Alexandre Koyré: Paracelsus (Misztikusok, spiritualisták, alkimisták a német XVI. században)

 

para4

 

Paracelsus

(1493-1541)

Kevés ember volt ebben az oly különös, oly eleven és oly
szenvedélyes korban, akinek életműve nagyobb visszhangot váltott ki, erőteljesebben hatott, hevesebb harcokat provokált, mint Theophrastus Paracelsus életműve és személye, aki olykor magát Aureolus Theophrastus Bombastus Paracelsusnak nevezte, orvosdoktor, teológiai doktor, doktor utriusque iuris; kevés embert övezett oly nagy csodálat, vett körül oly engesztelhetetlen gyűlölet, mint ezt a zavarba ejtő személyiséget; kevés ember volt, akinek életművéről és gondolkodásáról oly kevés ismeretünk van, mint az övéről.
Ki volt ez a zseniális vándor? Mély tudós, aki az arisztotelészi fizika és a klasszikus orvoslás elleni harcában megvetette a modern tapasztalati orvoslás alapjait? A XIX. század racionális tudományának előfutára? Zseniális felkészültségű orvos vagy tudatlan sarlatán, babonás csodaszerárus, asztrológus, mágus,
aranycsináló, stb.? A reneszánsz egyik legnagyobb szelleme, vagy a középkori misztika megkésett örököse, egy „gótikus” ember? Panteista kabbalista, a sztoicizáló neoplatonizmus és a természeti mágia hullámának híve? vagy ellenkezőleg, „az orvos”, vagyis az az ember, aki a beteg emberiséget tanulmányozva az élet, a világegyetem, az ember és Isten új felfogását találta és fogalmazta meg? Mélyen keresztény szellem, aki a svájci hegyek magányában kedve szerint kísérletezett „reformációval” és hirdetett nagyon egyszerű és nagyon emelkedett evangéliumi vallásosságot, egy papság, dogmák és rítusok nélküli misztikus vallást? Vagy végül olyan keresztény, aki minden gyakori heterodox, sőt eretnek véleménye ellenére hű maradt egyházához, s végül jobban kedvelte a katolicizmust, mint az új protestáns egyházakat?
Valamennyi vélemény megtalálható a hatalmas Paracelsus-irodalomban – anélkül, hogy ide vennénk a mindenféle okkultista és teozófus szerző írásait, akik Paracelsusban egyik nagy tanítójukat látták, a titkos tudomány egyik hívét, s meg akarták mutatni tanításainak azonosságát „India bölcs filozófusainak” tanításaival –, ám csak egyetlen dolog nem található meg, gondolatainak pontos és türelmes elemzése, gondolatainak a világról, amelyben élt, az eszmék világáról, amelyben gondolkodása mozgott.
Nyilvánvaló módon nem tartunk igényt arra, hogy az itt következő néhány oldallal helyettesítsük e hiányzó monográfiát; csupán arra törekszünk, hogy Weltanschauung-ja rövid vázlatát adjuk. Lemondunk a források és hatások tanulmányozásáról, ahogyan kapcsolatok és párhuzamok felállításáról is.

