Címke: irodalom

A köcsög

Gizella, az öreg özvegyasszony meg volt győződve róla, hogy lakásában szellemek  járnak. A szomszédok szerint csak a magány  meg az ura elvesztése miatt hiszi ezt. Az asszony egyszer azt mondta szomszédjának, Irénkének hogy képes bebizonyítani, hogy szellemek járnak nála.
Egy alkalommal áthívta Irénkét.
– Jól figyelj! – mondta Irénkének.
A köcsögöt az asztal szélére tette, de úgy, hogy az magától állt, nem billent semerre. És a köcsög egyszercsak leesett.
– Látod?
Irénke a szemét dörzsölte és sóhajtozott.
– Ez mi, ha nem a szellemek bizonyítéka?
Irénke megvizsgálta a köcsögöt, aztán egy asztal közepére tette. Ott is elborult.
– Látod? Rossz a köcsög.
S azzal ott is hagyta. Gizellának nem fért a fejébe a dolog. Újra visszatette az asztal szélére. Már nem esett le!
– Ez is a szellemek műve!
– Direkt nem esett le!
Visszarakta az asztal közepére, s ott sem borult fel.
De mérges lett Gizella! Tudta, hogy a szellemek fognak ki rajta.
Aztán felkeresett papot, pszichiátert s azok megmondták neki, hogy a magány és az egyedüllét miatt hiszi ezt az egész marhaságot. Kezdte kapiskálni.
Már nem foglalkozott a köcsöggel.
Lassan minden a régi lett körülötte. Nem hanyagolta el a tisztálkodást, rendesen takarított, főzött, vasalt, porszívózott és így tovább. Majd újra áthívta Irénkét, s beszámolt a gyógyulásáról.

A konyhában beszélgettek s megkínálta egy kávéval. De azért egy korty pálinkát is lehúztak.
– Szóval már nincsenek nálad szellemek?
Gizella nevetett.
– Nincsenek.
Ivott a pálinkából, s azt mondta:
– Ilyen dolog az uram elvesztése!
– Igyunk rá, s előre nézzünk! – mondta Irénke.
– Úgy legyen! – s koccintottak.
S nagyban csevegnek erről-arról, Gizella épp a köcsögről beszélt, hogy leesett az asztal széléről – miközben majdnem hasát fogta a nevetéstől – s egyszer csak, puff, a köcsög leesett a varrógépes asztalról és széttört.
Gizellának arcára fagyott a mosoly.
Irénke nevetett, kacagott, nem bírta ki…
– Ilyen az élet! Ne is törődj vele! – mondta baráti hangon.

 

