Ma öt éve annak, hogy elhunyt. Azóta sem látta a gyermekeit; négy búzaszőke, stramm fiú, már rég felnőttek és saját családjuk van.
Mint eddig minden ilyen nap, ma is kiment a temetőbe, hogy egy nagy csokor virágot és pár gyertyát helyezzen a sírra. A Nap élénken sütött, de a szél csípősen fújt; áprilisban már csak ilyen bolond az időjárás.
Útközben szembe jöttek vele a szomszédasszonyok. Rájuk köszönt, azok visszamosolyogtak, de aztán ahogy elhaladtak, vénséges kuncogás tört fel belőlük.
– Ó, szegény bolond!
– És még mindig…!
Továbbment, nem szentelt rájuk több időt.
Nem messze csámpázott errefelé két férfi, akik még a fiúk barátai voltak régen. Azóta persze az ő fiainak jólfizető munkájuk van, ezek meg csak a pultot támasztják a kocsmában. Még nincs fél tizenkettő, de ezek már nem teljesen józanok…
– Csókolom! Hogy teccik’ lenni? Jó’ megy minden?
Igen, igen, jól. Hová mentek?
– Csak a kocsmába… csak pár kupicával…
– Ésszel! – dorgálta meg őket finoman, de a férfiak csak röhögve, bólogatva mentek tovább.
– Vajon mikó’ jön rá a vén szatyor?
– Vajon mikó’, vajon mikó’? Majd ha az ura kiszáll a sírbó’, aztán maga mondja el!
A távolban meglátta a tanárt. Ő tanította annak idején a fiait, mindegyiket. Most már ő is öreg, a nyugdíjas éveit élvezi. Még emlékezett az érzésre, hogy milyen volt minden délután, az iskola udvarán megpillantani azt az embert…
– Tanár úr! Elnézést, tanár úr! – amennyire az ízületei engedték, úgy sietett oda az idős férfihez – Talán maga tudhat valamit, amit mindenki, de én nem?
– Önnek is szép napot, asszonyom! – felelte a tanár úr meglepődötten. – Mire kíváncsi?
– Miért súgnak össze a hátam mögött?
– Ez egy kis falu, asszonyom. Itt alapja a dolgoknak, hogy mindenki pletykál.
– De mégis!
– Hát nem emlékszik…? Amikor idekerült? Még mindig nem?
Az asszony hazarohant, nem ment el a sírhoz. Való igaz, valamikor nagyon régen, fiatalkorában volt egy balesete. Elvesztette az emlékezetét, de a férje hazahozta, miután erőre kapott.
Rossz érzés öntötte el az asszonyt. Soha életében nem kételkedett, de amit a tanár hangjában hallott. Most azonban… mikor még élt a férje, nem kutakodott, nem kérdezősködött, csak elfogadta, hogy van. Minden csak van.
Nem talált semmit. Nem talált önmagáról egyetlen fotót sem a gyermekek előtti időkről, amin ő is rajta lett volna. Nem talált hivatalos dokumentumot, sem a házasságáról, sem a gyermekek születéséről.
Ahogy szemügyre vette a képeket, nem is talált semmi hasonlóságot, ami a bizonyította volna, hogy azok az ő fiai.
Létezne…? Nem, ilyen nem történhet meg…
De ha mégis…? Ha mégsem az ő gyermekei…?
Akkor ki az anyjuk? Ki ő maga egyáltalán?

