– Persze, kedvesem, nagyon szívesen, de csak ha bírja a tempót, nagyon sietek. Gondolom a sikerem titkára kíváncsi.
Beüti a kapukódot, a lakóház ajtaja kinyílik.
– Minden karrier kis lépésekből áll, látja, még azoké is, akik a legmagasabbra jutnak. Minden attól függ, ki milyen gyorsan lépeget, úgyhogy szedje a lábát.
El a kukák és szelektív szemetesek mellett, át a lakókkal közös folyosón a művészbejáróig. Fekete, szivacsozott, nehéz fémajtó, a műbőrborítás itt-ott elrepedt.
– Látja, nincs egy perc megállás, akárhol van is az ember, folyton csak rohanunk, nálunk nincs késés.
A portás köszön, válasz nincs. Elveszi az öltözőkulcsot.
– Késés nincs, ez nem színház, mindig ezt mondogatom.
Nevet. Tovább a folyosón, büfé, pult.
– Pannika, a kávémat, légy szíves.
Megállás nélkül át egy másik szivacsozott ajtón.
– Szűkösen, szűkösen, kedvesem, de hát mi sem keressük le a csillagokat az égről.
Ismét nevet. Lépcsőn fel az emeletre. Vasrács, linóleum.
– Arra van a jelmeztár, ott a fodrászat, szervusz Katácskám, ez pedig a díszítő tár. Csak ne bámészkodjon úgy, kedvesem, vannak olyan csillagszeműek, akikbe nem érdemes belebolondulni!
Fehér faajtók, a falakon filc, a földön padlószőnyeg.
– Itt is volnánk, az én kis birodalmam. Kerüljön beljebb, oda le is ülhet, azon a kis szekrényen épp elfér.
Négy négyzetméteres öltöző, tükör, laminált pult fésülködőasztal helyett, szék, akasztó, cipős szekrény.
– Adja gyorsan a balettcipőmet, ott van a lába alatt. Elpusztulok ezekben az utcai vackokban. Nem, nem a szalagosat, a gyakorlót! Az ott, a gumipántos, nem keményített. Hála az égnek, mintha mezítláb lennék. Szóval, hogy hogy is kezdődött.
Széken ül, a támlán kendő.
– Már az egyetemen kiválasztottak minket. Még nem tudtuk, de így volt. Azt mondták, mi ragyogtunk a legfényesebben. Nem mintha a legjobbak lettünk volna, ne higgye. Beszédtechnika órán többet sírtunk, mint baletton, a mesterségről meg nem is beszélve. De valahogy mégis ragyogtunk. Csak kiálltunk, és ragyogtunk. Nem is voltunk sokan, az én osztályomból ketten a Júliával, még egy lány, aki alattunk járt, meg egy felsőbb éves fiú, Krisztián. Persze sosem dolgozhattunk együtt, azt mondták, kioltjuk egymást. De egyet mindannyian nagyon jól megtanultunk. A hitről szól. Minden a hitről szól.
Előre hajol, a térdére könyököl
– Tudja, kedvesem, nekünk nincs másunk, mint a maguk hite. Gyönyörködnek is, persze, de ez is csak amiatt lehetséges, mert elhiszik a ragyogásunkat. Emlékszik, amikor a Normafánál feküdt annak a cingár fiatalembernek a mellkasán? Azt hitték, mind a maguk kedvéért vagyunk. És mert ezt hitték, így is volt. És amikor lehullott Feri, maga azt kívánta, bár igaz lenne. Mindig elfelejtik, hogy kívánni nem elég, mi meg hiába hulldosunk, hinni kell, értsék már meg! Ezt nyugodtan meg is írhatja. Csak akkor van értelme, ha elhiszik. Különben csak kiégett színészek vagyunk, akik minden este felvánszorognak a színpadra, hogy ugyanazt csinálják újra és újra, míg végre valami meg nem változik. De ha elhiszi! Ha elhiszi végre!
Hátradől. Csend.
– Na legyen elég ennyi, kedvesem, nem érek rá. Ebből már csak kikerekít valami cikkecskét. Kifele menet, legyen olyan jó, szóljon a Pannikának, hogy hol van már a kávém! Nem lehet ezt így kibírni.

(Illusztráció: lt)