Eddig sikerült. Vehetném teljesítménynek, hogy eddig egyben voltunk. Odahaza november elsején van Halottak napja. Se előtte, se utána. Akkor mentünk ki mind, katolikusok és nem katolikusok világítani. Ünnep volt. Vidám ünnep. Temető bejáratánál forralt bort, forralt cujkát ihattak a felnőttek, gyerekeknek sült gesztenye dukált. Mindig hó volt, tiszta, fehér, mint a krizantémok. Mi gyerekek rohangáltunk, csúszkáltunk, hógolyóztunk. Felnőttek iszogattak és az elhunyttól se sajnálták az alkoholt. Nagylelkűen locsolták a sírokat.

Anyaországba is átvittem e szokást. Amíg ikreim picik voltak nem jártunk temetőbe, de mihelyt járni tudtak kimerészkedtünk a hozzánk közel eső Óbudai temetőbe. Ott is nagy hó volt, miképp a Házsongárdiban és Vásárhelyen. Forralt bor és cujka nélkül. Megilletődve világítottunk a Jézus-szobornál. Rengeteg mécses pislákolt és ki-kialudt, hogy átnedvesedett gyufaszállal kelthessük életre újra és újra.

Új fejezet. Már volt kihez kimenni. Tudtuk kedvenc virágát. Szegfű. Más nem is volt Brassóban, és az is ritkán és protekcióval, mint minden egyéb Ceaușescu regnálása alatt. Óbudát felcseréltük Kispestre, ott volt hely, ott helyezhettük nyugalomra. Nem messze ugyan focipálya, de valahogy nem volt zavaró, mert fák, cserjék, madarak emberivé tették, majdnem sírkertté a nagyvárosi temetőt. November elsején kivonultunk, virággal, kis seprűvel és sok-sok mécsessel, hogy jusson a közös Jézusnak, a kispesti Madonnának és a Kispesti srácoknak. Gyermekeim szorgalmasan tisztogatták a sírkövet, rakosgatták a virágokat, elmélyülten rendezgették a mécseseket. Mire elkészültünk besötétedett. Lángocskák pislákoltak, pont, mint odahaza. Aztán imádkoztunk, végül mindenki szabadon szólhatott a sírkő alatt fekvő drága lénynek. Fiaim elmondták, milyen jegyet kaptak, hol voltak kirándulni és énekeltek és táncoltak, mert ez volt az életük. A kijáratnál árusok. Medvetalp, karamella, mazsolás bonbon. Búra, nyalánkság. Évről- évre drágábban és rosszabb minőségben.

– Na, ezeket mellőzzük jövőre. Drágák, az eladók barátságtalanok és az áru gagyi.

Csülkös bableves, forralt bor, kóla, gesztenyepüré, tejszínhabbal. Otthon. Együtt. Eme újítás egyöntetűen elfogadva. Aztán lassan egyik gyerek elmaradozik. Már apa, nem ér rá, majd jövőre velünk tart. Nem tart. Másik csemetém kitart. Aktuális párja is. Otthoni lakománál is. Újabb fordulat, másik fiam is megnősül. A feleség családja is pont elsején járja a temetőket. Sok halott, sokfelé. Salamoni döntés születik, egyik évben velem, másik évben velük.

– Édesanya, ne szomorkodj, világítunk 31-én. Jó-é?

Gyorsan világítunk, Jézus, Szűzanya, Kispesti srácok.

– Ugye haza visztek? Most nem érünk rá együtt enni, dolgunk van. Ugye nem baj?

Magamat is győzködöm, persze, hogy nem baj, együtt voltunk, ha nem is egészen, valami mindig hibádzik. Ilyen az élet, a babák felnőtt férfiak, van családjuk, és mekkora áldás, az egyik tekintettel van az érzéseimre, sőt, mi több, kegyelettel, szeretettel emlékszik nagymamájára, aki csupa szív, csupa jóság volt.

De November elseje, akkor is november elseje. Letudtuk a temetőt, világítottunk. De. Akkora bennem a feszültség, hogy nem bírok megülni. Kimegyek a Duna-partra. Átlagos novemberi idő, ahogy lenni szokott mostanában. Se hideg, se meleg. Futók lihegnek, párok andalognak. Lemegyek a lépcsőn, egészen a Dunáig. A víz közelsége majd megnyugtat. Harmadik lépcsőfokon mécsestartóban lángocska pislákol. Igen, akit a Dunába szórnak arról így lehet megemlékezni. Vajon így rendelkezett? Legjobb barátnőm biztos nem. Falusi lány volt. Nem járt strandra és nem szeretett napozni. A Duna mellett nőtt fel.

