Sötétben indulunk el testvérbátyámmal, Zsővel. Mintha álmunkból lépnénk ki. Félrészegen lebegek; távol a racionális világtól. Végre levetkőztethetjük egymásról gátlásainkat. Ha most nem tesszük meg, akkor úgy tengődünk életünk végéig, mint bábok egymás árnyékában.

Holdbéli táj. Nem tudja, hol járunk, hiába is nézi fölényes ábrázattal a térképet. Katalógust olvas lépkedés közben, divatdiktátorok által forgalmazott katalógust. Mondja: “Nézd ezt az Adidas-t!” Én mást mondanék, másról beszélnék, hisz lelke mélyén tudja, hogy mindez elpusztul. Nihil arckifejezéssel teszi hozzá: “A francba, fáradok! Forduljunk vissza, jólesne egy erős kávé!”
Kráterek, félhomály. Nincs jó irány vagy megfelelő térkép, csak az ösztön súgja merre.

Zső anyázik, mert a ránk telepedő sötéttől nem tud már olvasni. Mondom: “Te erkölcsi, szellemi tohonya, hagyd ezt abba, azonnal hagyd abba!”

Egyik domb mögül feltűnik valami barna, szőrös alak. Elbújik, majd újra. Nem fordul felénk. Csaknem összeesek a rémülettől, de Zső: “Ne gatyázzunk, nézzük meg!” Mondom: “Nem megy.” Erre ő: “Majd én, te maradj!” A dombocska mögül üvölti: “Hasadékot látok!”. A port felkapja a szél, és szürke felhőkbe forgatja. Közelebb megyek, óriási lábnyomok mindenütt. Épp ilyenekről olvastam. “Te jó ég, földemberek!” Halott tájakon, a felszín alatt élnek.

Zső mellett vicsorog és bömböl a szőrös testű. Testvérbátyám felemeli kezét, de amaz magával ragadja a mélybe. Rettenetes látni, felfogni, akkor is, ha nem adott senkinek borravalót, és a nettó nyolcszáz alatt keresőket nem tartotta embernek. Mégis csak egyvérből vagyunk.

Hazakeveredek. Mély álom után belátom, ideje szólni. Összehívtam anyát, Zső családját: nejét, Skólát és fiait, Tyút és Tyűt. G. apánk nem ért rá, kisebb baja is nagyobb, mint fia elvesztése. Tyű folyton kérdezi: “Megették az aput?” Én pedig: “Nem hinném, mert a földember agyilag fejlettebb az állatnál. Inkább amolyan amerikai filmes váltságdíj-követelés várható tőlük.” Skóla percenként törölgeti arcát, mintha sírna; az örökségi dokumentumot olvassa, mialatt arról vitatkozunk, hogy visszahozzuk-e, vagy sem.
Tyú szerint a földemberek alattvalói csigabőrű varangyok, de nem olyan aprók, mint a nagymama kútjánál, hanem óriásteknős méretűek. Skóla szól: “A rezsi, meg a biztosító! Könnyebb lesz hármasban, nem rossz az örökség!” Anyám erre: “Milyen rezsi, hülye! Talán nem zabálsz! Többet hoz, mint visz! Nézzed csak meg a múlt havi pénzt!” G. apa telefonál: “Zső beígért nyárra egy Balatoni utat, attól esnék el. Vissza kéne hozni!”

Mondom: “Nem a földember húzta le, hanem saját szellemi, és erkölcsi hanyatlása.” Tyű háromévesen ráérez a lényegre: “Apa a múltkor eltaposott egy gilisztát!”

Éjszaka indulok érte. Órák óta semmi, csak mocsaras területek. Ismerős út, erre jártunk Zsővel. Hatalmas lábnyomok… Ott a domb, mögötte hasadék.

