Aki emlékezik: Dr. Létavértessy Károly (62), Ekler Ágost anyai nagybátyja, ortopéd sebész főorvos. Nagydarab, jó étvágyú, bizalmaskodó, szereti a nőket; még mindig szép ember. Deres hajába gyakran ragadnak bele fiatal lányok.
Nos, miután meglátogattuk Nagy Kerek Becséket, de még mielőtt megnősült volna, tehát olyan bő huszonéves korában, vagány és trendi nagybácsiként elvittem az útszélre is, mert meggyőződésem, hogy a női skála egészét végig kell koppintani (és koppintatni a taknyossal) az utcalánytól a kokaint szippantó dámáig, hogy férfi váljék az emberből.
Tudja maga, hol, látom a szemén, hogy tudja, szóval pontosan ott lehúztam egy elég csinos, feltűnően szerényen öltözött és korrektül tisztának látszó lány mellé a padkára. Mondom neki:
– Csókolom a kezét, kisasszony. Hát aztán mennyi az annyi?
– Kezét csókolom – mondja a leányka, mélyen a lelkembe gázolva. – Mire tetszik így gondolni?
Ezen mindketten meglepődünk, mármint én meg Ágost, mert nem ilyen válaszra számítottunk.
– Hát… – mondom, mert tudja, az ember a feleségén kívül más nőnek elég nehezen mondja ki – …magácskára.
Hallgat, mi is hallgatunk, az idő telik.
– Hát szóval az izé – mondom aztán határozottan.
Erre szegény kislánynak könny csordul ki a szeméből. Ezen megint meglepődünk, mert Nagy Kerek Becséknél mindig móka van, kacagás és vidámság. Persze elfog a szánalom, micsoda nehéz sors, de mindenkinek az jut, amit magának kikapar, ugye, én sem sírok a betegek fölött, főleg ha már meghaltak.
Hallgatunk még egy sort.
– Aztán hogy hívják, lelkem? – kérdezem.
– Ildikóhóhóhó… – bőgi a lányka.
Ekkor mozgolódni kezdenek a bokrok, és egy közepesen öltözött, lenyalt hajú férfi jön elő.
– Bocsánat, csak egy ilyen perc – mondja nekünk udvariasan, majd gyöngéden karon fogja Ildikót, és arrébb mennek, de nem veszik észre, hogy hallótávolságon belül maradnak. Ágost félholt már a kínos feszengéstől, úgyhogy azt javasolja, menjünk haza. (Mindig béna volt az útszéli kurvázásban.)
– Dehogy megyünk, fiam! – mondom neki, mert tényleg, apja helyett az apja voltam. – Csak egy kis kezdeti nehézség – biztatom, és fülelni kezdünk a párocska beszélgetésére.
– De Feri! – így a lány. – És akkor ezt így most hogy? Én ezt így egyszerűen tökre képtelen vagyok megtenni! Tudom, hogy így megígértem, de egyszerűen nem megy. Vágod, máris hogy sírok? Hát így néz ki egy ilyen vidám escortlány?
– Édes fiam – így a Feri, kicsit idegesen – nem lehetsz rögtön escortlány, mondtam már. Így kell kezdeni, ebben egyeztünk meg, vágod? Fél év az út szélén, és akkor majd nem érnek meglepetésként az ilyen dolgok, vágod, ahová innen így megyünk, vágod?
– De ez olyan ilyen megalázó, Ferihihihi… – zokog a lány. – Képzeld el, mit szólna anyám, ha itt látnahahaha… De nem is ez a legnagyobb baj… hanem az, hogy te, Ferikém, nem fogsz szeretni, ha az öreg muksót így leszopohohohom… Feri, nekem mindennél fontosabb a mi kapcsolatuhuhuhunk! Hogy az ilyen tök jól működjöhöhöhön meg minden!
– Jaj, dehogyis, cicamica, vágod, ugyanígy foglak szeretni, sőt, még így jobban. Meg is csókollak, vágod, megmondtam, egy ilyen kotonnal szopsz, kotonnal dugsz, nem lesz semmi baj kábé.
– Alighanem első bevetésről van szó – tolmácsolom a lelkizést Ágónak, aki zavartan babrálja a tenyerét.
– Okéhéhéhé… – sír továbbra is a kislány, de aztán összeszedi magát: – Feri, én így bízok benned, meg minden, én elhiszem neked, hogy ez egy ilyen stabil kapcsolat, meg minden, s hogy ezt így meg kell csinálni, vágod. De így egyáltalán nem érzem jól magam!
– Ugyan már, csajszi, először mindenki egy kicsit ilyen feszült!
– Micsoda? Honnan vágod te ezt? Azt mondtad, hogy így én vagyok az első, frankón!
– Jaj hát persze, vágod – hárít lazán Feri. – Nem tudom, csak úgy… vagyis így mondták nekem is kábé. A Tibiék.
– Da azébd! – szipog a lány. – Jól vad, begyeg, begdezeb a gedvedér. De olyad jó volda, ha de izs odd voldál veleb, ézs így zorídadád gözbed a kezebed… dudod, bidd a búld héded oddhod, bigor zégregedézseb vold… az így olyad zéb vold! Veri! Dögre zeredleg!