Amit adhatunk

Zoé ott várta Ádámot a koripálya padján. Nem tudta, mit akar, vagy mit vár ettől a találkozástól. Gyújtóját keresve zsebre vágta a kezét.
Megfogadta, hogy leszokik – Ádám ki nem állhatta a cigarettafüstöt. A nikotin fojtogató szaga olyan természetessé vált Zoé számára, hogy észre sem vette Ádám prüszkölését, köhögését… miközben Ádám is vele dohányzott.
Hol van már? Hol van ez a szar? Megint otthon hagytam volna?
Végül feladta a keresést.
Mikor tekintete találkozott a templom órájával, előhúzta telefonját, és megcsörgette Ádám számát. Kicsöngött. Nem vette fel. Ezek szerint még nem ért haza a kirándulásról. A hétvégeket mindig a családja társaságában töltötte, valahol az isten háta mögött. De a lakása itt volt, a másik utcában, amire pont rá lehetett látni.
Nem akarta többször felhívni Ádámot, nem akarta zavarni. De már két órája várt rá.
Zoé körmét a tenyerébe mélyesztette. Még mindig nincs itt… Hol lehet? Idegességében fel-alá járkált a leterített szőnyegen, miközben a kaput bámulta. Ádámnak azonban nyoma sem volt.
Amikor kedvese lakása felé pillantott, észrevett egy mentőautót a ház előtt. Úristen, mi történt? Mi van, ha rosszul lett? Mi van, ha nincs kéznél az inzulinja? Vajon Ádámhoz jöttek?
Torkát szorította a rémület. Mintha a félelem láthatatlan keze fojtogatná, miközben mélyen legbelül ezer tört szúrt volna mellkasába. Csak a villogó piros és kék fények váltakozását látta, és Ádám ablakát.
Nem késlekedhetett. Levette lábáról a korcsolyát, majd Ádám háza felé sietett. Ádám lakása a negyedik emeleten volt. Lépteit gyorsan szedte, párosával libbent fel a lépcsőfokokon.
Mikor fölért, lihegve a korlátnak dőlt. A panel repedésein át, a lakásból egy hangos női kacaj szivárgott át. Az ismerősen csengő női hang Ádám egyik barátjától származott. Volt, amikor Ádámnál is aludt a nő. Mikor Zoé rákérdezett, hogy miért töltenek ennyi időt együtt, Ádám mindig csak az felelte, hogy „Olyan, mintha a testvérem lenne. Nem kell aggódnod, gyerekkorunk óta ismerjük egymást.” Zoé nem furcsállta ezt a kapcsolatot. Végig arra gondolt, hogy Ádámnak szüksége van barátokra.
Jéghideg kezét az arcához emelte, ami olyan forró volt, mintha ő is abban a meleg szobában feküdt volna egészen eddig. Tovább fülelt. Ádám hangja is kihallatszott, ahogy önfeledten nevet. Nem akarta tovább hallgatni őket, befogta a fülét, de ez sem segített. Olyan hangosan nevettek, hogy tenyere sem tudta tompítani a boldogság keserű hangját.
A legfurcsább mégis az volt, hogy Zoé nem gondolt bele, hogy milyen dolgok történhettek azon az ágyon, amin ő és Ádám aludt. Nem gondolt semmire. Pontosabban: Semmi olyanra.
Mikor leengedte kezét füléről, döbbenten állt a lépcsőházban, azt hallgatva, ahogy még mindig nevetnek.
Nem bírta tovább, ökölbe zárta ujjait, összeszorította fogát, majd kopogásra nyújtotta kezét. Be akarta törni az ajtót, elhallgattatni őket… De nem tett semmit. A keze súlyosabb lett, a kopogást visszatartotta valamilyen megmagyarázhatatlan erő, ami ellen nem tudott harcolni. Életében először most érzett egyszerre szégyent, vágyat és féltékenységet, amely lebénította mozdulatát.
Csak egy jelzést akart adni Ádámnak. Hogy itt van. Hogy várt. De az mit számít? Ádám tudta, hogy várják. Zoé lassan maga mellé engedte kezét.
Megfájdult a feje – ez segített visszaterelni a gondolatait a jelenbe, a lépcsőházba, ahol most is várt.
Egy határozott mozdulattal végül bekopogott az ajtón. Kívülről hallani lehetett a papucs csattogását, ahogy közeledett a bejárati ajtó felé.
– Igen? – Nyitott ajtót egy magas, vékony, harmincas férfi.
– Kerestelek.
– Bocsásson meg, de nem tudom, ki maga – Lökte be az ajtót Zoé előtt.
– Zoé vagyok, Ádám.
Ádám szeme kikerekedett, végigmérte Zoét, majd egy hümmögés után becsapta maga mögött a lakás ajtaját.
– Fogytál – húzta félmosolyra ajkát.
– Igen, egy kicsit.
– És mit keresel itt? – kérdezte lágy hangon.
– Csak erre jártam. Láttam a pályát, és eszembe jutottál. Gondoltam, ennyi év után talán…
– Elég! – vágott Zoé szavába Ádám ­– Ne kezdd megint!
– Csak gondoltam, hogy beszélhetnénk – suttogta Zoé.
– Figyelj…­– pillantott a lépcső felé Ádám. ­– Semmi közünk egymáshoz. Akkor sem volt. Emlékszel? Szakítottunk. Te kezdtél a találkáiddal zaklatni.
– Csak azt hittem, hogy még szeretjük egymást – Zoé könnyeivel küszködve rogyott a lábtörlő szélére.
A lakásból egy vörös, szeplős női arc bújt elő. Szempilláit rebegtetve, megrázta fejét.
Zoé összeráncolta homlokát. Átfutott az agyán az a sok-sok év, amit azzal töltött, hogy újra egymásra találjanak Ádámmal. Aztán most itt áll ez a nő élete nagy szerelme mellett. Az a nő, akit mindig csak a húgaként emlegetett.

