Elmenni koncertre
Elmenni koncertre rítus. Láttam már a Placebót Bécsben a vidámpark mellett egy leharcolt hangárszerű épületben, egy zöld völgyben eldugott – és azóta el is veszett – kis osztrák fesztiválon, Budapesten a Pecsában, szabadtéren, valamint azon a Sziget Fesztiválon is, amikor Radiohead is volt, meg Franz Ferdinand. Fura módon a bécsi koncertek őrződtek meg szebb emlékként, hiába is volt a pecsás talán tökéletesebb fellépésük, az áldozat hiányzott. A koncertjeggyel mi magunk nem fizetünk: egyrészt mert a pénz, az csak úgy van, aztán nincs, mások szerint pedig a koncertjeggyel amúgy is a másolás vétségét kompenzáljuk. Nem tudom. Mindenesetre koncertre el kell menni, – és mindig máshová, hogy később minél kevésbé gerjedjenek össze az élmények – mivel, ha elénk jön az áhított előadó, akkor pont a turné érzése veszik el, az egyszeriség: hogy ma ott vagyunk mi is, ahol a zenekar, csak akkor, azon estén, és másnap úgy hagyjuk el a várost, hogy nem tudjuk mikor – talán sosem – jövünk vissza. Ha azonban visszamegyünk egyszer, akkor a zenekar úgy jön értünk – ahogy előzőleg mi tettük értük – ahogy otthagytuk. Most éppen Varsóban.
Kronológia
A Placebónak nyár elején jelent meg a hatodik lemeze, Battle For The Sun címmel. Véleményem szerint a Battle For The Sun remek hatodik lemeznek, a szaksajtó azonban, velem szemben inkább csak közepesnek értékeli az új korongot. Egy gyors recepciótörténettel megpróbálom feloldani ezt a kis ellentétet: A – tagok vegyes származását tekintve csak jobb híján – londoni székhelyű zenekar első, 1996-os cím nélküli albumát legkönnyebben PJ Harvey Dry című lemeze és a Pixies-életmű keresztmetszetében lehet elképzelni, gitárhangzásában némi Sonic Youth-jelleggel. Furcsa is volt, hogy mit akar egy tulajdonképpen angol zenekar egy amerikai hagyományból táplálkozó lemezzel a britpop-korszak kellős közepén, annak kvázi fővárosában. Az album negyedik kislemezével, a szexuális eltévelyedésről regélő Nancy Boyjal végül is bekerült a köztudatba a zenekar, majd David Bowie is meghívta őket az 50. születésnapjára fellépőknek. Mindezek ellenére úgy érződött, hogy egynyári, ún. „one hit wonder”-ről van szó, a sajtó a viszonylagos sikert inkább a zenekar imidzsének tulajdonította. (A zenekar tagjai: a hangsúlyozottan biszexuális énekes-gitáros Brian Molko, a hangsúlyozottan meleg basszusgitáros Stefan Olsdal és a hangsúlyozottan straight dobos Robert Schulzberg, majd az őt váltó szintén hangsúlyozottan hetero Steve Hewitt, 2008-tól pedig Steve Forrest.) Az 1998-ban megjelent Without You I’m Nothing egy az előzőnél kiforrottabb lemez, bár izgágább is: a punkos sodrású számoktól egészen a lehelet puha lassúkig van rajta minden. Egyszerre alaplemez és útkeresés: az útkeresés alaplemeze. Ekkor került a mozikba a Veszedelmes viszonyok, tinikörben kultikus remake-je, a Kegyetlen játékok, amelynek főcímdala az újrakevert Every You Every Me lett, és ezen a kölcsönön keresztül vált a zenekar emblematikus dalává.
