A mellettünk lévő házban, a földszinten az egyik lakásban lakott Gábor bácsi. Gyakran láttam, ahogy az erkélyen áll és pipázik. Akkor, a 90-es évek közepén már jóval 70 fölött lehetett. A szomszédasszonyom, aki majdnem mindent tudott az egész lakótelepről mesélte, hogy a Gábor bácsi harcolt a második világháborúban a Donnál, meg azt, hogy hadifogságba került. Nekem meg volt egy olyan szokásom, hogy szerettem az ablaknál állva cigarettázni, és közben néztem az utcán sétáló embereket, ráláttam a szemközti kis parkra is. Gábor bácsi pedig minden áldott nap pontosan délután fél hatkor indult el az esti sétájára. Ha esett, ha fújt, ha tél volt és sötét, vagy forró nyár, ő akkor is minden nap ott sétált a szemközti parkban. Egy barna öltönyt viselt, hozzá illő barna cipővel és kalappal. Meg egy sétapálcával. Igen, a kalapra és a sétapálcára nagyon jól emlékszem, mert annyira abszurdnak tűnt, ahogy ott sétál ez a békebeli alak az 50-es években épült egyen-lakótelepen, a négyemeletes kockaházak között. Sokkal inkább illett volna a belváros valamelyik elegánsabb bérházába, mint egy lakótelepre. Télen egy hosszú ballonkabátot is viselt, nyáron nem hordott kabátot, és a zakóját is levette, de a kalapját soha, az mindig rajta volt a séták alatt, akkor is, ha a nagy melegben az ember legszívesebben egy vödör vízzel locsolta volna le magát. Egyszer, ahogy így állok az ablaknál, kezemben a cigarettával, hallom Gábor bácsit. Nem lehetett nem meghallani a hangját, mert az is annyira jellegzetes volt, mint ő maga. Öblös, mély hangja volt és egy kicsit raccsolt is, azt hiszem. Odafordulok – az erkélye a mi oldalunkra nézett – és látom, hogy ott áll és befelé magyaráz valakinek, közben indulatosan gesztikulál. Tisztán lehetett hallani minden szavát, olyan hangosan kiabált:
– Te! Hogy miért nem pusztultál még el? Te hazug, csaló, tolvaj! Tudom, hogy megloptál, tudom!
Valamit a bent lévő ember is mondott, de azt nem lehetett pontosan érteni. Gábor bácsi egyre jobban belehergelte magát a vitába, ezúttal nem is pipázott, de a pipát ott tartotta a jobb kezében, mintegy nyomatékot adva a szavainak, a bal kezével pedig a szinte teljesen kopasz fejét fogta. Ezúttal nem volt rajta kalap.
– Amikor a fronton voltam, te elloptad a spórolt pénzemet!
Na, erre már jobban kezdtem odafigyelni, nem semmi, gondoltam, ezek az öregek mikre emlékeznek. Úristen, gondoltam, a front, hát az bizony már több, mint ötven éve volt! Én sokszor azt sem tudom, hogy mi volt tavaly, ők meg… Na, de most már kijött a másik is, akinek Gábor bácsi idáig kintről kiabált. Nagyjából egyidősek lehettek, ám a másik férfi rosszabb állapotban volt, mert a háta erősen hajlott volt már és bottal járt. Próbálta csitítani Gábor bácsit, de nem járt sok sikerrel, mert az csak mondta és mondta a cifrábbnál cifrább szavakat, réges-régi dátumokat, komolyan mondom, hogy legalább annyira vicces volt, mint amennyire szomorú.
– A frontra nem jöttél, mert kihúztad magad ez alól is a nem létező betegségeddel! Hazudtál akkor is! Én meg majdnem ottmaradtam a Donnál, aztán meg a hadifogság! Tudod te, hogy mit csináltam én, hogy életben maradjak? Hogy ne kapjak vérhast? Tudod te?
– Igen, tudom, Gábor – nyugtatta a másik.
– Na, mit? Mondjad!
– Szárazkenyér darabkákat égettél meg cigarettával, és azt etted széntabletta helyett, már százszor elmesélted, Gábor!
– Igen, és? Hazajöttem! Elfagyott a jobb lábamon a nagyujjam, kihullott a hajam, a szívem is tönkre ment, de hazajöttem! Ti meg szépen elloptátok a spórolt pénzemet, amíg odavoltam!
– Gábor, nem lopta el senki a pénzedet! – mondta a másik. – Ennünk kellett, élnünk kellett a háború alatt és utána is, amíg te a hadifogságban voltál! Nem emlékszel? Hányszor megbeszéltük már! És te mindig azt mondtad, hogy örülsz, hogy legalább így segíthettél a családodnak, ha már nem lehettél velük. Az én pénzem is odalett! És nektek segítettem én is! Nem emlékszel? Teréznek és a kislánynak!