Bolond nő az, aki

Ma öt éve annak, hogy elhunyt. Azóta sem látta a gyermekeit; négy búzaszőke, stramm fiú, már rég felnőttek és saját családjuk van.
Mint eddig minden ilyen nap, ma is kiment a temetőbe, hogy egy nagy csokor virágot és pár gyertyát helyezzen a sírra. A Nap élénken sütött, de a szél csípősen fújt; áprilisban már csak ilyen bolond az időjárás.
Útközben szembe jöttek vele a szomszédasszonyok. Rájuk köszönt, azok visszamosolyogtak, de aztán ahogy elhaladtak, vénséges kuncogás tört fel belőlük.
– Ó, szegény bolond!
– És még mindig…!
Továbbment, nem szentelt rájuk több időt.
Nem messze csámpázott errefelé két férfi, akik még a fiúk barátai voltak régen. Azóta persze az ő fiainak jólfizető munkájuk van, ezek meg csak a pultot támasztják a kocsmában. Még nincs fél tizenkettő, de ezek már nem teljesen józanok…
– Csókolom! Hogy teccik’ lenni? Jó’ megy minden?
Igen, igen, jól. Hová mentek?
– Csak a kocsmába… csak pár kupicával…
– Ésszel! – dorgálta meg őket finoman, de a férfiak csak röhögve, bólogatva mentek tovább.
– Vajon mikó’ jön rá a vén szatyor?
– Vajon mikó’, vajon mikó’? Majd ha az ura kiszáll a sírbó’, aztán maga mondja el!
A távolban meglátta a tanárt. Ő tanította annak idején a fiait, mindegyiket. Most már ő is öreg, a nyugdíjas éveit élvezi. Még emlékezett az érzésre, hogy milyen volt minden délután, az iskola udvarán megpillantani azt az embert…
– Tanár úr! Elnézést, tanár úr! – amennyire az ízületei engedték, úgy sietett oda az idős férfihez – Talán maga tudhat valamit, amit mindenki, de én nem?
– Önnek is szép napot, asszonyom! – felelte a tanár úr meglepődötten. – Mire kíváncsi?
– Miért súgnak össze a hátam mögött?
– Ez egy kis falu, asszonyom. Itt alapja a dolgoknak, hogy mindenki pletykál.
– De mégis!
– Hát nem emlékszik…? Amikor idekerült? Még mindig nem?
Az asszony hazarohant, nem ment el a sírhoz. Való igaz, valamikor nagyon régen, fiatalkorában volt egy balesete. Elvesztette az emlékezetét, de a férje hazahozta, miután erőre kapott.
Rossz érzés öntötte el az asszonyt. Soha életében nem kételkedett, de amit a tanár hangjában hallott. Most azonban… mikor még élt a férje, nem kutakodott, nem kérdezősködött, csak elfogadta, hogy van. Minden csak van.
Nem talált semmit. Nem talált önmagáról egyetlen fotót sem a gyermekek előtti időkről, amin ő is rajta lett volna. Nem talált hivatalos dokumentumot, sem a házasságáról, sem a gyermekek születéséről.
Ahogy szemügyre vette a képeket, nem is talált semmi hasonlóságot, ami a bizonyította volna, hogy azok az ő fiai.
Létezne…? Nem, ilyen nem történhet meg…
De ha mégis…? Ha mégsem az ő gyermekei…?
Akkor ki az anyjuk? Ki ő maga egyáltalán?

