Wágner Eszter összes bejegyzése

Laudáció Hoppál-Kovács Edit Prágai Tamás-díjához

Hoppál-Kovács Edit Győrben született, az ELTE matematika-fizika szakán diplomázott, később az ELTE pszichológia tanszékén folytatta tanulmányait. Közel tíz évig tanított a budapesti József Attila Gimnáziumban. Tizenegy éve dolgozik szervezetfejlesztőként és tanácsadóként. Emellett férjével két kamaszt nevel, akiknek hét éve lett az anyukájuk.

(Hoppál-Kovács Edit)

Editet én is nagyjából ekkor, hét-nyolc éve ismertem meg. Olyan fotókat lőtt rólam, amin még magamnak is tetszettem, ez ötévente egyszer fordul elő. Emlékszem, az volt az érzésem, WOW, ebben a nőben van valami. Akkor még ötletem sem volt, mennyire igazam van. Emlékszem arra is, hogy az elején egy kicsit zavarban voltam a jelenlétében, mert észrevettem, hogy sokakkal ellentétben valóban figyel arra, amit mondok. És az volt az érzésem, azzal is tisztában van, amit nem. Kétségem sem volt felőle, hogy kimagaslóan jó tanácsadó lehet.

Aztán évekig nem találkoztunk, csak a Facebookon követtem, hogyan nőnek a gyerkőceik. Így jöttek szembe velem Edit írásai is. Mikor megkaptam az ÚjNautilus prózarovatát, gondolkodás nélkül írtam rá, és kértem tőle szöveget.  Ez pedig nem csak a rovat épülésére szolgált, de ezáltal ismertem meg jobban Editet mint írót is. Kezdő szerkesztőként félve adtam néhány javaslatot, és megdöbbentett az a nyitottság és érdeklődés, amit viszonzásul kaptam. Edit nem viccel, amikor azt mondja, hogy az életét folyamatos tanulás jellemzi. Határozott elképzelése van, de megvan benne az alázat, hogy a már késznek hitt műhöz is visszatérjen, hogy jobbá tegye. Ráadásul elképesztő energiával és odaadással, hihetetlenül gyorsan tanul. Alig közöltem tőle két-három szöveget és már gyakorlatilag nem volt mibe belekötnöm. Nem sajnálja beletenni az időt és a fáradtságot az alkotásba. Alig egy év alatt megírt egy regényt, számtalan novellát, és a Majdnem elhittem című kötetét is összeállította. Ez elképesztő teljesítmény, ha számításba vesszük, hogy teljes állásban dolgozik, és azon felül még szülő is.

Amellett, hogy kitartó, Edit rettenthetetlen. Ez alatt nem csak azt értem, ahogy anyuka lett, és nem is csak azt, ahogy a betegségét küzdötte le. A bátorság, a bevállalás a szövegeiben is nyilvánvaló. Kevés olyan szerzővel találkoztam, aki a személyesség ilyen mértékű felvállalására képes, ráadásul úgy, hogy ezt nagy fokú önkritikával, alkotói szigorral ötvözi. Nem az életét meséli el öncélúan, nem korrektúrázott naplóbejegyzéseket ír. Felhasználja a saját élményeit arra, hogy művészi produktumot hozzon létre, ő maga egyben a márvány és a szobrász.

(A díjátadás pillanata.
Szondi Györggyel, a Napút vezetőjével)

Az alkotás mégsem csak magáról szól. Jó érzékkel használja fel, hogy remek megfigyelő. Karakterei mind élő, lélegző alakok, egyértelműen mutatják, hogy Edit nagyon is érti a lélek magját, és nem csak meglátni, visszaadni is képes. Ahogy a fotóiban, az írásaiban is jó arányban van az egyértelmű és a homályos. Első olvasásra is pontosan tudni, miről szól, de minél tovább nézed, annál több rétege tárul fel. Olvasóként és szerkesztőként is kíváncsian várom, mi jön a Majdnem elhittem után, az ugyanis vitán felül áll, hogy egy nagyon érdekes életmű első kiadott darabja kerül most bemutatásra.

