Az ÚjNautilus 2009-ben induló zenerovatának szerzője az év végének közeledtével hátratekintett és hagyta hogy egy mindent átfogó pillantásban sűrűsödjék mindaz, ami ennek a visszafogottságában kacér esztendőnek az esszenciáját jelentette könnyűzenében. Majd, mint napfogyatkozás idején a primitívek, szemét összébb hunyorítva tett kísérletet a popzene elmúló évtizede fantomképének felrajzolására.
(Ízelítők dalak a címre kattintva tekinthetőek meg.)
2009 TÍZ DALA
10. Animal Collective, Summertime Clothes = Merriweather Post Pavilion
Az Animal Collective-ről idén sok mindent elmondtak, talán csak azt hangsúlyozták relatíve keveset, hogy ebben a dalukban több slágerpotenciál van, mint a My Girlsben, vagy mondjuk a Brother Sportban.
9. La Roux, In For The Kill = La Roux
Az év elején szinte mindenki Little Bootsra fogadott a La Roux-val szembeni retroharcban. (Én nem.) Végül a La Roux úgy nyert, hogy olyan dalt nem adott ki kislemezen, mint a Colourless Colour.
8. Peter Doherty, Last Of The English Roses = Grace/Wastelands
Pete Dohertynek az elvonókon, börtönökben valamint a jó ég tudja hol pazarolt idejébe azért csak belefért öt (!) lemez az évtizedben. Igaz, ezek közül csak egy tökéletes, a többi viszont összecsapottságával illik jobban Dohertyhez. Idén a ez a lötyögős, csapott romantikájú szám menti meg az aktuális lemezét.
7. Japandroids, Young Hearts Spark Fire = Post-nothing
Idén nyáron talán ez a dal volt képes leginkább magába szívni az évszak esszenciáját. „I don’t wanna worry about dying, / I just wanna worry about sunshine girls.” – zengette a meglehetősen vastag megszólalású duó.
6. Phoenix, Lisztomania = Wolfgang Amadues Phoenix
A Phoenix idei albumán több kiváló dal is volt (1901, vagy Love Like Sunset), a de a legjobban mégiscsak ez a tagadhatatlanul franciás puhaságú, Liszt Ferencet idéző dal sikeredett.
5. Lily Allen, Everyone’s At It = It’s Not Me, It’s You
Ha Lady GaGa az új Madonna, akkor Lily Allen az új Britney Spears. Az évtized egyik jellemző tendenciája, hogy ami nem működött a kilencvenes években, az egy évtizeddel később igen. Bauderillard sokat tudna mesélni, mennyivel másabb hátország a kelet-londoni lakótelep, mint a Mickey Mouse Club.
4. Grizzly Bear, Two Weeks = Veckatimest
A Grizzly Bear volt az Animal Collective mellett az idei év leginkább túlértékelt, de emellett azért közel sem értéktelen zenekara. A Veckatimest album is meggyőzőbb lenne, ha még lenne még két hasonló dal, vagy ez se lenne rajta. A Two Weeks így egymagában kicsit kilóg az absztraktabb darabok közül. Önmagában viszont kiváló álmodozós darab.
3. Girls, Lust For Life = Album
A vallomásszerűen induló, slampos folk-darabnak tűnő dal a második versszaknál fordul ki magából: a „Wish I Had A Father” sor helyett „Wish I Had A Beach House” énekel, közben belép a doo-wop-os kísérővokál is. Jó példa ez a dal arra, hogy egy drámázó tónusban előadott komolytalanság milyen megkapó is tud lenni.
Nathan Williams egyszemélyes zenekara több szempontból is nullpontot jelöli ki: zeneileg, egzisztenciálisan és előadás tekintetében is. Eggyel emögött már csak zaj van. Talán ezért van benne akkora kraft, mint az amerikai telepesek által állatiasnak tartott Delta-bluesban, vagy az angol polgárokat riogató Sex Pistolsban. Tökéletes krónika a kilátástalanságról, amikor az élet már csak egy feladat.
1. Lady GaGa, Paparazzi = Fame
Ha a Wavves az antitézis, akkor Lady GaGa a szintézis 2009 popzenéjében. Ő a metasztár archetipusa, aki előbb felénekli a Paparazzi című számot, majd amikor tényleg üldözik a fotósok, akkor már ő is fényképezőgéppel a kezében lép ki a limuzinból. Mint a szellemkastélyok tükrei, és azok ridegsége.
