Miután megérkeztem Romániából, rögtön az első napokban meghívtak vacsorára. Amikor beléptem a házigazda konyhájába, ott éppen bárányhús volt a sütőben. Életemben először láttam kivilágított, üvegajtós sütőt. Nem bírtam elfordítani róla a tekintetemet, a fény kitette a nézésnek a húst. A forróságtól képződő hólyagocskák ide-oda mászkáltak rajta, lélegeztek, felfakadtak. Úgy néztem azt a barnán csillogó húst, mint a színes tévében a természetfilmeket: fülledt, nyirkos napfényben áll a táj, és a báránykőzeteket üveges testű állatok lakják be. A házigazda kinyitotta az üvegajtót, és azt mondta, miközben megforgatta a húsdarabokat: „Canetti, ő is Romániából származik.” Azt mondtam: „Nem, Bulgáriából.” Azt mondta: „Ó, igen, az országokat mindig összekeverem, de a fővárosokat ismerem: Bulgária – Szófia, Románia – Budapest.” Azt mondtam: „Budapest Magyarországon van, Románia fővárosa Bukarest.” Ahogy a húst forgatta a villa horgaival, a filmemben olyan volt, mintha egy folyami rák váratlanul átrendezné a tájat. És az volt az érzésem, hogy csak azért történt tévedés a fejében, mert a serpenyőben összekeverte a húsdarabokat. Visszacsukta az üvegajtót, és azt mondta: „Remélem, ízleni fog, ettél már bárányt?” „Romániában sok bárányhúst esznek”, biztosítottam, „a román Nibelung-ének, vagyis a nemzeti eposz nyájakról és pásztorokról szól.” „Nagyon vicces”, mondta erre ő. És kijavítottam: „Nem, egyáltalán nem vicces, becsapásról, csalásról szól, és a félelemben való teljes elhagyatottságról és fájdalomról és halálról.”

         Az anyanyelvem német. Kezdettől fogva minden egyes szót értettem Németországban. Csupa régóta és alaposan ismert szó vett körül – és számtalan mondat értleme mégis ellentmondásos maradt. Nem tudtam előre felmérni a helyzetet, amelyben elhangzottak, sem a szándékot, ami mögöttük állt. Félrevezettek az ilyen faragatlan mondatok, mint hogy „Nagyon vicces”, végső következtetésekként értelmeztem őket. Nem fogtam fel, hogy nem jelentenek egyebet mellékes sóhajtásnál, és semmi tartalmat nem közölnek, hanem csak azt: „Vagy úgy”, „Aha”. Egész mondatoknak vettem őket, azt gondoltam, hogy a „vicces” továbbra is a „szomorú” ellentéte. Minden elhangzott szóban, így hittem, ott kell lennie egy kijelentésnek, máskülönben miért is mondanák ki. Csak a beszédet és a hallgatást ismertem, a tartalom nélküli, elmondott hallgatás közjátékát nem.

         Kétszer virágot vásároltam, ugyanabban az üzletben. Az eladó, egy ötvenes nő, megtartott engem az emlékezetében az első alkalomtól a másodikig. Jutalmul azért, hogy visszatértem, kikereste nekem a vederből a legszebb oroszlánszájat, aztán habozott egy kicsit, és megkérdezte: „Hová valósi, maga ugye francia?” Mivel nem szeretem a „hová valósi” kifejezést, én is haboztam, és hallgatás csüngött közöttünk, mielőtt azt mondtam: „Nem, Romániából jövök.” Azt felelte: „Na, semmi baj, hát nincsen abban semmi”, mosolygott, mintha hirtelen rátört volna a fogfájás. Jóságosan hangzott, mintha azt mondta volna: bárkivel előfordulhat, ez igazán csak egy aprócska hiba. És nem emelte fel többet a tekintetét, csak a becsomagolt csokorra nézett. Kínosan érezte magát: túlértékelt engem. Már akkor, amikor „oroszlánszájat” kértem, kénytelen voltam arra gondolni: „Azon a német nyelven, amit magammal hoztam, Romániában ezeknek a virágoknak békaszáj a nevük, és az otthoni nyelvjárásban, a falumban egyenesen karattyoló virágnak hívják őket, vagyis ugyanúgy nevezik, mint a békák énekét. Az oroszlánok és a békák közötti különbség nem is lehetne nagyobb (habár az állatok egymáshoz hasonlítgatása igencsak félrevezető). A németországi német oroszlánszáj groteszk módon túlértékelt békaszáj vagy karattyoló virág.” Egy néhány perccel később pontosan ugyanígy értékeltek túl engem is.