 

 

(A fotókat Hurta Hajnalka Anna készítette
a jún. 14-ei díjátadó-könyvbemutatón.)

Variációk megváltásra (John Milton: Visszanyert paradicsom – kétnyelvű kiadás)

Divat az újrafordítás. Új fordításban olvassuk Shakespeare-t, Dantét, Camus-t, Dosztojevszkijt, Tolsztojt. Mostantól pedig Miltont is. De olvassuk-e Miltont egyáltalán? A Visszanyert paradicsomot fordítója, Péti Miklós lábjegyzetekkel teszi érthetővé és élvezetessé.

A Visszanyert paradicsom olvasását nem a villamoson kell elkezdeni. Három szöveg – eredeti angol, magyar prózafordítás és jegyzetek – szimultán olvasásából könnyű kizökkenni, főleg az elején. Ha viszont rászánjuk az időt és a figyelmet, ha megszokjuk ezt az újfajta befogadásmódot, sokkal többet ad, mint szokásos BKV-olvasmányaink.

Gondolnád például, hogy Milton gyakorlatilag fanfictiont írt a 17. században, csak nem a Harry Potterből, hanem a Bibliából? Vagy hogy ki mindenkit hívtak még Istenfiának Jézuson kívül? Az embereket még csak-csak, de a bukott angyalokat is? Mi van, ha ők is kísérletek voltak a megváltásra? Mi van, ha nem az első Istenfia járt sikerrel? Ha nem vigyázol, előbb utóbb te is azon kapod magad, hogy boldog-boldogtalannak az alternatív üdvtörténetet elemzed.

Nekem legalábbis ez volt az első benyomásom a Visszanyert paradicsomról. Az élmény elgondolkodtatott, miért is leszek izgatott, ha a rövid eposzról beszélek, és miért pörög az agyam napokig egy elejtett félmondaton a lábjegyzetekből. Aztán beugrott: az egyetemen éreztem utoljára hasonlót, egy-egy jól sikerült szeminárium után, amikor az előadó olyan kérdéseket hagyott bennem, melyeket nemhogy nem tudtam, nem is igazán akartam megválaszolni. Volt valami szakrális ebben az értetlenségben. Talán a mű szentsége, melyet megfejteni nem, legfeljebb csodálni lehetett.

A fordító már az elején lebukik, kiderül, hogy korántsem tette félre a professzori sapkáját. Péti Miklós egyetemi kurzust tart a lábjegyzeteiben. Lássuk be, enélkül alig értenénk valamit a Visszanyert paradicsomból. Legyen bármilyen naprakész a sorozatokon pallérozott, állásinterjúkon csillogtatott angoltudásunk, a korabeli szöveget szinte lehetetlen megakadások nélkül, folyamatos irodalmi szövegként olvasni. Egyszerűen túl sok benne az ismeretlen, az idegen, a régi, ami minden második sorban kidob az olvasmányélményből. A magyar fordítással már eggyel könnyebb dolgunk van. A szavakat, mondatszerkezeteket megértjük, nincs előttünk nyelvi akadály. Beleütközünk viszont abba a cirka 350 évbe, ami köztünk és a mű között van. Mindenki tudja, hova fut ki a történet, nem feltétlen értjük, mi is ezen akkora nagy cucc. Csupán a fordítás olvasása már ébreszt bennünk pár izgalmas gondolatot, talán bele is bonyolódunk néhány cigarettafüstös vitába hasonszőrű bölcsészekkel, de ez az egy-két pont még nem lenne elég ahhoz, hogy azt mondjam, érdemes volt megvenni, elolvasni a kötetet. És itt jön a képbe Péti Miklós, a professzor.