Kép: Paul Klee

 

Tündérmocsár (regényrészlet)

 

Negyvenötödik fejezet

A liliom víz és ásványi só, ami napfény hatására alakul, gondolta Tünde miközben a fürdőszobacsempét takarította. Mozaiksor futott körbe a csempelábazat fölött, melyben nyolc virág botanikai sziluettje ismétlődött. Helsinkiből hozta a mozaikokat évekkel ezelőtt. Amikor megvette fogalma sem volt róla, hova fogja majd felragasztani, csak abban volt biztos, valamikor szüksége lesz rájuk. Egy teljes napja volt már Helsinkiben, cél nélkül mászkált a városban, és a Balti-tenger partján kirakodóvásár kellős közepébe csöppent. Eredetileg halért ment a partra, félig fedett bárkákból mozgóárusok kellették portékáikat. Éppúgy lehetett náluk frissen fogott nyers halakat kapni, mint sültet és pároltat. Az egyik halárus, mélyen barázdált arcú férfi mellett hozzá illő idős hölgy karcolgatott valamit. Tünde szóba elegyedett vele, kiderült egyszemélyes szigeten laknak, nem messze a fővárostól, a férj halászik, ő pedig kerámiákat készít. Többnyire gipsz faliképet. Járja a szigetet, és ha nyomathoz való virágot, levelet, termést talál hazaviszi, ez adja az inspirációt a következő falikép elkészítéséhez. De újabban csempéket is éget, mondta, és egy papírdobozt hozott ki a bárka belsejéből. Tündének elakadt a lélegzete, ilyen szép, aprólékos kézimunkát nem látott még soha. Szeretnék venni belőlük, mondta. Hányat?, kérdezte a nő. Az összeset. Az üzlet megköttetett, csak az volt a kérdés, hogy elbírja-e a szállodáig. Elbírta, a többi ment, mint a karikacsapás, gurulós bőröndbe tette, a repülő pedig elhozta.

Végzett a fürdőszobával. A napfény, mint váratlanul érkezett revizor, megvilágította a teret, és amit Tünde tisztának, befejezettnek hitt, egyáltalán nem volt az. Repedésekben megbújó festékpöttyök, elmázgált, szöszös pacsmagolások éktelenkedtek a csempés falon. A tükörről meg jobb nem beszélni. Maszatos volt az egész, ahogy Rebeka néni szokta mondani, kezdhette az egészet elölről. Jó, jó, végigment újra a felületeken, de ez már jóval könnyebb volt. Tünde jelképet látott a jelenségben, mi van, ha a saját életére is csak napfény nélkül tud ránézni. Mi van, ha a jó döntésnek, vagy boldogságnak gondolt felszínen, éppilyen pöttyök, szöszök, maszatok vannak, mint a fürdőszobájában. Jó lenne, ha lenne egy ajtó, amin ha átlépnénk, mutatná, hol vagyunk „maszatosak”. Elmosolyodott. A fürdőszobám már kész van, ragyog, most következem én.