http://www.youtube.com/watch?v=0enQeZ__FNk
Az évezredfordulón megjelent harmadik album, a Black Market Music egy letisztultabb lemez, de még mindig az érződik, mintha a zenekar csak keresné magát: elegánsabbra fogott gitárok, modernebb hangzás és egy rap-betét is helyet kapott. Mindeközben Molkóék véglegesen összebalhéztak az angolszász sajtóval, a kontinensen viszont jó kritikákat kaptak, mind a lemezre, mind a koncertekre. Ekkor jártak először Magyarországon is, a 2001-es Sziget utolsó napjának kiemelt fellépőiként. Ebben az évben volt először melegsátor a Szigeten – amiből aztán lett is persze problémázás – az utolsó szó a Placebónak jutott: a koncert ráadásában Tarlós Istvánnak, az egyik fő ellenlábasnak dedikálták a Nirvana All Apologies című számának elzongorázott pár sorát, kidomborítva az „Everyone Is Gay” sort aktuális refrénné. Innen, Budapest felől nézve ez az időszak, a zenekar csúcspontja. Ahogy interjúkból és kritikákból is kiderül: ekkor még bármi lehetett volna a Placebóból. Többen azt várják a zenekartól, hogy egyfajta Radiohead-es útra lépve, forduljanak az elektronika felé. Akkor még ugyanennyien voltak, akik ellenezték ezt. Az évtized végéről visszanézve azonban nagy hibát vétett a zenekar, hogy a következő lemeznél, a pálfordulás helyett inkább magába nézett, és kikereste, hogy ez előző albumokban mi volt igazán Placebo, és ez alapján megírta a klasszikus Placebo lemezt, a tragikusan kiegyensúlyozott Sleeping With Ghostsot.
http://www.youtube.com/watch?v=JJhmNLcgkgw
Ezután azonban mintha eltörött volna valami. A következő Meds című korongnak tulajdonképpen minden dala sláger lehetne – Brianék immár rutinból írtak Placebo-számokat – mégis hiány érződött, mint egy be nem tartott ígéret után. A Placebo, a hatalmas űrt, amiben indult ekkorra teljesen belakta, olyan egyedi hangja lett a zenekarnak, hogy már a finoman szólva szemellenzős rajongótáborral bíró Depeche Mode-hoz kezdték őket hasonlítgatni. A korábban a néha magát a zenét is felülíró imidzsre se volt már szükség, a zenekar bocsánatot kért a Nancy Boy és a Pure Morning féle „buta” dalokért, majd következetesen levették őket a koncertprogramról. Egyfajta hazatérés volt mindez, mintegy eleget téve az első lemez első dalának, az első, megtagadott kislemezüknek (Come Home), nagyon úgy tűnt, az út vége is egyben. (Song To Say Goodbye)
Kitérő
A könnyűzenei kommunikáció három fő komponense: előadó – zene – hallgató. Irodalomelmélészek a zene ottani megfelelőjét, a szöveget szokták úgy meghatározni, mint az író és az olvasó közti metszéspontot, találkozási helyet. Mivel azonban a popzenében úgy tűnik, hogy nincs annyira kiemelt pozícióban a megértés – a Kispál és a Borz szövegek is láthatóan tökéletesen működnek úgy is, ha egy sort nem gondol végig a hallgató – ezért azt hiszem célszerűbb lenne a zenét nem mint metszéspontot, hanem mint keretet, vagy mozgásteret elgondolni. Vagy még inkább, mint egy épületet, egy házat, annak egyes helységeivel. Talán innen érthető meg legjobban a popzene-befogadás is, amit két absztrakt végponttal próbálok meg leírni: Egyiket Show-elméletnek hívom, másikat pedig Univerzum-elméletnek, hogy adott esetben deficit nélkül átvihetőek legyenek más nyelvre. A Show-elmélet azt mondja, a popzenei produkció egy sok összetevős multimediális egység, amiben fontos a zene, a szöveg, az imidzs, a videóklipek, a borítók, a zenekar mindenféle közéleti megnyilvánulása és mindent, amit hozzá tudunk kötni. Ez esetben az előadó, a Popsztár, a hallgató pedig, a Rajongó. Ez – visszatérve a metaforámhoz – olyan, mint amikor berendezett lakást vásárolunk. Az Univerzum-elmélet szerint olyan a popzene-befogadás, – idézem – „mint amikor egy teljesen üres házba költözünk be, és a falakat is mi festjük ki. Majd a bútorokon meg a berendezéseken vitatkozunk és a lemenő Nap csíkozza a zsalun keresztül leendő hálószobánkat.”