Kép: Paul Klee

Negyvenötödik fejezet

A liliom víz és ásványi só, ami napfény hatására alakul, gondolta Tünde miközben a fürdőszobacsempét takarította. Mozaiksor futott körbe a csempelábazat fölött, melyben nyolc virág botanikai sziluettje ismétlődött. Helsinkiből hozta a mozaikokat évekkel ezelőtt. Amikor megvette fogalma sem volt róla, hova fogja majd felragasztani, csak abban volt biztos, valamikor szüksége lesz rájuk. Egy teljes napja volt már Helsinkiben, cél nélkül mászkált a városban, és a Balti-tenger partján kirakodóvásár kellős közepébe csöppent. Eredetileg halért ment a partra, félig fedett bárkákból mozgóárusok kellették portékáikat. Éppúgy lehetett náluk frissen fogott nyers halakat kapni, mint sültet és pároltat. Az egyik halárus, mélyen barázdált arcú férfi mellett hozzá illő idős hölgy karcolgatott valamit. Tünde szóba elegyedett vele, kiderült egyszemélyes szigeten laknak, nem messze a fővárostól, a férj halászik, ő pedig kerámiákat készít. Többnyire gipsz faliképet. Járja a szigetet, és ha nyomathoz való virágot, levelet, termést talál hazaviszi, ez adja az inspirációt a következő falikép elkészítéséhez. De újabban csempéket is éget, mondta, és egy papírdobozt hozott ki a bárka belsejéből. Tündének elakadt a lélegzete, ilyen szép, aprólékos kézimunkát nem látott még soha. Szeretnék venni belőlük, mondta. Hányat?, kérdezte a nő. Az összeset. Az üzlet megköttetett, csak az volt a kérdés, hogy elbírja-e a szállodáig. Elbírta, a többi ment, mint a karikacsapás, gurulós bőröndbe tette, a repülő pedig elhozta.

Végzett a fürdőszobával. A napfény, mint váratlanul érkezett revizor, megvilágította a teret, és amit Tünde tisztának, befejezettnek hitt, egyáltalán nem volt az. Repedésekben megbújó festékpöttyök, elmázgált, szöszös pacsmagolások éktelenkedtek a csempés falon. A tükörről meg jobb nem beszélni. Maszatos volt az egész, ahogy Rebeka néni szokta mondani, kezdhette az egészet elölről. Jó, jó, végigment újra a felületeken, de ez már jóval könnyebb volt. Tünde jelképet látott a jelenségben, mi van, ha a saját életére is csak napfény nélkül tud ránézni. Mi van, ha a jó döntésnek, vagy boldogságnak gondolt felszínen, éppilyen pöttyök, szöszök, maszatok vannak, mint a fürdőszobájában. Jó lenne, ha lenne egy ajtó, amin ha átlépnénk, mutatná, hol vagyunk „maszatosak”. Elmosolyodott. A fürdőszobám már kész van, ragyog, most következem én.

Nem tervezett semmi különöset, dobozokat akart átnézni, szortírozni szerette volna a benne lévő tárgyakat. Szükséges, jó lehet még valamire, és szükségtelen kategóriákat határozott meg, ezek mentén dolgozott. Nem végzett öt dobozzal sem, amikor rá kellett jönnie, mennyi, de mennyi szükségtelen dolgot halmozott fel az évek során. Csak a kényszerbetegek és bizonytalan egoisták éreznek rá kényszert, hogy dolgokat gyűjtsenek, jutott eszébe egy filmből. Elmosolyodott. Már nem emlékezett, mi volt a film címe, de nem is volt fontos. A fontos az, hányadán áll a tárgyakkal. Tudta, nem a tárgyak teszik boldoggá az embert, mégis, ahogy az ember formálja tárgyakon keresztül a világot, a tárgyak is formálják az embert. Ha megszeretünk egy tárgyat, abba lelket lehelünk a szeretetünk által, eltűnik belőlük a hideg könyörtelenség. Van abban valami gyöngédség, ahogy megtalálja a helyét egy tárgy az életünkben, gondolta Tünde, és a mozaikokra gondolt, a helsinki kikötőre, a barázdált arcú halárusra, az asszony friss mozdulatára, ahogy előhozta a félig fedett bárka mélyéről a mozaikokat. Milyen szépen körülvette és megszépítette a mozaikokat a feltáruló emlék, és Tünde azon kapta magát, hogy már nem csak a finom ízlést, az egyszerűségében is végtelen szépséget hordozó csempéket látja, hanem a saját képzeletével megfestett, illatosított, élővé vált apró, virágmintás testeket. Ha rájuk nézett, kozmikus harmóniát érzett a mozaikok és saját lelke között, szíve megtelt gyönyörűséggel, és érdek nélküli tetszéssel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egész egyszerűen bejött neki a saját fürdőszobája, miért nézné le ezt a hétköznapi, szürke örömöt.