*

Ami nehezebb – de szükségesebb –, amikor egy olyan gondolkodást tanulmányozunk, mely nem a miénk, az – miként egy nagy történész rámutatott – abban áll, hogy kevésbé halljuk meg azt, amit nem tudunk és a szóban forgó gondolkodó tudott, s hogy feledjük azt, amit tudunk vagy tudni vélünk. Olykor, tegyük hozzá, nem csak azokat az igazságokat szükséges elfelejteni, melyek gondolkodásunk szerves részeivé váltak, de át kell vennünk az érvelés bizonyos módjait, kategóriáit, vagy legalábbis bizonyos metafizikai elveket, amelyek valamely elmúlt kor emberei számára az érvelés és a kutatás ugyanolyan érvényes és biztos alapjai voltak, mint számunkra a matematikai fizika elvei vagy az asztronómia adatai.
Ha elfeledkezünk erről az elengedhetetlen óvatosságról, ha Paracelsusban és kora gondolkodóiban a mi jelenlegi gondolkodásunk „előfutárait” keressük, ha olyan kérdéseket teszünk fel nekik, amilyenekről nem gondolkodtak és amilyenekre sosem kerestek válaszokat, azt hiszem, akkor oda jutunk, hogy
mélyen félreértjük életművüket és olyan dilemmák közé zárjuk
be őket, amelyek számunkra ellentmondásosak, de talán nem
voltak azok az ő számukra.
Paracelsus ez volt vagy az volt? kérdeztük fentebb. Úgy tűnik, nem volt sem ez, sem az, vagy ha jobban tetszik, ez is volt, az is volt. Egészen bizonyos, hogy mélyen hatott rá a reneszánsz hylozoista és mágikus naturalizmusa, és az is egészen bizonyos, hogy benne a német misztika követőre talált. Hevesen harcolt kora orvostudományával és a „kísérlet” szükségességét és értékét hirdette; de ennek az általa annyira dicsért kísérletnek semmi köze ahhoz, amit ma kísérletnek tekintünk. Harcolt az alkímia és az asztrológia ellen; de egyáltalán nem azért, mert nem hitt a csillagok hatásában vagy az aranycsinálásban. Épp ellenkezőleg, számára a csillagok hatása valami ugyanolyan bizonyos és kétségbevonhatatlan dolog volt, mint a világ léte, s egyébként ez volt az egyetlen eszköz arra, hogy ésszerűen megmagyarázza a járványok kialakulását és terjedését. Ami a fémek átváltoztatását illeti – miként kételkedhetett volna ő, Trithemius tanítványa, ennek lehetőségében, ő, aki a Függerek bányáiban dolgozott, és látta, hogy miként „gyarapszanak és bontakoznak ki a fémek”?
Az alkímia és az asztrológia – a Tinctur (tinctura) és a Gestirn (astrum) kulcsfogalmakkal – számára a saját tudományának, az orvostudománynak az alapjait jelentette, azt a két főoszlopot, amely a philosophia sagax építményét tartja.
Ezen ne csodálkozzunk: Paracelsus a maga korának embere volt, s ebben az időszakban mindenki hitt a fémek transzmutációjában ugyanúgy, ahogyan a csillagok hatásában is; menjünk még tovább: ezekben, véleményünk szerint, tökéletesen ésszerű volt hinni, s Paracelsus valóban a kritikai szellem tanújelét adta, amikor az égitestek hatását csak akkor tételezte, ha tömeges jelenségeket kellett megmagyaráznia, mint a járványok, stb. Akik nem tételezték föl az asztrális hatást, azok nem tartottak lépést korukkal. Jó okuk volt rá, de valójában nem tudományos meggondolásból tették. Az ítélethirdető asztrológia kritikája teológiai érveléseken alapszik, az önkényes szabadság fogalmán, a különböző személyek születési helyére és órájára vonatkozó megfontolásokon: ezek az antikvitás óta unalomig ismételt közhelyek. Egyébként Paracelsus megalapozottan bírált.
Theophrastus Bombastus nem volt különösebben tudós elme; írásaiban és életrajzában semmi nem engedi meg annak feltételezését, hogy korának könyvízű tudományosságával telítődött volna. Természetesen végzett tanulmányokat. Dokto-
ri címet kapott Veronában. Úgy tűnik, a tanulmányokat nem vitte túlzásba. Mind a katedrán, mind a gyakorlatban „empirista”. Ő maga mondja el, hogy a legvilágosabb tudást azoktól az idős, félig-meddig boszorkány nőktől kapta, akikkel útja során találkozott; a népi gyakorlattól; a falusi borbélyok által használt eszközöktől; azoktól a laboratóriumi módszerektől, melyekkel a bányászok dolgoznak, az arany- és ezüstolvasztók. Ő ténylegesen chyrurgus volt, a gyakorlat, a mesterség, s nem a tanulmányok embere. És nem patriotizmusból vagy a modern ember meggyőződéséből hagyta el előadásain és írásaiban a latin nyelvet, egy allemann dialektust használva – hanem egész egyszerűen azért, mert nem tehetett másként: akik hallgatták
és követték őt, nem tudtak eléggé latinul.
Paracelsus az eszmék történetének egyik legkülönösebb alakja. Bőséges, sőt túlságosan bőséges fantáziája van; szenvedélyes tudásvágy és szenvedélyes kiváncsiság testesült meg zsenijében – barbár zsenijében, de akkor is zsenijében – a világ, a konkrét valóság, az eleven valóság iránt, s nála a középkori tudomány felbomlása minden kortársánál erőteljesebben ösztönözte a legprimitívebb babonák újjászületését és megelevenedését; amit tanít, annak a fele bizarr nevekkel telehintett, gyerekes és naív kedvű folklór; mindenféle ürüggyel, de még ürügy nélkül is kitalál szavakat, melyeket „latin” és „görög” szótövekkel és végződésekkel lát el: Boldog, amikor a kortársai és ellenfelei tudós terminológiájával egy még ennél is abrakadabrább terminológiát tud szembeállítani.