Levilágítok. Épp ahogy Tyú mondta, nyálkás békaszerű csigák egymás hátán. Szendergő földemberek néznek fel, megszokták már a sarki fényt, a Holdat, vagy az élete csúcsán aláhulló üstököst. Suttogom: “Zső, gyere!” A mélyből bukik elő, mélyebbről, mint ahol a puhatestűek csúsznak. Undorral tolja arrébb őket, s kérdi: “Na mi van öcsémpöcs?” Én: “Jól érzed magad itt?” Ő: “Tök mindegy!” Aztán mégis feljön. Hazaindulunk, nem szól semmit az új öltönyéről, de még csak arról sem, hogy mennyibe került a legutóbbi üzleti útja.

Anya, Skóla és a gyerekek örömmel fogadják, G. apával is tudatjuk sms-ben, hogy visszatért a fia. Felhív minket röviden, szeretné, ha visszahívnánk, és mi visszahívjuk. Kérdezi: “No akkor lesz Balaton?”

Skóla félálomban a lyukas fogából szívogatja a hajnali gennyt. Felfigyel a gyerekszobában mocorgó Zsőre. Szőrös hátúnak, és koordinálatlan mozgásúnak látja férjét. Zső el-eltűnik, megjelenik. Ebben a biztonságosnak hitt bizonytalan állapotban Skólának egyedül visszaaludni van kedve. Pedig odamehetne, megrázhatná férje vállát, hogy mit csinálsz te itt, de ő belül marad, nem tör ki a kábulatból. Talán csak percekre alszik el. “Te jó ég, már reggel!” Zső sehol. Bekukkant a nyitott gyermekszobába, rettenetesen megijed, a fejét rázza, s közben mondogatja: “Ejnye-bejnye, a kis mohó!”

Zső kiemelkedett a földemberek közül, hisz minden téren emelkedettebb náluk. Mégis valamit nagyon megtanult tőlük.
Tyúból és Tyűből csupán egy halom csont maradt. Skóla a fürdőajtót döngeti. Oda zárkózott be, ott morog bűntudatosan, csendesen, túlságosan is emberin.

          

– Már megint egy hülye. Egy újabb értelmetlen cirkusz. És pont akkor, amikor az anyai nagybátyámhoz utaztam volna Milánóba. Ez felháborító! Ilyen nehéz a mai zavaros időkben, inkvizítornak lenni. Főleg egy ilyen városban, ahol mindenféle gyüttment felforgató népségek fordulnak meg. – gondolta magában Amadeus testvér, miközben rántottáját sütögette kanonoki rezidenciáján . – Komoly lehet a dolog, ha engem kérnek meg ennek az ügynek a kivizsgálására. (Elnézést a szerénytelenségért, de engem tartanak a legjobbnak a szakmában. A tavalyi évben közel kétszáznegyven esetben „füstölögtem ki magam” – ahogy ezt mi mondani szoktuk.) A püspök jól meg is fizet. A mai pluszmelóért pedig minden bizonnyal jó summát remélhetek. Elvégre szabadságon lettem volna… Mindig ugyanaz: hol ez a bolond, hol az szegi meg Anyaszentegyházunk valamely szabályát. A buta pórnép pedig vakon követi őket, egy jobb jövő reményében.­­­ Mindig egy kisebb hangadó csoport kezdi a balhét, aztán csapódnak hozzájuk a többiek. Viszont, ha a vezetőknek egy kicsit „odapirítunk”, akkor a többi lenyugszik, és ennyi volt… Egyébként az eretnekégetés rendkívül mozgalmas elfoglaltság. A nép is élvezi. Korábban kenyér és cirkusz, most azok híján az eretnekégetés a fő attrakció a nagyvárosokban. – morfondírozott hősünk. – Kutya idők járnak.

Nagy dirrel-dúrral hirtelen berontott az egyik elöljáró:

– Jöjjön már, Amadeus testvér, ne késlekedjen! Ez hajmeresztő! Az egész nép kint van a piactéren!

– A múltkorinál is összegyűltek egy páran, emlékszik. Amikor azt a szentháromság-tagadó hitszónokot intéztük el…

– Most vannak vagy tízezren!

– Tízezren?! – kérdeztem tagadhatatlan meglepettséggel arcomon.

