Bárhogy is titkolták előtte, eljutott az ő fülébe is a nápolyi özvegy fenyegetőzése: kivégezteti őket, aztán mézesbödönben Nápolyba viteti a fejüket, hogy szemen köphesse férje gyilkosait. Attól a naptól fogva nem bírt mézet enni: egyre csak az járt az agyában, milyen érzés lehet, amikor levágott feje a mézben úszkál.

Károly özvegye nem csak fenyegetőzött: egyértelmű volt, hogy többek közt ő is pénzeli a délvidéki lázadókat, akiknek gerillatevékenysége már az anyakirálynét és a nádort is kezdte zavarni.

De nem ez volt az egyetlen probléma. Megérkezett Zsigmond is, akiről a kislányban csak halvány rémképek derengtek: annak idején apja őt választotta számára férjül. Eljegyzésükkor nagy, nyálas puszit nyomott Mária arcára. A kislány nem győzte törölgetni, és egész este hányinger gyötörte.

Nos, Zsigmond most eljött, hogy kiharcolja az esküvőt. Leendő anyósa ugyanis próbálta elsumákolni a nászt: titokban francia vőlegényt keresett leánya számára. Merthogy építeni kell a kapcsolatot a külfölddel, és ez a patkány Zsigmond… kritikán aluli.

Viszont azért Erzsébetnek is volt annyi esze, hogy ne húzzon ujjat a pápával, valamint a magyar főurak háromnegyedével. Az esketés végbement. Mária sápadtan állt az oltár előtt és rezignáltan tűrte, hogy Zsigmond az ujjára húzza a gyűrűt. Erzsébet hangosan sóhajtott egyet, Garay pedig összevonta a szemöldökét. Nem lesz ez így jó. Zsigmond viszont elégedetten mosolygott. Tetszéssel méregette menyasszonyát. Harcias kis cicamica, no de így csak izgalmasabb lesz. Most már egyenesen vigyorgott. Mária válaszként grimaszolt egyet és elfordította a fejét. Ebből nem eszik ez a szemét alak.

És valóban: a várva várt nászéjszaka elmaradt, Mária zsenge korára való tekintettel. Így majd a válás is egyszerűbb lesz, dörzsölgette a kezét Erzsébet. Végül is, nem olyan nagy baj, hogy ezek itt immár férj és feleség. A zavargások nagy része megszűnt, csak a Délvidék jelenti a problémát. De nem baj. Jövő héten fogja Máriát és leutaznak. Annak a nyomorult népségnek elég lesz a személyes jelenlétük. Egyből lenyugszanak. Pancserek. Már előre meg is írták Garayval a szónoklatot, amellyel megnyerik a lázadók jóindulatát és ráveszik őket, hogy segítsenek kiűzni Zsigmondot és híveit az országból: “Igaz magyarok! Hát elfelejtették, hogy ki az uratok? Hát elfelejtettétek, hogy kötelesek vagytok Árpád vérét szolgálni? Hagyjátok, hogy az idegenek felhasználjanak titeket tulajdon hazátok ellen? stb stb.” Amatőr népbutító szöveg volt csupán, de megvolt rá az esély, hogy komoly tömegeket tudnak agymosni vele. Máriának nem ad két napig enni, hogy meggyötört és még szánalomra méltó legyen. Úgy majd könnyebben megesik rajta a szívük. Hiszen ő maga Magyarország.

Erzsébet hasonlata nagyon is találó volt, csak az nem jutott eszébe, hogy sem lánya, sem az ország nincs túl fényes helyzetben, az meg végképp fel nem merült benne, hogy mind a lánya, mind az ország állapotáért ő is nagyban felelős. Épp ezért ellentmondást nem tűrve tálalta az utazás tervét.

– Nem megyek. Menjen egyedül. Garay úgyis elkíséri – közölte Mária unott arccal.

– És ugyan miért nem jössz?

– Rosszat álmodtam. – a lányka rezzenéstelen szemmel meredt anyjára. – Garayt és Forgáchot felszabdalták, anyámat pedig megfojtották és bedobták a folyóba. Ezért nincs kedvem elmenni.

Durr, egy pofon.

– Engedetlen tacskó. Jössz és kész.

Ilyen hangulatban keltek útra.

A hintó csak döcögött, döcögött, a tömeg meg egyre csak gyűlt körülötte.

– Bizonyára csak kedves földművesek, akik azért jöttek, hogy tiszteletüket tegyék előttünk – nevetgélt idegesen Erzsébet. – Olyan barátságosan integetnek!

– Anyám, kasza és fejsze van a kezükben… – sóhajtott fel Mária. – Én mondtam, hogy ne jöjjünk ide, de…

– Elég! Elég! – visította az anyakirályné. – Garay! Forgách! Csináljatok valamit!

Mária unottan nézegette a hintó belső burkolatát. Jellemző.

Garay és Forgách igyekeztek szétoszlatni a tömeget, mérsékelt sikerrel. Garayt szabályszerűen felaprították, Forgách pedig még nála is keservesebb véget ért: látta, hogy a tömeg a két nőt akarja kézre keríteni, ezért a hintó ajtaja elé ugrott, hogy távol tartsa onnan a támadókat. De ekkor valaki kinyúlt a kocsi alól és a földre rántotta. Balázs egy darabig próbált megkapaszkodni a hintó ajtajában és vérben forgó szemmel bámulta a két nőt, akikért most életét fogja áldozni. Mária elgondolkodott: “Ez a Balázs szerelmes belém.” De mire ez átfutott a fején, Balázsból már csak pár véres húscafat maradt; a gyilkosok pedig elégedetten dagonyáztak a vérben. Aztán, mikor kitombolták magukat, kiráncigálták a királynőt és anyját, megkötözték, majd egy szénásszekéren Novigrad várába fuvarozták őket.

Mária itt is csak az ablakban ücsörgött egyre és a tájat nézte. Nem érzett se éhséget, se szomjúságot, a kapott ételt úgysem volt kedve megenni. Moslékot adtak nekik, mint a disznóknak.

Hopp, mi van ezzel a lóval?! Lassabban!

Erzsébet természetesen Novigradban sem tudott megülni a fenekén: galambokat próbált beidomítani, hogy segélykérő üzeneteit eljuttassák Velencébe. Sajnos fogalma sem volt róla, hogy galambjait a várkapitány családja fogyasztotta el vasárnaponként ebédre. Egy idő után pedig megelégelték a királyi özvegy machinációit, és benyitottak a foglyokhoz.