Divat az újrafordítás. Új fordításban olvassuk Shakespeare-t, Dantét, Camus-t, Dosztojevszkijt, Tolsztojt. Mostantól pedig Miltont is. De olvassuk-e Miltont egyáltalán? A Visszanyert paradicsomot fordítója, Péti Miklós lábjegyzetekkel teszi érthetővé és élvezetessé.
A Visszanyert paradicsom olvasását nem a villamoson kell elkezdeni. Három szöveg – eredeti angol, magyar prózafordítás és jegyzetek – szimultán olvasásából könnyű kizökkenni, főleg az elején. Ha viszont rászánjuk az időt és a figyelmet, ha megszokjuk ezt az újfajta befogadásmódot, sokkal többet ad, mint szokásos BKV-olvasmányaink.
Gondolnád például, hogy Milton gyakorlatilag fanfictiont írt a 17. században, csak nem a Harry Potterből, hanem a Bibliából? Vagy hogy ki mindenkit hívtak még Istenfiának Jézuson kívül? Az embereket még csak-csak, de a bukott angyalokat is? Mi van, ha ők is kísérletek voltak a megváltásra? Mi van, ha nem az első Istenfia járt sikerrel? Ha nem vigyázol, előbb utóbb te is azon kapod magad, hogy boldog-boldogtalannak az alternatív üdvtörténetet elemzed.
Nekem legalábbis ez volt az első benyomásom a Visszanyert paradicsomról. Az élmény elgondolkodtatott, miért is leszek izgatott, ha a rövid eposzról beszélek, és miért pörög az agyam napokig egy elejtett félmondaton a lábjegyzetekből. Aztán beugrott: az egyetemen éreztem utoljára hasonlót, egy-egy jól sikerült szeminárium után, amikor az előadó olyan kérdéseket hagyott bennem, melyeket nemhogy nem tudtam, nem is igazán akartam megválaszolni. Volt valami szakrális ebben az értetlenségben. Talán a mű szentsége, melyet megfejteni nem, legfeljebb csodálni lehetett.
A fordító már az elején lebukik, kiderül, hogy korántsem tette félre a professzori sapkáját. Péti Miklós egyetemi kurzust tart a lábjegyzeteiben. Lássuk be, enélkül alig értenénk valamit a Visszanyert paradicsomból. Legyen bármilyen naprakész a sorozatokon pallérozott, állásinterjúkon csillogtatott angoltudásunk, a korabeli szöveget szinte lehetetlen megakadások nélkül, folyamatos irodalmi szövegként olvasni. Egyszerűen túl sok benne az ismeretlen, az idegen, a régi, ami minden második sorban kidob az olvasmányélményből. A magyar fordítással már eggyel könnyebb dolgunk van. A szavakat, mondatszerkezeteket megértjük, nincs előttünk nyelvi akadály. Beleütközünk viszont abba a cirka 350 évbe, ami köztünk és a mű között van. Mindenki tudja, hova fut ki a történet, nem feltétlen értjük, mi is ezen akkora nagy cucc. Csupán a fordítás olvasása már ébreszt bennünk pár izgalmas gondolatot, talán bele is bonyolódunk néhány cigarettafüstös vitába hasonszőrű bölcsészekkel, de ez az egy-két pont még nem lenne elég ahhoz, hogy azt mondjam, érdemes volt megvenni, elolvasni a kötetet. És itt jön a képbe Péti Miklós, a professzor.
Általában hajlamos vagyok átugrani a lábjegyzeteket, minél több van belőlük, annál rövidebb az oldalra jutó törzsszöveg, annál gyorsabban haladok, kész szerencse. A Visszanyert paradicsom olvasásakor azonban ez teljesen megfordult. A lábjegyzetek gyakran sokkal izgalmasabbak voltak, mint maga a szöveg. És nem azért, mert a tanár úr megfejtette bennük a mű titkait, hanem, mert rávezetett, hogy én fejtsem meg őket. Rámutatott a nyomokra, mint valami önzetlen Sherlock, de az összerakás sikerélményét átadta Watsonnak.
A legjobb példa erre, hogy Péti már a kezdetektől hangsúlyozza, mennyire igyekszik a Sátán elkerülni a saját megnevezését, illetve, hogy a szó jelentése héberül ellenség. A fordító jó rendező módjára építi a feszültséget, egészen addig, míg egyetlen egyszer, a mű tetőpontján Jézus nevén nem szólítja a kísértőt: „Takarodj előlem, […] örökké kárhozott Sátán!” Ekkor üt be az „aha-érzés”, ami elmaradna, ha Péti nem ágyazott volna meg neki. “A named thing is a tamed thing”, tartja az északi mitológia, amit megnevezel, azt megszelídíted, aminek tudod a nevét, azt uralod is. Számomra Jézus ezen a ponton nyerte meg a csatát, nem a templomtornyon.
Péti kiemelései nélkül talán elveszne az is, mennyire tanácstalan a kísértő Jézus kilétét illetően, mennyire nehezére esik megérteni istenemberi mivoltát. Nem éri fel, mégis miben más ez az Istenfia. Az olvasó lelki szemei előtt pedig ott van a küzdő Milton, aki erőn felül igyekszik felfogni, feldolgozni hitének szent titkait. Olyannyira, hogy eposzt ír belőlük.
