Nagy Koppány Zsolt összes bejegyzése

Amelyben Ekler Ágostra emlékezünk

Aki emlékezik: Dr. Létavértessy Károly (62), Ekler Ágost anyai nagybátyja, ortopéd sebész főorvos. Nagydarab, jó étvágyú, bizalmaskodó, szereti a nőket; még mindig szép ember. Deres hajába gyakran ragadnak bele fiatal lányok.

   Nos, miután meglátogattuk Nagy Kerek Becséket, de még mielőtt megnősült volna, tehát olyan bő huszonéves korában, vagány és trendi nagybácsiként elvittem az útszélre is, mert meggyőződésem, hogy a női skála egészét végig kell koppintani (és koppintatni a taknyossal) az utcalánytól a kokaint szippantó dámáig, hogy férfi váljék az emberből.

   Tudja maga, hol, látom a szemén, hogy tudja, szóval pontosan ott lehúztam egy elég csinos, feltűnően szerényen öltözött és korrektül tisztának látszó lány mellé a padkára. Mondom neki:

   – Csókolom a kezét, kisasszony. Hát aztán mennyi az annyi?

   – Kezét csókolom – mondja a leányka, mélyen a lelkembe gázolva. – Mire tetszik így gondolni?

   Ezen mindketten meglepődünk, mármint én meg Ágost, mert nem ilyen válaszra számítottunk.

   – Hát… – mondom, mert tudja, az ember a feleségén kívül más nőnek elég nehezen mondja ki – …magácskára.

   Hallgat, mi is hallgatunk, az idő telik.

   – Hát szóval az izé – mondom aztán határozottan.

   Erre szegény kislánynak könny csordul ki a szeméből. Ezen megint meglepődünk, mert Nagy Kerek Becséknél mindig móka van, kacagás és vidámság. Persze elfog a szánalom, micsoda nehéz sors, de mindenkinek az jut, amit magának kikapar, ugye, én sem sírok a betegek fölött, főleg ha már meghaltak.

   Hallgatunk még egy sort.

   – Aztán hogy hívják, lelkem? – kérdezem.

   – Ildikóhóhóhó… – bőgi a lányka.

   Ekkor mozgolódni kezdenek a bokrok, és egy közepesen öltözött, lenyalt hajú férfi jön elő.

   – Bocsánat, csak egy ilyen perc – mondja nekünk udvariasan, majd gyöngéden karon fogja Ildikót, és arrébb mennek, de nem veszik észre, hogy hallótávolságon belül maradnak. Ágost félholt már a kínos feszengéstől, úgyhogy azt javasolja, menjünk haza. (Mindig béna volt az útszéli kurvázásban.)

   – Dehogy megyünk, fiam! – mondom neki, mert tényleg, apja helyett az apja voltam. – Csak egy kis kezdeti nehézség – biztatom, és fülelni kezdünk a párocska beszélgetésére.

   – De Feri! – így a lány. – És akkor ezt így most hogy? Én ezt így egyszerűen tökre képtelen vagyok megtenni! Tudom, hogy így megígértem, de egyszerűen nem megy. Vágod, máris hogy sírok? Hát így néz ki egy ilyen vidám escortlány?

   – Édes fiam – így a Feri, kicsit idegesen – nem lehetsz rögtön escortlány, mondtam már. Így kell kezdeni, ebben egyeztünk meg, vágod? Fél év az út szélén, és akkor majd nem érnek meglepetésként az ilyen dolgok, vágod, ahová innen így megyünk, vágod?

   – De ez olyan ilyen megalázó, Ferihihihi… – zokog a lány. – Képzeld el, mit szólna anyám, ha itt látnahahaha… De nem is ez a legnagyobb baj… hanem az, hogy te, Ferikém, nem fogsz szeretni, ha az öreg muksót így leszopohohohom… Feri, nekem mindennél fontosabb a mi kapcsolatuhuhuhunk! Hogy az ilyen tök jól működjöhöhöhön meg minden!

   – Jaj, dehogyis, cicamica, vágod, ugyanígy foglak szeretni, sőt, még így jobban. Meg is csókollak, vágod, megmondtam, egy ilyen kotonnal szopsz, kotonnal dugsz, nem lesz semmi baj kábé.