4789697

Chuck Palahniuk: Románc

Gratulálnod kellene. Épp ikreink születtek a feleségemmel, és úgy tűnik, rendben vannak. Tíz ujjacska. Tíz lábujjacska. Két kicsi lány. De ismered az érzést… egyfolytában attól tartok, hogy valami rosszul sül el, hiszen így szokott történni, mikor a dolgok túl jól alakulnak. Egyfolytában csak azt várom, hogy felébredjek ebből a gyönyörű álomból.
Vagyis, mielőtt még megházasodtam volna, volt az a barátnőm, az a kövér. Kövérek voltunk mindketten, így jól kijöttünk egymással. Ez a barátnőm mindig kísérletezgetett rajtunk különféle diétákkal, hogy leadjunk a súlyunkból, mint például ne együnk semmi mást, csak ananászt meg ecetet, vagy csak göngyölt zöldalgát, és mindig olyasmiket tanácsolt, hogy sétáljunk együtt jó nagyokat, míg egyszer csak el nem kezdte levedleni a feleslegét, a csípője mintha leolvadt volna róla, és még soha nem láttam ilyen boldognak. Már akkor tudtam, hogy valami tönkre fogja vágni ezt a boldogságot. Ismered az érzést: mikor szeretsz valakit, boldog vagy, ha boldognak láthatod, de tudtam, hogy hamarosan ejteni fog, hiszen mostantól azok a fickók, akik rendes karrierrel és betegbiztosítással rendelkeznek, hamarosan friss célpontot látnak majd benne. Emlékszem, mennyire csinos és vicces volt azelőtt, de most, hogy ilyen csontsovány lett, nyilvánvalóvá vált, hogy olyan óriási, kiaknázatlan tartalékokat birtokolt az önuralom és önfegyelem területén, melyek folytán jóval az én súlycsoportomon kívül esett, és a barátaim sem könnyítették meg a dolgomat, hiszen egyfolytában körülötte ólálkodtak, arra várva, hogy kimondjuk: vége, és randira hívhassák, aztán meg kiderült, hogy ez az egész nem az ananásznak és az önfigyelemnek volt köszönhető, mivel megtudta, hogy valójában rákos, de legalább lefogyott eléggé, hogy azokat a rohadt dögös ruhákat viselhesse, mielőtt meghalt.
Így tudom, hogy a boldogság olyan, akár egy időzített bomba. És így ismertem meg a feleségemet is, hiszen nem akartam már randizni senkivel sem, semmiképp, tényleg, szóval vonattal Seattle-be utaztam. A Lollapalooza éve volt Seattle-ben, így összepakoltam a sátramat és becsomagoltam a hálózsákomat, hogy biztonságban tudhassam a vízipipámat is, így egész hétvégén úgy kempingezhettem, mint valami Grizzly Adams, és átsétáltam a vonat étkezőkocsijába. Tudod, néha mekkora szüksége van az embernek, hogy hátrahagyja a barátait és a józanságát néhány napra. Átsétáltam az étkezőkocsiba, és ott voltak ezek a jéghideg, zöld rókaszemek, egyenesen engem nézve. És ugyan nem vagyok egy szörnyszülött, egy reality show-s mamlasz, aki egész életét egy korházi ágyban tölti sült csirkét zabálva, de megértem, hogy egyes pasasok miért is akarnak őrként dolgozni a női börtönökben, vagy koncentrációs táborokban, ahol csinos rablányokkal találkozgathatnak, ahelyett a csajok helyett, akik egyfolytában csak azt mondják, hogy: „Vegyél már fel egy pólót!” vagy azt kérdezik, hogy: „Te mindig ilyen sokat izzadsz?”. De a vonaton itt ez az istennő, hátul kivágott Radiohead pólóban, kivillantva a csupasz derekát, és a farmerja lecsusszanva addig a pontig, ahol a prémjének kellene előbukkannia, és Miki egeres meg Holly Hobbie-s gyűrűket visel az ujjain, sört emel a gyönyörű ajkaihoz, és engem néz az átlátszó üvegen keresztül, egyszerű világos sört iszik, nem valami picsás löttyöt környezetbarát üveggel.
És az olyan srácok, mint én, ilyenkor már tudják mi a szitu. Hacsak nem vagy egy John Belushi vagy egy John Candy, egy bombázó sem szemez veled ilyen módon, szóval már eleget tudtam ahhoz, hogy szégyenteljesen félrekapjam a tekintetemet. Az egyetlen ok, amiért egy olyan nő, mint ő, hozzám szólna, az lenne, hogy tudassa velem, hogy egy undorító, kövér disznó vagyok, és hogy elállom az óceánra néző kilátást. Mindig azt mondom, fogadd el a határaidat. Érd be kevesebbel, és nem fogsz csalódni. Óvatosan elsétálok mellette, nézem, anélkül, hogy ránéznék. Lecsekkolom, és remek az illata, mint valami desszertnek, mint a sült pitének, mint a sütőtökös pitének azzal a vöröses-barnás ízesítéssel a tetején. Ami még jobb, a szájában lévő sörösüveg mintha követne, ahogy végigmegyek a folyosón a bárig, és rendelek egy kört, pedig nekem nem úgy tűnik, mintha mi lennénk az utolsó emberpár a Földön. Egy csomó másik ember is iszogat a műanyag asztaloknál, akik a batikolt öltözetükből és a rasztájukból ítélve szintén a Lollapalooza-ra tartanak. Elsétálok a tőle legtávolabb eső asztalhoz, de ez a bombázó végig engem figyel. Ismered az érzést, amikor valaki figyel, egy lépést se tudsz megtenni csetlés-botlás nélkül, főképp egy mozgó vonaton. Éppen belekortyolnék az italba, mikor a vonat hirtelen kanyart vesz, és rálöttyintem a sörömet a csíkos cowboy-ingemre. Színlelve az ablak mellett elhaladó fákat nézem, de titkosügynök-szerű képességeimmel igazából az ablaküvegről visszaverődő tükörképét nézem, és még mindig engem figyel. Csak akkor pillanat félre, egy pillanatra, mikor feláll és fizet a csaposnak, aki egy újabb sört ad neki, aztán a tükörképe egyre nagyobbá és nagyobbá válik, míg az életnagyságú mása az asztalom mellett áll és azt mondja: „Szia,” meg valamit, amit nem értek.
Mire én azt mondom: „Hogy mi?”
Mire ő a cowboy-ingemre mutat, ahová a sört öntöttem, és azt mondja: „Tetszenek a gombjaid, olyan… fényesek!”
Lehajtom az államat és lenézek a körteszínű patentjaimra. Nem gombok, patentok, de nem akarom elrontani ezt a pillanatot. És már az elejétől észrevettem, hogy néha a szájába veszi az ujjait – oké, elég sokszor a szájába veszi az ujjait, és ziháló, kislányos hangon beszél, időnként olyan gügyögő szavakat használva, mint spu-ketti, a spagetti helyett, vagy olyjó az olló helyett – de egy szabványos bombázónál ezek csak alapkövetelmények a szexis viselkedéshez.
Rám kacsint és a nyelve hegyével végignyalja az ajkait, és a nedvességtől csillogva, azt mondja velük: „Britney Spears vagyok!” A kis incselkedő! Meg persze be is van állva. Beszámíthatatlan. Mostanra már mindketten ezeket a kis tequilás üvegünket iszogatjuk, és úgy tűnik, elszabadult a vonat, amin csak mi ketten utazunk. Nem, persze, hogy nem ő Britney Spears, de pont olyan kaliberű dögösség tekintetében. Egyértelmű, hogy a pöcsömnél fogva akar vezetni, de végül is tetszik, ahogy csinálja. Csak rá kell nézned, hogy azonnal tudd, amit tudnod érdemes róla.
Az egyetlen esélyem, ha szóval tartom, reagálok a flörtölésére és veszem az italokat. Azt kérdezi tőlem merre tartok, mire én azt mondom a Lollapalooza-ra. Az ujjait felfelé mozgatja az ingemen, az ujjpárnái patentról patentra lépdelnek, az övem vonalától a torkom felé, aztán meg vissza, lefelé, és remélem, hogy nem érzi meg, hogy ettől mennyivel keményebben dolgozik a szívem.
És olyan kis kihívó, ahogy a zöld szemeivel ide-oda pásztáz, vagy ahogy felém kukucskál a hosszú, meglebegtetett szempillái alól. És minden bizonnyal már jó pár sörrel előttem járhat, mivel egyfolytában elfelejti befejezni a mondatait és néha csak úgy rámutat az ablaküveg előtt elsuhanó dolgokra, és azt kiáltja, hogy „egy kutya!” vagy mikor egyszer csak meglát egy vasúti átkelőnél várakozó autót, és Brit elkiáltja magát: „egy bogárhátú!” és jól odasóz a vállamra a Hello Kitty-s és Miki egeres gyűrűket viselő öklével, és titokban arra vágyom, hogy ez a horzsolás örök életemre megmaradjon. És elmegyünk a Lollapalooza-ra, felállítjuk a sátramat, és Brit olyan részeg, hogy mikor másnap felkel még mindig részeg. És mindegy mennyi marist szívok el, képtelen vagyok tartani vele a lépést. És talán ez azért van, mert Brit olyan kis sovány, de akkor is képes beállva maradni, mikor már több órája nem is ivott semmit, az is lehet, hogy azért van így elszállva, mert beleszippantott a jointom füstjébe. Az egész Lollapalooza-nk olyan, mint egy gyönyörű, klasszikus románc, amiért fizetsz az interneten, hogy masztizhass rá, de ez most tényleg megtörténik velem. És hat hónapon keresztül randizgatunk, végig, míg karácsony nem lesz, míg Brit át nem hurcolkodik a lakásomba, és egyfolytában arra várok, hogy Brit kijózanodjon, de ez csak nem akar megtörténni.
Hálaadásra anyámékhoz megyünk, és magyarázkodhatok. Nem arról van szó, hogy Brit finnyás vendég lenne, de azért ilyen soványka, mert csak csillagtököt szeret enni, hosszában félbe vágva, kivájva a közepét, hogy olyan legyen, mint egy irokéz hadi kenu, és a külsejébe késsel bele kell karcolgatni, hogy úgy nézzen ki, mintha az indián írás volna, és egy egész kis nyers répából faragott emberkékből álló törzzsel, akiknek szigorúan csak zöldborsó szolgálhat a fejükként, s akik felsorakoznak, és a hadi kenuval keresztüleveznek a vacsorás tálon, amely vékonyka csokiszirup réteggel van borítva, és meg lennél lepődve, ha tudnád, mennyi étterem étlapja van híján az ehhez szükséges speciális hozzávalóknak. Úgyhogy legtöbbször Brit-nek magának kell elkészítenie, és az egy fél napot vesz igénybe, aztán meg játszania kell vele a nappali szőnyegén legalább egy órácskát, szóval talán ezért van az, hogy egy unciányit sem hízik. És az édesanyám úgy oda van, hogy ezzel a lánnyal randizgatok.
És bármennyit is szívsz, vagy lövöd magad, nem érezheted magad annyira elszállva, mint mikor kézen fogva sétálsz végig az utcán ezzel a szupermodellszerű, totáldögös cicababával, mint az én Brit-em. A csávók, akik a Ferrari Testarossa-jukkal furikáznak az utcán, a csávók hatos kockákkal a hasukon és a szteroidos izmaikkal, életemben először nem tudnak elém férkőzni. Végigsétálok az utcán Britney-vel, és ő az a trófea, akire mindenki úgy vágyik.
