramiro király magával vitte feleségét, minden asszonyt és hajadont, és a hajókba tuszkolta őket. Hívatta fiát és híveit, hogy elbeszélje, mint esett találkozása a királynéval. Elmondta nekik, hogy saját földjén fog szigorú törvényt ülni felette, ezért is nem ölte meg őt azon nyomban. A nemesek elborzadtak a királyné gonoszságán, Dom Ordonho pedig könnyeivel küszködve csak ennyit tudott mondani:
– Uram, anyámról én rosszat nem szólhatok. De apám cselekedjen úgy, ahogyan becsülete kívánja.
Ezután beszálltak a hajóikba, és Foz d’Ancorába eveztek, hogy ott kipihenjék a hosszú hajózás és csatározás fáradalmait. Itt tudatták a királlyal, hogy a királyné folyton zokog, amire a király gúnyos mosollyal így válaszolt:
– Hozzátok csak ide, hátha elárulja nekünk, hogy mi bántja! – És mikor végre odahurcolták, kérdőre vonta:
– Miért ilyen búskomor ma, királyné asszony? – Szegény asszony a zokogástól rázva így felelt neki:
– Mert te megölted a mórt, pedig ő jobb volt nálad.
Erre viszont már az Infáns is megkeményítette szívét, és így fordult apjához:
– Láthatod, hogy az ördög szól belőle, mire vársz hát? Ha nem sietsz, a végén még elszökik jogos büntetésed elől.
Végül a király parancsára egy nagy kőhöz kötözték a királynét, és ott helyben a vízbe vetették. Ezért hívják máig a helyet úgy, hogy Foz d’Áncora, azaz Horgony-öböl. Egyesek híresztelik még, hogy Dom Ordonho talán pont azért nem örökölhette Kasztília földjeit, mert ő kívánta anyja halálát, de erről biztosat nem lehet tudni.
Ramiro király Leónba ment, és szózatot intézett alattvalóihoz, melyben elmondta nekik Aldora királyné gaztetteit, és azt, hogy a királynő halála miatt újra kíván házasodni. Bizonygatta, hogy Ártiga méltó felesége lehet majd, hiszen személyesen győződött meg arról, hogy milyen kiváló mór családból származik. Háza népe nem győzte helyeselni döntését, és mondják, hogy ebben közrejátszhatott az is, hogy Aman, a csillagjós is neki kedvezően jövendölt:
– Ártiga ékkő minden élő asszony között, – így szólt a jóslata – jó keresztény lesz, és az Úr sok fiúval áldja meg, akik nagy tetteket és hősi kalandokat visznek majd véghez.
És valóban így is lett, ahogyan Aman megjósolta, mert Ártiga hosszú életű volt, ő építtette São Juião kolostorát és számos kórházat is. Utódai pedig mindazt véghezvitték, amiről a csillagjós beszélt.
Jánossy Gergely fordítása
Bejegyzések

Folyó Görögországban; A gyógyíthatatlan; Ünnepi vers

Hozzászólás most!

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

FOLYÓ GÖRÖGORSZÁGBAN

Kipróbálja a folyó a hidat,
hisz nem rest, ő is fiatal,
felfrissült a szélben, a csapongó
márciusban, folyik, csobog-
csobog, végigbeszéli a napokat.
Tiszta, könnyű, hatalmas.
Mint féltékeny, öreg szeretők,
olvadó hegyek figyelik:
– Kicsi Phyllis, hova
csavarogsz? Nem félsz
nekünk nemet mondani!?

 

A GYÓGYÍTHATATLAN

Gyógyíthatatlan, mondták.
Ő meg nevetett. Mennyi nyavalyát élt túl,
egyikből se gyógyult meg, de minden hajnalban
rágósabb és erősebb lett.

Hajnalban öltözködnek a szépek,
és munkába indulnak a boldogok.
Zsibongás. Becsapódó ajtók. Lámcsak
áramlik a vér a vezetékekben.

A gyűlölet lassú orvosság a daganatokra, sebekre,
azokra a betegségekre, melyek még csak
gondolatban léteznek, de ott kóvályognak az ereiben.

Hajnal! Mennyi undok zaj!
Lever egy poharat,
hogy az utálat meggyulladjon benne.