   – Alighanem első bevetésről van szó – tolmácsolom a lelkizést Ágónak, aki zavartan babrálja a tenyerét.

   – Okéhéhéhé… – sír továbbra is a kislány, de aztán összeszedi magát: – Feri, én így bízok benned, meg minden, én elhiszem neked, hogy ez egy ilyen stabil kapcsolat, meg minden, s hogy ezt így meg kell csinálni, vágod. De így egyáltalán nem érzem jól magam!

   – Ugyan már, csajszi, először mindenki egy kicsit ilyen feszült!

   – Micsoda? Honnan vágod te ezt? Azt mondtad, hogy így én vagyok az első, frankón!

   – Jaj hát persze, vágod – hárít lazán Feri. – Nem tudom, csak úgy… vagyis így mondták nekem is kábé. A Tibiék.

   – Da azébd! – szipog a lány. – Jól vad, begyeg, begdezeb a gedvedér. De olyad jó volda, ha de izs odd voldál veleb, ézs így zorídadád gözbed a kezebed… dudod, bidd a búld héded oddhod, bigor zégregedézseb vold… az így olyad zéb vold! Veri! Dögre zeredleg!

 

A róka szól

Én vagyok a róka a mesékből. Nem, nem az a sajtos, dehogy. Hanem az örök róka, a bolygó róka, történetek élesztője, ez vagyok én.
Mert ugyan mi lenne nélkülem abból a sok meséből, abból a sok összehordott, nevetséges, de inkább szívszorító, engem mindenesetre halálra bosszantó történetből, amit öreg krapekok mesélgetnek ámuló unokáiknak, ha még így van ez egyáltalán…
A sajtos koma (testvérem mellesleg) nagyon okos és szerencsés alak, a rókanemzetség büszkesége, a pozitív ellenpélda (számomra főleg), ahogy apánk mondotta volt. Azért létezik, hogy láthassam, mennyivel jobb volna nekem, ha ugyanolyan szerencsésen forgolódnék a történetekben, mint öcsém, a végén sajttal gazdagodván, mert, ugye, folytatta bölcs nevelőnk, nincs is annál mocskosabb érzés, fiam, mint minden mesében elölről kezdeni azt, amit már rettenetesen unsz, és még csak egy parányi sajtreszelék sem jut neked.
– Ezennel rád ruházom ezt a hálátlan szerepet, édes gyermekem – suttogta a halálos ágyán –, amelyet annyira gyűlölök, hogy szívem szerint legkisebb királyfikat gyilkolásznék egész életemben a halál után. Légy méltó követőm, ó fiam, s vigyázz bundád minden egyes szálára. Metaforikus jelentésük van – s azzal lehunyta szemét.
Öcsém ekkor már énekórákra járt, de amúgy is nekem kellett volna továbbvinni a hagyományt; igaz, én örököltem többet, gyűlölt is az öcsisajt érte, azt sziszegte, hogy túltesz majd rajtam mindenben, fejre is állhatok a nagy vagyonnal (itt gonoszul felröhögött), s segíthetek a harmadik fiaknak életem végéig! Mondtam neki, hogy dögöljön meg, s a varjú lakmározzék a testéből, de ezen is csak nevetett.
Az örökösödési vitát emígy lerendezvén nekiláttam, hogy beteljesítsem azt, amit rám mért a sors: vesződni kezdtem a bamba királyfiakkal.
Mert a királyfi furcsa egy teremtés.
Először is, pontosan úgy néz ki, mint egy paraszt. Valószínűleg azért, mert a parasztok eszelik ki őket. (Igaz, én is egyszerű, vidéki rókának látszom első ránézésre… Hol vagyok én, ó, uram, hol vagyok a fejedelmi udvarokban használt, egészségesen fényes szőrű rókáktól, akiket hajtás előtt gondos vadászkezek táplálnak hetekig!)
Másodszor: nem értem, hogy apjuk, az öreg király, miért csinál először két vázlatosan és elnagyoltan rossz kölyköt, miért nem kezdi nyomban a harmadikkal, azzal a kis dundi rózsapofikával, aki szintén együgyű, de legalább nem olyan szemét, mint a másik kettő.