Általában hajlamos vagyok átugrani a lábjegyzeteket, minél több van belőlük, annál rövidebb az oldalra jutó törzsszöveg, annál gyorsabban haladok, kész szerencse. A Visszanyert paradicsom olvasásakor azonban ez teljesen megfordult. A lábjegyzetek gyakran sokkal izgalmasabbak voltak, mint maga a szöveg. És nem azért, mert a tanár úr megfejtette bennük a mű titkait, hanem, mert rávezetett, hogy én fejtsem meg őket. Rámutatott a nyomokra, mint valami önzetlen Sherlock, de az összerakás sikerélményét átadta Watsonnak.

A legjobb példa erre, hogy Péti már a kezdetektől hangsúlyozza, mennyire igyekszik a Sátán elkerülni a saját megnevezését, illetve, hogy a szó jelentése héberül ellenség. A fordító jó rendező módjára építi a feszültséget, egészen addig, míg egyetlen egyszer, a mű tetőpontján Jézus nevén nem szólítja a kísértőt: „Takarodj előlem, […] örökké kárhozott Sátán!” Ekkor üt be az „aha-érzés”, ami elmaradna, ha Péti nem ágyazott volna meg neki. “A named thing is a tamed thing”, tartja az északi mitológia, amit megnevezel, azt megszelídíted, aminek tudod a nevét, azt uralod is. Számomra Jézus ezen a ponton nyerte meg a csatát, nem a templomtornyon.

Péti kiemelései nélkül talán elveszne az is, mennyire tanácstalan a kísértő Jézus kilétét illetően, mennyire nehezére esik megérteni istenemberi mivoltát. Nem éri fel, mégis miben más ez az Istenfia. Az olvasó lelki szemei előtt pedig ott van a küzdő Milton, aki erőn felül igyekszik felfogni, feldolgozni hitének szent titkait. Olyannyira, hogy eposzt ír belőlük.

Éppen ezért gondolom, hogy a Visszanyert paradicsom tulajdonképpen fanfiction. Az író megkeresi az üresen maradt részeket, kitölti, ha tetszik, kiszínezi azokat, de semmiképp sem hajlít az alapművön. Érzi, hogy az alig egy oldalnyi bibliai szöveg mögött egy sokkal nagyobb történet van, és vállalkozik rá, hogy világra hozza azt. Én a kilencvenes évek elején születtem, a generációmat a Harry Potter szoktatta rá az olvasásra, mi abból írtunk amatőr rajongói regényeket. A megelőző korosztály hasonló rajongásból szülte meg a Star Wars kiterjesztett univerzumát. A 17. század embere számára ez a világokat felforgató, álmatlan éjszakákat okozó irodalmi mű bizonyára a Biblia volt.

A Visszanyert paradicsom többi titkát nem leplezem le a potenciális olvasó előtt. Ehelyett beszéljünk arról, hogy teljesít a kötet mint műfordítás. A legszembetűnőbb különbség, hogy a fordító lemond a blank verse-ről, prózában írja újra a rövid eposzt. A drámai jambus hiányozni fog a Shakespeare-életmű szerelmeseinek, ám cserébe kapunk egy ígéretet: a lehető legpontosabb fordítást fogjuk olvasni. Mégsem egy polírozott nyersfordítás az eredmény, mert az emelkedett stílus és mondatszerkesztés megmarad. A formával ellentétben a hangulatot Péti nem áldozza fel a pontosság oltárán. Törekszik arra is, hogy a nyelvezet viszonylag közel maradjon a mai köznyelvhez, hogy legalább nyelvi nehézségek ne akadályozzák a befogadást, ha már három és félszáz év távolságát kell leküzdeni. Ez a kettő azonban – az emelkedett stílus megtartása és a közérthető nyelvezet – néha összeütközik. A negyedik ének egy pontján a “tedious talk”- ot Péti „unalmas szövegelés”-re fordítja. A jelentéssel nincs gond, de a költői mondatszerkezetek között kissé idegenül hat egy ennyire mai szó, talán előnyösebb lett volna egy kevésbé hétköznapi kifejezést választani. Unalmas szócséplés például?