Nincs vész, gondolja.
Azok csak sietnek.
De a gyógyíthatatlanok öröklik a földet.

 

ÜNNEPI VERS

A tél bezárja a napokat.
Nem marad más belőlünk, csak egy előkanyargó
füstcsík egy cigarettából: kékesen lebeg,
aztán eloszlik. Pedig van itt dió, alma.
Forralt bort kérnél, vagy teát mégis? Lásd,
ebben a házban éltek a dédszüleim, míg éltek,
kiszáradt alma-múmiákból főztek kompótokat.
Hát ők szolgálnak itt ki, ők raknak itt rendet,
és fura válaszokat küldözgetnek a telefonomról
(dédanyám imádott mindenkinek boldog névnapokat
kívánni). Esténként megmosdatnak, Annuskának hívnak,
etetnek, itatnak, a hátam mögé gyűrik a díszpárnáikat.
Lebegek köztük lustán, jóllakottan, aztán kékesen
szétfoszlok, mint a füst dédanyám régi cigarettáiban.

Bejegyzések

Rosalia de Castro: Amores cativos, Silêncio

Hozzászólás most!

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

(Baglyosi Leona fordítása)

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

(Baglyosi Leona fordítása)

Bejegyzések

Rosaria de Castro két versének fordítása

Hozzászólás most!

Álnok szerelmek

Harag volt ez és fájdalom,
utálat volt és rettegés,
egy féktelen szerelem volt,
vagy tán isteni büntetés!
Vannak sötét szerelmek,
melyek akár a méreg
kifosztják a lelkeket,
háborítják elménket,
harapva simogatnak,
a pillantásuk éget,
kínzó haragjuk átjár,
mint szégyenletes bélyeg.
Inkább fagyjak halálra,
minthogy máglyájukon égjek.

Amores cativos

Era delor e era cólera,
era medo e aversiõe,
era um amor sem medida,
era um castigo de Dios!
Que hai uns negros amores,
de índole peçonhenta
que privam os espritos,
que turvam as concências,
que mordem se acarinham,
que quando miram queimam,
que dãe dores de rávia,
que mancham e que afrentam.
Mais val morrer de friagem
que quentar-se à sua fogueira.

 

Csend

Úgy remeg a kéz és reszket a kebel,
szemeimen sűrű ködöknek fátyla,
érzékeimen kétségeknek árnya,
bensőmben kínoknak tengernyi árja,
érzem, miként küzd bennem
e páratlan csatában
halhatatlan, kínokkal teli vággyal
a gyilkos harag lángja,
tollam hegyét saját vérembe mártom,
a duzzadt érbe vágva,
és írok…, és írok… de minek! Lelkem
legmélyére szálljanak,
e kínzó látomások!
Halott emlékek honában lakjanak;
és remegő kezem ne írjon mást, csak
szavakat és szavakat és szavakat!
Az eszme tiszta, szeplőtlen formája
a homályban hol marad?

 

 

Silêncio

A mão nerviosa e palpitante o seo,
as niebras nos meus olhos condensadas,
com um mundo de dudas nos sentidos
e um mundo de tormentos nas entranhas,
sentindo como loitam
em sem igual batalha
inmortales deseios que atormentam
e rencores que matam,
molho na própia sangre a dura pruma
rompendo a vena inchada,
e escrivo…, escrivo…, para quê! Volvede
ao mais fondo da ialma,
tempestosas images!
Ide a morar cas mortas relembranças;
Que a mão tembrosa no papel só escriva
Palavras, e palavras, e palavras!
Da idea a forma inmaculada e pura
donde quedou velada!

Bejegyzések

Létszámleépítés

Hozzászólás most!