         Hányszor és hányszor kellett Németországban válaszolnom arra a kérdésre, hogy honnan jövök. Az újságárusnál, a varrónőnél, a cipésznél vagy a péknél, a gyógyszertárban. Bemegyek, köszönök, megmondom, hogy mire van szükségem, az eladók kiszolgálnak, megmondják az árat – és aztán egy üres korty levegő után: „Honnan jön?” Két mozdulat között – leteszem a pultra a pénzt, elveszem a visszajárót – azt mondom: „Romániából.” Persze a cipőről vagy a ruháról is kell néhány szót váltani: hogy mit kell kijavítani, megigazítani, milyen legyen az új talp, hogyan alakítsák a holmik szabását és hogyan ne. Amíg tehát tisztázzuk a kívánságokat és a feladatokat, több mondatot is elmondok egymás után. Ezzel búcsúznak tőlem: „Ahhoz képest már elég jól beszél németül.” Ezt nem akarom annyiban hagyni, és nem tudok semmit hozzáfűzni. A dobhártyám lüktetésén érzem, ahogy ver a szívem, annyira feltűnés nélkül és gyorsan akarok az utcára érni, hogy biztosan feltűnést keltek, mert az ajtónál mindent fordítva csinálok: ha tolni kell, meghúzom a kilincset, ha húzni kell, nekimegyek. Láthatatlanul akarok eltűnni, és rögtön én vagyok a nap balfácánja. Ráadásul a varrónő és a cipész ajtajára csengő is van akasztva, ami kihangosítja a zavarodottságomat. A szívdobogásom végigénekel az egész műhelyen, mielőtt végre kint vagyok. Hatalmi csengettyű. Sokszor más kliensek is vannak ott, akik a fejüket egy kicsit ferdén tartják, és bámulnak.

         Közvetlenül azután, az utcán járva elképzelem, hogy milyen lenne, ha mindenkinek, aki előttem és utánam betér egy-egy üzletbe, el kellene mondania, hogy honnan jön. Helységneveket pörgetek végig a fejemben, és hozzájuk rímeket keresek: „Jó napot. Van köhögés elleni szirup? A lakónegyedem Lurup. Jó napot. Kérek szépen egy doboz aszpirint. Csak ezért hagytam el Schwerint. Jó napot. Szükségem volna két üveg borra, anélkül nem megyek vissza Padebornba. Kéne két borotvapenge, nem lehet kapni otthon, Kemptenben.” Vagy elköszönéskor: „Viszontlátásra, még találkozunk néha, a városom Bréma.” Megnevettetem magam, és tudom: először is túl későn nevetek, másrészt pedig a saját rovásomra, mert ez a rímfonadék senkinek sem árt, és nekem következő alkalommal nem használ. Zenélek magamnak, az ajtó csengőjének hangja ellen, de ettől még nem lesz vastagabb a bőröm. Pedig olyan szükségem volna rá, mint a cipőmnek az új talpra.

