Nem az egész hegy-rendszert hívták így, sőt, a Majom-hegy kínai neve valójában Öreg-hegy, de mivel az egészet a majmok lakták, a külföldiek számára igazából mindegy volt. A hegy lábánál, a Siziwan öbölnél (Nyugati öböl) volt egy egyetem is, a Zhongshan (Középső hegy), az egyik legjobb Kaohsiungban, annak a kolija volt kicsit feljebb, már az erdős részen. Helga ott tanult, négyünk közül ő utálta legjobban a majmokat. Mesélte, hogy a szúnyoghálót is ki tudják nyitni, sőt, már attól sem félnek, ha diákokat látnak a szobákban. Egy alkalommal félrenézett, hát ott ült a nagy majom az ablakban. Rémülten rohantak a mogorva portás bácsiért, aki végül egy seprűvel kergette ki a majmokat, persze addigra már mindegy volt. A szoba kész káosz, minden felborogatva, széttépve, a nasik megdézsmálva, lehetett takarítani és újra vásárolni mindent.
Az viszont senkinek sem jutott eszébe, hogy megritkítsák az állományt. Talán, mert a majom tisztelt és bölcs állat a kínai mitológiában, talán az elterjedt buddhizmus, taoizmus és szigetvallások miatt. Pedig minden helyi szerint idegesítő kis lények, akik elől mindent el kell dugni. Ne vigyél nejlonzacskóban semmit, mert megtanulták, hogy kaja van benne, és kitépik a kezedből. Egyébként tényleg minden utcai árus, ha kéred, ha nem, bezacskózza neked a főztjét. Ne hagyd a bubiteádat a motorod kormányán, mert utána küzdhetsz a majommal, aki ráköltözött a robogódra. A Zhongshan parkolójában fotókkal figyelmeztetnek, melyeken a diákok véres harcot vívnak a majmokkal a holmijukért, a kollégium feletti erdei ösvényen pedig időről időre otthagyott “biztonsági seprűket” lehet látni.
A Majom-hegyen, mikor valóban eljutottam oda, a piknikező tajvaniak asztalán a csúzli is kint volt az olajos édes tészta – valahol a fánk, a palacsinta és a lángos között – és a saját termesztésű banán mellett, hogy már megfelelő távolságból jobb belátásra lehessen téríteni a majmokat. Az egyik bácsi állítása szerint már az is elég, ha felemeli, vagy csak kint hagyja az asztalon, okosak azok, tudják, mire való. Míg velük beszélgettünk, egyetlen majom sem jött a közelünkbe. Egy másik kilátóban azonban, ahonnan a pára miatt egyébként egyáltalán nem láttuk az óceánt, csak megálltunk egy pohár ingyen teára a túrázóknak kihelyezett hatalmas tankokból, csapatosan rohantak rá egy óvatlanul kinyitott hátizsákra, majd fel a legközelebbi fára a zsákmánnyal. Egy aranyos kis dög pofátlanul letelepedett egy elágazásra, és kényelmesen húzogatta ki egyenként a nedves kéztörlőket, ártatlan tekintettel bámulva közben a korábbi tulajdonosra.
A tajvaniak a szellemeiket is Xiaoxiongdi-nek, kis fivéreknek, csintalan gyerekeknek nevezik. Szeretnek játszani, rosszalkodni. Ha a szellemek hónapjában – kb augusztus – a tenger mellett jársz, talán a vízbe csábítanak. Ha ugyanekkor éjszaka kint szárítod a ruháidat, talán beleköltöznek, ha pedig a teraszon, vagy az ajtó előtt úgy hagyod a cipődet, hogy az a lakás felé mutasson, az bevezeti őket a házadba. Ellenben ha kint hagysz nekik valamilyen rágcsálnivalót az oltáron, örömmel elfogadják és nem zargatnak téged. Kicsit a Kelta mitológiabeli Kindly ones-ra (Kedveskékre) emlékeztetnek, a legendabeli manókra, akik, ha szépen beszélsz róluk, jól bánsz velük, a barátaid, ha viszont magadra haragítod őket, az úr irgalmazzon neked. Nem rosszak persze ők sem. Csalafinták.
Ákos, a legjobb barátnőm párja mindenképpen látni akart majmokat, ha már a majmok évében született, így, mikor a Siziwannál jártunk, felvittem őket a kollégium mögé. Sok időnk nem volt, csak két hétre jöttek, okosan kellett beosztani a látnivalókat. Réka viszont nagyon megijedt a parkolóbeli fényképektől és az elhagyott seprűktől, különösen, hogy az ösvényen időről időre figyelmeztető feliratok voltak, hogy mit ne csinálj a majmokkal. Ne nézz rájuk. Fenyegetésnek veszik. Ne menj közel hozzájuk. Megijednek, és támadnak. Ne etesd őket, kitépik a kezedből. Ne verekedj velük, harapnak. Ne seprűzd meg őket, fel tudnak mászni rajta, vagy egyszerűen csak elveszik.
Réka egyre mondta, hogy forduljunk vissza, pedig el se hagytuk az egyetemi területet, és végig autóval is járható földúton mentünk. Mondogatta, hogy nem vagyunk ide valók, hogy fogalmunk sincs, mit kell csinálni, hogy menjünk már innen. Ákos hiába próbálta megnyugtatni; nem csinálunk semmit, nem ijesztgetjük, nem hergeljük őket, Réka meg se hallotta. Nem kellene itt lennünk – mondta nekem halkan, mint aki tudja, hogy tilosban jár, és azt is, hogy már úgyis mindegy. A pánik csak egyre erősödött benne, mikor egy-két majmot vettünk észre magunk mögött a fákon. Néztek minket, de meg se moccantak. Hiába mondtuk, hogy nem vesszük elő se a telefont, se a fényképezőt, a táskánk is szorosan rajtunk, nincs semmi a kezünkben, ami érdekelhetné őket. Ettől függetlenül még erősen figyeltek minket. Végül arra jutottunk, hogy Ákos maradjon hátra egyedül – már újra az aszfaltozott parkolóban jártunk, és a srácot teljesen lenyűgözte egy hatalmas, liános fa, tele majmokkal -, én pedig kicsit lejjebb sétálok Rékával, messzebb a fáktól, hogy a szirtről nézhessük a párás naplementét. Egyébként ezt csinálta több majomcsalád is, ültek a kiszögelléseken, arccal a nyugati napnak, békésen, mint a piknikező öreg tajvaniak.
Később Réka azt mondta, nem is tudja, mi rémisztette meg akkor annyira. Utóbb butaságnak titulálta, pedig szerintem neki volt igaza. Az a hegy mégis csak a majmoké.
Illusztráció forrása: Link.