S persze lelkében úgy egyesült a reneszánsz és a reformáció szelleme – nem az irodalmi és tudós reneszánszé, de nem is a teológiai reformáció –, ahogyan ezek a kor népi lelkében egyesültek. A folytonos nyugtalanság, mely soha nem hagyta egy helyben maradni – mindig úton látjuk és a világban kóborolni;
veszekedős, agresszív és hencegő hangulatú; szenvedélyesen
kiváncsi – mindent látni, mindent tudni akar, a mágiát, az asztronómiát, a teológiát, látni a világot és az embereket, megismerni az emberi teremtmények minden sajátságát, megismerni a világegyetemet, megismerni az embert, a teremtés koronáját és urát; mindent meg akar érteni, de nem a könyvekből, nem a hivatalos tudósok ódon és halott bölcsességét, nem a nagyfejű orvosokét – a világban, a valóságban az életet és a természetet óhajtotta tanárainak és tantárgyainak.
Egyébként nem látható-e, hogy erről nem tudnak semmit a
doktorsüveges tökfilkók, akik csak Avicennáról és Rhasesről,
testnedvekről és titulusokról beszélnek? Uraskodnak a tanszékeiken és hosszú talárba bújnak, üzletelnek, magukhoz édesgetik a gyógyszerészeket, drága és bonyolult gyógyszereket írnak föl, kicsikarva a pénzt a szegény emberektől; csak gyógyítani tudnak-e? Nem és nem gyógyítanak meg! Azt tudják-e, hogy mi a természet és hogyan használjuk erőit? Nem, az első parasztember, mit, az első jövő-menő kutya, többet tud ezekről
a dolgokról, mint ők: tudja, hogy a természet minden betegséghez bölcsen sajátos orvosságot rendelt, s csak azt kell tudni, hogy mikor és miként használjuk őket. Az úgynevezett doktorok csak eretnekek és istentelenek; az orvosságaikkal uralkodni akarnak a természeten, és nem tudják, hogy maga a természet gyógyít, az orvosnak pedig az a legnagyobb, egyetlen feladata, hogy segítsen a betegség elleni harcban, s hogy az élet szövetségese legyen, ne a tanára.
Az Élet és a Természet – a paracelsusi filozófia nagy témái, miként a reneszánsz egész filozófiájában; az élet és a természet, vagy még inkább a természet-élet, hiszen a természet élet és az élet a természet legmélyebb lényege. A világ eleven, eleven minden részében, kicsinyben és nagyban, s nincs benne semmi, ami ne eleven volna: a kövek és az égitestek, a fémek, a levegő
és a tűz. Minden eleven, s a világegyetem a maga egészében az
élet örök folyama. E folyam árad és megszámlálhatatlan külön
ágra szakad; az ágak találkoznak, összecsapnak, küzdenek egy-
mással, de mindegyik egy és ugyanazon forrásból ered, és siet,
hogy eltűnjék az élet óceánjában. Paracelsus nem könyvekből,
nem klasszikus filozófusok tanaiból tanulta a maga „természet-érzékelését”; nem a sztoicizmus, nem a Kabbala, nem a firenzei
Akadémia neoplatonizmusa volt „filozófiájának” forrása; nem
Pico della Mirandolánál, Reuchlinnál vagy Agrippa von Nettesheimnél kereste az elemeket, jóllehet olvasmányokat, hagyományokat, tanokat, mindent felhasznált a világról alkotott képe kialakulásában – alapvetően saját magában kereste, mint ahogy egyébként az egész reneszánszban mindenki tette, aki megtalálta a világ őt kísértő képét.
Paracelsus számára, s ebben csak korának gyermeke, a természet nem törvények rendszere, sem törvények irányította testek rendszere. A természet mágikus és vitális erő, amely szünet nélkül teremti, előállítja és elveti a világban gyermekeit. A természet mindenre képes, mivel ez a minden, és mindaz, ami történik, és mindaz, ami a világban létrejön, természet és a természetből áll elő. A természet hasonló az emberhez, ahhoz a belső felfakadáshoz, ami lelkünkben gondolatokat, vágyakat, képeket támaszt. Csakhogy vágyaink, gondolataink, melyek mélyen különböznek egymástól, harcban állnak egymással a lélekben, mégis egymás révén keletkeznek – mindegyik magán viseli saját bélyegét, mindegyik a lélek része, és a lélektől elkülönülten nem is létezik. Ez pontosan az, ahogy az eleven lények – és mindegyik lény az – csak egy és ugyanazon vitális erő “természeti produktumai”, gyermekei, és ez az erő mindenütt jelen van, mindenben és mindenkiben, minden egyesben ott van, s nem áll fenn az, hogy más lényekben nincsen ott.
Úgy hisszük, nem a spekulatív érvelés vezette Paracelsust a mágikus pánvitalizmushoz, mint ahogyan kortársai többségét sem. Épp ellenkezőleg, a buján tenyésző élet volt az, melynek lüktetését érezték magukban, egy új beállítódást éreztek az élethez, amely az intézmények, a tantételek és a hiedelmek zavarosságában és összeomlásában, mindennek ellenére, fenntartotta vitalitását és erejét; spekulatív érveléshez azért folyamodtak, hogy ésszerű alapra helyezzék azt, ami alapvetően a szellem beállítódása volt. Szellemi – vagy lelki? – beállítódás, mely nem szembenállt a világgal, hanem abban élt, aki megérezte a rokonságot vele, aki magát mindenekelőtt a világ, az univerzum részeként látta, s aki – miközben szembenállt vele – nem feledhette azokat a vitális kötelékeket, melyek a világhoz fűzik. Egyszerűen fogalmazva, a lélek többet élt, mint gondolkodott, és ugyanúgy élt a testben, mint a szellemben.