De Gábor bácsi, bármennyire is próbálta jobb belátásra bírni a másik, csak nem hagyta abba.
– Hogy vitt volna el az ÁVÓ! Igen! Ha már a frontra nem jöttél, legalább akkor az ÁVÓ elvihetett volna, de azok is csak engem találtak meg, te hazug, hányszor megkocsikáztattak, biztos azt is te intézted!
Már sajnáltam a másik férfit, annyira nyilvánvaló volt, hogy Gábor bácsi enyhén szólva nem úgy emlékszik a dolgokra, ahogy azok valóban történhettek és időközben egész szép kis gyülekezet kerekedett a házuk előtt. Mások is próbálták csitítani az öreget, de az csak darálta tovább a magáét, egyre több dátummal és egyre képtelenebb vádakkal.
– Amikor nem lehettem osztályvezető, csak helyettes, az is miattad volt? Te intézted azt is, ugye?
– Gábor, azért nem lehettél osztályvezető, mert valamikor rendes, polgári életet éltünk, sajnos ilyen rendszer volt akkoriban, de már ezt is százszor megbeszéltük, hagyd abba légy szíves, menjünk be!
– Hol van Teréz? – kérdezte Gábor bácsi, riadt szemekkel, elcsukló hangon.
– Teréz meghalt, Gábor, már tíz éve.
– És Anna?
– Anna Svédországban van, nem emlékszel? Ott él a családjával, a férjével és az unokáddal, Andreával.
Gábor bácsi ránézett a másik férfira, aki karon fogta, és úgy vezette be a lakásba, mint egy eltévedt gyereket. Közben egyfolytában kérdezgette:
– Teréz meghalt? Tényleg meghalt? – aztán motyogott magában tovább. – Igen, már emlékszem, meghalt. Teréz meghalt. Én meg itt maradtam…
A környéken álldogálók kérdezték a másik férfitól, hogy ne hívjanak-e orvost, de azt mondta, hogy ő majd elintéz mindent.
Később megtudtam a szomszédasszonyomtól, hogy a másik férfi Gábor bátyja volt, Zoli bácsi. Csak két évvel volt idősebb Gábornál, de a háború idején nagyon beteg volt, nem mehetett harcolni. Az öccse fiatal feleségét ő segítette, amíg az a fronton harcolt, és a pici lányukat is, és később is, mert Gábor bácsi három évig volt hadifogságban az oroszoknál. Tényleg igaz volt, hogy kenyérdarabkákat pirított magának cigarettával és azt ette, hogy ne kapjon vérhast. Meg, hogy elfagyott az egyik lábujja, kihullott a haja, a felesége alig ismerte meg, amikor hazajött. Volt egy kis dohányüzletük, persze elvették. Utána évekig nem találta a helyét. Az ötvenes években többször megkocsikáztatta az ÁVÓ, ahogy sok más embert is akkoriban. Az öreg tűrte és azt is, hogy olyanok lettek a főnökei, akiknek az övénél jóval kevesebb iskolája volt, ők mondták meg, hogy mit csináljon, pedig neki kereskedelmi érettségije volt és beszélt angolul, németül, oroszul is.
Éltek, ahogy tudtak, aztán örültek, hogy a hatvanas évek elején megkapták ezt a kétszobás lakást a lakótelepen, nagy szó volt ez, főleg nekik, hiszen nem voltak kimondottan a rendszer kegyeltjei, de legalább ennyit kaptak! Gábor felesége a nyolcvanas évek közepén beteg lett és néhány hónap alatt meg is halt. Valami csúnya, alattomos betegség vitte el. Az öreg még mindig tartotta magát, már csak a lánya és az unokája miatt is. Aztán Anna disszidált Svédországba a családjával, csak pár évet kellett volna várnia és már mehetett volna szabadon, de azt mondta, nem tud, nem akar itt maradni. Vitték volna magukkal az öreget is, de ő nem ment. Ezután kezdett nagyon gyorsan leépülni. Valami megbomlott, tönkre ment benne. Az elméje nem bírta el ezt a sok csapást. Egy darabig még el tudta látni magát, a bátyja rendszeresen járt hozzá, pedig már ő sem volt jó állapotban és időnként a lánya is hazajött Svédországból. Aztán történt ez a nagy kiabálás. Nem sokkal később elvitték egy otthonba. Egyszer láttam a lányát is, egy elegáns, középkorú nőt, szomorú barna szemekkel, kontyba fogott barna hajjal, a lakáseladást intézte. Gábor bácsit nem láttam többet. Nem indult már el minden áldott nap délután fél hatkor a szokásos sétájára a parkban, barna öltönyben, barna kalapban, sétapálcával, mint egy régmúltból itt ragadt, békebeli figura, valami mementó…
(Illusztráció: Portrait of Patience Escalier)