Nem tervezett semmi különöset, dobozokat akart átnézni, szortírozni szerette volna a benne lévő tárgyakat. Szükséges, jó lehet még valamire, és szükségtelen kategóriákat határozott meg, ezek mentén dolgozott. Nem végzett öt dobozzal sem, amikor rá kellett jönnie, mennyi, de mennyi szükségtelen dolgot halmozott fel az évek során. Csak a kényszerbetegek és bizonytalan egoisták éreznek rá kényszert, hogy dolgokat gyűjtsenek, jutott eszébe egy filmből. Elmosolyodott. Már nem emlékezett, mi volt a film címe, de nem is volt fontos. A fontos az, hányadán áll a tárgyakkal. Tudta, nem a tárgyak teszik boldoggá az embert, mégis, ahogy az ember formálja tárgyakon keresztül a világot, a tárgyak is formálják az embert. Ha megszeretünk egy tárgyat, abba lelket lehelünk a szeretetünk által, eltűnik belőlük a hideg könyörtelenség. Van abban valami gyöngédség, ahogy megtalálja a helyét egy tárgy az életünkben, gondolta Tünde, és a mozaikokra gondolt, a helsinki kikötőre, a barázdált arcú halárusra, az asszony friss mozdulatára, ahogy előhozta a félig fedett bárka mélyéről a mozaikokat. Milyen szépen körülvette és megszépítette a mozaikokat a feltáruló emlék, és Tünde azon kapta magát, hogy már nem csak a finom ízlést, az egyszerűségében is végtelen szépséget hordozó csempéket látja, hanem a saját képzeletével megfestett, illatosított, élővé vált apró, virágmintás testeket. Ha rájuk nézett, kozmikus harmóniát érzett a mozaikok és saját lelke között, szíve megtelt gyönyörűséggel, és érdek nélküli tetszéssel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egész egyszerűen bejött neki a saját fürdőszobája, miért nézné le ezt a hétköznapi, szürke örömöt.

A kastélyszálloda félreeső folyosóján látott néhány megsárgult, szakadozott felvételt a kerti házról. Rájuk fotózott, és a felújításkor igyekezett minél inkább megőrizni a kisház eredeti jellegét. A dobozolás szüneteiben hanyatt feküdt az ágyon, és elmerült a régi fotók böngészésében. A fedett verandán meghagyatta a falikutat, melyből annak idején Gizit és Gézut abrakoltatták. A falikút alatt meglepően jó állapotban maradt meg a falrész, alig kellett vakolni, mehetett rá a festék. A munkások jelezték, hogy a falikút mellett lehet a falban valami, valószínűleg falba épített cserépkályhaajtó helye, mert akárhányszor rásimítják a vakolatot, alig láthatóan körberepedezik, ne bontsanak-e bele. Semmiképpen sem, utasította őket Tünde. Most, hogy újranézte a fotókat, érdekes dologra bukkant. A falikút mellett férfitenyérnyi repedés mutatta magát, mely ugyanolyan selyemtapétával volt fedve, mint a fal, csak az apró rés mutatta az ajtócska helyét. Tünde felugrott. Kiment a nappaliba. Letérdelt, oldalra biccentette a fejét. A repedés most is ott volt, és a felújítás óta nagyobb lett. Vésőt és kalapácsot vett elő, takarófóliát tett a parkettára, és elkezdte a bontást. Az első ajtó kinyílott, vagy inkább kiesett a parkettára. Hála a többszörös fóliának nem lett a parkettának semmi baja. Aztán egy vasajtócska következett, ennek zárját elette az idő. Évszázados rozsda foga tartotta szájában, Tünde kopogtatta, kaparta, kalapálta, véste . Végre! Kinyílott és feltárult a csoda. Egy sötétbarna bőrkötéses könyv! Tünde nem nyúlt érte, nem kapta ki az évszázados odújából. Hátát a falnak támasztotta, mert szédült, forgott vele a fedett veranda. Úgy érezte magát, mint akit bekötött szemmel repülni visznek, és amíg repül és várakozik az ígért csodára, emberfeletti mámorban van része. Mert az öröm, amit remél, ezerféle lehet, de amikor leveszik a szeméről a kötést, és megmutatják neki a meglepetés tárgyát, mind a kilencszázkilencvenkilenc eshetőség egy szemvillanás alatt elillan. Marad az a bizonyos lelences egy.