(…)

Szigeti Csaba fordítása

A legegészségesebb beteg – Svetislav Basara elbeszélői poétikája

 

 

Svetislav Basara több mint három évtizede állandó párbeszédet folytat korának abszurditásaival, leleplező szándékkal gúnyolódva a körülötte levő világon. Olykor polemikus, máskor szarkasztikus, néha dühös, de mindig szellemes megnyilvánulásaiban különleges szűrőn keresztül láttatja a valóságot, nem ritkán groteszk torzításokkal összpontosítva a figyelmet a lényegre.
A nagy írói áttörést számára a szerb posztmodern irodalom gyöngyszeme, a Feljegyzések a biciklistákról (Fama o biciklistima) című regénye hozta meg, amely sok mindenben megváltoztatta a szerb irodalmat és irodalmi felfogást. Ahogyan pályatársa, David Albahari mondja: „A Feljegyzések a biciklistákról után a szerb próza már nem olyan volt, mint előtte, Basara sem volt már ugyanaz az író, és én sem voltam már ugyanaz az olvasó, mint korábban.”
A regény Basara számára olyan szövegtest, amely a már nem feltétlenül szükséges epikai cselekményszál mellett magában foglalja az íróember szellemiségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket.
Az egyedi poétika révén kiszélesedett regénytérben átértékelődött irodalmi és publicisztikai műfajok fúziójaként épülnek fel az író legjelentősebb regényei: a Bognár Antal fordításában magyarul is megjelent Feljegyzések a biciklistákról és Parkinson-kór: a kezdet és a vég (Uspon i pad Parkinsonove bolesti), valamint a budapesti Napkút Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő A föld szíve (Srce zemlje).
Basara legsikerültebb műveire a bátorság, a leszámolás a mítosszal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a cselekménybe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződést, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan lehet szólni.
A szerző szinte kivétel nélkül minden könyvében az emberi sorsot a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. A kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, műveiben sokszor a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát, szellemes (kvázi)tudományossággal kérdőjelezve meg mind a hivatalos történelmet, mind a tudományos tételeket, mind az általánosan elfogadott értékeket. Visszájára fordítja világunkat, és ironikus naivitással mutat rá annak tévhiteire. Ars poeticája egy mondatba sűrítve a következőképpen hangzik: „Az a legbetegebb, aki betegnek hiszi magát, holott nem az.”
Basara műveiben az élet alapvetően metafizikai jelenség. Könyveiben a szerző újra meg újra feldolgozza az ontológiai kilátástalanság állapotát, általában régi misztikusok sajátosan értelmezett tanításainak tükrében érzékeltetve a jelenkor emberének érzelmi/értelmi hanyatlását. A valóság torz ábrázolásával az író arra igyekszik rámutatni, hogy egy teljesen vízió nélküli világban élünk, amely szellemi kiüresedését a haladó technológia modelljeinek gyors cserélődésével próbálja kompenzálni.

ujnautilus.info_12270178_1622215054707774_1466346479_n

La Femme Noire

 

 

 

– Lehet, hogy mégis geocentrikus a világ? És emiatt a konyak ára vajon inflálódna? Vagy lehet, hogy heliocentrikus, és megint abszintivásra kéne fanyalodnom? Na azt már nem… – ezen morfondírozva haladt a kihalt párizsi kis utcán. Az éjszaka sötét volt, akár az angyalok lelke, és e sötétség, mint mogorva, rozsdás perzekutor siettette kacska lépteit.

