– Halál az árulóra! – kiáltotta a várkapitány, mire két embere megrohanta Erzsébet királynét, és elkezdték fojtogatni. Egy harmadik ember pedig Mária fejét tartotta, nehogy az elszalasszon akár egy izgalmas pillanatot is. Erzsébet sokáig bírta, de végül megadta magát a halálnak. – Így bűnhődjön minden gyilkos szuka! – pillantott a kapitány Máriára, aki zöldes arccal hányt a sarokban.

A holttestet egy zsákba csavarták és a várnál csordogáló Boszna folyóba dobták. Mária többé már nem ült ki az ablakba sem, mert most arról fantáziált, milyen lehet, amikor eltorzult, püffedt arccal a hínárban, békák és halak közt úszkál.

Csak várt, várt és várt. Zsigmondra. Ha már a férje, ennyit igazán megtehetne érte. Másra úgysem jó.

De Zsigmond csak nem jött. Biztosra akart menni: az anyósa meghalt, ez megvolt. Természetesen ő kérte fel a várkapitányt, hogy segítsen megszabadulni a kedves Erzsébettől. Ki nem állhatta sem őt, sem Máriát, mert átláttak rajta. Miközben mindenki a délceg kamaszfiút istenítette benne, Erzsébet nem győzte mindenféle pletykákkal traktálni a lányát, miszerint Zsigmond nem veti meg a bögyös parasztmenyecskéket sem, és napi programjába mindig belefér, hogy leereszkedjen a köznéphez, egy-egy szénakazalban elmélyített ismertség erejéig. Mária mindezt jól tudta, de enélkül is utálkozva gondolt férjére. Olyan, mint egy ronda, kiéhezett ragadozó madár, ami csak arra vár, hogy falánk csőrével darabokra szaggassa őt. Az, hogy anyja mit mondott, nem számított, legfeljebb csak rátett még egy lapáttal a viszolygására.

Zsigmondunk már csak a királyi címre várt. Azt is megkapta. Utána már nagy kegyesen elindult kiszabadítani a feleségét a lázadók fogságából, akiket a nápolyi özvegy mellett ő is támogatott.

A várkapitány neszét vette, mi készül, ezért egy este ismét Mária szobájába rontott egy csapat fegyveres kíséretében.

Vajon most az én nyakamat tekerik ki, tűnődött a lányka. De a kapitány olyan furcsa. Mintha félne. És valamit motyog is.

– Most pedig a lányommá fogadlak, és meg kell esküdnöd, hogy ha férjed oldalán visszatérsz az ország élére, nem engeded, hogy bántódásom essék. – mondta ideges mosollyal a férfi és a nyomaték kedvéért egy vadászkést szegezett a fogoly királynő torkához.

– Hát persze, ezer örömmel – mondta Mária, groteszk vigyorral az ajkán. – Mindig is hiányzott az életemből egy apafigura, akire felnézhetek.

– Akkor ezt megbeszéltük – sóhajtott fel megkönnyebbülten az újdonsült apa, és letörölte a verejtéket a homlokáról. Ez a leány ostobább, mint hittem. Milyen könnyen ment.

Másnap kellemes utat kívánt Máriának, és kifejezte abbéli reményét, hogy mielőbb viszontláthatja kedves leányát vendégszerető várában, ahol nyilván kellemesen érezte magát és meg volt elégedve a kiszolgálással.

– Valóban feledhetetlen élmény volt – intett a hintóból Mária, és elindult, hogy elfoglalja helyét az időközben társuralkodóvá avanzsált Zsigmond oldalán.

A fiatal férj egy emeleti ablakból nézte a közeledőket. Elgondolkodva sodorgatta bajuszát, miközben élvetegen mosolygott. Kicsinállak, Mária.

Mária az ablakot nézte, és az ott álló férjét. Egy pillanatra találkozott a tekintetük. Kicsinállak, Zsigmond.

Hó! Hó! Lassabban, hé! Mi a fene ütött ebbe a dögbe?!

A boldog királyi pár tehát ismét egymás társaságát élvezhette Visegrádon. Nem igazán beszélgettek. Mindegyikőjüknek megvolt a maga dolga: Zsigmond a bögyös menyecskéit döngette a réten, Mária pedig újra tépkedhette a babák fejét. Persze, nem mulasztották el emlékeztetni őt a kötelességére, mellyel Magyarországnak és a koronának tartozik. Ennek következtében kénytelen volt közelebbről is megismerni férjét: míg Zsigmond nagyban munkálkodott, Mária unottan számlálgatta az ágy tetejére faragott rózsákat. Sosem tudta eldönteni, száz vagy százegy van-e belőlük.

Egy szép nyári estén viszont, éppen egy ilyen alkalom előtt, úgy döntött, Zsigmond megfelelő állapotban van ahhoz, hogy letesztelje, mennyire alávaló és gerinctelen. Vajon meddig hajlandó elmenni, hogy mentse a saját bőrét?

Ezért vacsora közben ezt mondta férjének:

– Kedvesem, sokat gondolkodtam az elmúlt eseményeken. Attól tartok, még mindig nem tudom túltenni magam a Novigradban történteken.

– Valóban? – Zsigmond látszólag unottan tologatta az asztalon boroskupáját. Valójában az agya lázasan kattogott. Mit akarhat ez a nő? Máskor egy hónap alatt nem beszél hozzá ennyit.

– Különösen felkavarta a lelkem, amikor olyan szóbeszédet hallottam, miszerint Magának is része volt elrablásomban és anyám csúfos halálában – Mária egy almát görgetett az asztalon.

– Ostobaság – Zsigmond kissé túlzott nyomatékkal tette le a kupát, így az apró darabokra tört. Sikeresen beletenyerelt az egyik szilánkba, és csúnyán megvágta a kezét. “Ó, bár elvérezne.” – reménykedett Mária, de persze ez túl egyszerű megoldás lett volna.

– Tényleg? – álmélkodott. – Ennek nagyon örülök. Nem is tételeztem volna fel egy olyan derék férfiúról, mint Maga… Ez esetben nyilván nem lesz kifogása, amikor a novigradi kapitány fejét kérem. Nagyon sok kellemetlenséget okozott nekem.