Mert ugye, miből élek én (nekem sem a jogdíj hozza a nyulat a konyhára), teszem fel a kérdést. Ülök, drága jó emberek, a fa alatt, s várom, hogy arra vetődjön a legnagyobbik fiú. (Aztán a középső s a kicsi. Mindig ebben a sorrendben jönnek – már nem áltatom magam.)
Ülök és növesztem a szőrömet, azt a metaforikust.
Aztán megjelenik az első királyfi, a legnagyobb.
Leül a fa alá. Pontosan az én fám alá ül le, mert az alatt a fa alatt neki el kell töltenie néhány vázlatos percet. (A fa is metaforikus, noha nem minden levelével, hanem anblokk, így mondják, ha jól hallottam.)
Kenyér, bicska elő, szalonna csak akkor, ha tényleg nagy a királyság. Nézem, nézem, aztán elősomfordálok, közelebb lépek, egészen a hagymaszagú, bűzös pofája elé. Mondom neki, adjál egy kis kenyeret, jóember. Az meg csak néz, mint a gomba, egyáltalán nem zavarja, hogy nicsak, itt egy állat, s beszél, hát ez meg hogy lehet, szóval ilyesmi meg sem fordul a fejében, csak néz a szemével, s aztán megrázza a nagy bugris fejét (mindegyiknek tele a haja szalmaszállal, fogalmam sincs, történetünk előtt hol éjszakáztak, de hogy nem palotában, az bizonyos), hogy nem.
Hogy dehogy ad.
Az évek megtanítottak arra, hogy ne guruljak nyomban dühbe, olyan vagyok, mint a kezes bárány, mostanában még egyszer kérek a hitvány kenyeréből, rólam igazán ne mondja senki, hogy aljas vagyok, s hivatásból, elsőre szopatok. Az meg csak néz, sőt, egyes találékony mesélők szerint (hűha, hogy szeretik az ilyet a néprajzosok, „az apróbb részleteket is kiszínezi”, mondják élvezettel, s közben a tarisznyájuk rojtjait babrálják!) egy jó nagy husángot kap elő, s ráver a hátamra, hogy csak úgy porzik.
Pedig ugye, ha kölyökkorában a kretén apja olvasott volna neki legalább egy mesét, most egészen más sors várna rá. De mindenki a maga szerencséjének s szőrcsillogásának a kovácsa, mondom én ilyenkor, arrébb sétálok, s szánalommal vegyes undorral nézem, ahogy vitézül elindul, bele a nagyvilágba.
Noha manapság egyre kevesebb királyfi jár erre (úgy tűnik, nem trendi már ez a fajta mese), én tudom a dolgomat, visszaülök a fa alá, szorgalmasan várok, s a nagy után általában tényleg beesik a középső testvér.
Ha szabad ezt mondanom, ez még a bátyjánál is köcsögebb, üt az első szóra, nem szereti, ha ugatnak az állatok, mondja, kopasz és nagyfejű, nem is ennék az avas szalonnájából, még ha adna, akkor sem.
(Itt jut eszembe, igazán bajban lennék, ha mondjuk egyszer az első két testvér közül valamelyik nem kergetne el, hanem így szólna: nesze, róka koma, töltsd meg a beled, ne mereszd itt a szemed, bazmeg! Mert ugyan mihez kezdenék akkor?! Mit tennék? A szabályzat azt írja, hogy az első kettőnek nincs szőr, még akkor sem, ha leszopnak (Isten ments.). Ott állnék valószínűleg, pofára esve, a szerencsétlen jószívű meg várna valamire. (Szőrre, na ja, hogy megfújhassa, s mindenféle kívánságot suttoghasson a fülembe aztán.) Én meg tépelődnék, mindjárt itt a kiskirály, gondolnám, mi lesz azzal, főne a fejem, szépen ideér nekem, szőr persze nincs, ő meg körbejárja a küldetést tiszta potyára, mert ez az ábrándos itt előttem addig learat minden babért, megdug minden (szintén király)kisasszonyt. Jobb is, hogy nem történik ilyesmi, gondolom, amikor megnyugszom, azért vagyok hagyományos mesék hőse, hogy minden hagyományosan, hadd mondjam: tradicionálisan történjék velem és általam.)