Szeptember 26. szombat

Meditáció
A nevem P. P. dictus magister. A krónikás. Az okos emberek szerint valami ilyesféle kijelentéssel indulhatott az ember karrierje. Az önmeghatározás. Mikor kimondjuk a nevünk, kiüvöltjük magunknak és a világnak kik vagyunk. Kell hozzá bátorság és egy mély meggyőződés, hogy a világot ez érdekli. Sokáig én is azt hittem, hogy ez fontos. De szeptember 27-én megértettem, hogy van egy sokkal fontosabb mondat: élek. Mikor úgy döntöttem, hogy 24 év után először és utoljára írni fogok, mert most már van mit, van miért, és nincs kinek, akkor megfogadtam, hogy lassan, ráérősen fogok írni. Mindenki megfogad marhaságokat mielőtt írni kezd. Ebben nem vagyok én sem kivétel. Bár a legtöbb kezdő 20. század végi író vagy legalábbis íróforma ezt fogadta meg: bárhogy is írjak, csak ne úgy mint Eszterházy! Pedig mind úgy írt, vagy hasonlóan. Viszont én nem fogadtam meg ilyesmit. Az ember legyen racionális, ne fogadjon meg olyasmit, amiről még azt sem tudja, hogy érdemes-e egyáltalán.

Praktikum
Az élet praktikus tudomány. Élni kell, lehetőleg élhetőleg. Ennek jegyében felkeltem, szokásomtól eltérően viszonylag korán, 7 körül ébredtem. Átlagos, kora őszi reggel volt, átlagosan hűvös. Mint eddig minden ősszel, immár 5 éve, fej,- és torokfájással, meg persze eldugult orral ébredtem. A fogínyvérzésem új. Átlagosan hulladék közérzettel. Fitten és üdén kikászálódtam az ágyamból, amely nemzetiségére nézve francia, de mégis ápolja velem a hagyományos francia-magyar barátságot. Ezután délcegen tettem három lépést a fürdőszobáig, majd kezdeti lelkesedésem elmúltával lomhán fogat mostam. A reggeli teafőzés és az ezt megelőző mosogatás után még véletlenül sem ittam meg forrón a teát. Minek, úgysem használ. Még akkor sem, ha apám állítja, hogy igen. Pedig neki általában igaza van. Elmentem bevásárolni a tőlem alig 100 méterre lévő kisebbfajta plázaszörnyetegbe. Ezzel valahogy eljutottam odáig, hogy 11 óra lett, de fogalmam sem volt, ma sincs, hová ment el így az idő. Ezután főztem egy spagettit, amelyben azt hiszem kivételesen jó vagyok, mióta kedves L. barátom megtanította, hogyan kell. A délután is úgy telt, mint a legtöbb hétvégén mostanság, bámultam a tv-t és egyedül gubbasztottam otthon. Vártam hogy keres valamelyik barátom, találkozunk, beszélgetünk. Majdnem mindegy. A lényeg, hogy teljen az idő, hogy elvonja a figyelmet a gondolkodásról a lélek szokásos, ám éppen adott pillanatban nagynak tűnő gondjairól. Mivel ma nem jött senki, elkezdtem az udvart söprögetni. Ez is jó. Ha ló nincs… Este, mint általában: tv, alvás és az alvást mindig megelőző csendes, sötét negyed óra. Ez az idő nekem mindig kell. Szükségem van rá, olyan mint másnak az esti torna. Nem kifejezetten gondolkodásra kijelölt idő ez, azt végül is mindig lehet, még akkor is, ha ez manapság ellenjavalt. Inkább csak afféle békekeresés, elmélázás.

Meditáció 2.
Csöngetés. Az életemben soha nem vált különösebben fontossá a mobiltelefon. De egy szokás megrögzült bennem a családom és a barátaim révén. Megcsöngetjük egymást. Ez amolyan „gondolok rád hogy vagy én jól vagyok”-gesztus. A csöngetésnek nem egyszerűen anyagi oka van, hogy az ember mindig csóró, és nincs pénze csöngetés helyett mindezt elmondani. Sokkal inkább egyfajta mindennapi igény, gyakran napi többször gondolunk egymásra, természetes, mint a légzés. Ugyanezért fölösleges mindig elmondani. Pedig érdekes lenne. Mintha minden egyes lélegzetvételünket kommentálni akarnánk.

Szeptember 27. vasárnap

Praktikum
Kinyílt a szemem úgy 7 körül. Most, mint általában, a gondolatokat megelőzte a tett, a lélegzet. A kezem kinyúlt az ágyam melletti éjjeliszekrényhez. Levettem a telefont. Először megcsöngettem ésapámat. Megszoktam, hogy gyorsan visszacsönget. Teltek a percek, de nem tette. Ha nem, nem. Marad a fogmosás. Közben megcsöngettem egy volt munkatársam F.-t. Kellemes srác, csak csönget. Ez sem nyert. Nem szoktam elvárni, hogy azonnal megcsöngessenek, végül is miért legyen az ember türelmetlen, néha én is csak órákkal később csörgök vissza.