Mert sokféle várakozás létezik. Várhatunk olyasmire, amire valójában nem várunk, de kénytelen vagyunk, mert nem kerülhetjük el. Várhatunk közömbös, megszokott dolgokra, amelyekre igazán nem is várunk, csak elviseljük őket. De van az a várakozás, amikor a várakozás maga különös varázzsal tölt el bennünket. Ilyenre nem sokszor kerül sor az emberi életben. Ilyen félelmetesen gyönyörű volt Tünde várakozása. Minél tovább vár a könyvecske kinyitásával, annál jobban fokozódik a várakozás gyönyöre. Tudta, hogy a könyvecske tartalma egy másik világba fogja repíteni, és türelmetlenségével nem foszthatja meg magát ettől az élvezetes várakozástól. Sohasem volt mohó, az édesanyja többször is megsértődött, amikor kiderült, hogy a névnapjára, vagy születésnapjára kapott ajándékát kibontatlanul várakoztatja. Hogy bírsz mindent kivárni, én a helyedben azonnal kibontottam volna, mondta az anyja. Téged nem is érdekel, hogy napokon át rohangáltam az üzletekbe, hogy megvegyem neked az ajándékot. És ennyi a köszönet. Legközelebb bemegyek valahova, és ami először a kezembe kerül, megveszem. Hogy lehetsz ilyen hálatlan?

Nem hálátlan volt, hanem boldogtalan, magányos kislány, akinek a magány szokásává vált, mert amit érzett, arra nem volt kíváncsi senki. De sokszor hallotta az anyjától, hogy akár az életét és odaadná, csak a gyerekei boldogok legyenek. Vagy a fél veséjét, vagy mit tudja ő, mit. Egy kislány az édesanyjától az életét soha nem kéri, még csak az kellene, akkor legott árvává szerencsétlenítené magát. A fél veséjét is csak nagyritkán, és kizárólag medicinális szükségből. Amit kapni szeretne, az mondjuk egy tejbegríz, egy simogatás, egy mosoly, egy dicsérő szó vagy egy cinkos kacsintás. Tünde nem kívánta édesanyjától se az életét, se a veséjét, ő csupán annyit szeretett volna, ha felveheti azt a ruháját a családi ünnepre, amiben jól érzi magát. Olyan kicsi a melled ebben a ruhában, hogy ha borogatnád, elmúlna, mondta a vacsoránál az anyja. Tünde nem ugrott fel az asztaltól, nem rohant el sírva. Maradt az asztalnál, összeszorította ajkát, és belül sírt. Ezt a ruhát soha többé nem veszi fel, pedig de tetszett neki! Fehér-kék csíkos, tengerészfazon ceruzaruha volt, vékony piros spagettipánttal, amit jó hosszúra hagytak, és jó nagy masnit lehetett a vállon kötni. Erre a ruhára gondolt ültében. Hogyan hozta elő az emlékezete, rejtély. Képek, színek, s a hozzájuk tapadó emlékezet régen elfeledett sebeket tépnek fel. Némely sebek kivéreztek régen, mások éppen az emlékek felidézése által tisztulnak. Így is, úgy is, az emlékezet csodás ajándék, nem érdemes kibontatlanul tartogatni a kredencen, legjobb feltépni a csomagolópapírt, hogy minél előbb lássuk a medvét.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Dinamikus kontrasztarány)

Paul Celan költeményei IX.

Tőled kapott éveim
(Die Jahre von dir zu mir)

 

Mikor sírok, hajad újra hullámzik bennem.
Szerelmünk asztalát szemed egével teríted:
fekhelyünk ez, nyár és ősz között.
Ki főzi italunk? Nem én, nem te,
sem valaki más:
az üreset szürcsöljük, s az utolsót.
Mélytengerek tükrébe mártjuk arcunkat,
sebtében tálaljuk az ételt:
az éjszaka ez, maga az éj, mit a reggel indít el,
ez, mely melletted ágyaz meg nekem.