Szó nélkül eltűröm hát, hogy rámhúzzanak a husánggal (igaz, olyan is akad, aki csak nyelvet ölt, mostanában egészen kicsi, óvodás királyfik is elindulnak szerencsét próbálni, ha már az összes pályát megcsinálták otthon a Diablóban), s nézem, amint eszik a penészes kenyerüket vagy isszák a kakaójukat. Alig bírom kivárni, hogy elhúzzanak, s folytathassam az asszonnyal az ebédet – nálunk ugyanis munkanapokon is kacsasült van.
Szóval lefutom a két (még egyszer: amúgy teljességgel fölösleges) kört a két fajankóval, s várom a legmarhábbat, a kicsit.
Legkisebb királyfinak lenni talán a legszarabb dolog a világon.
Én nem tudom, mi folyik ezekben a királyi udvarokban, de nagy a gyanúm, hogy a két báty rendszeresen elveri az öcsköst, s apjuk, a „nagy király”, ahelyett, hogy lekeverne azoknak egy-egy pofont, csak adja a lovat alájuk: előszeretettel csúfolja a kicsit ő maga is, s ironikus megjegyzéseket fűz a versekhez, mivel ezek a legkisebb fiúk általában verseket is írnak (vagy legalábbis szavalnak). Úgyhogy mire elindulnak szerencsét próbálni, teljesen szét vannak frusztrálva, gyávák és oda az életkedvük, mondják is nagy flegmán, hogy egy életem, egy halálom, mert nekik már úgyis mindegy.
Nemsokára odaér a kiscsávó a fa alá, látszik rajta, hogy be van tojva, a szeme egyik zizzenő falevélről a másikra ugrál (ezeket persze egy hosszú dióverő bottal mi lökjük le az ágakról az asszonnyal, szerintem ennyi szórakozás igazán kijár nekünk is). Nekiveti a hátát a fatörzsnek, s előveszi a cipót (van olyan is, különösképp a vékonyabb dongájúak között, aki müzlit zabál), kinyitja a bicsakot, vívóállásba helyezkedik, kicsit döfköd vele, ilyenkor nem fél, hősnek képzeli magát, gyermek még az istenadta, mosolygunk össze a feleségemmel. (Jaj, ez az asszony! Egyfolytában ott nyüstöl a seggemben, s nézi, hogy dolgozom, néha az agyamra megy. Mondtam már neki egy párszor, hogy menjél fiam, s fogjál nyulat, a faszomba, de ő csak néz, s úgy látom, nagyon büszke rám, hogy ilyen járatos vagyok a hagyományban. Persze máskor meg be kell látnom: úgy megszoktam már, hogy nem is tudom, mi lenne velem nélküle… bár alighanem semmi különös, hiszen agglegény koromban is ezt csináltam reggeltől napestig, s akkor még hétvége vagy egyéb ilyen kedvezések sem voltak.)
No, de ott tartottam, hogy megjön a kis pojáca, eszik nagy hősiesen, s akkor én – egy adott pillanatban, ahogy atyánk tanította – eléje toppanok: adjál egy falás cipót, kicsi gazdám, mondom neki táltos koma modorában, csak éppen unott hangon (mert még lelkesedjek is, mi?!). Annak meg a bicskája megáll a levegőben s a morzsa a nyeldeklőjében, köhög, hogy az asszonynak kell hátba veregetnie, attól aztán tényleg majd’ elájul, jesszusom, nem egy, hanem két beszélő róka! Remegve nyújtja át az egész cipót (a múltkor egy különösen félőstől két zacskó csipszet szereztem), s a tekintete könyörög, hogy akármit megtesz, csak ne üssek. (Jaj, mit nem adnék, ha egyszer valamelyik rámvágna vagy belém rúgna, tán még a csizmáját, azaz a bocskorát is megcsókolnám!)