– Te ezt nem értheted. Nem fürödtünk a Dunában. Veszélyes volt és vizes. Napozni meg minek? A szeplők még jobban kijönnek. Falujához ragaszkodott.

– Menj csak nézd meg, milyen békés a temetőnk. Jó a kilátás a hegyoldalról, pont a Dunára. Csokonai Lillája is ott nyugszik.

Mégis a Dunába lökik. Ha arra járok, mécsest úsztatok a Dunán, a hajóskanzen közelében.

No eme emlék se nyugtat meg. Tovább megyek. Margit híd lábánál még több mécses, virágok. A koreai vízbe fulladt turisták emlékére. Sötétben, szélben, esőben, város néző hajókirándulás! Ez is felfoghatatlan. Kapzsiság és ostobaság áldozatai. Tovább, tovább!

A Cipőknél még több ember, még több mécses. Turisták. A tragédia turistalátványosság. Hitetlenkedve járják körül a műtárgy Cipőket. Fényképeznek, szelfiznek. Szégyellem magam, de ez így nem pontos, undorodom, viszolygok. Homo hominis lupus, tanultuk latin órán. Ez túlmegy a lupuson. Valaki, halkan mesélni kezd:

– Ismertem egy túlélőt. Kamaszként állt itt, anyjával a Duna-parton. Jó úszó volt. Azt mondta, nem fogta fel, miért is lettek ide terelve a sárga csillagosok. Anyja felfogta és sziszegve súgta: Mikor a puskát vállhoz veszik azonnal ugorj a Dunába, víz alatt ússzál, amilyen gyorsan tudsz levegővétel nélkül. Az amúgy renitens kamasz lány most szót fogadott, automatikusan tette, amit anyja mondott. Mire elfogyott a levegője a következő híd lábához csapódott. Ott már várták a túlélőket, saját életüket kockáztatva. Takaróba csavarta valaki a félig ájult lányt, másvalaki taxiba gyömöszölte, aztán szirénázó mentő vitte a kórházba.

– Ez tényleg megtörtént? Csóválja fejét a mellette ülő, mintha olvastam volna effélét valamelyik irodalmi újságban.

-Így, így bólogat egy borostás, csikket és félig elmajszolt pizzát felszedő férfi, biztos így, ha már le is írták. Régen én is olvastam. Hiába néznek így, hitetlenkedve. Engem is anya szült, és persze jártam iskolába, meg miegymás. Sóhajt, legyint egyet nagy, piszkos kezével, végül barátságosan rám mosolyog:

– Kis apró? Megteszi egy buszjegy is. Aztán kicsit komolyabban hozzáteszi:

– A mai árakkal, biztos olcsóbb a vízbe szórás. Szólok is Pistiéknek, ne cidrizzenek már hogy, hogy és mikor, meg hová. Itt a Duna. Folyékony temető a Duna.

Párizs volt, így patkányok is voltak. Ők kísérték Madame L’Espanaye-t, ahogy sietett a holdfényes éjszakában. A patkányoknál csak az embereket rühellte jobban. Úgy érezte, akárki néz rá, tudja, mit tett, és mélyen elítéli érte. De honnan is tudták volna.

A pénzt előkészítette, a poggyászokat bepakolta, már csak lányát, Camillát kellett előkerítenie. Megesküdött rá, ha még egyszer elszökik, a fülénél fogva ráncigálja majd haza. De úgysem lesz legközelebb.

Ahogy előre sejtette, a közeli parkban rátalált, valami suhanc gavallér társaságában. Camilla könnyei az ajkára folytak, úgy könyörgött, hadd maradhasson Henrivel, de Madame L’Espanaye nem hallgatta, még rá se nézett, csak kezénél fogva húzta magával. A pattanásos fiú megrettenve vonult vissza.

A Morgue utcai lakásra érve a lány belefáradt a könyörgésbe. Becsapta maga mögött az ajtót, míg Madame L’Espanaye egy mély sóhajjal a kanapéba dőlt. Másnap reggel elindulnak. Ezt eldöntötte. Azt viszont még nem tudta, mi lesz, amikor végül megérkeznek Firenzébe. Vajon kijön majd értük Paolo? Hogy jutnak el Sienába? A fiókba nyúlt az egyik levele után, hogy újra megnézze a címet. Piazza Salimbeni 3. Piazza Salimbeni 3. Meg kellett jegyeznie.