– Tízezren. Legalább. Ne késlekedjünk! Nagy a baj! A püspök már dühöng! Azonnal ki kell derítenünk az igazságot!

– Azért egy pár falatot hagy vegyek magamhoz, kérem. Menjen előre és derítse fel a terepet!

– Rendben, siessen!

– Dicsértessék a Jézus Krisztus, Peregrinus testvér!

– Dicsértessék, Amadeus testvér!

– Hát ez hihetetlen, még enni sem hagyják az embert! Meg aztán, mi az, hogy igazság?! Ez egy olyan nehéz kérdés, amire Jézus sem tudott válaszolni Pilátusnak. Elvégre csöndbe maradt, vagy nem?! Ja, de pszt! Ebben a világban nem írhat le az ember akármit… – így morgott magában, miközben fölöltötte utcai reverendáját és a főtérre sietett a haptákban elfogyasztott reggeli után.

Óriási volt a zűrzavar.

Katonai helikopterek és más rendvédelmi szervek is rendet próbáltak teremteni a forradalmi tömeg között. Itt, Milánóban a forradalmak legfontosabb ismérve az, hogy mindig jó időben vívják őket. Most is verőfényes napsütés és tizenöt–húsz fok környéki hőmérséklet. Ez nem meglepő, hiszen a következő napokban Gyümölcsoltó Boldogasszonyt ünnepeljük.

Mindig ugyanaz. Be kell épülni mindenféle csoportokba, és információkat kell gyűjteni. Ez azonban rendkívül unalmas. Mindig csak bombamerényletek, székház- és parlamentostromok. És mindig lebuktatom őket. Az elmúlt évben közel háromszázharminc ilyen esetet regisztráltak. (Elnézést a szerénytelenségért, de ez azért szép teljesítmény. Én vagyok a legjobb a szakmában, úgy mondják, és – hála istennek – úgy is béreznek. Az elmúlt évben tudtam vásárolni egy Audi A8-ast, szép kis lakosztályt rendeztem be magamnak… szóval jól élek ebből.)

Az emberek már gyülekeztek. Egy látszólag fiatalkorúakból álló társaságot pillantottam meg. Úgy gondoltam, ők bizonyosan sántikálnak valamiben. Meg is szólítottam őket:

– Hé, srácok! Eljött a nagy nap! A nemzetközi pénzarisztokráciának és a bolsevizmusnak leáldozott! Merre tartotok?

– A térre. Gyere, csatlakozz hozzánk! Látjuk, rendes ember vagy. Hadd mutatkozzak be. Oleandro Vikar vagyok, az újjáalakult Nemzeti Egység Pártjának az alelnöke.

A tömeg azonban elsodort, így nem tudtam velük tartani. Ennyi egyébként mára elég is volt a számomra.

– Maga mit gondol a ferencesekről? – kérdezte egy öregúr, miközben a hazatéréssel próbálkoztam.

– A ferencesekről?

– Mi van? Maga süket? Nekem kéne süketnek lennem a magam hetvenhét évével. Akkor legalább nem hallanék ocsmány beszédeket, és nem kellene ilyen hülyékkel foglalkoznom, mint maga.

– Kikérem magamnak, uram. De ha már elkezdtük ezt a beszélgetést, akkor fejezzük is be… Tehát: mi van a ferencesekkel?

– Minden a ferencesek miatt van. Ha nem lettek volna ferencesek, nem lett volna reformáció. Ha nem lett volna reformáció, nem lett volna felvilágosodás. Ha nem lett volna felvilágosodás, nem lett volna francia forradalom. Ha nem lett volna francia forradalom, nem lenne kommunizmus. Ha nem lenne kommunizmus, nem lenne…

– Értem. Most már világosan. Köszönöm…

– A pimasz fráter! – kiáltott utánam. – Végig sem hallgat!

Eltűntem az öreg mellől, mint a kámfor. Közel három órámba telt, míg el tudtam hagyni a tömeget.

Kora délután már halálos áldozata is volt a zavargásoknak.

És jött a fekete autó…

Miután szabadultam, novícius lettem.