Meditáció
Nagyon furcsa, hogy az emberek zöme görcsösen kíváncsi a jövőjére, próbálja észérvekkel kikövetkeztetni a lehetséges variációkat. Engem ez annyira nem érdekel. Most már. De volt idő, amikor én is megszállottan tudni akartam azt, amit csak sejteni, érezni lehet. A baj talán csak az, hogy valami miatt, ha a jövőt nem is, de a szeretteim jelenlétét mindig éreztem. Akkor reggel volt egy furcsa sejtésem. De az élet praktikus, érdemesebb inkább fogat mosni, mint sejteni dolgokat. Egy időben szerettem Agatha Christie-t olvasni. Mentem a könyvtárba, ott mesélte egy barátom, hogy kölcsönzött egyet, de csak a huszadik oldalig bírta. Érdekes, szerintem azért annyira nem rossz. Nem a szerzővel volt a baj: valami kedves olvasó odaírta a lap aljára: úgyis a komornyik a gyilkos. Cimborám a könyvtári tulajdonnak kijáró minden tisztelettel földhöz vágta a könyvet. Ezek az olvasók! Azért mégse érdekel mindenkit a jövő.

Meditáció
Ha megnézzük történelmünk eddigi nagy tragédiáit, látjuk az okszerűséget. Az események logikus láncolatát. Mikor tanuljuk a II. Világháborút, a fejünkhöz kapunk, te jó ég! Miért nem látták akkor, hogy a Trianoni békerendszer magában hordja az újabb háborút. Pedig olyan egyszerűnek tűnik az egész. Persze utólag elég könnyű okosnak lenni. Körülbelül öt év kell hozzá egy egyetemen, mondjuk történelem szakon. Csak. De van az életnek egy olyan területe, amely számunkra minden híreszteléssel ellentétben kiszámíthatatlan. Ez az Isten. Vagy sorsszerűség, vagy bármi, ami az élet anyagiságát vezérli. Hardware-software. Ezt az elvet továbbra sem értjük. De mintegy száz év alatt eljutottunk oda, hogy már nem is félünk tőle. Végül is minek félni! A neandervölgyi is félte a természetfelettit, oszt mégis kihalt! Nagy ügy. De ezen a napon megtanult valamit az ember: az okszerűtlen, megváltoztathatatlan, sőt, a szinte természetesnek tűnő tömegpusztulást. Csak úgy megtörtént. Csendesen. Gyorsan. Tovább tartott felfogni, mint elfogadni. Pedig az emberiség nagyon készült rá: vártuk az UFOkat, az ezredfordulókat, a napfogyatkozásokat. Semmi. Egyszer csak szeptember 27-én bejelentés nélkül megtörtént. 6 milliárd emberből eltűnt 5. Jó és rossz emberek egyaránt. Mi volt a válogatás szempontja? Ki tudja? Hová tűntek és miért? De eltűntek állatok, növények, hegységek, síkságok. Mintha a teremtés követelt volna vissza egy szeletet. Egy hatalmas szeletet a művéből.

Praktikum
Délben kisétáltam a közértbe, kellett valamit venni. Ideje volt ebédet főzni. Az utcákon alig. Mint vasárnap rendesen. A közértben alig. Kevés eladó, mindössze egy ember a húspultnál, a szokásos három helyett, egy a kasszánál. Vásárló csak néhány. Furcsa volt. A kasszással elkezdtem beszélgetni. Zavarodott volt. A kollégái nem jöttek be. Semmi bejelentés, semmi telefon. A főnök keresi őket. Valami történt. Létszámleépítés. A hetedik napon. Vasárnap. Akkor döntöttem úgy, hogy megírom eltűnt ismerőseim krónikáját. Vasárnap, amikor az élet teremtő munkája megszűnt, megkezdődött az enyém, hogy újrateremtsem az eltűnt lelkek panteonját. Vasárnap.