– És Ottó?
– Áh, Ottóra nem lehet számítani!
Attila nevet.
– Igaza van Imre bácsinak!
– Na, jó lesz így, Mónár? – Gaál Imre lapogatja a művezető vállát. – Egy hosszúnyakúval még nem számoltunk el. Emlékszik?
– Szétviszi a szél az agyamat! – kiáltja Gábor a teherautó platóján. – Ezt is a munkahelyi ártalmak közé kéne sorolni! Voltál már vágóhídon? Nem? Fúh, tikkasztó hely, majd meglátod. Hoztad a fehér sapkádat? Jó. Azt fel kell tenni, különben elzavarnak. Ne lepődj, meg, ha a hentesek elkezdenek durváskodni.
– Fél óra múlva kezdődik a vágás – közli Feri Bácsi a kettes feldolgozó előcsarnokában –, addig falatozzunk. Hoztam egy kis meleg pörcöt, főtt császárt, pecsenyét most nem adtak a gecik.
– Ilyenkor a legjobb, frissen! – csámcsogja a sofőr.
– Na, lássunk munkához!
– Figyeld azt a böllért – súgja Gábor neki. – A pofázmánya már idomult a környezetéhez. Kifejezéstelen és érzéketlen, akár egy döglött sertésé. El tudnád képzelni ezt az embert mondjuk festőművésznek?
– Hát nem!
– Csupa vér lettem! – panaszolja az új fiú a visszafelé úton. – Úgy nézek ki, mint valami tömeggyilkos.
– Ez így szokott lenni.
– Még az arcomra is fröccsent… Apám! Te nem is láttad, mert kimentél kannáért; mit műveltek? Az a dagadt hentes a mutatóujjával kivájta az egyik ledöfött disznó szemét, és hozzávágta a kollégájához. Az meg visszanyeste, erre aztán a többiek is elkezdték kiszedni a dögök szemét, és verdesték egymáshoz. Közben meg veszettül röfögtek.
– Ez még hagyján, csinálnak ennél vadabb dolgot is.
– Azért van vele munka, igaz? – kérdi Gaál Imre inkább tőle, s beindítja a szeparátort. – Ládd, ez választja el a vértestet a plazmátul. Az a lényeg, hogy folyamatosan kell feltölteni, ki ne ürüljön a tartály, mert ha levegőt kapnak a lamellák, mindjárt máshogy fog viselkedni.
– Kikészül a derekam ettől – Zihálja Karesz.
– Gyenge legény vagy, hékás! – veti oda Feri bácsi.
– Mi a neved? Hogy hívnak? – faggatja másnap Attila a mongol fiút. – Értesz engem?
– En…nem beszel…madzsar.
– Várjál – taktikázik a magyar fiú – Én – magára mutat –, Attila. Te? – az ázsiai felé bök.
– Á!… Inkdzsárgál.
– Inkdzsárgál.
Molnár művezető perdül a laborba.
– Lássuk csak. Attila tanítja a mongol barátunkat, Gábor méri a citrátot, maga készíti a fiziológiás sóoldatot, Feri bácsi épp nem csinál semmit. Legyen szíves, Feri bácsi, ezt a szállítólevelet elvinni az irodaépületbe.
– Apja faszát a Molnárnak! – fakad ki az öreg, miután a művezető távozott. – Most hagytam abba a dekantálást, épp leültem egy cigarettára. Dohányzom, most ez jár nekem!
– Igaza van, Feri bácsi – jegyzi meg az új fiú. – Különben is, nem fullajtár maga.
– Egyre jobban tetszel nekem, te gyerek!
Köszöntöm a nagyérdemű plazmás brigádot! – Kezdi Almási üzemvezető a termelési értekezleten. – Ha az Isten meg a „párt” is úgy akarja, fél éven belül elkészül az új Plazmaüzem. Meglátják, mennyivel másabb lesz ott minden.
– Van egy olyan sandám, odébb lesz az még – dünnyögi alig hallhatóan Kiss Feri.
– Ne mondja már! Júniusra elkészül.
Gaál Imre legyint.
– Eztet szajkózzák mán öt éve.
Attila nevet.
– Szóval célegyenesben az új üzem, tavasszal elkezdjük a költözést, mindenkitől a maximumot várom. Korszerű készülékek, pneomatika, az egész gyártási folyamatot elölről kell tanulniuk. Miután beüzemeltünk, ötször annyi gammaglobulint és albumint fogunk termelni, mint most, mellette még, ami adódik. Remélem, ott már nem lesz ennyi vakarózás, két kapura könyökölés. Mert vallják be őszintén, sose szakadtak meg a munkába. Nézzenek csak körül, ez itt egy kupleráj.