A kastélyszálloda félreeső folyosóján látott néhány megsárgult, szakadozott felvételt a kerti házról. Rájuk fotózott, és a felújításkor igyekezett minél inkább megőrizni a kisház eredeti jellegét. A dobozolás szüneteiben hanyatt feküdt az ágyon, és elmerült a régi fotók böngészésében. A fedett verandán meghagyatta a falikutat, melyből annak idején Gizit és Gézut abrakoltatták. A falikút alatt meglepően jó állapotban maradt meg a falrész, alig kellett vakolni, mehetett rá a festék. A munkások jelezték, hogy a falikút mellett lehet a falban valami, valószínűleg falba épített cserépkályhaajtó helye, mert akárhányszor rásimítják a vakolatot, alig láthatóan körberepedezik, ne bontsanak-e bele. Semmiképpen sem, utasította őket Tünde. Most, hogy újranézte a fotókat, érdekes dologra bukkant. A falikút mellett férfitenyérnyi repedés mutatta magát, mely ugyanolyan selyemtapétával volt fedve, mint a fal, csak az apró rés mutatta az ajtócska helyét. Tünde felugrott. Kiment a nappaliba. Letérdelt, oldalra biccentette a fejét. A repedés most is ott volt, és a felújítás óta nagyobb lett. Vésőt és kalapácsot vett elő, takarófóliát tett a parkettára, és elkezdte a bontást. Az első ajtó kinyílott, vagy inkább kiesett a parkettára. Hála a többszörös fóliának nem lett a parkettának semmi baja. Aztán egy vasajtócska következett, ennek zárját elette az idő. Évszázados rozsda foga tartotta szájában, Tünde kopogtatta, kaparta, kalapálta, véste . Végre! Kinyílott és feltárult a csoda. Egy sötétbarna bőrkötéses könyv! Tünde nem nyúlt érte, nem kapta ki az évszázados odújából. Hátát a falnak támasztotta, mert szédült, forgott vele a fedett veranda. Úgy érezte magát, mint akit bekötött szemmel repülni visznek, és amíg repül és várakozik az ígért csodára, emberfeletti mámorban van része. Mert az öröm, amit remél, ezerféle lehet, de amikor leveszik a szeméről a kötést, és megmutatják neki a meglepetés tárgyát, mind a kilencszázkilencvenkilenc eshetőség egy szemvillanás alatt elillan. Marad az a bizonyos lelences egy.

Mert sokféle várakozás létezik. Várhatunk olyasmire, amire valójában nem várunk, de kénytelen vagyunk, mert nem kerülhetjük el. Várhatunk közömbös, megszokott dolgokra, amelyekre igazán nem is várunk, csak elviseljük őket. De van az a várakozás, amikor a várakozás maga különös varázzsal tölt el bennünket. Ilyenre nem sokszor kerül sor az emberi életben. Ilyen félelmetesen gyönyörű volt Tünde várakozása. Minél tovább vár a könyvecske kinyitásával, annál jobban fokozódik a várakozás gyönyöre. Tudta, hogy a könyvecske tartalma egy másik világba fogja repíteni, és türelmetlenségével nem foszthatja meg magát ettől az élvezetes várakozástól. Sohasem volt mohó, az édesanyja többször is megsértődött, amikor kiderült, hogy a névnapjára, vagy születésnapjára kapott ajándékát kibontatlanul várakoztatja. Hogy bírsz mindent kivárni, én a helyedben azonnal kibontottam volna, mondta az anyja. Téged nem is érdekel, hogy napokon át rohangáltam az üzletekbe, hogy megvegyem neked az ajándékot. És ennyi a köszönet. Legközelebb bemegyek valahova, és ami először a kezembe kerül, megveszem. Hogy lehetsz ilyen hálatlan?