2009 TÍZ LEMEZE
Mintha a latin-amerikai származású német zenész minimál-technóját a francia pop üdvöskéje, Camille, és az ő tavalyi lemeze a Music Hole ihlette volna. Ahogy Camille a zongorát leszámítva csak az emberi testet használta “hangszerként” (taps, ének, beatbox ésatöbbi), úgy Aguayo a minimál-technót bolondította meg hasonlóan emberi módon.
9. Handsome Furs, Face Control
A Wolf Parade nevű, blogszintéren kultikus zenekar egyik frontembere feleségével ácsolta össze ezt Kelet-Európa ihlette zajos, de táncolható barkácspop-lemezt.
A korábban csak energikus koncertjei miatt érdekes Horrors idén eljátszotta azokat a dalokat, amiket valószínűleg a Joy Division írt volna meg, ha Ian Curtis megéli a My Bloody Valentine Loveless című lemezét.
Ezzel a lemezzel már foglalkozunk a zenerovat legelső szövegében. Ha még lenne tétje a dolognak, akkor az év konceptalbuma elismerés az Anthlersöt illetné.
Az „xx” nevű zenekar debütáló munkája mintha a tavalyi felhőtlen Vampire Weekend-lemez szomorkás ellenpárja lenne. Az idén hajszálnyival alulteljesítő Clientele-lel szemben pedig megnyerték az év bensőséges muzsikája címet.
5. Phoenix, Wolfgang Amadeus Phoenix
A francia zenekar végre megtalálta a maga számára tökéletes élő hangszer verszusz elektronika arányt, így az év elektropop-lemeze az övöké.
A gyerekkorát szektában töltő Christopher Owens mintha egyszerre akarna mindent bepótolni: a többségben lévő folkosabb dalok mellett van egy ragadós rádiópop sláger, egy ötvenes évek zsánerében fogant összezajozott rock and roll, egy szörfös darab, valamint egy zajos shoegaze dal is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy még a dalok se kiegyensúlyozottan minőségűek, akkor elmondhatjuk, hogy ez az év legjobb kaotikus albuma.
3. Dirty Projectors, Bitte Orca
A Dirty Projectorsban egyszerre bent van a White Denim absztraktsága, néha-néha vadsága is, az Animal Collective többszólamú vokáljai, a Grizzly Bear darabosságában is valamiféle harmóniát sugalló dallamvezetései, valamint kicsit korábbról a Fiery Furnaces Blueberry Boatjának átláthatatlan, kalandozó dalstruktúrái. Ezért ők a 2009 popművészei.
A tavalyi “stílus”-alapító noise-ambient lemeze után a Fuck Buttons duója idén egy tisztább hangvételű, már majdhogynem táncos műsorral lepte meg az érdeklődőket. Az epikusan elnyúló, finoman sodró tételek mintha valami party-filmnek az aláfestőzenéi lennének.
1. The Thermals, Now We Can See
A szélesebb körű szakmai elismerést meghozó, amúgy nem különösebben jó harmadik lemeze után, a Thermals megírta a pályafutása eddigi legjobb lemezét. A Now We Can See kritikai fogadtatása ugyan felemás lett, pedig az album minden egyes dala telitalálat: lezseren ötletes, csillogószemű poppunk szám valamennyi. Ha az év tíz dalát a Now We Can See-ről vettük volna, akkor sem lett volna kevésbé igazságtalan, mint így, hogy szándékosan egyet sem emeltünk ki.
AZ ÉVTIZED 10 LEMEZE
10. Green Day, American Idiot (2004)
Az évtizedben magáért a lemezért és a konceptalbumért a Green Day tette a legtöbbet. Emellett a többtételesre csavart, mégis tökegyszerű dalaikkal és az azokban megidézett stílusokkal felrajzolják az utat Eddie Crochantől kezdve a Who-n, a Clashen és a Replacementsen át a saját maguk életművéhez és a 2004-es punk-jelenig. Megmutatva ezzel azt, hogy lehet tizenakárhány évvel a zenekar indulása után is izgalmas lemezt készíteni. Főleg punklemezt.
9. Franz Ferdinand, Franz Ferdinand (2004)
Bár maga a zenekar etifáig nem tudott túllépni ezen a lemezén, mégis ez az album vonul be úgy a könnyűzene történelmére, mint amelyik visszahozta azt a gitárzenét, amire táncolni lehet.