Az egyszerűségre, érthetőségre való törekvés néha a költői elemekből is lecsíp egy darabkát, igaz, ilyenkor a lábjegyzetben mindig kiegészíti, mi egyebet jelent még az eredeti kifejezés, így az olvasó teljes képet kap. Ugyan én is jobban kedvelem, amikor a műfordító inkább elvesz, mint hozzáad, ha már választania kell, de néhány helyen szívesebben olvastam volna bonyolultabb, több jelentéssel bíró fordítást, főleg, ha a kötött forma sem kényszerít a szöveg megnyirbálására. Erre példa az első ének egyik sora, ahol Péti megjegyzi, hogy a “The way he came not having mark’d” félmondat kettős jelentéssel bír. Jézus vagy figyelte, merre ment – emellett döntött a fordító: „Odaútját nem jegyezte meg” -, vagy nem hagyott nyomot, tehát lebegett. Ebben az esetben érdekesebb lett volna, ha a fordítás megtartja az eredeti kétértelműséget – útján nem hagyott nyomot – és az olvasóra bízza, hogy kóborló, vagy transzcendensen lebegő megváltót képzel-e maga elé.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a műfordításban a hibát mindig könnyebb észrevenni, mint a kiválót. Könnyű nagy magabiztossággal, hasraütésszerűen rávágni egy-egy kevésbé eltalált sorra, hogy így vagy úgy jobb lenne – ahogy feljebb én is tettem -, de a befogadói oldalról szinte felfoghatatlan az a mennyiségű kutatás, amit a fordító a munkájába tesz. Ő legalább húsz szempontot figyelembe vett minden egyes sor újraalkotásakor, míg én legfeljebb kettőt. A pontos és erős szóválasztás pedig nem zökkent ki a szövegből. Ha a fordító hűséges az eredeti műhöz, mintegy eltűnik a szöveg mögött, mi, olvasók hajlamosak vagyunk minden érdemet a szerzőnek tulajdonítani.

Tanulság: aki Milton művét a maga teljességében szeretné élvezni, az ne csalja el a jegyzeteket. Ezek a fordítással szorosan együtt dolgoznak, így kísérlik meg, amiről mind tudjuk, hogy lehetetlen: magyar nyelven megalkotni az angolul írt szöveget. Péti Miklós fordítása érdekes kísérlet arra, hogyan lehet a lehető legtöbbet átadni a Visszanyert paradicsomból annak tudatában, hogy a célnyelven a legegyszerűbb szó is mást jelent, máshogy hangzik, más asszociációkkal bír, és anélkül, hogy elvárná, az olvasó minimum doktora legyen az angol irodalomnak.

„Kevés a tömegben az értelmes, helyes ítélőképességű – márpedig kevés támogatótól nemigen származik dicsőség.” – mondja Jézus a harmadik énekben. Péti pedig kiemeli, Milton az Elveszett paradicsomot – bizonyára a Visszanyert paradicsomot is – a „keveseknek” írta. Ez 350 év alatt sem változott. Hiába az egyszerű nyelvezet, a magyarázó jegyzetek, nem lett könnyű olvasmány. A Visszanyert paradicsom kihívás, próbatétel, akárcsak a negyven nap böjt a pusztában. De ne felejtsük el, Jézust is az tette megváltóvá.

John Milton:  Visszanyert paradicsom,  Fordító:  Péti Miklós,   Jelenkor Kiadó,   2019.