http://www.youtube.com/watch?v=A7LQZaS2_dA
Placebo
A Placebo eddigi útja elgondolható úgy is, mint a külsőségek minimalizálásával a Show-intencióból az Univerzum-intencióba való átlépés. Az új albumhoz kapcsolódó negatív kritikáknak talán az lehet az oka, hogy a Placebo – a korai lemezeket jellemző amerikai hatáson átlépve – már-már biztosra vehető, hogy nem mozdul ki a saját világából, és szemben a Depeche Mode-dal, nem is ereszt azon kívülre impulzusokat. Talán nincs is még egy ilyen népszerű zenekar, amelynek ne lehetne említeni valamilyen követőjét. A Battle For The Sunnal az együttes viszonylag sokat változtatott a Medshez képest, mégis annyira önazonos maradt, hogy kívülről nézve, – és ezt bizonyítja jó pár kritika – fel sem tűnik, hogy van csomó új hangszer, Brian mellett először van elkülönülő kórus, valamint az, hogy több szám ornamentikájában mintha klasszikus zenei megoldások is lennének. Így a Placebo – legyen bármilyen népszerű is – nem része az évtized popzenéjének. Valahol mellette elvan magában.
Varsóban
Igazából két hetet gondolkoztam azon, mit írjak a koncertről. Nehéz, mert – mint írtam – viszonyítási pont nincs, valamint a hangsúly is a dalokra helyeződött a külsőségek helyett. Kezdjem úgy, hogy kicsit meglepő volt, hogy az új album nyitódala helyett rögtön két kislemez dallal nyitottak? És számonként haladva mondjak valami olyat, hogy igen, és akkor jött a Twenty Years, amit úgy nyomtak el, ahogy tavaly év végén Kambodzsában az Angkor Wat előtt? (Kicsit légiesebben és táncosabban.) Vagy, hogy az előzenekar nagyon semmilyen volt, mint általában? Hogy már három kísérőzenész – köztük egy szőke hegedűs, billentyűs hölgy is – van a Placebo mögött koncerteken, és néha már-már túl zsúfolt a megszólalás? Írjak arról, hogy a zenekar már inkább nevetgél a számok közt ahelyett, hogy pózőrködnének? Hogy jól szólt az egész, a Torwar Hallnak remek az akusztikája, a zenekar pedig precíz volt, fények és vetítések frankók voltak? Hogy fájdalom, de a koncert koncepciójából nézve – „főleg új dalok legyenek és slágerek az elmúlt tíz évből” – következetes, hogy az első két lemezről csak egy szám, az Every You Every Me került elő? Hogy volt egy új szám, ami a Placebóhoz képest meglepően agresszív volt? Hogy meseszép ahogy a Bright Lights alatt fénybuborékok cikáznak össze-vissza mindenhol. Netán írjak valami szubjektívet? Olyat, hogy mit jelent nekem ez vagy az a szám? És mit élőben? Vagy meséljek arról, hogy afterpartykon még mindig téma, milyen haja van Briannek? Vagy olyan ziccereket ne passzoljak át, hogy másnap kisütött a nap (Battle for the Sun! és Varsóban!)? Esetleg csak írjam ide: KONCERTRE EL KELL MENNI? Nem, nem, nem. Inkább nagyon tárgyilagos leszek:
Placebo Winter Tour 2009. November 19. Torwar Hall, Varsó.
1. For What It’s Worth
2. Ashtray Heart
3. Battle For The Sun
4. Soulmates
5. Speak In Tongues
6. Follow The Cops Back Home
7. Every You Every Me
8. Special Needs
9. Breathe Underwater
10. Because I Want You
11. Twenty Years
12. Julien
13. The Never-Ending Why
14. Blind
15. Devil In The Details
16. Meds
17. Song To Say Goodbye
Ráadás:
18. Bright Lights
19. Special K
20. The Bitter End
Második ráadás:
21. Trigger Happy
22. Infra-red
23. Taste In Men