Nem hálátlan volt, hanem boldogtalan, magányos kislány, akinek a magány szokásává vált, mert amit érzett, arra nem volt kíváncsi senki. De sokszor hallotta az anyjától, hogy akár az életét és odaadná, csak a gyerekei boldogok legyenek. Vagy a fél veséjét, vagy mit tudja ő, mit. Egy kislány az édesanyjától az életét soha nem kéri, még csak az kellene, akkor legott árvává szerencsétlenítené magát. A fél veséjét is csak nagyritkán, és kizárólag medicinális szükségből. Amit kapni szeretne, az mondjuk egy tejbegríz, egy simogatás, egy mosoly, egy dicsérő szó vagy egy cinkos kacsintás. Tünde nem kívánta édesanyjától se az életét, se a veséjét, ő csupán annyit szeretett volna, ha felveheti azt a ruháját a családi ünnepre, amiben jól érzi magát. Olyan kicsi a melled ebben a ruhában, hogy ha borogatnád, elmúlna, mondta a vacsoránál az anyja. Tünde nem ugrott fel az asztaltól, nem rohant el sírva. Maradt az asztalnál, összeszorította ajkát, és belül sírt. Ezt a ruhát soha többé nem veszi fel, pedig de tetszett neki! Fehér-kék csíkos, tengerészfazon ceruzaruha volt, vékony piros spagettipánttal, amit jó hosszúra hagytak, és jó nagy masnit lehetett a vállon kötni. Erre a ruhára gondolt ültében. Hogyan hozta elő az emlékezete, rejtély. Képek, színek, s a hozzájuk tapadó emlékezet régen elfeledett sebeket tépnek fel. Némely sebek kivéreztek régen, mások éppen az emlékek felidézése által tisztulnak. Így is, úgy is, az emlékezet csodás ajándék, nem érdemes kibontatlanul tartogatni a kredencen, legjobb feltépni a csomagolópapírt, hogy minél előbb lássuk a medvét.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Dinamikus kontrasztarány)

Különös, titokzatos alak volt a csillagárus. Mindenkivel nagyon közvetlenül beszélgetett, aki vett tőle csillagot. Meghallgatta mindenkinek a történetét, ő azonban sosem mesélt saját életéről. Arról, miért is lett ő csillagárus. Sokféle ember megfordult nála, de sokféle tündér, kentaur, vámpír és még ezernyi lény is, mindenkinek megvolt a saját története. Egyik délután, mikor már a nap lemenőben volt, Glaistig látogatta meg. Talán ő volt a leggyönyörűbb, akit valaha eddigi életében látott: hosszú zöld ruhát viselt, aranyszínű haja lágy csigákban volt kiengedve. Habár nagyon félt a nőtől, borzasztóan vonzódott is hozzá.
– Üdvözlöm kedves csillagárus! Nagyon messziről érkeztem hozzád, hogy csillagot vegyek tőled. Minden bizonyára nem kell bemutatkoznom neked-szólalt meg kedves, szinte csilingelő hangján a nő.
– Dehogyis, kedves Glaistig! – csókolt kezet a csillagárus.
Izzadságcseppek gördültek végig a homlokáról, hiszen félt, hogy ő lesz a következő áldozat. Glaistig elcsábítja a férfiakat, majd megeszi őket.
– Ugyan már, kedves csillagárus, neked nincs félnivalód. Amúgy is kicsit öreg lennél hozzám – kacsint rá a nő, mintha kitalálná a gondolatát. Ettől megnyugszik az öreg talán.
– Azért jöttem ilyen messziről hozzád, átvágtatva a nagy Zöld Erdőn, mert szeretnék csillagot venni az elhunyt férjemnek.
A csillagárus szeme kikerekedett. Hisz Glaistig sorban öli meg a férfiakat, hogyan is lehetett volna férje? A nő szinte olvasott a gondolataiban, hisz így szólt:
– Tudom, mire gondolsz, kedves. Hogy egy magamfajta nőszemélynek hogyan is lehetett volna férje. Hát ez roppant jó kérdés, drágám. Az igazat megvallva én se tudom pontosan. Azt tudom, hogy mikor megláttam őt a bálon, a szívem teljesen más ütemben dobogott, nem úgy ahogy a korábban látott férfiaknál. Valami belső megérzés azt súgta, hogy őt nem kéne megennem, ő talán rendes férfi lesz. És végül a sejtésem beigazolódott: a férjem lett. Csakhogy időközben megbetegedett, és egy hete meghalt.
–  Ó, nagyon sajnálom, ami történt. Mi volt a férjed neve? Amit a csillagra írhatok.
Hiszen az volt a szokás, hogy mindenki aki vesz csillagot, és egy nevet, egy szót, vagy valami fontos szimbólumot kér a csillagjára. Pont ezért volt minden csillag egyedi és megismételhetetlen.
– Albertnek hívták a férjem. –  Egy pillanatra egy könnycsepp szökött Glaistig szeme szélére, de gyorsan le is törölte. – Tudnod kell, hogy a férjem nem csak úgy meghalt. Megmérgezték. És ha megtudom, ki tette, szépen, falatonként fogom megenni, míg életéért nem könyörög, és be nem vallja bűnét.