(első megjelenés: https://revizoronline.com/hu/cikk/8877/john-milton-visszanyert-paradicsom-ketnyelvu-kiadas/)

A Majom-hegy

 

Nem az egész hegy-rendszert hívták így, sőt, a Majom-hegy kínai neve valójában Öreg-hegy, de mivel az egészet a majmok lakták, a külföldiek számára igazából mindegy volt. A hegy lábánál, a Siziwan öbölnél (Nyugati öböl) volt egy egyetem is, a Zhongshan (Középső hegy), az egyik legjobb Kaohsiungban, annak a kolija volt kicsit feljebb, már az erdős részen. Helga ott tanult, négyünk közül ő utálta legjobban a majmokat. Mesélte, hogy a szúnyoghálót is ki tudják nyitni, sőt, már attól sem félnek, ha diákokat látnak a szobákban. Egy alkalommal félrenézett, hát ott ült a nagy majom az ablakban. Rémülten rohantak a mogorva portás bácsiért, aki végül egy seprűvel kergette ki a majmokat, persze addigra már mindegy volt. A szoba kész káosz, minden felborogatva, széttépve, a nasik megdézsmálva, lehetett takarítani és újra vásárolni mindent. A Majom-hegy bővebben…

Sir Thomas Wyatt: A vadászhoz

 

(Whoso list to hunt)

Annak, kit hív a hajsza, itt e vad,
én, fájdalom, többé nem űzhetem.
Kimerített a hiú küzdelem,
hajtóként jövök, a legtávolabb.
Fáradt agyam, bár reményt úgyse kap,
egyre festi szép szarvasát, hiszen
elhagyni sem tudom, csak kergetem,
mint ki hálóval szél után szalad.
Ki űzi őt, tudja meg, nincs esély,
életét hasztalan fecsérli el;
gyémántba vésték szép nyaka köré:
Ez Cézáré, Noli me tangere,
ne érints, ha szelídnek is hiszel,
túl vad vagyok a karjaid közé.

Szabó Eszter fordítása

John Donne: Istenhozzád: A könnyekről

Kiontanám
eléd a könnyeim, míg itt vagyok,
mert jeled bennük pecsétként ragyog,
arcod rajtuk, mint vert pénz oldalán;
így ők veled
értékesek.
Bánat-gyermekeknél többek a könnyek,
lehullsz te is, ha arcomról leszöknek;
így válunk senkijévé két távoli földnek.

Föld-féle gömbre
a dolgos ember ráfektetheti
az összes földrészt, ha tetszik neki,
s máris a semmit mindenné kötözte.
Ám ha e könnyek
szememre jönnek,
a bolygót elöntik arcod viselve,
mert könnyed az árt viharrá keverte.
Szemedben felolvad a mennyország kegyelme.

Ne hívd a tengert,
hogy beléd fojtson, te, Holdnál nagyobb!
Nem vagyok por, mit lelke otthagyott.
Folyóknak szemedtől tanulni nem kell.
Ne adj te, kérlek,
példát a szélnek,
őnála ne árts Te többet nekem.
Míg egy levegőt szívunk, kedvesem,
sóhajtva te az én, s én a te életed veszem.

Wágner Eszter fordítása

john donne _331045k

Kávé és nylonharisnya

A kávé luxuscikk, és luxuscikk a nylonharisnya is. Nem gondolnánk, ugye. Egyik sem elengedhetetlen feltétele az életnek, és egyik sem javít az életminőségünkön. Mindkettő elérhetetlen volt azonban valaha a nagytöbbség számára, így lettek áhított addikciói a proletariátusnak, mikor a selymet felváltotta a műanyag, a guatemalait pedig a cikória. A kávéból élvezeti cikk lett, kis szünet a napi rohanásban, valami, amitől az ember úgy érzi, igazán megengedhet magának ezt-azt. A nylonharisnya pedig mára olyasvalami, amit elvár ugyan a társadalom, de senki sem tudja pontosan, miért.

Jenő világ életében utálta a vajas kenyeret. Szent meggyőződése volt, hogy aki úgy eszik, mint a prolik, az proli. A szónak pedig már csak a hangzásától is a hányinger kerülgette. Sosem vett például újságot vagy dohányt a közértben és piacra sem járt soha. Utálta többek között a trolit is, mert majdnem úgy hangzik, mint a proli. A villamos rendben volt, azt még a méltóságos urak idejében bevezették.

