megáll az átkelőnél, széttekint, egy mentő

vijjog egyre közelebb, kilép,
majd visszalép,
talán mégis erre jön,
de inkább megy, a hangja elhal,
tavasz feszít betont, félig kopott

a zebra, virít alóla rücskös kocsiút, az éjszakában nincsen semmi

rossz, ha éppen van kivel megosztani, de kár, hogy most üres
a hűtő, főzni kell, előtte még bevásárolni is, melyik igeidőben
érdemes keresni bármi jót, és mégis milyen életet, milyet
kívánjon, hogyha úgyis vége lesz, mert hipp-hopp elmegyünk,
a párás ég alatt, ahányan így külön vagyunk, és egyre szabadabb

a tény, hogy röpülünk, mind tömöttebb és tömöttebb háti-

zsákkal, zuhanunk, hiába is szerettünk volna összejönni,
fütyül kezünkben egy lyukas szatyor, leárazott kenyér és
csapnivaló bor, elektroszmog, tömegnyomor, lakásmagány,
piros poroltó felszegezve, omlás virágai egy tűzfalon, szilánk.

(Illusztráció: Alexandru Crisan: City without Souls)