– Micsoda pecsenyeillat! – jön be Karesz a laborba.

    – Pukkadj meg, nem kapsz belőle!

    A mandulaszemű legyűri az utolsó falatot is.

    – Koszonom, Peri bacsi.

    – Gyorsan tanul az Inke, igaz?

    – Na, most hogy végeztünk a kajálással, hörpöljünk egy kis jó magyar bort, és énekeljük el: Szép a pina, mert fekete…

    – Hát, Feri bátyám! – Attilából kitör a nevetés. – Ilyen disznó nótát tanítani ennek a szegény fiúnak!

    – Szep a pina, mer pekete. A ja isten temretemtereme…

    – A teremtettével még gondjai vannak.

    Gábor jelenik meg a színen.

    – Megkaptam a behívómat!

    – Gratulálok! – szól elismeréssel Gaál Imre.

    – Őszinte részvétem – húzza el Karesz a táska-száját.

    – Figyelj, haver! Milyen Magyarországon? – kérdi Inkdzsárgált az új fiú.

    – Jo.

    – És, hogy látod? Mi a különbség? Érted? Mi a különbség Mongólia és Magyarország között?

    – Á…Madzsarorszagba – erőlködik a mandulaszemű – sok ember, keves ló, á…Mongolia keves ember, sok ló.

    – A léhűtő sok nálunk, nem, a magyar! – költi tovább Feri bácsi. – Tegnap láttam egy roma csávót, ki volt írva a dzsekije hátuljára, hogy lóvé. Persze, a pénz kellene neki, de dolgozni, nuku!

    Karesz felölti jellegzetes gúnyvigyorát.

    – Maradjon már, Feri bátya! A love nem azt jelenti, hogy pénz. Az egy angol szó, láv-nak kell ejteni, és azt jelenti, szerelem.

    – Apád faszát! A cigány azt mondja a pénzre, lóvé!

    – Az nem azt jelenti, értse már meg a fonnyadt agyával!

    – Takarodj innen, te mocskos – üvölt az öreg céklavörös képpel –, mert hozzád baszom a keverőfát!

    Meg is teszi. Fölé száll.

    – Feri bátyám, azért moderálja mán magát! – szól rá Gaál Imre. – Majdnem kupán tanálta. Oszt faszájul néztünk vóna ki.

    – Jól dolgozol, érted! – mondja az előcsarnokban kannamosás közben Attila a mongol fiúnak. – Nagyon szorgalmas vagy.

    – En nagyon szegyell magam. Peri bacsi ad nekem sok-sok kaja. En már nem enni, en szegyell magam.

    – Megmondom neki, jó? – ígéri Attila.

    – Nem talál elfoglaltságot? – penderül közéjük Molnár művezető, s szegzi neki a kérdést. – Igazán fölhordhatná a pincéből az üres üvegeket, és töltögethetne beléjük ötven milliliter véralvadásgátlót.

    – Jó, hogy mondja, főnök. De miért nem szólt előbb, már rég elkezdhettem volna.

    – Tudja, nem árt együtt élni a munkával.

    – De ismerhetné már az álláspontomat. Utálom, ha nem a felettesem adja ki a munkát, hanem nekem kell improvizálnom. Azt a dzsesszzenében szokás, és én ott nagyon szeretem. De a munka legyen előre látható, precízen összehangolt. Hadd javasoljak valamit. Minden áldott reggel összetrombitál bennünket, és elsorolja mindenkinek, mi lesz az aznapi feladata. Műszak végén leellenőrzi, aki elvégezte, megdicséri, aki nem, megbünteti, Higgye el, fog menni a meló, senki se akar sündörögni, bujkálni, ellógni. Na, megegyeztünk, főnök? Holnap reggel talpig kinyalva jelentkezünk az irodájában.

    A művezetőnek nincs szava, ám Attila fuldokol a nevetéstől.

    – Jaj, de jó! Haver! Boldog vagyok, hogy megismertelek. Még sose találkoztam ilyen jópofa sráccal.

    – Tessék, a fokos – nyújtja át az új fiú a nikkelfényű kis baltát Feri bácsinak.

    – Pofás! – örvend az öreg. – Faragok bele egy jó erős nyelet, oszt ezzel fogok sétálgatni Tahiban. Na, itt az üveg bor. Saját termés.

    – Megisszuk együtt.

    – Ahogy gondolod.

    – Mikor jössz ki a tanyára? – kérdi tőle Feri bácsi fél órával és három pohárral később. – Jó helyen van. Tahi legszebb részén. Szerencsém volt, még olcsón vettem a telket, aztán a saját kezemmel húztam fel rá a vityillót.