Utálta továbbá az anyját, a kiöregedett szalagmunkást, aki azzal takargatta proliságát, hogy soha nem ment ki az utcára nylonharisnya nélkül. Jenőt az undor fogta el, valahányszor arra lépett be a lakásukba – a hetedik kerületi tetőtéri lyukba, amit kiutaltak nekik –, hogy az öregasszony a leszaladt szemet foltozgatja, mert beleakadt a kosár, vagy feltépte a szálkás pad a megállóban. Jenő egyszer, mikor az anyja fürdött, megfogta az anyagzsebkendővel bélelt cipős dobozt, kivette belőle mind a négy, százszor stoppolt nylonharisnyát, és kihajította az összeset a szomszéd utcai konténerbe. A török étterem is oda szórja a maradékait. Az anyja azóta nem lépett ki a házból.

Az egyetlen dolog, amit Jenő igazán szeretett – a kávé. Pénz persze sosem volt rá, ami mégis, azt az anyja kenyérre költötte, amit valami irgalmas caritas-os önkéntes – egy nylonharisnyás vénlány – hordott fel hozzá hetente, mindig akkor, amikor Jenő biztosan nem volt otthon. De hát nem csak kenyéren él az ember. A kávé azt jelenti, jár neki egy kis élvezet. Valami, amit a proli anyja sohasem tehetett meg, mert még csak azt sem tudta, mire érdemes igazán vágyni.

Jenő így minden reggel zakót vett, minden reggel ugyanazt. Azt is a caritas-os kishölgy hozta valami bálás turkálóból, de ezen könnyedén siklott át, amikor nagy ritkán mégis összefutott vele a lépcsőn, és ordítva küldte el a kurva anyjába, hogy, ha még egyszer meglátja az anyja közelében, átlöki a korláton. Miért nem hagyja békében megdögleni?

Szóval minden reggel magára gombolta a zakót és a nadrágot. Úgy képzelte, ismeretlen apja vette neki, aki bizonyára gyártulajdonos volt, és csak véletlenül feküdt össze párszor az ő proli anyjával. Az apja cilinderben, hóna alatt sétapálcával várta, hogy kisfia, az ifjabb Jenő, minden reggel meglátogassa, és az erkélyről a várat csodálva, alkalomadtán egy-egy szál cigaretta mellett, megbeszélgessék az üzleti ügyeket.

Jó kávét leggyorsabban a körúton kapott, de pontosnak kellett lennie, mielőtt az idióták összetúrtak mindent. A sok bolond futtában kortyintotta fel azt a csodát, ami belőle urat csinált, nem is tudva, milyen luxust pazarolnak el. Egyben ez volt Jenő szerencséje is. McDonalds-ok és Starbucks-ok pöttyözték tele a körutat, és a rohanó irodisták ingeit is, ha nem vigyáztak. Az ostobák pedig, ahelyett, hogy nyugodtan ültek volna egy pár percet a csészéjük fölött, inkább kidobták az utolsó kortyokat, ha jött a villamos, ami ugyan jött volna pár perccel később is, de senki se várta meg. Jenő magával vitte papírpoharát – természetesen nem ivott más után –, és megállóról megállóra, kukáról kukára kutatta ki a hátrahagyott kortyokat, szerencsés napokon a falatnyi sütemény darabokat is.

Ha mindezzel megvolt, lesétált a Duna-parta, kiült a várral szemben, és megbeszélgette az üzleti terveket.

– Olvastam a minap egy cikket, fiam – mondta, mintegy búcsúzóul találkájuk végén az apja. – Arról írt, mi mindenre költenék a prolik, ha megnyernék a lottót.

– Mind ostobaság – vont vállat Jenő, és még az orrát is elfintorította hozzá. – Én megvenném az egész Royalt, meg az egész Centralt, és csak én kávéznék benne egyedül.

 

 

 

(Illusztráció: kv)