– Maga biztosan a nők álma!- percegett a perzekutor.

A vénembert tudomásul sem véve dobott neki egy fényes frankot, legyen mi csillogjon éjszaka-kezében. Elmosolyodott. Milyen könnyen is befolyásolható az égitestek száma.

Ó, a La Femme Noire. Nem volt hangulatosabb kávéház Párizsban! A falak végig ébenfával voltak borítva, míg a padló bíborszínű szőnyeggel. A bejárattal szemközti falon egy ismeretlen néger nő portréja díszelgett.

Minden szerda estére foglalt helye volt. Belépett, s orrát rögtön megcsapta az a bársonyos aroma, akár a haiti nők bőrének illata. Leült szokásos ébenfa asztalkájához, pont a nagy varangyosbéka-szerű angol bulldog mellé.

– Két konyakot!- mutatgatott görbe ujjaival – Megkínálhatom egy szál szivarral?

– Nem, nem dohányzom. Köszönöm. – utasította vissza szerényen a bulldog.

– De azért még egy konyak nem árthat meg?

– Ugyan! Hadd szépüljenek a nők -­ röfögte vigyorogva. De Charlotte-nak ne szóljon, legutóbb is úgy bekonyakoztam, hogy egy bordeaux-i sintértelepről kellett kiváltania tíz frankért.

– Az a helyes kis festő leányka?

– Az bizony…- a bulldog nagyot kortyolt konyakjából, amit pár kéjes borzongás követett. – Csak úgy vonyított az anyja, amikor megtudta, hogy megrontottam a kislányát.

– Ilyenek ezek a foxterrierek…- pöfögte ki a szavakat a finom navarrai szivar füstjének hézagjai közt.

– Bár lett volna az… sajnos törpeuszkár volt.

– Jaj, te szegény pára… – sóhajtott – Na de ne aggódj, itt a felmentés!

A bíbor horizont mögött meglátták emelkedni a délceg pincér alakját, aki a táncoló tiroli tehenészek közt szlalomozva közeledett. Arcánál zsírosabb csak az a pár szál haja volt, amit jobbról balra fésült, és nem létező bajsza, ami mindig a napi divatnak megfelelően volt pödörve.

– Monsieur Auguste! Két Courvoisier.

– Ó, a Courvoisier! – olvadozott a bulldog. – Utoljára Napóleonnal ittam e nemes nedűből!

– Mikor? – nézett Auguste csodálkozva.

– Tegnap a Döglött Disznóban.

– Arcátlan… egy hónapja ide sem tolta a képét! – háborodott fel.

– Az hagyján, de nekem még ezer frankkal tartozik- lihegte a pincér, majd szép csendben elpárolgott az ébenfa borítás apró repedésein keresztül.

 

A La Femme Noire kezdett egyre hangosabb lenni. Egy frissen polírozott Citroen DS 19-es éppen kedvesét tuszkolta beljebb, bár a hölgy hangosan kiabálta, hogy „Pierre ez nem egy benzinkút!” A siketnéma zongorista csak úgy csűrte-csavarta a chansonokat, néhány még a nyakára is rátekeredett, bár a torz hörgések néma torkából éppen illettek a dalhoz. A zene és a makacs Citroennel küzdő pincérek leheletfinom mozgása valami furcsa, bájosan lidérces miliőt keltettek maguk körül, ami végigtáncolt hosszú szoknyájában a termen. A vendégek csak beszélgettek, mintha nem lenne holnap. Nem mintha lenne. Ezen harmóniát már csak a szinkronúszó nők látványa tetőzte. Bár ez utóbbi lehet, hogy csak hallucináció volt.

 

Auguste megitta maradék Courvoisier-jét, és az izzó navarrai szivar lelkének utolsó füstfoszlányait szívogatva a buldogra nézett.

– Kedves Edward!- most kiderült ez a buldog becses neve. – Ennél kaotikusabbak csak az álmaim szoktak lenni.

– De Auguste, mit tartasz itt furcsának?

– Ne mond, hogy nem vetted észre, hogy nem grimaszolnak gőgősen a pincérek, ha elmarad a borravaló?

*

A délutáni szundikálásból felébredve Auguste magára kapta a köntösét és az íróasztalához sietett. Felcsapott egy határidő naplót, tollat ragadott, és elkezdte a következőket írni:

9.10.