Az egyetlen hátulütője a dolognak, hogy az összes Rómeó körbeszimatolja, és körülötte ólálkodik, próbálja rákényszeríteni egy kis szemkontaktusra, és a legcsábosabb Colgate-mosolyát villantja a cicijeinek. És ezúttal, a buszon utazva, egy falka Rómeó álldogál arrafelé, ahol Brit és én is ülünk a busz hátsó felében. Brit a busz jobb oldalán lévő hátsó kerék felett szeret ülni, mert onnan könnyebben odasózhat nekem, mikor meglát egy elhaladó Volkswagen-t, és ez a nagydarab Rómeó idejön az ágyékát egy vonalban helyezve a szemeivel, és mikor a busz áthalad egy kátyún talán a csípőjét is odadörzsöli a vállához, míg Brit föl nem néz rá, és szájában az ujjaival Britney azt nem mondja, hogy: „Hello, Nagy Fiú!” De hát Britney már csak ilyen barátkozós. És kacsint és int a nedves ujjaival a Rómeónak, hogy hajoljon le, mire az körülnéz, hogy biztos legyen benne, hogy a fáradozásait siker koronázta, és a Rómeó leguggol Brit szemeivel egy vonalban, az arcán hálószobára kész vigyorral. És talán, mert féltékennyé akar tenni, de Brit azt mondja ennek a Rómeónak, az iszonytatóan forró zöld szemeit rávillantva, hogy: „Szeretnél egy bűvésztrükköt látni?” És az összes többi Rómeó felvidul, olyan tekintettel, amivel azt üzenik: hallgatunk, és Brit kihúzza az ujjait a szájából és lecsúsztatja őket a bugyija elülső felébe, körbe-körbe mozgatva őket a farmerjának feszülős ágyékrészében, és az egész buszunk hátulja elnémulva figyeli, ahogy az ujjacskáival a kőmosott farmerzipzárja mögött birkózik. És láthatod ezeken a Rómeókon, ahogy nyelnek, az ádámcsutkájuk fel-le mozog az extra nyállal együtt, és a szemgolyóik kidudorodnak, mint az álló farkak.
És olyan gyorsan, mint mikor egy bogárhátút látva odasóz nekem, Britney kiránt valamit a bugyijából, és azt kiáltja: „Csiribú-csiribá!” Lengeti ezt a valamit, és azt kiáltja: „Bűvésztrükk!” És lóbálja azt a valamit, ami kezéből lóg zsinegen, teljesen olyan, mint egy teásfilter, csak kicsit nagyobb. Olyan, mint egy kis zsinegen lógó, kechuppel bekent hotdogos zsemle, és Britney azt sikítja: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” és hozzáveri a Rómeó arcához, aki még mindig az ülése mellett guggol. És Brit utánaered, visít, és piros csíkosra festi a fickó bőrdzsekijét. És a többi Rómeó szántszándékkal nem néz rá, tekintetüket a cipőjükre vagy az ablakra szegezve; Brit meg csak lóbálja a kis zsineget, pirosra maszatolva az arcukat, és végig azt rikoltozza: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” nevet, ha, ha, ha, ha, ha, és azt kiáltja: „Bűvésztrükk! Csiribú-csiribá!” Az egész busz csak nyomja-nyomja-nyomja a gombot, hogy álljunk már meg, és vagy száz utas száll le a következő McDonalds’-nál, kilökődve, menekülőre fogva, mintha egyszerre mind McFreeze-t akarnának venni vagy pénzre váltanák a nyertes lottószelvényüket. És utánuk kiáltom, hogy: „Minden rendben, emberek!” Utánuk kiáltok az ablakon keresztül, és integetek a kezemmel, hogy rám figyeljenek: „Ugyan, ő csak egy előadóművész!” és még azt is, hogy: „Nem akart senkit sem megbántani, ő csak így fejezi ki a véleményét az aktuális politikai eseményekről, semmi több!”
Mígnem a busz továbbáll, immár csak kettőnkkel a fedélzetén, és azt kiáltom: „Ugyan, csak egy kicsit szabad szellemű!” És mikor Brit végigmegy a busz folyosóján, és jól megkorbácsolja a buszsofőrt a teásfilter-szerű izével, azt kiáltom: „Ugyan, ez csak az ő bolondos humora!”
És egyik este, mikor hazajövök a munkából, Brit meztelen, és féloldalt áll a fürdőszobai tükör előtt, a hasát a két keze közt fogva, és mióta találkoztunk azon a vonaton felszedett egy-két kilót, de ezen néhány heti ecet- és ananász-diéta könnyedén segíthet. És Britney megfogja a kezemet, kinyújtva az ujjaimat a hasához nyomja, és azt mondja: „Érezd csak!” Majd azt mondja: „Azt hiszem, megettem egy kisbabát!” És úgy néz rám a dögös zöld szemeivel, mint egy kölyökkutya, és megkérdem, hogy elmenjek-e vele a klinikára gondoskodni a dologról, mire bólint a fejével, hogy igen. Így hát elmegyünk az egyik szabadnapomon, és a szokásos gyülekezeti tüntetők állják el a bejárati ajtót. Szemeteszsákok vannak náluk, telis-tele törött műanyag játékbaba karokkal és fejekkel, ketchuppal összekeverve, és Brit nem is hezitál tovább. Megragadja a zsákot és elveszi az egyik lábat, majd tisztára szopogatja, mintha csak egy hasábburgonya volna, bizony, ilyen menő az én barátnőm! És kinyitok egy National Geographic magazint, míg a nővér megkérdi, hogy fogyasztott-e bármit a mai nap folyamán, mire Brit azt feleli, hogy az előző nap megevette egy egész kenunyi irokéz harcost, de ma még az ég adta világon semmit. És még be se fejeztem ennek az ókori egyiptomi múmiás cikknek az olvasását, mikor sikoltást hallok és Britney kiszalad a helységből, papírruhában, mezítláb, mintha ez valami hatalmas dolog lenne, mintha nem is lett volna abortusza ezelőtt, hiszen mezítláb szalad vissza egészen a lakásomig, és hogy megállítsam valahogy a remegését és az öklendezését, meg kell, hogy kérjem a kezét.
És nyilvánvaló, hogy a barátaim mind irtózatosan féltékenyek rám, mert a rögtönzött legénybúcsúmon, mikor Britney feldúltan kimegy a lányvécébe, mikor a séf nem akarja kifaragni neki a hadi kenut, az úgy nevezett „barátaim” mind rám néznek, és azt mondják: „Haver, tényleg ő a világ legdögösebb cucca, de tudod, nem hinnénk, hogy be van tépve…” a legjobb barátom azt mondja: „Ugye még nem vetted el feleségül?” És az arcuk azt üzeni, hogy Brit felcsinálásáról szóló hírnek nem igazán örülnek. És ismered az érzést: azt akarod, hogy a legjobb barátaid és a menyasszonyod jól kijöjjenek egymással, de a barátaim a fogaikat csikorgatják, és összeráncolt szemöldökkel néznek rám, és azt mondják, hogy: „Haver, még soha nem jutott eszedbe, hogy talán, tényleg csak talán, Britney szellemileg visszamaradott?”
És mondom nekik, hogy nyugodjanak meg. Csak alkoholista. És eléggé valószínű, hogy heroinfüggő is. Az, és megrögzött szexmániás, de ez mind nem olyan súlyos, mint amin egy kis terápia ne segíthetne. Nézzetek rám: én meg kövér vagyok, senki sem tökéletes. És talán a házassági fogadás helyett a családjainkat inkább egy konferenciateremben kellene összehívnunk közbelépés gyanánt, és a mézeshetek helyett Britney-t egy 90 napos, szigorított rehabilitációra kellene elvinnünk. Ezt majd még átgondoljuk. De kizárt dolog, hogy visszamaradott lenne! Csak egy kis elvonóra van szüksége.
Nyilvánvaló, hogy csak mocskolódnak Britney-vel, hiszen annyira Rómeó-kemények tőle, és őrülten féltékenyek. Amint nem figyelek, már tanácsokat osztogatnak vele kapcsolatban. Azt mondják: „Haver, most nem fogod fel, de egy retardálttal kefélsz!” és ez is megmutatja, milyen népszerűtlen alak vagyok én, olyan szaros barátokkal kell beérnem, mint ők. Brit, bizonygatják, egy hat éves szintjén van intellektuálisan. Azt hiszik szívességet tesznek nekem, mikor azt mondják: „Haver, nem szerethet téged, hiszen azt se tudhatja, mit jelent szeretni!”
Mintha elképzelhetetlen lenne, hogy bárki is hozzám jöjjön feleségül, anélkül, hogy visszafordíthatatlan agykárosodásban szenvedne. És azt mondom nekik, hogy: „Az ég szerelmére, nem lehet visszamaradott, hiszen rózsaszín tangát visel!” És ez minden bizonnyal szerelem, hiszen mikor együtt vagyunk olyan hatalmasat élvezek, hogy a gyomrom is belefájdul. És ugyanezt mondtam anyám pasijának is hálaadáskor: szó sincs róla, hogy Britney enyhébb autizmus-szerű akármicsodában szenvedne. A legjobb tippem az, hogy egy alkoholista, ragasztót szipuzó, drogbelövős ribanc, de dolgozunk rajta, hogy megfelelő ellátásban részesüljön miután megszülte a babákat. És talán nimfomániás, de itt csak az a fontos, hogy az én saját nimfomániásom, és ez az, ami a családomat a féltékenységtől az őrületbe kergeti. Mondom nekik, hogy: „Én szeretem ezt a szexőrült, gyönyörű ribancot, miért nem tudtok örülni a boldogságomnak?”
És a sok hű-hó után sokkal kevesebb ember van ott az esküvőnkön, mint amire számítanál.
És lehet, hogy a szerelem elfogulttá tesz, de én mindig is szellemesnek hittem Brit-et. Ismered az érzést, mikor akár egy egész évet is eltölthetsz a tévé előtt ezzel a valakivel, és egyszer sem vitatkoztok azon, hogy mit nézzetek rajta. Komolyan, ha tudnád, hogy mennyit nézzük hetente a tévét, boldog házaspárnak neveznél minket!
És mostanra már két kisbabám is van, akiknek olyan az illata, mint a pitéknek hálaadáskor. És, ha majd elég idősek lesznek, elmesélem a kicsi lányaimnak, hogy mindenki bolond egy kissé, ha elég tüzetesen vizsgálod, és ha nem vagy képes azt a valakit ilyen közelről szemlélni, akkor nem is szereted igazán. Az idő meg csak telik, és telik. És ha egyfolytában csak a tökéletesre vársz, soha sem leled meg az igaz szerelmet, mivel a szerelmed mértéke teszi tökéletessé a párodat. És talán én vagyok a szellemileg visszamaradott, hiszen egyfolytában csak arra várok, mikor hagy el a boldogságom, ahelyett, hogy csak élvezném azt. Ennyire őrülten boldognak lenni a szerelemtől egyszerűen nem lehet ilyen gondtalan. És nem várhatom el, hogy ez a totális boldogság kitartson életem végéig, és kell, hogy legyen valami hiba abban, hogy ennyire szeretem a feleségemet, és ebben a pillanatban, mikor hazafelé hajtok az új családommal, a gyönyörű feleségemmel az oldalamon, és az ikerkislányainkkal biztonságban a hátsó ülésen, még most is attól tartok, hogy ez a hatalmas boldogság nem tarthat örökké, mikor Britney felsikolt: „Bogárhátú!” és az öklével akkorát súlyt a vállamra, hogy majdnem nekiszaladok a kocsival mellettünk lévő Burger King-nek.