Éppen ezért gondolom, hogy a Visszanyert paradicsom tulajdonképpen fanfiction. Az író megkeresi az üresen maradt részeket, kitölti, ha tetszik, kiszínezi azokat, de semmiképp sem hajlít az alapművön. Érzi, hogy az alig egy oldalnyi bibliai szöveg mögött egy sokkal nagyobb történet van, és vállalkozik rá, hogy világra hozza azt. Én a kilencvenes évek elején születtem, a generációmat a Harry Potter szoktatta rá az olvasásra, mi abból írtunk amatőr rajongói regényeket. A megelőző korosztály hasonló rajongásból szülte meg a Star Wars kiterjesztett univerzumát. A 17. század embere számára ez a világokat felforgató, álmatlan éjszakákat okozó irodalmi mű bizonyára a Biblia volt.
A Visszanyert paradicsom többi titkát nem leplezem le a potenciális olvasó előtt. Ehelyett beszéljünk arról, hogy teljesít a kötet mint műfordítás. A legszembetűnőbb különbség, hogy a fordító lemond a blank verse-ről, prózában írja újra a rövid eposzt. A drámai jambus hiányozni fog a Shakespeare-életmű szerelmeseinek, ám cserébe kapunk egy ígéretet: a lehető legpontosabb fordítást fogjuk olvasni. Mégsem egy polírozott nyersfordítás az eredmény, mert az emelkedett stílus és mondatszerkesztés megmarad. A formával ellentétben a hangulatot Péti nem áldozza fel a pontosság oltárán. Törekszik arra is, hogy a nyelvezet viszonylag közel maradjon a mai köznyelvhez, hogy legalább nyelvi nehézségek ne akadályozzák a befogadást, ha már három és félszáz év távolságát kell leküzdeni. Ez a kettő azonban – az emelkedett stílus megtartása és a közérthető nyelvezet – néha összeütközik. A negyedik ének egy pontján a “tedious talk”- ot Péti „unalmas szövegelés”-re fordítja. A jelentéssel nincs gond, de a költői mondatszerkezetek között kissé idegenül hat egy ennyire mai szó, talán előnyösebb lett volna egy kevésbé hétköznapi kifejezést választani. Unalmas szócséplés például?
Az egyszerűségre, érthetőségre való törekvés néha a költői elemekből is lecsíp egy darabkát, igaz, ilyenkor a lábjegyzetben mindig kiegészíti, mi egyebet jelent még az eredeti kifejezés, így az olvasó teljes képet kap. Ugyan én is jobban kedvelem, amikor a műfordító inkább elvesz, mint hozzáad, ha már választania kell, de néhány helyen szívesebben olvastam volna bonyolultabb, több jelentéssel bíró fordítást, főleg, ha a kötött forma sem kényszerít a szöveg megnyirbálására. Erre példa az első ének egyik sora, ahol Péti megjegyzi, hogy a “The way he came not having mark’d” félmondat kettős jelentéssel bír. Jézus vagy figyelte, merre ment – emellett döntött a fordító: „Odaútját nem jegyezte meg” -, vagy nem hagyott nyomot, tehát lebegett. Ebben az esetben érdekesebb lett volna, ha a fordítás megtartja az eredeti kétértelműséget – útján nem hagyott nyomot – és az olvasóra bízza, hogy kóborló, vagy transzcendensen lebegő megváltót képzel-e maga elé.
Meg kell azonban jegyezni, hogy a műfordításban a hibát mindig könnyebb észrevenni, mint a kiválót. Könnyű nagy magabiztossággal, hasraütésszerűen rávágni egy-egy kevésbé eltalált sorra, hogy így vagy úgy jobb lenne – ahogy feljebb én is tettem -, de a befogadói oldalról szinte felfoghatatlan az a mennyiségű kutatás, amit a fordító a munkájába tesz. Ő legalább húsz szempontot figyelembe vett minden egyes sor újraalkotásakor, míg én legfeljebb kettőt. A pontos és erős szóválasztás pedig nem zökkent ki a szövegből. Ha a fordító hűséges az eredeti műhöz, mintegy eltűnik a szöveg mögött, mi, olvasók hajlamosak vagyunk minden érdemet a szerzőnek tulajdonítani.
Tanulság: aki Milton művét a maga teljességében szeretné élvezni, az ne csalja el a jegyzeteket. Ezek a fordítással szorosan együtt dolgoznak, így kísérlik meg, amiről mind tudjuk, hogy lehetetlen: magyar nyelven megalkotni az angolul írt szöveget. Péti Miklós fordítása érdekes kísérlet arra, hogyan lehet a lehető legtöbbet átadni a Visszanyert paradicsomból annak tudatában, hogy a célnyelven a legegyszerűbb szó is mást jelent, máshogy hangzik, más asszociációkkal bír, és anélkül, hogy elvárná, az olvasó minimum doktora legyen az angol irodalomnak.
„Kevés a tömegben az értelmes, helyes ítélőképességű – márpedig kevés támogatótól nemigen származik dicsőség.” – mondja Jézus a harmadik énekben. Péti pedig kiemeli, Milton az Elveszett paradicsomot – bizonyára a Visszanyert paradicsomot is – a „keveseknek” írta. Ez 350 év alatt sem változott. Hiába az egyszerű nyelvezet, a magyarázó jegyzetek, nem lett könnyű olvasmány. A Visszanyert paradicsom kihívás, próbatétel, akárcsak a negyven nap böjt a pusztában. De ne felejtsük el, Jézust is az tette megváltóvá.
John Milton: Visszanyert paradicsom, Fordító: Péti Miklós, Jelenkor Kiadó, 2019.
(első megjelenés: https://revizoronline.com/hu/cikk/8877/john-milton-visszanyert-paradicsom-ketnyelvu-kiadas/)