Sötét volt a párizsi utcákon, amikor egy helyi kávézó felé vette az irányt. Az utcán, egy csendőr belekötött, de pár frankkal lefizette. A kávézóba beérve a megbeszélt asztalnál már várta új kezese és üzlettársa, akivel pár pohárka konyak társaságában…”

 

Ekkor a recsegő ajtón belépett a komor komornyik. – Uram, igen nagy tisztelettel megkérném, hogy a szennyes ruháját legközelebb ne a díványon hagyja, és ha lehetséges ne hamuzzon legközelebb a perzsaszőnyegre. Továbbá, felettébb örülnék annak is, ha a jövőben megtisztelne azzal, hogy alkalmi ismerőse igen használt, meghatározhatatlan színű alsóneműjét nem a szecessziós szőlőmosóba helyezné.

Még valami, Baptiste?

Baptiste biccentett, majd karját kimért kecses mozdulattal behajtva elsuhant az ajtóig, ahol meghajolva, csipetnyi szarkazmussal hangjában, még hozzáfűzte:

– Bocsánatát kérem Monsieur, de nem bírtam nézni a mi kedves Edwardunkat, ahogy az ajtó előtt enyhén illuminált állapotban zokog, mert elhagyta valami Charlotte nevű festőnő.

Fejét szertartásosan csóválva a tőle megszokott módon, halkan bezárta az ajtót. Hattyú lépteivel lesietett a hallba, ahol meghökkentő látvány fogadta:

– Monsieur Edward, azért mert elhagyta magát valami Charlotte nevű foxterrier, még nem kéne össze piszkítani a perzsaszőnyeget!

– Ne vicceljen Baptiste! Ha legalább foxterrier lett volna!

 

 

 

 

 

irodalmi félreolvasások 20., 21.

 

irodalmi félreolvasások 20.

Vesefolyamok óceánja
(Mesefolyamok)
*

címsírók
(címsorok)
*

nem ettem metszetet
(meszet)
*

kéjjel az omnibusz tetején
(éjjel)
*

Caracalla hűtői
(fürdői)
*

Bokassza fürdői
(hűtői)
*

végre eljut Weöres Sándor a Holdra
(Weöres Sándor verse)
*

a komolyabb gondatlanságú versek esetében
(gondolatiságú)
*

egy elektronikus jelenet ami végül kimaradt a Toldi szerelméből
(erotikus)
*

Szennyezett Iván
(Rettegett)
*

léptet fakó mikrobuszán
(lován)
*

10 nap alatt Tiszatáj
(tiszta máj)

 

irodalmi félreolvasások 21.

a halál poloskája
(poétikája)
*

lélektelen realizmus
(lélektani)
*

vörös rébék átalment a vér-agy gáton
(keskeny pallón)
*

Az ember uraemiája
(tragédiája)
*

mert vétkesek közt trafikos aki néma
(cinkos)
*

madárka madárka csámcsogó madárka
(csácsogó)
*

Máglyás Miska
(Mágnás)
*

sül a sületlenség enyhítse étvágyad
(a hús)
*

termeiben sok a vendég
törpe királyfi a lánya
(törpe király fia lánya)
*

urológiailag pontos fordítások
(filológiailag)
*

a szerelem humuszai
(himnuszai)
*

a Vidrócki erőműve csörög-morog a Mátrában
(híres nyája)

 

(Illusztráció: Andrew Newell Wyeth: Winter Fields, 1942)

A gyanú kancsal szeme

Milyennek látja egy mérnök a világot? És egy színész? Egy politikus? Egy költő?
Milyennek látja a világot egy villanyszerelő? Egy bádogos? Egy újságíró? Egy koldus?
Nem a kategóriák érdekelnek, hanem a konkrét emberek. Miket látnak a konkrét emberek a világból. És legfőképpen: hogyan látják. Hogyan tekintenek rá, milyen szemmel. Kiemelnek belőle apró részleteket, és azokat ítélik meg, hogy aztán ítéletüket hamar elfelejtsék, érdeklődésüket pedig új tárgyakra irányítsák. Az egészet nem tudjuk befogni, ezért a kérdésen, hogy a világ maga milyen, nem szoktunk töprengeni. Nincs rá időnk, meg félünk is az ilyen gondolatoktól.
Pedig típusokat talán mégis fölállíthatunk. Vegyünk egy példát: tiszta szem kontra kancsal szem.
Ennek a megkülönböztetésnek régóta ismerhetjük nyomát a költészetben. Azért a költészet jut eszembe, mert végső soron a költészet még mindig a legszabadabb gondolkodási forma a világ dolgairól. Meg azért is a költészet jut eszembe, mert a kancsal szó is a költészetről jutott eszembe, főként onnan ismerem. Főként versek ragadtak mindig is gondolkodásra; versek nélkül gondolkodni is nehéz. Ezt úgy is megfogalmazhatnám: szavak nélkül gondolkodni is nehéz, szavak pedig elsősorban versekben találhatók.