Fordította: Pádár András

 palahniuk

Szvetoszláv Sztojcsev: !

!
(lehetetlenségek)

(jel) Elvesztem, eltűnt a Szem, amit az égre rajzoltál.
(rajz) A gyermekrajz feléled. A nap elmosolyodik, háromujjú kezével leveszi a piros szemüveget, és hunyorítva elbújik egy fekete felhő mögé. Mosolygós cseppek kopognak a háztetőre, sárga virágok nőnek a kertben. Kitisztul az ég, a nap lebukik a közeli tóba, aztán helyreáll a rend.
(csak éjjel) Sáros könnyeket hullajt a felhőszem, fekete minden virág.

 

 

 

(Kép)

Charles Bukowski: Lázadás a sorokban

 

 

 

épp csak egy-és-egy-fél-óráig tartott
lehendikepeznem a holnapi
futamot.
mikor fogok a versekkel foglalkozni?
hát, nekik csak várni kell
melengessék a lábukat az
várószobában
ahol majd ülnek és csevegnek
rólam.
„ez a Chinaski, nem fogja fel hogy,
nélkülünk már rég
megőrült volna, halott lenne?”
„tudja, de azt hiszi minket
leszarhat, aztán bármikor hívhat!”
„hálátlan!”
„írói válságot neki!”
„ja!”
„ja!”
„ja!”
a kis versek fényesen berúgnak
és nevetnek.
aztán a legnagyobb feláll és
elindul az ajtó felé
„hé, hová mész?”
őt kérdezem.
„valahová, ahol
megbecsülnek”
aztán ő
és a többiek
eltűnnek.

                        Farkas Kristóf Liliom fordítása

Hommage à Roberto Bolaño

Egy mexikói tinédzser vagyok,
aki először látja a napvárosi estét.
Fölöttem fog táncolni az ég hazáig.
Forró madár költözik a gyomromba,
és már ajkamon csordul ki a méz,
amikor tollán bronz láng éled fel.
Mert fekete főnixszé változik az,
aki saját kezében tartja a szívét.
Olyankor a föld csak magától
szalad tovább,
az alacsonyan szálló nap
ködben tűnik el,
és gőzgombócként forr tovább a hold.
Olyankor csillag érkezik,
három napig a lazacszínű fényt,
három napig komplementerét,
a ciánt sugározza,
és megszűnik káprázni a szemem.

