– Ha a dolgozó munkaideje jól meg van szervezve – kotyog közbe az új fiú –, senki nem tud lógni.

    – Nézze – válaszol neki kelletlenül az üzemvezető –, a technológia adott, mindenkinek a kisujjába kell, hogy legyen, azonkívül a tisztaság, a higiénia, a rend mindenkinek jól felfogott érdeke. Nem gyerekek maguk, hogy ezt állandóan a szájukba kelljen rágni.

    – Elnézést, más véleményen vagyok. Szerintem minden dolgozónak pontosan meg kell határozni a feladatát, ahogy Japánban. Mert ha ránk bízzák, hogy magunk szervezzük meg a melót, annak csak civakodás lesz a vége.

    – De, nehogy már ne tudják eldönteni, mi a napi feladat, bassza meg! Hát nem hülyék maguk!

    – Sőt, mindenki okos, rafinált. Ha a tennivaló nincs pontosan leszabályozva, a legtöbb ember csak a könnyebbik felét fogja meg a munkának, nem? Hát ez van az egész rohadt országban!

    – Ezt fejezzük be! Nem azért vagyunk itt, hogy marhaságokról pofázzunk!

    Másnap odaszól neki a művezető.

    – Kérdezte az Almási, hogy vagyok megelégedve a munkájával. Mondtam, nincs magával semmi probléma.

    – Köszönöm. Ismerős a dolog. Ha valamiről véleményt alkotok, mindjárt azt szűrik ki belőle, hogy bojkottálni akarom a munkát.

    – Feri bátyád egy figura – magyarázza neki Gaál Imre négyszemközt a pincében. – Rosszban van az egész családjával. A felesége nem hál véle. Egyszer vótak csak együtt, a nászéjszakán, abbul született a Jani fia. Onnat oszt az asszony kitiltotta az öreg Ferkót a hálószobábul. A fiával aludt egísz tizenkét éves koráig. Agybajos az az asszony, vagy mi a tályog. Az öreg is idegroncs lett, de abba bízott, ha felnő a fia, magához édesgeti. Összespórolt egy zsigát is a Janinak.

    – Gyere, Inke, hordjuk fel a pincéből a polietilénglikolt! – hívja Attila a mongol fiút. – Közben énekeljük: Száz forintnak ötven a fele!

    – Szá porinnak otven a pele…

    – Ez az Attila meg van zavarodva a mongolokért. De csak fiúzni tud a bolond – terjeszti az érintett háta mögött a sofőr. – Pedig bármelyik mongol bukszát megbaszhatná. Neked kell egy? – szegezi az új fiúnak. – Hívjam ide a Cickét? Na, megfarkalod?

    – Áh, hol?

    – A kisraktárban, papírvattán.

    – Neeem!

    – Na, mit izélsz!

    – Áááh, nem!

    – Fut a kakaó, Feri bácsi! – ordítja Karesz a laborból.

    – Maga értelmes fickónak látszik – mondja neki négyszemközt Molnár művezető. –, kíváncsi vagyok a véleményére. Kivel szeret legjobban dolgozni?

    – Gáborral meg az Attilával.

    – Kit tart a legjobb munkaerőnek?

    – Feri bácsit.

    – Feri bácsit? Ez meglep. A többiek sokat panaszkodnak rá. Nemigen kedveli senki.

    – Talán mert erős az érzelmi hullámzása. De mind fizikailag, mind időben többet dolgozik a fiatalabbaknál. Érthetetlen, miért keltik rossz hírét.

    – Érdekes, amit mond. Tulajdonképpen nekem sincs bajom az öreggel. Még szórakoztat is, mikor leül reggelizni, keresztbe fonja a lábait, ölébe veszi ütött-kopott kis piros lábasát, és komótosan bekanalazza a kakaóban-papiját. Tudja, sose volt ő egy észlény, de már kevéssé érdekes, másfél év múlva nyugdíjba megy. Azt hiszem, mindenkinek az lenne a legjobb, ha már nem jönne át az új üzembe.

    – Pedig nem ér kevesebbet, mint Gaál Imre.

    – A miszter intelligens. Amit én végigcsináltam azzal az emberrel, az nem volt semmi. Tudja, ez a koszfészek tizenöt éve üzemel ideiglenesen. Tizenöt éve állítunk elő értéket, szinte értéktelen berendezéssel. Kivéve a speciális FC-100-as centrifugákat.

    – FERI BÁTYÁD MÁN A FŐD…

    – Ottó lefalcolt a hullásokhoz.

    – Na, hál’ Istennek!

    – Gyere, mongol, egyél! – hívja Feri bácsi Inkdzsárgált. – Ehun e a sült hús, mind befald ám, mert sovány vagy!