A kérdés bennem először (mintegy hat hónappal ezelőtt) úgy fogalmazódott meg: tiszta szemmel nézzünk a világra, vagy kancsal szemmel? Ezt úgy kell érteni nagyjából: olyannak lássuk a világot, amilyennek a tények megmutatják nekünk, vagy pedig lássunk a tényeken túl valami mást is. Valamit, amit nem kancsal szemmel nem vennénk észre rajta. Például ha látunk egy madarat, akkor a madárpéldány pontos felépítése, hangjának fizikai jellemzői érdekeljenek-e minket, vagy valami más, azon túl, amit látunk vagy hallunk. Ami fölötte van vagy alatta, mögötte vagy előtte; de sohasem pontosan ott, ahol a madár.
Mindkét látásmód mellett fontos érveket lehet sorakoztatni. A pontosan látó ember a racionalitás embere. Csak azt fogadja el, amit érzékel, vagy amit gondolati úton belát, hogy érzékelnie kell. Hidakat építeni, városokat építeni és autókat gyártani csak éles szemű ember képes.
A kancsal szemű ember azonban képes spekulálni, fantáziálni, érezni. Az érzések pedig kreatív energiákat szabadíthatnak föl benne, mely energiákkal közvetve aztán szintén megváltoztathatja a világot.
Mindnyájan hol így nézünk, hol úgy. De mit tudunk meg költőinktől erről a kettős látásról?

Az első szó most Petőfié.
A Mily szép a világ! című versében így ír:

Jertek közelembe,
Jó régi barátok,
Nem néz a gyanúnak
Kancsal szeme rátok,
Elvertem az ördög
Ez atyjafiát…
Mily édes az élet,
Mily szép a világ!

A gyanúnak kancsal szeme egyértelműen valami negatív. Aki kancsal módon lát, az hibásan lát, az ott is rosszat lát, ahol csak jó van; a gyanú az ördögnek az atyjafia. A spekulálás arról, hogy ki mit miért tesz, nem annak látása, ami van, hanem annak látása, ami azon túl van, ami van: a barátságok megrontója, a Sátán súgása, mely el akarja venni tőlünk a boldogságot.
A következő szó most Babitsé. Bizonyára van még Petőfi és Babits között jelentős szó a témában, de a gondolkodás nem a filológia logikáját követi, dokumentatív teljességre nem törekedhet. Azt írom, ami eszembe jut.
Igaz, Babitstól nem is elsősorban szó jut eszembe, hanem kép. Babits arca, mindenekelőtt szeme.

babits.JPG

Akármelyik képét választhattam volna, Babits bandzsít. Az egyik szemével másik irányba néz, mint a másikkal.
Ezt a képet viszont talán most látom először, vagy ha nem is először, sokszor még biztosan nem láttam. És lám, itt is bandzsít. Már ilyen fiatalon is bandzsít. Persze mindenki fiatalon kezdi.
Ám amiről itt szó van, az nem a gyanú kancsal szeme. Babits világlátásában, létértelmezésében persze ott van mindig egyfajta – ha úgy tetszik – dialektikus gyanakvás, folytonos ellenpontképzés, egyfelől-másfelől vitahajlam. Csakhogy nem emiatt bandzsít. Babits kancsal szemében egy esztétikus világlátás mutatkozik meg, a szörnyű világ mégis-szépnek tűnése, a tragikum föloldása az esztétikumban. A nietzschei szellemben: az élet csak mint műalkotás igazolható.