 

davisayer10

 

képek: Davis Ayer

Éjszakai járat

Ahogy felvillant a piros figyelmeztető lámpa, Malkai felgyorsította lépteit, és a legközelebbi ajtóhoz rohant. A zúgás elhallgatott, a piros fény kialudt. A HÉV nagy rándulással indult el, odakint nekilendült a peron.
Körbenézett. Üres tekintetek meredtek maguk elé, későn hazatérők, munkások, éjjeli baglyok, és egy fickó a sarokban sörös dobozába kapaszkodva. Malkai elnyomott egy ásítást, és táskáját az ölébe véve leült az ablak mellé. Odakint házak, büfék, gyorséttermek kivilágított ablakai és feliratai. Utcai világítás, neon, és autók reflektorai, akár a karácsonyi függősorok. A fickó kezéből kicsúszott a sörösdoboz, és élesen csörömpölve a HÉV padlójára hullott. A fickó nem törődött vele, egy kissé előrébb görnyedt, de ennyi. Talán halott, gondolta Malkai, de nem érdekelte. Felőle lehet akár kétnapos hulla is. Egyedül a kanapéra vágyott, és a tévére. Zuhanyra, vacsorára. Anyja szavai jutottak eszébe, aki most is ott ül a kivilágított konyhában és várja, hogy hazaérjen, aki folyton a nősüléssel zaklatja. Huszonnyolc éves vagy fiam, miért nem szerzel magadnak egy rendes lányt, aki főz rád, hallotta anyját. Ilyenkor mindig azt mondta, persze, csak magában, nem úgy megy az, előbb kéne egy jobb állás. A nőknek olyasvalaki kell, akinek sok pénze van. A sörösdoboz egy mobilja fölé hajoló lány elé gurult. A lány oda sem nézett, úgy rúgta arrébb a dobozt. Malkai kinézett az ablakon. Saját elnyűtt képe nézett vissza rá, nagy, karikás szemek, de legalább a képe megborotválva. Talán nem kéne borotválkoznom, gondolta, az arcom sokkal nyúzottabbnak néz ki tőle. Nem lehet komolyan venni egy ilyen arcot.
Felpattintotta táskáját és kihúzott belőle egy könyvet. Clayton A. Morris: A futurista. Sima puha fedeles könyv. Egy antikvárium előtt találta a háromszázas könyvek között. Valakinek nagyon bejött, mert elég kopott volt a fedele. Akkor miért hagyta ott a járda szélén? A könyv valami csapatról szólt, akik menekülnek egy városban. Ennyi. Utazós regény, nem igazán érdekelte.  Ellapozott a százharmincnegyedik oldalra, aztán a százharmincötödikre. Megnézte a bekezdések hosszúságát. Asszem itt tartottam. Olvasni kezdte:
Nemsokára megtalálták a Marquee klubot. Jake kinézett a sikátorból, át az út túloldalára. A füstszínű téglaház basszus ütemére lüktetett. Egy teremtett lelket sem látott az utcán, csak a nagy foncsorozott vasajtót, fölötte a Marquee pislákoló neonjával. Visszament társaihoz. A maroknyi kompánia szorosan a fal mellett lapult. Mindenki lihegett a kimerültségtől. Ulster testét a falnak támasztották.
Malkai előtt egy kettő harminc körüli zöld óriás jelent meg, először nem tudta miért. Az óriás mosolygott. Aztán visszatértek az ismerős hangok, az ismerős zötyögés. Lehunyta a szemét. Baromi fáradt volt, de folytatta a könyvet. Tehát:
Ulster testét a falnak…
De ki az az Ulster?, kérdezte az embert a létra tetején. Tágas teremben voltak, falai mellett padlótól a plafonig nyúló hatalmas olajfestmények. Az ember egy festékszóróval lefújkálta a képeket. Egy ideig csak a létra recsegése és a festékszóró sziszegése hallatszott. Aztán az ember abbahagyta. Meglóbálta a festékszórót és lenézett. Legnagyobb meglepetésre, egy konszolidált, hivatalnokforma fickó volt. Vastag lencséjű szemüvege óriásira nagyította szemeit. Föleszmélt. Megint elszundított.
Szóval Ulster teste… – Jake, tudod egyáltalán mit csinálsz? – zihálta Raw a térdére támaszkodva. Szíve ki akart ugrani a bordái közül. Amfetaminnal kevert túlélési ösztön. Látszott, hogy szétbassza a feszültség, hogy legszívesebben berúgna a létező legjobb faja vörösborral, és leszólítana egy húszdolláros prostit.
Malkai a szemét dörzsölte. De mi van Ulsterrel? Visszaolvasta azt a részt.
Zihálta… Ulster… Támaszkodva… Támasz…
Mit szól ehhez az ember a létra tetején? Most a nagy zöld óriás nézett rá a létra tetejéről, aki kettő harminc magas. Azt mondja a nagy zöld óriás: Malkai Endre, A futuristát olvasod, és mindjárt elalszol.
Sötét volt, amikor fölébredt. A sötét egészen maga alá gyűrte. Első gondolatát, hogy hol van hamar megválaszolta. A HÉV-en vagyok. A másodikra, hogy miért áll a HÉV és miért van sötét, nem tudott válaszolni. Lába elzsibbadt. Maga mellé helyezte táskáját, ami mindvégig az ölében volt, és kinyújtózott. Ez így nem természetes. Mobiljának kijelzője felvillant a sötétben. A HÉV-en vagyok, és egy darab utas nincs itt. Ennyit aludtam? Picsába! Kinézett az ablakon. Nem volt egy nagy kilátás. Közvetlenül az ablak mellett fal húzódott, szerszámfélék lapultak a fal mellett. Elaludtam, és a vonatot szép csöndben kivonták a kocsiszínbe, most itt dekkolunk. A HÉV-en ragadtam, és senki sem vett észre. Nem látták, hogy itt vagyok. Eltette a telefont a táskába, és bizonytalanul a közlekedő folyosóra lépett. Most mitévő legyek, morfondírozott, haza kell jutnom. Tompa zajt hallott maga előtt, és látta, hogy a kocsi túlsó végében egy kékes fénysugár szökik be az utastérbe. Aztán furcsa hangot hallott. Olyasféle volt, mintha lánc csörrenne. Megnyugodott. Valaki a közlekedésiektől. Átnézi a kocsit. De hogy szólítsam meg? A fénysugár nyugodtan haladt a sorok között, majd a kocsi közepénél megtorpant. Morgás hallatszott. Egy kutya! Malkai ereiben megfagyott a vér. A kutya ugatni kezdett. Lánccsörgés.
– Nyugi, nyugi – nyugtatta egy mély férfihang. – Mit érzel? – A férfi előrevilágított, egyenesen Malkai szemébe. – Hát maga mi a faszt keres itt?! – a mély hang most fenyegető dörrenésre váltott. – Itt nem lehet, ember! Mi a faszt keres itt, mit?!
Malkai csak dünnyögött. Remegett az ajka. Mire megtalálta a hangját, a férfi és a kutya már sarokba szorította.
– Én csak… én…
A férfi lassan közeledett:
– Nem érted? Húzzál innen! Ne akard, hogy a kutyát rád eresszem – megcsörgette a láncot, és megmarkolta Malkait. Az ajtó felé lökte.
Ezzel képtelenség tárgyalni. Esélyem sem volt, dühöngött magában, miközben a HÉV  mellett kigyalogolt a hangárból. Odakint megigazgatta a ruháját. Tompa fények. Jó, hogy nem tépte szét a kabátomat. Az ilyen nem ért a szép szóból. Mit gondolt, hogy valami tolvaj vagyok? Odakint körülnézett. Félig kivilágított és sötét hangárok. Időnként felsikoltott egy körfűrész, vagy egy csiszoló, vagy fúró, vagy a jó ég tudja mi. Lába alatt sínpárok kígyóztak a sötétbe. Világos, gondolta, ez a kocsiszín. Ekkor bevillant neki: A francba, a táskámat fent hagytam! Elindult vissza egyenesen a hangár belseje felé. A közelben fény derengett. Két munkásforma alak jelent meg  lámpával.
– Elnézést uraim – kezdte bizonytalanul. – A táskámat fennhagytam… Felmehetek. Nem zavarnék…
Hireteln befejezte, mert a két fickó barátságtalanul ránézett, aztán egymásra, majd vissza rá. A gyér fényben is ki lehetett olvasni: nem díjazták az ötletet. Elindultak felé, mozgásuk lassú, fenyegető volt, mint annak a másiknak, a kutyával.