Ami ilyenkor következik, tényleg szörnyű: először is lelket verek bele, s elmondom neki, hogy öregem, rendes csákó vagy, hogy tényleg adtál, látod, én vagyok a te jó szerencséd, ide lettem vezérelve, hogy a fene megenné, az utadba, nem leszek hálátlan, satöbbi, satöbbi. Aztán lejátszunk még néhány kötelező udvariassági meg ömlengő kört, s végre (végre?!) elérkezünk a nagyjelenethez (legalábbis számomra az): amikor ki kell tépnem a szál szőrt a bundámból. Eszméletlenül fáj, a franc tudja, miért, talán mert – mivel, ugye, metaforikus – nagyon be van ágyazódva a tüszőbe, s nehezebben jön ki. Van, amelyik inkább szakad, az ilyeneknek a tövük gyullad be két-három nap múlva, tiszta katasztrófa ez a része a mesének, úgy nézek ki utána, mint valami ragyás, baszatlan, szingli szűzróka, csúfol is az asszony, hogy na, nyomkodhatom a pattanásaidat, róka koma!
Érkezik aztán néha olyan mohó alak is, akinek rögtön három szál szőr kell, ez a halálom, kész vagyok az ilyen történetektől, meg tiszta ideg s gyulladás hetekig, az asszony meg majd megszakad a nevetéstől!… Mondtam is neki, beváglak ide magam helyett, hülye picsa, mit röhögsz, azt hiszed, ezeknek a királyfiknak számít, hogy te vársz itt vagy én?! Azt se tudják, mi a különbség a nőstény róka meg a hím róka között, ezek már városiaknak képzelik magukat, a falu szélén a táblára a név alá odaírják, hogy sziti, hát mit vársz tőlük?! Ilyenkor aztán elhallgat, s csend van egy darabig.
Egyszóval szőrök ki, a királyfi meg elindul velük. Persze, nyomban erős lesz, szinte hegyet lép, mint ama bizonyos Mohamed, én vagyok a hibás, mert olyanokat mondok neki, hogy ha baj van, öregem, csak fújd meg azt a szőrszálat, s nyomban ott termek, mindent elintézek! Ha pedig valaki bántani akar, mondjad, hogy az én haverom vagy, kotródik az összes medve az útból, meglásd, szóval átmosom az agyát, ahogy tanultam, rendesen.
Megy, mendegél a legkisebbik fiú, s persze azt hiszi, most már mindent lehet neki, hogy például akár a vízen is át tud menni, mint ama bizonyos Jézus. Aztán mikor kiderül, hogy mégsem (mert miért is lehetne? Szőrrel lehet hegyet elhordani egy éjszaka alatt, meg szétválasztani a gyöngyöt a disznótól, de száraz lábbal pocsolyán átgázolni nem lehet, még a faszom is nem kéne?!), ott káromkodik nekem, mi meg röhögünk az asszonnyal, hogy fáj bele az oldalunk – direkt úgy választottam fát, hogy legyen a közelben egy pocsolya, amelyik még nyáron sem szárad ki. Egy kis másféle szórakozás, ennyi belefér, nem?
Aztán már csak ki kell várni azt a csepp időt, amíg a hülye királyfija megtalálja a gonosz királyt, sárkányt vagy boszorkát, s a kollega, látván, hogy megint milyen amatőrt küldtek a nyakára (mondom is néha, szinte versbe szedve, hogy inkább vagyok róka az országút fájánál, mintsem rút boszorka a mese végénél), mindenféle próbát kieszeljen, hátha ezzel sikerül lekoptatni. Vágja ki az erdőt, hordja el a hegyet, válogassa szét a fehér homokot a vöröstől, persze egyetlen éjszaka alatt – ilyen dolgok vannak általában, a munkatársak sem fárasztják magukat, hogy valami érdekeset találjanak ki, több ezer éve csinálják már ők is.