Nézzünk egy tipikus példát, egy olyan részletet, mely egyszersmind azt is megmutatja, mennyivel összetettebb, komplikáltabb a babitsi látás, mint valami felületes esztétáé (ez a két sor egyébként is nagy kedvenceim közé tartozik):
Babylon ha erre volna, nyughatnál-e messze pusztán,
látva annak fordult ormát délibáb vizében úszván?
Ez a két sor a Páris című versből van, melynek alcíme Fantázia. A vers Párizst dicséri, méltatja, ünnepli, összevetve az unalmas magyar rónával, és ez a két sor a záró strófa első két sora.
Egyáltalán nem könnyű megérteni, hogy miről szól ez a két sor. A babitsi líra egyik gyönyörét éppen az adja, hogy gondolatcikázásainak követése szokatlan asszociációk felé tereli az embert.
Babylon ha erre volna: erre, azaz Magyarországon. Mi történne, ha Babylon varázslata (persze kétélű varázslata) itt teremne hazánkban, ezen a kis rónán, az Alföldön? Erre a feltételezésre épít a két sor, ezt a kérdést feszegeti. Hát az történne, hogy a délibáb vizében úszva megfordulna. A tornyait, ormát megfordítva látnánk. Nem a valódi értékei szerint ítélnénk meg, hanem hibásan, kancsal módon, délibáb vizében úszván. Tehát a kancsal szem talán tönkretenné azt, amit a vers sok-sok versszakon át dicsért előtte.
Csakhogy ez a vers (mint Babitsnál minden) összetettebb ennél. A délibáb vizében úszó babiloni orom nyugtalanná teszi látóját, fölizgatja, végső soron bűvöletbe, révületbe ejti. Arra serkenti, hogy útra keljen. És ott vagyunk, ahonnan indultunk. Mert a vers pontosan ezekkel a sorokkal kezdődik:
Más vidékre vágyol innen, szemmel látom néha rajtad:
jelzi színnel sápadt arcod, biggyenéssel néma ajkad,
únalom-szőnyegre hímzed álmokból a kézimunkád,
nem hevít meleg kedélyünk, nem hat fesztelen szavunk rád
Új városunk friss hangjai ködfátyolképek előtted,
mik a régi magyar róna únt borújára vetődtek,
és a villany kék lángjai s kocsicsengők, szent harangok,
mélák mint a pásztortüzek, tompák mint a nyájkolompok.
Babitsot nem véletlenül nevezte Szabó Lőrinc a világirodalom valaha élt egyik legnagyobb költőjének…
Petőfi elítélte, Babits megénekelte a kancsal látást; de mit mondott Kosztolányi? (Kosztolányi olyan volt, mint előtte Arany János: minden kérdéshez hozzászólt, ami költészetünkben korábban fölvetődött.)
Kosztolányitól két alapvető részlet jut eszembe. Érdekes módon mindkettő kései, a Számadás kötetből való.
Az első az A mi házunk című versből:

Nálunk a tükrök mind-mind kancsalítnak,
fonákra fordult mindegyik kilincs.
Elment az élet innen – mit keressük? –
nincs, ami van és van az, ami nincs.

A tükrök kancsalítnak: kifejezetten kísérteties kép. Az egész vers valami megfoghatatlan, rettenetes szorongás érzetét kelti föl, a kancsalítás tehát vitathatatlanul negatív képzetkörhöz kötődik. A dolgok nem egyértelműek, nem megragadhatóak, nem világosak, és ez nagyobb szenvedés okozója, mint a fizikai fájdalom:

Más szenved attól, ami tépi-szúrja
s megfogja, ami ledöfi, a kést.
Nekünk a sorsunk ködből, gondolatból
szőtt bírhatatlan, barbár szenvedést.

A kancsalító tükör tehát azt sejteti: saját arcunkat sem tudjuk meglátni, megragadni, nem tudjuk összerakni a képet, amely megmutatná, hogy kik vagyunk. (Ez egyébként így is van.)
Pontosan e versre feleselve tűnik kontrasztversnek az egyik legutolsó, melyet a Számadás kötetben már csak a Megtanultam, a Halotti beszéd és a Hajnali részegség követ. Ez a vers pedig a Könyörgés az ittmaradókhoz.

Ez a szöveg egy egészen új jelentést ad a kancsalságnak.
Az utolsó három versszak:

De a komor szemet el nem birom,
örök gyehenna lesz attól sirom,
nézd, fél a lelkem, mint hulló szirom,
legyen az irgalom az én biróm.

Azzal, mi biztos és szilárd-igaz,
holtomban új halálba taszitasz,
aki halandó, folyvást botlik az,
számomra csak a kétes a vigasz.

A kancsal emlék szépitsen tovább,
mint hold, mely a felhőkön oson át,
s széthordva megbocsátó mosolyát,
ezüstté büvöl minden pocsolyát.

Aláhúztam a két kontrasztsort, hogy még jobban látszódjon, miféle ellentétről van itt szó. A kancsal emlék, ami Petőfinél a hamisság ördögiségének attribútumát hordozta, Babitsnál pedig a fantázia csodájának lehetőségét hordozta, Kosztolányinál a komor szem ellentéte lesz. A nem tisztán látó szem tehát mosolygó szem, elnéző, megbocsátó szem, amely ezüstöt láttat ott, ahol más csak pocsolyát lát.
Ez az a jelentés talán, amely számunkra, akik védeni próbáljuk a hétköznapi világban a transzcendencia becsületét, talán a legaktuálisabb érvet szolgáltatja a merev racionalitással szemben. Ha többet látunk valamiben, mint amennyi benne van, derűsebben tudjuk szemlélni a világot.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info