– Mi a faszt keres itt? – mondta az egyikük. – Ide tilos bejönni! Húzzon innen. – Malkai észrevette, hogy a másik vascsövet szorongat. Sarkon fordult és elfutott a kijárat felé.
Legalább háromszor összerezzent a távoli kutyaugatásoktól, mire megtalálta a kaput. A kaput tárva-nyitva találta, őr nem állt mellett. A portás fülkéjét is megtalálta: ablaka beverve. A fülkében csak néhány újságpapír volt, meg üvegtörmelékek. Fölötte szöveg: KUTYÁVAL ŐRZÖTT TREÜLET! BELÉPNI TILOS!
Majd holnap reggel, határozta el magát, visszajövök a táskáért. Biztos van talált tárgyak osztálya vagy mi. Egyúttal panaszt is teszek a melósokra. Milyen bánásmód ez?
Az utcán volt, de nem tudta merre. Kéne találni egy buszmegállót. Valami éjszakai járatot, ami hazavisz. Úgy okoskodott, hogy a külvárosban lehet, a rendező pályaudvaron. Elindult a betonkerítés mellett.
Nem sokkal a telephely után talált egy buszmegállót. Pénztárcája a zsebében volt. Legalább ez megvan. A telefont úgyis baszhatja. Én hülye, miért tettem a táskába, korholta magát, ha most nálam lenne, legalább egy taxit  hívhatnék. De legalább pénzem van. Ez is több mint a semmi. Megszámolt a pénzt. Egy buszútra még elég lesz. A táblához lépett, menetrendjét leszakították. Talán valaki tud segíteni. Körbenézett, de egy teremtett lelket sem talált. Az utca kihalt volt. Vagyis: Mégis volt ott valaki. Egy háromszintes ház árnyékában lapul a fal mellett. Most előlépett az árnyékból, és felnézett az egyik földszinti ablakra. Megszólítsam, morfondírozott Malkai, látszólag nagyon elvan, meg, ki tudja milyen ez is. Úgy döntött, inkább behúzódik a buszmegállóba és megvárja mi történik. Addig itt vár, amíg nem jön a busz. Kb. tíz perc. Az a fura alak még mindig az ablak alatt állt, és fölfelé nézett. Várt. Volt valami a kezében. Egy cső. Talán egy vascső, vagy pajszer. Az ember hátrahajtott fejjel meghúzott egy üveget, és az ablaknak hajította. Éles csörömpölés. Malkai összerezzent. Behunyta a szemét, mintha attól jobb lenne, de a kíváncsisága erősebb volt. A fickó már az ablakban lógott. Lábai jó darabig a levegőben tapostak, de végül sikerült beküzdenie magát. Fojtott csörömpölés, ahogy földet ért a törött üvegszilánkokon. El kell tűnnöm innen, pattant fel Malkai, itt nem biztonságos.
Céltalanul rótta az utcákat, valami támpontot keresve. Házak, házak mindenütt. Itt néhány panel, arrébb kertes házak. Néhány üres, gazos telek. Kutyaugatás. Autók zaja valahonnan, sötét mellékutcák mélyéről. Ahogy így csendben sétálgatott, és hallgatta belső kétségei visszhangját, egy éjjel-nappali üzletet talált. Világított az ablaka, emberi jelenlét fényét öntve az utcára. Elindult a bejárat felé, ami előtt egy ütött-kopott tragacs állt. Egy özönvíz előtti félig roncs matuzsálem. Közelebb lépett. A matuzsálem oldala mindenféle színes festékkel és feliratokkal telefirkálva.  Malkai az ajtóhoz lépett. Félig benyomta, amikor egy kéz megállította. Egy lány lép elé a sötétből. Fényes bőrcsizma, miniszoknya, és bunda felső. Arcán erős smink. Barna hajába néhány szőkített tincs is vegyült. Álmatag tekintet.
– Én a helyedben most nem mennék be – figyelmeztette Malkait, aki elengedte az ajtót.
Mit akarsz, pénzt?
A lány elengedte a kezét.
– Segíteni akarok.
– Honnan veszed, hogy segítségre szorulok? – kérdezte Malkai, és közben arra gondolt, hogy végül is a lány is segíthet neki.
– Mert úgy tűnsz, mint aki segítségre szorul.
A lány ujját végighúzta Malkai arcán, mire az ellökte magától.
– Csak az időmet vesztegeted.
A lány megragadta és magához ölelve elrántotta a bolt mellé, a sötétbe.
– Hagyjál! – kiabálta Malkai, de a lány apró kezét a férfi ajkára tapasztotta.
– Ssss, inkább bújj hozzám – suttogta a férfinak, és halkan felkacagott. Jó móka, mi, gondolta Malkai, és maga sem tudta miért ökölbe szorított kezét ütésre emelte.
Ekkor megcsörrent a bolt ajtaja. Malkai megállította a kezét. A boltból egy fehér inget és piros nadrágtartót viselő alak ugrott a járdára. Nadrágján megcsörrentek a láncok, lábán méretes katonai bakancs. Baseball-ütő a kezében. Nyomában három társa lövellt ki a boltból. Az utolsó kezében ezüst fényű pisztoly csillant. Malkai a lányra nézett, aki behunyt szemmel ült mellette, és a vállát simogatta. Segített nekem, ismerte be magának Malkai. A punkok egyenként beugrottak a rozoga matuzsálembe, és elhajtottak. Benzinszagot és kényelmetlen csend maradt utánuk.
– Most már mehetsz – mondta a lány színtelen hangon, azzal felegyenesedett, és elindult az utcán lefelé. Malkai a fejét forgatta. Vajon kövessem?… Vagy menjek be a boltba. Őrült egy nőszemély, de segített nekem. A boltot viszont most rabolták ki, nem hiszem, hogy érdekelné a nyavajám. A lányt figyelte, aki egy utcai lámpa fénykörébe érve megállt és visszanézett.
– Na mi lesz? Akkor jössz vagy sem?
A lány után sietett.
– Szóval bajban vagy, Andy – állapította meg a lány. A férfiba karolt, szorosan hozzásimult, akár egy macska. Malkai már várta, mikor kezd el dorombolni. Furcsa, egyszer a végletekig kedves, másszor, úgy beszél, és bánik velem, akár a tulajdonával. A filmekben van ilyen, gondolta. A lány nagy kerek szemekkel, túlontúl ártatlannak tűnő szemekkel nézett rá. Ne hagyd magad megtéveszteni, intette magát, de tudta, nem tehet mást. Nem rázhatja le, haza akart jutni és ebben jelen pillanatban csak ő segíthetett.
–Csak azt szeretném, hogy segíts – mondta a lánynak, miközben azon volt, hogy elhúzódjon előle. – Ha nem akarsz segíteni, már itt sem vagyok.
A lány csak mosolygott.
– Rendben, de nem lesz egyszerű. Van feleséged?
Kitépte a kezét a lány karjából.
– Franc essen beléd. Fáradt vagyok. Csak mutasd meg nekem, hol van a közelben buszmegálló, és ennyi, elköszönünk egymástól.
A lány megsimogatta a vállát.
– Jól van édes, csak érdeklődtem. Nem beszélgethetünk, ha már egyszer összehozott minket a sors?
– Franc beléd, nincs feleségem!
A lány elégedetten mosolygott. Elérte a célját. Hozzádörgölőzött a férfihoz és egy park felé irányította.
– Hová viszel?
– Itt levágjuk.
– Csak vigyél egy buszmegállóhoz.
– Innen nem jár busz oda, ahova szeretnél menni. És ha már olyan pancser voltál, hogy a telefonodat is elhagytad, legalább kedves lehetnél. Lássuk be: patthelyzetben vagy. De bízd rám magam.
Belátta, hogy a lánynak igaza van. Tényleg a kezében volt. Rá kellett bíznia magát.
– Hívhatnál nekem egy taxit – próbálkozott.
– Bízz bennem – súgta a fülébe a lány. – Jobb öltetem van.
Nem ezt a választ várta.
– Tudod, csak látnám már azt az ötletet! Pénzt akarsz? Van pénzem. Csak légy szíves ne játssz velem. Fáradt vagyok.
A lány megállította, és mélyen a szemébe nézett.
– Mit gondolsz, mi, hogy kurva vagyok? Hogy szívességből ne segítenék a barátaimnak?
Erre nem tudott mit mondani. Tényleg kurvának nézte.
– De egy vacsorára meghívhatnál – kacsintott a lány, ahogy kiléptek a parkból az út túloldalára mutatott. Egy kínai étterem csalogató fényeire.