         Hány és hány mondat kezdődik így, már lassan tizenkét éve: „Itt nálunk, Németországban…” Legeslegszívesebben védekező állásba vonulnék, aztán mégis összeszedem magam, és azt mondom: „De hát én is itt vagyok, itt, maguknál.” Hitetlenkedő tekintet, nagyra nyílt szempár, aztán megismétlik, látszólag visszafogottabban: „De itt Németországban nem úgy mondják, hogy Bretzel [perec], hanem úgy, hogy Breezel. Az első e-t el kell nyújtani, a másodikat meg lenyelni, érti. Végül is nem annyira fontos, de most már tudja.” Azután mosoly következik, amiről azt hiszem, annyit jelent: „Nem akartam én rosszat.” De rögtön utána jön is, kérdező hangszínben ez a mondat: „Minden rendben?” Bólintok és felülmúlok minden elvárást, amikor azt válaszolom: „Laugenbrezel.” És az eladó azt mondja: „Remek [toll].” Még mosolyog egyet, amikor a következő vevő egy Junggesellenbrotot [’agglegény-kenyér’] kér. Már a mozgólépcsőn vagyok, amikor a toll szó átoson a fejemen. Én ennek a szónak egészen más értelmeit ismerem: Tollwut [veszettség, dühöngő őrület], Tollkirsche [nadragulya], Tollhaus [őrültekháza], Atoll [korallzátony], tollkühn [vakmerő]. A toll hangzik fel a toleranciában is, sőt még abban a szóban is, hogy Ajatollah. Ezek közül a szavak közül szinte mindenik olyan hosszú, mint a Laugenbrezel. Vajon mindeniket fel kellett volna mondanom az eladónak, mint a leckét? Vagy van ez a kenyérreklám a metróban: „Beim Ja-Wort schweigt die junge Braut, weil sie noch rasch ein Paech-Brot kaut.” [A menyasszony nem mond nemet, még elrág hamar egy Paech-kenyeret. Pech = baj, balszerencse]. Vajon meg kellett volna mondanom az eladónak, hogy mennyire tetszik nekem ez a bajkenyér? Hogy ez a bajkenyér a legtömörebben foglalja össze mindazt, amit az emberekkel a diktatúrákban művelnek. Hogy milyen gyakran mondta nekem kihallgatásokon a titkosszolgálat embere: el ne felejtsem, hogy én bizony román kenyeret eszem. Akkor még igazán sejtelmem sem volt róla, hogyan lehetne egyetlen szóval megnevezni azt a kínzást, amivel engem gyötört. Csak a berlini metró kenyérreklámja árulta el a bajkenyérrel a találó szót az idegek szétroncsolására. Elcsodálkoztam, mert ez a mondat: „Megettem a bajkenyeremet” annyira megdöbbentően világos, mint Semprun mondata: „Az otthon az, amit beszélnek.” A mondat olyannyira alkalmas a diktatúra leírására, hogy szinte azt lehetne mondani: „Minthogy Semprun megette a maga bajkenyerét, pontosan tudja, hogy nem a nyelv az otthon, hanem az, amit beszélnek.”

         És mit beszélnek? Amikor összefutok a szomszédasszonnyal a postaládánál, együtt megyünk felfelé a lépcsőn, és ő közben elmeséli, hogy egyetlen éjszaka sem tudja kipihenni magát, mert a hároméves gyereke hajnali kettő és három között kezében egy plüssbáránnyal az ágyához megy, és játszani akar. „Ez kész terror”, teszi hozzá, „a román titkosszolgálat sem találhatott volna ki ennél szörnyűbbet.” Foglalkozására nézve történész. El kell-e neki mondjam, hogy a román titkosszolgálat nem plüssjátékokkal akart velem játszani.

         Mindezek a példaként felsorolt esetek folyamatosan történnek, ezek a mindennapok. A politikában is és az irodalom intézményes-kereskedelmi hátterében is. Rüttgers úrnak is megvan a maga rímecskéje: „Kinder statt Inder.” [Gyerekeket indiaiak helyett.] Ezzel Schröder úr rímére válaszol. Mert Schröder úr azt akarja, hogy az indiaiak gyorsan idejöjjenek, aztán három-négy év múlva szedjék a sátorfájukat. Végül is a kibérelt kocsit is kölcsönveszik, megfizetik, aztán bizonyos idő múlva visszaadják, ha az embernek megvan a saját, új autója. Német szempontból minden indiainak legalábbis nemesi rangra emelve kell éreznie magát, ha Németországnak szüksége van rá. Egy indiai, a németországi tartózkodása által megnemesítve, három év múlva hazautazik, vegyes élményekkel: elismerés az irodában, és magyarázatok a pékségben, ha „itt nálunk, Németországban” nem ejti ki helyesen a Brezel szó kétféle e hangját. És hozzá esetleg valamivel hevesebb szívdobogás, kései órákban a városok aluljáróiban és a villamosokon, vagy fényes nappal az autópályák benzinkútjainál, a hegyekben, a tavaknál és azonkívül is mindenfelé, ahol egy indiai bármikor a német skinheadek prédájává válhat.