Bele se gondolt még, hogyan fogja elmagyarázni lányának az új életüket. Bemutatni Paolónak. Annyi mindenbe nem gondolt még bele. Azt sem tudta, mi lenne veszélyesebb, ha itt maradnak férje temetéséig, vagy ha el se mennek rá. De már késő volt gondolkodni ezen. Holnap elindulnak.

Kinyitotta a vasládikát az iratokkal, majd behívta Camillát. Leültette a kanapéra.

− Nem hagyom itt Henrit – tiltakozott a lány, s újból előbújtak a könnyei. Madame L’Espanaye-t fojtogatta a fülledt szoba. Ablakot nyitott. – Minek beszélek, maga sosem volt szerelmes. Nem értheti meg. – Erre felkapta a fejét. Camilla észrevette. – Ne tegyen úgy, mintha szerette volna apámat! Elviselték egymást, legfeljebb.

− A valódi apádat holnapután ismered meg. Paolónak hívják – mondta, s ezzel kivette Camilla iratait a ládából. A lány szótlanul meredt rá. – Korán kelünk, hogy elérjük a vonatot Milánóba, ahol átszállunk Firenzébe. Paolo ott vár majd ránk. – Hirtelen magabiztossága ezt a hézagot is kitöltötte. Ott lesz Paolo. Még szép, hogy kijön értük.

Camilla még mindig kerek szemmel bámult maga elé.

– Figyelsz rám egyáltalán? – intett oda neki Madame L’Espanaye. A háta mögül kicsapódott az ablaktábla.

Nem várt meglepetés ért a minap. A lakásajtóm előtt egy nagy láda besztercei szilvát találtam. Egy blokk hátoldalára firkantott üzenet piroslott rajta: Lekvárnak. Eleinte nem értettem. Azt hittem, ez egy becenév, nyilván a házban lakó valaki, akinek küldeménye érkezett, de rossz helyre tette az anonim csomagszállító. Egyperces néma vigyázzállással tisztelegtem a természet csodája előtt, mert a lépcsőházi nap épp rásütött a hamvaskék szemekre és már-már teátrálisan megvilágította őket. Álltam a fényben, és belém nyilallt a felismerés: ez a küldemény nekem érkezett. A lekvár pedig a szilvának a semmi ellenkezést nem tűrő, fatális rendeltetése.

Nos, ettől a pillanattól kezdve ördögi gyorsasággal peregtek az események. Először is nagy levegőt vettem, és próbáltam felnőni a feladathoz. Legeslegelőször lelki síkon. Átéreztem a dolog felelősségét, nem véletlenül talált meg engem ez a szilvatömeg, okoskodtam, dolgunk van egymással. Aztán kognitív síkra szálltam. Beléptem a lakásba, és válltáskástól a számítógép elé vetettem magam. Beütöttem a google-keresőbe a ‘szilvalekvár okosan’ hívószavakat. A szívem olyan gyorsan dobogott, mint amikor tíz évvel ezelőtt elindultam a félmaratoni futóversenyen. A bőség zavara zúdult rám: volt ott csokis-fahéjas, őszibarackos, fűszeres, narancsos, rumos szilvalekvár-változat. Úgy éreztem, kiválasztani a legokosabbat nagyobb feladat, mint hétmilliárd ember közül megtalálni az igazit. Zsongott a fejem, csillagokat láttam, és kiléptem a rendszerből.

Miközben behúzkodtam a lakásba a ládát, nagyanyám jutott eszembe. Pontosabban az organikus filagóriája, melynek egyik sarkában állt a lekvárfőző katlan. Becsuktam a szemem, és próbáltam a szárnyas időbe kapaszkodva visszarepülni a vadszőlővel befuttatott tanyasi pavilonba, ahol így őszelő táján gyakran üldögéltem. Illetve dehogy üldögéltem! Rám volt bízva a lekvár kevergetése. Ehhez a foglalatossághoz való viszonyom erősen antagonisztikus volt. Szerettem, mert lehetett a nagy, meghosszabbított nyelű fakanálról nyalakodni a finom masszát. Nem szerettem, mert alattomosan köpködött, és attól tartottam, hogy egy óvatlan pillanatban kiégeti a szemem. És akkor még nem is beszéltem a lekozmálás állandóan ott ólálkodó rémétől. Mert nagyanyám a lelkemre kötötte: tartsd ott az orrod, le ne engedd kozmálni! Ezt sajnos soha nem tudtam teljesíteni. A lekvár egy kicsit mindig odakozmált. Úgy értem minden évben. Amikor egyik télen disznótor alkalmával a hájas tésztát ettük, egyik nagynéném azt mondta, ilyen finom lekvárt még nem evett, mert a szilvalekvár attól lesz ilyen jóízű, ha egy kicsit odakozmál.