Miközben a lány jóízűen evett, Malkai a terem másik végébe nézett, ahol egy nagydarab  dagadék (jó hogy nem folyt szét a hája) nyers békát tömött a szájába. A béka olyannyira nyers volt, hogy még élt, amikor a pacák elkezdte rágni. A béka csontjai halkan sercegtek. A szertartásos zabálás végeztével a dagadék lenyúlt egy újabb példányért hájas kezét mélyen belefúrva az előtte felpúpozott nyálkás mocorgásba. Malkai még sosem látott ilyet, hányingere támadt. A lány a szezámmagos csirkét rágcsálva kuncogni kezdett.
– Én inkább kint megvárlak – mondta Malkai. – Nem bírom ezt.
– Ne legyél gyerek. Ha nem bírod, ne nézz oda.
– Könnyű neked. Te háttal ülsz.
Undorította a hely: két skatulyából húzott kínai leste a békát zabáló Jabba-hasonmást. Idegesítette a lány is. Úgy volt vele, hogy már eleget játszadoztak.
– Eleget játszottunk, végre mondd el, hogy juthatok haza. Vagy most azonnal elmegyek.
– Itt maradsz, oké? Különben nem segítek.
– Eddig se sokat segítettél. Oké, a boltnál fejbe is durranthattak volna, azt köszönöm. De azóta csak a mellébeszélés megy, meg a hájas buzi a békáival.
– Nem mész sehová – ismételte a lány. – Nincs más választásod. Ha elmész, sosem jutsz haza.
– Csak látnám azt a segítséget. Még annyit sem árultál el, hogy hol az ördögben vagyunk.
– Ó, te szegény, menten megsajnállak.
– Na jó, viszlát – mondta Malkai, és lendületes léptekkel megindult az ajtó felé. A lány hangja azonban megállította.
– Ne menj ki – habozás. – Kérlek maradj.
Visszafordult.
– Miért is?
– Mert itt találkozom valakivel. Egy barátommal.
– Akinek ingyen teszel szívességet?
– Aki nekünk tesz szívességet… Ingyen.
– Nekünk?
A lány lenyelt egy falatot.
– Van kocsija, hazavisz téged.
Bazd meg, kezdhetted volna ezzel is, mondta magában. Most tűnt fel neki, hogy az egész kajálda őt bámulja. Még a hájas is abbahagyta a rágást. Méretes békaláb lógott a szájából. A láb rándult egyet. Malkai gyomra hasonlóképpen.
– Oké – mondta a lánynak. – Kint megvárlak.
A lány közömbösen intett neki.
Kinyílt az ajtó:
– Hol vagy, Andy? Hazamentél, édes?
– Még nem – lépett elő a sötétből.
– Szarul nézel ki. Hánytál?
Inkább nem válaszolt. Leült a járdaszegélyre. A lány letelepedett mellé és rágyújtott. Most nagyon szexi volt, ahogy hátrahajtott fejjel kifújta a füstöt. A füst felkígyózott a sötétségbe, és eloszlott az éjszakában. Nem látszott csillag, mintha egy hatalmas sötét kupola zárná el a valódi éjszakát. Legszívesebben ő is rágyújtott volna, pedig életében nem dohányzott. Taszította az érzés, de nem tudta miért.
– Dolgozol valamit? – kérdezte a lány.
– Igen.
– Mit?
Nem egyből válaszolt: – Teremőr vagyok… Köhm. Egy galériában.
– Na, ne mondd – kuncogott a lány.
– De!
– Komolyan? Én valami dílernek néztelek. És stukkered is van?
– Nem vagyonőr, teremőr, az más.
– Hm. Az unalmas lehet. Mármint, én halálra unnám magam.
– Nem mindig az.
– Lehet. Nem járok gallériába.
Mielőtt Malkai válaszolhatott volna, felberrent egy motor a közelben. Egy pár reflektor kúszott a járda mellé, és a hozzá tartozó ütött-kopott kasztni. A lány felpattant és tapsolni kezdett.
– Á, a barátom, Greco!
– Kicsoda?
– Be ne vedd, semmi köze a spanyolokhoz. Ez amolyan becenév. Majd én beszélek, oké?
Greco áthajolt az ülésen, és megnézte magának Malkait. Éles tekintete volt, olyan, ami már fegyvernek számít.
– Pattanjatok be – dörmögte. A lány magánkívül volt a gyönyörűségtől.
– Hát nem aranyos!
Az autó márkáját nem lehetett volna megmondani. Átalakított jószág sokféle autóból összetákolva. Ahhoz hasonló, amit korábban a bolt előtt látott, csak graffitik nélkül. A hátsó ülésen ült a lánnyal, mert az anyósülés Greco kardjának volt fenntartva. Micsoda lökött környék, gondolta egykedvűen.
– Szóval ő az új áldozat? – Greco a kérdést a lánynak címezte, de közben Malkait figyelte a tükörben. – És neve is van?
– Malkai Andy – hajolt előre a lány.
– Endre – helyesbített Malkai. – Malkai Endre.
– És miben utazik, Mr. Endre?
Megint a lány válaszolt: – Teremőrködik egy galeriben.
A tekintet egy árnyalatnyit enyhült.
– Valóban? Kapásból dílernek néztem. Ez a lökött tyúk csak olyanokat csíp fel.
– Jaj, Greco, az úr bajban van, segítenünk kell neki.
– Mi baja? A zsaruk üldözik?
Miért hiszi mindenki, hogy bűnöző vagyok, gondolta Malkai.
– Szóval hazaviszed? – kérdezte a lány.
– És mit kapok cserébe?
Malkai elővette a tárcáját, de a lány megállította. Olyan mozdulat volt ez, amiben benne van az is, hogy ő majd lerendezi a tagot. Greco ezt nem láthatta. A lány hangja mézes-mázas lett:
– Légysziiii… Grecooo?
Malkai látta, hogy morzsolni kezdi Greco fülcimpáját, aztán a szájába veszi.
– Na, jó! –mondta a sofőr. – Csak mondjátok a címet.
– Hurrá! – huppant vissza a lány nagyokat tapsikolva, Malkai pedig magában hálálkodott egy sort. Először érzett megkönnyebbülést. Végre társakra lelt. Elmondta a címet. Egy ideig csendben mentek. Az autó halkan és simán vette a kanyarokat. Malkai érezte, hogy a tagjai elnehezülnek. Ásított. Ahogy az utcákat figyelte ismerős érzés szállta meg. Így kezdődött az egész.
– Min gondolkozik? – kérdezte Greco a visszapillantóból.
– Semmin, köszönöm, hogy hazafuvaroz.
A lány vette át a szót.
– Greco a legjobb. Őt nem bánthatja senki. Most már biztonságban vagy.
– Hogyhogy nem bánthatja senki? – kérdezte Malkai a visszapillantótól.
– Csinálok ezt-azt. A rendőrség nem bánt, és a helyi bandák se. Én érinthetetlen vagyok. Olyan, mint azok Indiában, a kasztrendszer alján. Csakhogy én nem legalul állok. Én nem állok sehol. Tudja, kívülálló vagyok.
Nem hitte, hogy különösebben érti a dolgot, de nem is akarta megérteni. Örült, hogy végre vége a bolyongásnak, hogy egy happy endes sztori marad belőle, semmi több. Fejét az üvegnek támasztotta. Érezte, hogy a szemhéja elnehezül, hogy minden pillanattal közelebb kerül egy álomhoz. Utolsó emléke az volt, hogy a Marquee Klubról beszélnek. Honnan tudnak ezek a Marquee Klubról?
– Jársz még oda? – kérdezte Greco a lánytól.