  Rüttgens úr rímel Schröder úr ellen, aki hívogatja a vendégmunkásokat, noha Schröder úr világosan megmondta, hogy mikor csukják össze a vendégek számára előszedett sportágyat. De Rüttgers úr tudja: Németországban már láttunk elég elrettentő példát. A vendégmunkásoknak megvan az a tulajdonságuk, hogy munkaidejükön kívül is – amikor igazán le lehetne róluk mondani – még mindig itt vannak. Dolgozni hívjuk ide őket, és közben még élnek is. És aztán mindenféle hosszú távú tevékenységekbe bonyolódnak, háztartásuk és családjuk lesz, itt maradnak, gyerekeik születnek. És azok is indiaiak, ha nem egészen, akkor félig. Tovább tart, mint egy élet, több generáció idejébe telik, amíg megtanulják tisztességesen kiejteni a két e hangot a Brezel szóban (az elsőt megnyújtani, a másodikat lenyelni). A törökökkel már végigcsináltuk egyszer. És a politikusok szüntelen integráció-könyörgései ellenére Németország a mai napig nem hajlandó elismeri az országban a török kisebbséget. A törökök neve, évek hosszú sora után is: „Ausländer” [külföldiek]. És a kegyesebb német nyelvváltozatban, ami nagy udvariasságában a nyelvébe harap: „Mitbürger” [társpolgárok]. Úgy hangzik ez, mint a kordában tartott elutasítás a térbeli hovatartozás felé. A „Mitbürger” szó anatómiáját még régebbről ismerem. A román állam a magyar, német, szerb kisebbségeket, amelyek már évszázadok óta (egyes vidékeken pedig már jóval a románok előtt) azon a helyen éltek, „a velünk együtt lakó nemzetiségeknek” [naţionalităţi conlocuitoare] nevezte. Mint a románokon kívül mindenki, én is a német kisebbséghez tartozó voltam és maradtam: a románok hazájában született vendég – a háromszáz év ellenére, ami azóta telt el, hogy a családomat odatelepítették. A titkosszolgálat embere a kihallgatáson emlékeztetett arra, hogy román kenyeret eszem, és ez cinikus volt. Mert a családomnak földjei voltak, nagyapám gabonakereskedő volt, akit megfosztott a tulajdonától az az állam, amelynek a nevében engem kihallgattak. Azért ettem tehát román kenyeret, mert a családomat az állam törvényeinek értelmében kirabolták, hogy „együttlakóként” a román vendégszeretet játékszerévé váljon. Háromszáz év után még mindig vendégnek lenni – meg kell hagyni, ez szép teljesítmény Románia részéről. Még az is megtörténhet, hogy Németországnak ez a törökökkel mindenféle szocialista fortély nélkül is sikerülni fog.

         A Németországban élő törökök példáját véve alapul, az indiaiakat illetően már ma is elmondható: Németországnak nagyon jól fognának a virtuális indiaiak, ez a szó manapság úgyis olyan modernnek számít. Egy japán cég gyárthatna mondjuk tamagocsi-indiaiakat, és kiszállíthatná őket egy nagy kartondobozban. A használati útmutatóban ez állna: „A munkájuk elvégzése után nem is léteznek; a szolgálati idő lejárta után meg kell etetni, és hűvös fiókokban kell tárolni őket. Türelmetlenül várják a következő munkanapot. Családi élettől nem kell tartani.

         Németország 1945 óta – és az újraegyesítés után még nagyobb erőfeszítéssel – dolgozik a saját „normalitásán”. Ezt egyrészt abban keresik, ahogyan a nemzetszocializmus katasztrófájához az „utána születettek” viszonyulnak – vagyis azon a területen, ahol az egyetlen normalitás abban áll, hogy soha nem lesz normalitássá. Másrészt pedig abban a vágyban, hogy a kelet- és nyugatnémetek egyenlőek legyenek. Gyorsan, gyorsan normalitást, csak a szocialista diktatúra következményeiről ne kelljen beszélni. Kelet-Németország viszont más marad, a negyven évig tartó korlátozások és megalázások nyomai nem fognak eltűnni akkor sem, ha az utolsó falusi utcát is újraaszfaltozzák. Normálissá válhatna ehelyett, hogy az itteni németek a hozzájuk érkező, más akcentussal beszélő embereknek nem mondják folyton: „Itt nálunk, Németországban.” Normálissá válhatna, hogy ennek az idegen akcentussal beszélő embernek ne kelljen aszpirinvásárlás közben elmondania, honnan jön, és a pékségben ne kelljen a megnyújtott és a lenyelt e hangokat gyakorolnia. Mint minden politikus, Rüttgers úr is a külföldiek integrációjáról beszél (persze a rímjein kívül). Szándékában támogatandó, nagyon csábít a gondolat, hogy javaslatot tegyek neki egy olyan integrációs programra, amely egyetlen mondatból áll: „Az idegen akcentus integrációja a német perecbe.” A program egészen konkrét volna. Elég sok embert ismerek, aki Rüttgers úrnak először hinné el, hogy azt, amit mond, meg is akarja tenni.

