– Azt hittem, nem kedvelted anyádat.

– Természetesen csak bosszút szeretnék állni.

– De hát apáddá fogadtad!

– Ugyan! Hány apagyilkosság történt már!

– Nos, rendben. – Zsigmond jól láthatóan meglepődött, sőt meg is ijedt kissé. Ennyire félreismertem volna Máriát? Hiszen eddig olyan volt, mint egy ostoba, magatehetetlen gyerek. Még az ágyban is milyen szánalmas… Nem is hitte volna róla, hogy egyáltalán vannak önálló gondolatai. Jó lesz ezentúl vigyázni vele.

– Köszönöm – mosolyodott el Mária és felkelt. Zsigmond százból száz pontot kapott. Puhatestű.

– Még egy kérdés – szólalt meg elgondolkodva Zsigmond. – Kitől hallottad ezeket a pletykákat?

– Annától, az udvarhölgyemtől – vont vállat Mária és otthagyta az asztalt. Férje arca elkomorodott: nyilván hazudik, de egy ilyen veszélyes helyzetben nem szabad kockáztatni. Kár, pedig Anna udvarhölgy nagyon készséges volt az ágyban.

Lassabban! Hé, valaki! Hahó!

A várkapitány fejét hamarost meg is hozták, és letették a királynő elé. Mária pedig felkelt és jó nagyot rúgott bele. Aztán még egyet, aztán még egyet.

– Etessétek meg a disznókkal – parancsolat végül, és elvonult. Nem csak a teremből, hanem a politikai életből is. Már nem érdekelte semmi, csak akkor derült fel kissé, amikor az orvosok közölték, másállapotban van. Legalább ennyit elért.

Jóllehet megtiltottak neki mindennemű megerőltetést, Mária úgy döntött, lovagolni akar és nyulakra vadászni. Zsigmond buzgón bólogatott.

– Hát persze, szívem. Ami neked jól esik, az a babának is. Menj nyugodtan. Ne törődj az orvosokkal.

Hm… olyan gyanús képet vágott. A mosolya… Ó, Istenem! Hiszen ezt az egészet Zsigmond tervelte ki!

A lovat már tényleg nem lehetett megállítani, annyira megvadult. Mária rémülten sikoltozott, de nem hallotta senki. Egyre gyorsabban vágtattak, aztán a ló megijedt valamitől és meg akart állni, de megcsúszott pár sáros levélen. Mária hatalmasat repült, és egy fa alatt landolt.

Amikor kinyitotta a szemét, látta, hogy ruhája csurom vér, és egyre jobban szédült.

Hát itt a vég.

És minderről ki tehet?

Ez a mocskos bagázs, akik azért öldösik egymást, hogy megkaparintsák a hatalmat.

Hánynom kell tőlük. Anyámtól is, Zsigmondtól is.

Még szerencsétlen, félárva kislányokat is feláldoznak a céljaikért. Ezt sosem fogom megbocsátani nekik.

Nincsenek tekintettel se Istenre, se emberre.

Miattuk jutottam ide. Elpusztítanak ezek mindent.

Én voltam az utolsó levél az Árpádok fáján, a magyar földben. Mi lesz veled ezután Magyarország? Gonosztevők kezébe jutottál.

—

De legyünk őszinték: nem mindegy ez már?