Megálltak. Vége az álomnak. Emberek beszélgettek a közelben, a könyv lecsúszott az öléből. Lassan kinyitotta a szemét, és felszisszent…
A HÉV helyett egy kocsiban ült. Egy lány ült mellette, aki lassan, gyengéden simogatta a kézfejét.
Hirtelen beugrott minden. Az egész. Ahogy a lánnyal találkozott, ahogy Grecoval találkozott, a kocsikázás az éjszakában. Most is a férfi autójában ülnek, megálltak valahol.
– Itt vagyunk – Greco szeme a visszapillantóban, halványkék füstcsík terjengett körülötte. – Háromezer lesz.
– E-egy pillanat – Malkai előkotorta a tárcáját, és ügyetlen mozdulattal kihúzott egy pár ezrest. Greco  hátrafordult. Cigi és ráncos félmosoly.
– Csak vicceltem haver. Majd a csajjal lerendezem. Az adósom, te meg az övé. Neki tartozol, oké?
Greco kirakta őket, és elhajtott. A lány belé karolt. Már nem érdekelte. Kezdte megszokni.
– Vigyázz vele – figyelmeztette a lány. – Grecóval. Előadja a nagy kemény orgazdát, de közben a zsaruknak dolgozik. Ezért nem bántja senki. Légy vele óvatos.
Hál’ istennek, nem látom többet, tette hozzá magában.
– Gyere menjünk – rázta meg finoman a lány. – Látni akarom, hogy élsz.
Ahogy elindultak a ház felé, megállította a lányt.
– Ez nem az én házam. Rossz címre hozott.
Ez nem az ő háza. Széles, földszintes épületet látott leredőnyözött ablakokkal. Sehol a kivilágított konyhaablak, ami mögött az anyja épp halálra aggódja magát.
– Ez nem az a cím. Rossz, címre hozott – A lány felé fordult. Megragadta a vállát és rázni kezdte. – Ez volt a terv? Mi? Hogy elcsaljatok ide? Válaszolj, így van, igaz?
Rémült, remegő szempár. A rémület őszinte volt, a szempár is. A lány totál beijedt.
– Nem dehogy, nem – megölelte. – Nem, nem, Greco jó helyre hozott. Ő megbízható. Nézd meg a kulcsoddal. Nézd meg, hogy jó-e.
Nem bízott benne, valami mégis azt súgta, hogy meg kell néznie. Nem kevés rossz érzéssel, beillesztette a kulcsát a zárba. Elfordította. A zár kattant egyet. A kapu kinyílt. Ez hogy lehet? Kinyílt. Engedett. A saját kulcsa, és egy idegen zár. Belépett a kapun. A bejárati ajtó is egyből engedett. Nem a saját lakása, mégis sikerült bejutnia, és ami a legfurcsább… úgy érezte, mintha már járt volna itt. Otthonos volt, pedig a tárgyak nem az ő ízlését tükrözik. Minimalista módon berendezett konyha. Elegáns fekete és fehér színek. Ez neki luxus. Benyitott egy tágas szobába. Talán ez a nappali. A villanykapcsolót nem találta. Feltűnt neki, hogy nincsenek ablakok. Ahogy a kapcsolót kereste, a lány jelent meg az ajtóban.
– Váo! Micsoda kéglid van! Ilyen jól keresel a teremőrködéssel? – Malkai elengedte a füle mellett. – Mit keresel?
– A villanykapcsolót – morogta.
A lány valamit kiszúrt magának, átvágott a szobán.
– Nem is tudtam, hogy ilyen kamerás vagy – mondta, egy állványhoz lépve. Lenyúlt valamiért a sötétbe. Amikor fölegyenesedett Malkai látta, hogy egy hatalmas lila műfaszt szorongat a kezében.
– Neked ilyen cuccaid vannak? – vigyorgott a lány diadalmasan. – Nem is tudtam.
– Őszintén? Én se.
– Lebuktál. Nem teremőr vagy te, hanem pornós – kacsintott a lány. Malkai otthagyta a szobában. Bezárkózott a fürdőszobába, nekidőlt az ajtónak. A francba, mi történt velem? Miért épp a fürdőszobába jöttem, tudva, hogy ide akartam jönni? De rögtön meg is tudta válaszolni. Mert már jártál itt, mert itt laksz. Mert a kulcsaid nyitják az ajtókat. A felismerés rémülettel töltötte el. A mosdóhoz lépett. Megmosta a kezét, és vizet locsolt az arcára. Önkéntelenül megérintette az arcát, amikor a mosdó feletti tükörbe nézett. Szája kerekre nyílt, de a hang a torkában fagyott. A tükörben nem a saját arcát látta.

Illusztráció:

Kiss Ákos Zoltán: 7. dimenzió