Ezekre gondoltam, miközben megmostam és kimagoztam egy jó adag szilvát. Aztán meg arra, hogy a társasházi együttélés íratlan illemkódexe valószínűleg nem engedélyezné a közös udvaron a szilvalekvár főző katlan felállítását. Persze egy-két percig eljátszottam a gondolattal, ki hogyan reagálna a tűzre, a füstre és úgy egyáltalán az egészre. „Mit szórakozik itt, mért nem veszi meg a boltban? Épp most járt le a mosógépem az ágyneművel, teregetnék, de ebben a füstben? Azonnal oltsa el! Tűzveszélyes, balesetveszélyes, amit csinál! Ha nem hagyja abba, hívom a tűzoltókat! Mit talált már ki megint? Ne ingerelje a hóbortjaival a lakóközösséget! Felejtse el ezt az önjelölt internet-parasztkodást!”

Visszahúzódtam hát az intim szférámba. Maradt a konyha és a gáztűzhely. Viszont semmi esetre sem szerettem volna lemondani nagyanyám „ízéről”. Az ízemlék oly eleven volt, de a hozzá vezető technika sajnos már feléleszthetetlen. Mit tegyek? Mit tegyek? És hála, beugrott egy emlék a kemencében sütött szilvalekvárról. Nem is emlék, inkább egy gyermekkoromban hallott népmese, amelyben a szegény leány hét nap, hét éjjel süti a kemencében a szilvalekvárt, és közben nem alhat el egyetlen pillanatra sem, mert akkor az egész kárba vész. Sőt talán még az élete is múlhat rajta. Már nem emlékszem pontosan. De ha az élete nem is, a szerelme mindenképp. Egyszerre megszólítottnak éreztem magam. Igen, igen, én is sütni fogom a szilvalekvárt. És egy kicsit odakozmáltatom.

Két közepes tepsivel indítottam, egyszerre csak ennyi fért a sütőmbe. Hét óra volt egy menet. Kiszámoltam: nagyjából három nap, három éjjel tart majd a sütés. Elszánt voltam és bevállalós, mint Mel Gibson A rettenthetetlenben. Éjszaka megpróbáltam aludni valamicskét, de amint lehunytam a szemem, rémálmok gyötörtek. Nagyanyám állt előttem, egy háromméteres lekvárfőző kanállal. Fenyegetett, mondván, hogy szégyent hozok a családra a gáztűzhelyes pancserkodásommal. Erre tanított? Másnap reggel a fiam kérdőre vont, hogy mi volt éjjel az a „de mama, nem tudok üstöt szerezni, nincs az OBI-ban, tessék már megérteni” kiabálás.

Ahogy telt az idő, egyre nyúzottabb lettem. Nem beszélve arról, hogy az első menet lekvárom nemcsak odakozmált, hanem szénné égett. Így jár az, aki lekvárfőzés közben regényt ír. Igaza volt nagyanyámnak, lekvárfőzés közben az ember tartsa ott az orrát. De semmi baj, mentegettem magam, a kőművesek is áldoztak Déva váránál, miért pont én lennék kivétel? Ezt a két tepsi szilvalekvárt most oda kellett adnom. A fáradtság kreatívvá és találékonnyá tett. Mert a sütést így vagy úgy mégiscsak szemmel kellett tartanom. Nem járhattam úgy a többi tepsivel, mint az első kettővel. A kőművesek sem adták oda az összes feleséget. Jól kinéztek volna! Kihalt volna a szakma.

Először is kinyomtattam William Blake The tiger című versét. Gondoltam, megtanulom. Fejlesztem az angol szókincsem, közben meg jól elfilozofálgatok a pöfögő szilvák felett az isteni szimmetriáról, a magasságról és mélységről. Nem lehet a szilvasütést csak úgy tessék-lássék módon végezni. Okosan kell csinálni. Biztos vagyok benne, hogy minden dőreség az íz rovására ment volna. Mert a szilvasütéshez a test, a szellem és a lélek különös együttrezgése szükségeltetik. Hogy ezt miből gondolom? Hát az ízből. Nagyanyám „ízéből”, mely most már az én üvegeimben szunnyad.