 

Egyiptomban
(In Ägypten)

 

Mondd egy idegen női szemnek: Légy a víz!
Kiket vízben tudhatsz, keresd a nő szemében.
A vízből hívd őket: Ruth! Noémi! Mirjam!
Díszítsd őket, mikor ott fekszel az idegennel.
Pompájuk legyen az ő felhőhaja.
Mondd hát Ruthnak, Mirjamnak és Noéminek:
Nézzétek csak, vele hálok!
Az idegent ékesítsd a legszebben.
Ékítsd Ruth, Noémi, Mirjam iránti fájdalmaddal.
És mondd neki:
Nézd, velük háltam!

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: P. Klee

Az emberfaj sárkányfog-vetemény (G. Flaubert Szalambójáról)

Mindenkinek, aki olvasó ember, megvannak a maga nagy irodalmi élményei. Regények, amelyek egy egész életre meghatározóan irányt mutatnak, és mintegy a „tökéletes könyv” ősképeivé válnak.

Számomra a tökéletes könyv ősmintája Gustave Flaubert 1857-ben megjelent regénye, a Bovaryné. Olvastam már mélyebbet, felkavaróbbat, elképesztőbbet, titokzatosabbat, rendkívülibbet nála, de tökéletesebbet soha. Természetesen a „tökéletes” nem lehet más, mint egy benyomás kifejezése. Emlékszem az érzésre, amikor végére értem a regénynek, elolvastam az utolsó mondatait, melyek így szóltak (Gyergyai Albert fordításában):

Bovary halála után három orvos próbált szerencsét Yonville-ban, de egyik se tudott zöld ágra vergődni, mert Homais ur kezdettől fogva nagy rést ütött a keresetükön. Most már az egész környék Homais urhoz fordul orvosi tanácsért; a hatóság kiméli, a közvélemény pártolja.
Éppen most kapta meg a becsületrendet.

és valami olyat fogalmaztam magamban, hogy hát ezt odatette.
Flaubert varázsa a tökéletes szenvtelenség. Elképesztően kegyetlen, sokszor kifejezetten felháborító dolgokról beszél, tökéletes faarccal. Semmi elérzékenyülés, semmi indulat. Mintha az egész szöveget egy érzelemmentes gép diktálta volna az írónak.
A Bovaryné fönt említett két utolsó bekezdése mindmáig a tökéletes regényzárlat számomra. Az ember leengedi a karját, és azt érzi: kész, te győztél. Erre nem lehet mit mondani, ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. (Homais patikus ugyebár egy végtelenül ostoba ember, aki azonban izgágasága folytán mégis roppant sikeressé válik, a végére ő lesz a hős, akit a társadalom a leginkább megbecsül, jóllehet ostobaságánál talán csak kapzsisága és rosszindulata a nagyobb.)
Elnézést azoktól, akik még nem olvasták a Bovarynét, és most elárultam, „elspoilereztem”, mi a vége. Dehát a vége is csak egy csepp a gyönyörűség óceánjából. Mert a könyv persze végig ilyen. Totális társadalomkritika, totálisan szenvtelenül elbeszélve.
Természetesen kíváncsi voltam ezek után Flaubert többi könyvére is. Az Érzelmek iskolája, Flaubert másik XIX. században játszódó regénye hasonló élmény volt, hasonló megrendültséggel tettem le. De úgy tudtam, a többi regénye nem ilyen, nem társadalmi, hanem történelmi regény, sok romantikus vonással, és ennek ismeretében azokra nem is voltam már annyira kíváncsi. (Flaubert egyébként nem írt sok könyvet: műgondja legendás volt, egy-egy bekezdés csiszolásán napokat dolgozott, folyamatosan javította őket, föl-fölolvasta magának, hogy a lehető legtökéletesebben hangozzanak. Ilyen módszerrel természetesen nem lehet túl sokat írni.)

A Szalambóra, az író második regényére, most hívta föl figyelmemet egykori magyartanárom, aki saját kutyájának is ezt a nevet adta. Kíváncsi lettem, kikértem a könyvtárból (Bartócz Ilona fordításában), és elolvastam.
Ez is egy hihetetlen könyv.