8. Animal Collective, Merriweather Post Pavilion (2009)
Éves szinten ugyan nem értékeltük ezt az albumot, de nagyon jól tudjuk, hogy évtizedes perspektívából hatalmas jelentőségű lemezről van szó. Kicsit olyan ez, mint Ady a maga korában és társadalmi helyzetében: ennyire még talán sosem volt menő a legaktuálisabb és kritikailag leginkább respektált lemezt hallgatni mint az Animal Collective 2009 korongját. (És igen, a pitchforkmedia.com pedig a popzene Nyugat folyóirata lett az évtizedben.)
7. White Stripes, De Stilj (2000)
A White Stripes legfőbb jelentősége az, hogy visszanyúlva a rocktörténelem elejére, és a country felől, nagyobb részben pedig a bluesból kiindulva készítette el jobbnál-jobb dalait. A stúdiótechnikákkal és producerkirályokkal szemben a szerzői hagyományhoz való csatlakozással pedig legitimálták a kéttagú rockzenekarokat, az évtized egyik alapfelállásává avanzsálódó formációt. (lásd még: The Kills, vagy a már említett Handsome Furs stb).
A WS De Stilj-e mellett ez a lemez volt az évtized másik megalapozója. Azzal a „botránnyal”, hogy a világ legjobb gitárzenekaraként készítettek egy majdhogynem gitármentes, elektronikával gazdagon megtámogatott lemezt, tulajdonképpen végérvényesen összenyitották a popkultúra két eddig többé-kevésbé különálló szegmensét. Jellemző módon, amikor nem tudtak már előrébb merre menni, visszakanyarodtak a korábbi lemezeikhez hangzásához, egyre inkább visszavéve az organikusabb megszólalásohoz.
Az énekesnő a hangmintákból összeácsolt dalaival tulajdonképpen az irodalmi intertextualitás auditív reprezentációját készítette el. Ezzel beteljesítve a popzenében is a posztmodernt. Nagyjából ez az album utáni időkben (,de nem emiatt!!!) jelentek meg nagyobb mennyiségben azok a vélemények, hogy kezd unalmassá válni ez a fajta idézgető könnyedség.
4. Muse, Origin Of Symmerty (2001)
A Muse 2001-es lemeze az évtized mostoha gyermeke. Miközben a zenekar az „új-Radiohead-jelenségből” lassan az apró pénzre váltott Queenné lett, mindenki megfeledkezett arról, hogy a Matthew Bellamy vezette zenekar közben csinált egy olyan „megalomániás” lemezt is, ami drámaian hisztérikus dalaival jócskán túlmutat a Radiohead-epigonságon, kis-Queenségen.
3. The Knife, Silent Shout (2006)
A svéd elektro-duó 2006-os kiadványa elidegenedett, már-már paranoiás hangulatával lett az évtized megkerülhetetlen lemeze. A koncerteken, lemezborítókon is maszkban szereplő testvérpár e lemezen hallható zenéje nehezen írható körül. Valamikor azt találtam ki a címadó dalra, hogy olyan, mintha a Sonic Youth-ot megihlette volna a Knight Rider főcímdala – de ez csak rész igazság, vagy az se.
2. Arcade Fire, Funeral (2005)
Az évtized legtisztaszívűbb produkciója mindenképpen a kanadai Arcade Fire Funeral című műsora. A zeneileg a springsteen-i hagyományt továbbvivő zenekar, a történetkísérésben már kipróbált hangzásra írta rá gyermeki szürreáliáit.
1.The Libertines, Up The Bracket (2002)
Nem zárható ki, hogy Pete Doherty alulértékeltségébe belejátszik, hogy nála többet tuti nem sokan szerepeltek pletykalapokban az évtized folyamán. Emellett talán pont ezek a szakértő fórumok nem vették észre, hogy Doherty a maga módján – aktualitásában talán nem is annyira, de slágereivel mindenféleképpen – zeneileg is folyamatosan jelen volt az évtizedben. A 2002-es, még a reflektorfény előtt megjelenő lemezen például csupa tökéletes dallal adta vissza azt a romantikus mázt Angliának, amit a kilencvenes években az Oasis, úgy tűnt, örökre összemocskolt.