         Az irodalom intézményes-kereskedelmi háttere is a normalitáson fáradozik. Egyes irodalomkritikusok legnagyobb álma az össznémet regény, amelyben végre a nagy egész volna benne, pontra téve, és nem pusztán a kicsi, a perifériára szorult, a kirekesztett, mint eddig. Foggal-körömmel ragaszkodnak a jelenhez, csak ezt akarják és semmi mást. A német témák esetében a jelen szerencsére nagyon rugalmas, évtizedekre visszanyúlik. Az olyan regényekben, amelyek a múltban távolabbi német eseményekkel foglalkoznak (a háború utáni időszak, az ötvenes évek gazdasági fellendülése, a 68-as év) soha nem kifogásolják, hogy túl régi dolgokat tematizálnának – mégpedig azért, mert kétféle összetartozást is garantálnak: az akkorit, amit felidéznek, és amelybe ma az olvasó újra és szívesen belekapaszkodik. De ha valaki, mint például én magam, egy másik országból jön, és németül ír, de nem erről, hanem a másik országról, akkor a kritikusok szemében a tizenkét évvel ezelőtt történtek már tíz éve a múlthoz tartoznak. Ezt minden könyvem kapcsán megtapasztalom: a német irodalomkritikusok ugyan valamivel bonyolultabban fogalmaznak a német perec- és aszpirinárusoknál, de az óhajaik és elvárásaik ugyanabba az irányba mutatnak. Ők is azt akarják, hogy megláthassák végre az itteni akcentust a könyveimben. Azt tanácsolják nekem, hogy hagyjam már abba a múlttal való szöszmötölést, és írjak végre Németországról. Mint a legtöbb ember ebben az országban, ők is úgy gondolják, hogy nem kell más, csak a jelennel elég alaposan foglalkozni ahhoz, hogy a múltat eltöröljük, és elég a német kenyérre nézni evés közben, hogy a bajkenyeret elfelejtsük. Nekem őszintén semmi kifogásom sem volna az ellen, ha ez a recept beválna. De nem válik be. A tapasztalatom szerint ez fordítva van. Minél jobban figyelek Németországra, annál szorosabban fűződik össze a jelen a múlttal. Nincs más választásom, amikor az íróasztalomnál ülök, nem vagyok a cipészműhelyben. Néha hangosan szeretném feltenni a kérdést: Hallottak már valaha a sérülésekről? Romániából már régen eljöttem. De nem szakadtam el attól a problémától, hogy a diktatúrák az embereket szándékosan és eltervezetten megkárosítják – és a diktatúrák maradványai lépten-nyomon felvillannak. Ez a téma engem nem hagy nyugodni, akkor sem, ha a keletnémeteknek már semmi hozzáfűznivalójuk nincs, a nyugatnémetek pedig már hallani sem akarnak róla. Az írásban ott kell maradnom, ahol belsőleg leginkább meg vagyok sebezve – különben egyáltalán nem is kellene írnom. És azonkívül ott egészen összhangban érzem magam a német kenyérreklámmal: „Beim Ja-Wort schweigt die junge Braut, weil sie noch rasch ein Pech-Brot kaut.”

         P.S.: A Pech-Brot a reklámban ae-vel volt írva. De ahogy a virágárusnő is mondta: „hát nincsen abban semmi.”

András Orsolya fordítása

Müller, Herta: Bei uns in Deutschland. In: Uő: Der König verneigt sich und tötet. München / Wien: Carl Hanser Verlag, 2003. 176-185.

A szöveg 2000-ben készült, előadásként hangzott el Frankfurtban, a Römerberggespräche című nyilvános vitasorozat részeként.