Szalambó · Gustave Flaubert · Könyv · Moly

Hihetetlensége már a témaválasztásnál elkezdődik. Olyan témát választott Flaubert, amelyhez tényleg a világon semmi közünk nincs. A Szalambó Karthágóban játszódik, az időszámításunk előtti második században. Karthágó történetének semmiféle folytatása nincs Európában, egy olyan letűnt civilizáció, amely egyszerűen mintha egy másik bolygón élt volna: az égvilágon semmiféle kapcsolódása nincs semmihez, ami ma is van. Még csak nem is arról van szó, hogy Karthágó és Róma háborúját vinné színre az író. Ennek a Római Birodalom máig tartó hatásai miatt még lenne is köze hozzánk. De nem. A regény témája az, hogy a karthágói zsoldosok föllázadnak az elit uralma ellen, és a lázadásból kiterjedt háború lesz. Dehát mi közünk nekünk ezekhez a zsoldosokhoz? És kit érdekel Karthágó?
Vajon miért választott egy ilyen témát Flaubert? Nos, pontosan azért, mert így nem a történelmi események későbbi hatásaira tereli a figyelmet, hanem az örök emberire. Ellenhatás ez a romantika történelemképére. A realista felfogás szerint mindig mindenütt csak egyének vannak, akik körül a különféle társadalmi rendszerek kaotikusan váltakoznak.
De a Szalambó nemcsak témaválasztása miatt hihetetlen: precízebb, aprólékosabb leírását egy eltűnt kornak még egyetlen történelmi regényben sem olvastam. Akárhol ütöm föl a könyvet, számomra ismeretlen fogalmak özöne zúdul rám, egy letűnt valóság megannyi apró részlete. Tényleg csak találomra egy részlet.
Fáklyájával meggyújtott egy bányászlámpát, mely a bálvány fövegéhez volt erősítve; egyszerre zöld, sárga, kék, ibolya, bor- és vérszínű lángok világították be a termet. Drágakövekkel volt teli, ércpántokra függőlámpaként akasztott aranytartályokban halmozódtak, vagy a fal mentén aranykőzetükből kivillanva sorakoztak. Volt köztük a hegyek oldalából parittyával kiszakított smaragd, hiúz vizeletével képződött karbunkulus, holdból hullott halkő, karneolok, gyémántok, szandasztrumok, berillek, mind a három fajta rubint, mind a négy fajta zafír és mind a tizenkét fajta smaragd. Szétfröccsenő tejhez, kék jégcsaphoz, aranyporhoz hasonlóan ragyogtak, tündöklő foltokban, sugározva, sziporkázva szórták fényüket. A mennydörgéstől nemzett ceraunimok a mérgezéseket gyógyító kalcedónok mellett csillogtak. Akadt a Zabarca hegyéről származó topáz, mely elűzi a félelmeket, baktriai opál, mely megakadályozza a vetélést, meg Ammon-szarvak, melyeket az ágy alá helyez, aki álmokat akar látni.
Flaubert valóságos tudományos kutatómunkát végzett, hogy a letűnt valóság elemeit föltárja, elutazott a mai Tunéziába, és ott gyűjtötte fáradhatatlan szorgalommal az anyagát.
De mit fejez ki például ez a temérdek drágakő?
Hát azt, hogy Karthágó mennyire elképesztően gazdag volt.
Csakhogy. Ez a gazdagság nem mindenkit illetett, pusztán egy szűk elitet. A köznép viszonylag jól élt (természetesen mai fogalmaink szerint ők is koldusszegényeknek számítanának), de a rabszolgákat a szó szoros értelmében állati sorban tartották.
A könyvet olvasva jut az embernek eszébe, hogy végülis még eltorzult formájában megvalósulva is mennyire jót tett az európai (avagy földközi-tengeri) civilizációval a kereszténység, amely legalább a mindenféle emberi méltóságuktól megfosztott rabszolgákat kiiktatta a hétköznapi valóságunkból.
A gazdagság részletes leírása mellett mindamellett ez egy elképesztően brutális könyv.
Persze, milyen lenne, ha háborúról szól?
Csakhogy Flaubert értelemszerűen a háborút is olyan aprólékosan részletezi, ahogyan az ékszereket. Szakmája szerint orvos volt, mindent tudott az emberi testről, amit akkor tudhatott. A könyv lapjain sok ezer ember meghal, többnyire minden elképzelhető fájdalmat felülmúló kínhalállal. Az író részletesen leírja ezeket a halálokat, látjuk, ahogyan az elefántok belekaszálnak az emberi szövetekbe, ahogyan kifordulnak a belek, patatokban folyik a vér, minden csupa seb, a testeket fekélyek lepik el, égető, szúró, hasító fájdalmak leírásaival telnek meg az oldalak.
Kétségtelenül lehetett Flaubert-ben valamiféle szadizmus, hogy ennyire világ elé tárta, amire egy ma élő ember többnyire gondolni sem mer. (Eszembe jut Thomas Mann, aki egy hasonlóan barbár kort írt le a József és testvéreiben, mégis szinte totálisan mellőzte az ember testi szenvedése részleteinek leírását.)
Szadizmus? Vagy humanizmus?
Belegondolnunk is nehéz, hogy a múlt emberei mennyi fájdalmat, kínt vészeltek át (vagy éppen mennyibe haltak bele). A ma embere teljesen megfeledkezik erről; saját viszonyai kényelmét szidja, holott kényelmi szempontból a mai élet össze sem hasonlítható bármelyik korábbival.
Flaubert nyilván nem élvezi, hogy a brutalitásról kell írnia; de kötelességének tartja.
Nem azért, hogy saját kora fölényét demonstrálja ezzel. Talán éppen ellenkezőleg.
Egy levelében így írt:

Azt hiszem, a Szalambóban nem bántam olyan keményen az emberiséggel, mint a Bovarynéban.

Hogyan? Hát ez a sok gyilkolás, a temérdek brutális kegyetlenkedés, a rabszolgatartó elnyomás, a kíméletlen öldöklés — ez kevesebb rosszat árulna el az emberiségről, mint a Bovaryné civilizált nyugat-európai világa?
A meghökkentő mondatot mégis megérti, aki elolvassa a két regényt.
A Bovaryné világa cinikus. A Szalambóéban az emberek azért ölnek, mert hisznek valamiben. Szenvedély fűti őket, olyan szenvedély, amelyért megéri vállalni a legszörnyűbb testi szenvedést is.
Mathost, a lázadók vezetőjét a Szalambó iránti szerelem fűti. Hamilkar, ez az elképesztő intelligenciájú figura mindent azért a kis tízéves kisfiúért tesz, akit egész népe előtt rejteget, és akinek neve oly ismerősen cseng még a mai, több ezer évvel később élt emberek fülének is: Hannibálért. Ezek olyan érzelmek, amelyek hatalmas súllyal kerülnek a mérleg másik serpenyőjébe. Olyan érzelmek, amilyeneknek a Bovaryné világában (azaz a mai modern világunkban) nyomuk sincs.
Persze az emberiségről alkotott kép, amelyet Flaubert a Szalambóban alkot meg, kellően kiábrándító így is. Okkal hisszük, hogy nincs olyan érzelem, amely legalizálhatna olyan kínokat, amilyenekről a regény naturalista részletességgel beszámol. Szép dolog a szeretet, de amíg nem vesz tudomást arról, hogy mások is szerethetnek, addig mégis valami torz rettenet, barbár iszonyúság, kíméletlen zsarnokság.
Flaubert-nek nem volt valami nagy véleménye az emberekről. Azt hiszem, ő csak a művészetben hitt. Abban, amiben pár évtizeddel később Nietzsche: hogy az elviselhetetlen világ csak attól válik elviselhetővé, ha műalkotást csinálunk belőle. Merthogy vagy a szenvedély, vagy a cinizmus másképp mindenképpen fölmorzsol minket.

https://mondataink.blog.hu/2025/04/21/az_emberfaj_sarkanyfog-vetemeny

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info