Persze a gyerek meglepődik, áll, mint az apja tehene az üres jászol előtt, s azt sem tudja, hogy kell megfogni a fejszét. Látszik rajta, hogy mindjárt elájul a félelemtől, mi lesz itt reggel, lefejeznek, motyogja, remeg a lábszára, s gyakran még a könnye is kicsordul (ilyenkor leveszi a szemüvegét, s papír zsebkendővel törölgeti magát – elképesztő, hova jutottunk!). Aztán hirtelen megvilágosodik, hogy jé, a rókaszőr, keresni kezdi, kotorászik a zsebében, ott állok tőle tíz méterre, alig bírom kivárni, hogy megtalálja, de meg kell várni, ez a szabály, sajna… Aztán előkap egy szőrt, de persze az a töke szőre, fújja az idiótája, mintha klarinét lenne nádsíppal a hegyében, de persze semmi, a nagy erdő még mindig ott van, s úgy röhög, hogy zöld bele. Aztán végre rájön (ez is mindig ugyanúgy történik), hogy az ő szőre parasztosan fekete, az enyimé meg faszán vörös, mint egy igazi úri rókáé, így már megtalálja, megfújja, én meg, mint egy hülyegyerek, odafutok („ott termek”, értik, ugye?) s kezdem, hogy így kicsi gazdám, meg úgy kicsi gazdám, mit tegyek, miben legyek a segítségedre?
Ő csak szipog s mutatja nagy durcásan az erdőt, én meg sóhajtok, s elkezdem kivágni, fütyörészek közben, s néha odalesek, mit csinál. Higgyék el, még soha egyetlen királyfi sem jött oda, hogy né, te, róka koma, húzzuk ketten azt a fűrészt, vagy hogy most én vágom egy darabig, menj, szusszanj egy keveset… Ehelyett ott állnak az erdő szélén, és sírdogálnak, de van olyan is, aki a királykisasszony egész alakos portréjára recskázik – én meg dolgozom, mint a bolond.
Reggelre alig állok a lábamon, úgy ki vagyok nyiffanva, a gyerek meg jön (most már magabiztosabb, úgy fújja a szőrszálat, mint a sípot), hogy izé, te, mi vagy, figyi, nem lehetne, hogy ezt a hegyet is elhordod, vagy mi. Válaszolok neki, hogy most meg mi a tökömet mondjak, persze, hogy nem lehetne, de muszáj, a fene a beleteket enné ki, s azzal nekilátok. Jó, hogy van a madár, tudják, a kismadár, az mindig jön, segít, a csőrével hordja, persze nem sokat ér az egész, de legalább van társaságom, igaz, beszélgetni nem lehet vele, mert ha kitátja a csőrét, még az a kis hegymorzsa is kiesik belőle – röhög öcsém eleget rajtam.
Ne is kérdezzék, hogy tudom másnap reggelre elhordani, mert kurva nehezen.
A végén már alig kapok levegőt. S akkor még mindig hátra van a harmadik próba, amit szintén én teljesítek, na attól aztán meg lehet kergülni, általában ez a szétválogatósdi, hát nem kívánom senkinek. Harmadik reggel káprázik a szemem, s ötnek látom a királyfi önelégült pofáját, mondjuk, lehet is annyi, úgy megered a hangja. Ilyenkor, ugye, várna az ember valamit, nem jutalmat, tényleg, hanem egy jó szót, egy köszönömöt, de nem, ezek, öregem, ezek olyan szemtelenek, hogy semmi… egyből rohannak a királyhoz, s dicsekedve előadják, hogy készen vannak, tessék, ki van vágva, el van hordva, szét van válogatva.
Én meg ott fekszem a porban, kinyúlva, alig tudok mozdulni, s hát egyszer csak látom, amint jön a fiú, azaz nem is jön, hanem hintón parádézik az idióta nejével. Persze már akkora király, hogy meg sem ismer, illetve megismer, csak félrefordul, pedig én emelem a kalapomat, akarok valami szépet mondani nekik én is, hogy sok boldogságot, vagy ilyesmi, de nem hajlandó megismerni, már büdös neki a róka. Ilyenkor felkapok egy követ az út széléről, van elég, hálistennek, s odabaszom, hogy csak úgy reccsen; nem nézem én, melyiket találja, a lényeg, hogy vér folyjon! Aztán megyek vissza posztolni, a fa alá, tiszta csoda, hogy felnőtt, vén róka létemre még hiszek olyasmikben, hogy munka meg becsület.