Okafogyott Oroszország? (Viktor Jerofejev: Az orosz lélek enciklopédiája)

Mit jelent ma orosznak lenni? Mennyiben állják meg a 90-es évek posztszovjet valóságában az évszázadok alatt Oroszországgal kapcsolatban felhalmozott klisék, sztereotípiák?

Aligha akad még egy ország, amely annyit foglalkozott volna saját identitásának meghatározásával, mint Oroszország, ahogy minden bizonnyal kevés olyan nép van, amelynek mibenléte annyit foglalkoztatta volna a külföldieket. A „Mi is Oroszország és hova tart?”, „Mit kezdjen Oroszország saját magával és múltjával?”, „Van-e egyáltalán orosz haza?” – és más, ehhez hasonló kérdések elementáris erővel jelentkeztek a szovjet birodalom széthullását követően.

 

Már a magyar rendszerváltás nyomán kialakult társadalmi és morális közállapotok számbevétele sem egyszerű, ám mennyivel bonyolultabb arról fogalmat alkotni, hogy hogyan festett mindez egy olyan országban, ahol a rendszerváltást a hidegháború és a befolyási övezetek, a világhatalmi státus, a szovjet birodalom és az állam széthullása kísérte. Ebben a tekintetben feltétlenül tanulságos Jerofejev regénye a magyar olvasók számára is, amely irodalmi kísérletként is figyelemreméltó.

Az orosz irodalmi újhullám egyik legismertebb képviselője, Viktor Jerofejev 1999-ben írt, és 2006-ban, magyar fordításban is megjelent regénye a fenti kérdéseket igyekszik körbejárni.

Az orosz lélek enciklopédiája, ahogy címe, (és különösen alcíme Regény enciklopédiával) jelzi, sajátos posztmodern műfaj-kísérlettel van dolgunk. Miként Milorad Pavić 1984-ben megjelent Kazár szótár című műve a szótárral kísérletezik, Jerofejev az enciklopédiát választja regénye keretéül. Mind a szótár, mind pedig az enciklopédia azzal az igénnyel lép fel, hogy egy adott dologra vonatkozó tudásunk összegyűjthető, valamiféle értelmes rendbe foglalható. A szótár-, vagy enciklopédia-regény különösen alkalmasnak ígérkezik letűnt birodalmak sajátosságainak archiválására.

Az enciklopédikus szemléletre utal Jerofejev regényének szerkezete is, hiszen a mű fogalmak, nevek köré, valamint négy nagyobb egységbe rendeződik. Ám ez egyben az enciklopédia paródiája is, hiszen az orosz lélek „tudományos igényű” leíráshoz segítéségül hívott fogalmak, úgy, mint számjelvény, munka, fáradtság, festőiség, célpont, Nyura néni, beleszarás, büszkeség, illemhely, Lenin, alsónemű, történelem, haza, fekáliatelep stb., kiválasztásában csak annyi a logika, hogy a szerző mindegyikről az oroszokra asszociál. Elrendezésük pedig már végképp teljességgel önkényes: a szerző az abc-rendezőelvtől is eltekint. A könyv így igazi hiperszöveg, a négyes tagolás ellenére sincs igazán vége vagy eleje, az olvasó bárhol belekezdhet, és kedve szerint ide-oda lapozgathat benne. Jerofejev regénye aforizmák, aranyköpések, bölcsességek, ugyanakkor mély filozófiai összefüggések, másutt ügyes vagy annál laposabb poénok hevenyészett gyűjteménye. Ám a műből minden töredezettsége, befejezetlensége ellenére is kihámozható valamiféle cselekmény is.

A regény egy összesküvés története, amelynek célja Oroszország jobb útra térítése. Ehhez pedig az orosz képlet, az orosz Formula-1., azaz az igazi orosz, Tahó megtalálására és meggyilkolására van szükség. Tahó kiiktatása ugyanis azzal az eredménnyel kecsegtet, hogy végre megszűnik Oroszország mesedimenziója, zavarossága, s ezzel megnyílhat az út egy új orosz fejlődés előtt.

A regény főszereplői egytől-egyig annak a szenvedélynek a foglyai, hogy minden áron meg akarják fejteni az „orosz rejtélyt”. Az elbeszélő, egy orosz író, sehogy sem találja helyét, állandóan az orosz lélek mibenlétén gondolkodik, mígnem maga is az összeesküvés részévé válik, olyannyira, hogy neki kell felkutatnia és megölnie Tahót, minden orosz tulajdonság letéteményesét. Pal Palics, minden rendszer erőszakszervezeti szakija, az összeesküvés kiagyalója, valamint beosztottja, Szása szintén Tahót üldözik. Mindketten igazi túlélő-művészek: Szása például hol zoknikkal csencsel, hol bankokat vásárol fel, a vallásokat és felekezeteket pedig úgy váltogatja, mint más a fehérneműjét. A regény külföldi szereplői is az „orosz rejtélyt” kutatják: míg az amerikai Gregory Peck az Oroszországba küldendő amerikai kémek tökéletes kiképezéséhez az orosz képletet keresi, francia barátnője, a nimfomán fiatal irodalmár, Cécile leginkább érzéki tapasztalatok útján bővíti ismereteit. A regény szereplői, Nyura nénit és a kapafogú menyasszonyt leszámítva, kivétel nélkül hiperműveltek, bármikor képesek filozófiai eszmefuttatásokra.

De ki is az a Tahó, akit mindnyájan üldöznek? A bunkó és brutális, ám szintén művelt Tahó igazi átváltozó-művészként maga a következetlenség: hol önkényúrként kormányozza az országot, hol terrorista, hol meg a demokráciáért vívott harc bajnoka, hol a Szovjetunió hőse, hol mezei gengszter, vagy pitiáner strici, ám minden helyzetben imádja az erőszakot és a könyörtelenséget. Szadista és szentimentális egyszerre: a gyilkolás közben szívesen „megsimogatja az emberiség buksiját.”, vagy ahogy egyik önkényúri utasítása hangzik: „Törjétek el az orrcsontját és öltöztessétek fel rétegesen!” Tahó utálja a zsidókat, és gyerekeket eszik, de könnyedén megbánja bűneit: ha a bűnbánathoz az kell, akár a legfanatikusabb szerzetes-aszkéta lesz. Túl jón és rosszon, állandóan a halállal játszadozik; gyilkol, de önmagát is lerombolja: egyszerűen „kiszúrja az élet szemét.” Néha négy lábon jár, máskor repül, de arra is képes, hogy öregként elaludva másnap fiatalemberként ébredjen fel.

Az „orosz rejtély”, Oroszország jövőjének kérdése maga a rögeszme, amely a „túlvilágon” sem hagyja nyugton a regény hőseit. Miután már szinte mindenki, így vagy úgy, gyilkosság áldozatává vált, beleértve az elbeszélőt is, Tahó és az elbeszélő egy rafináltnak szánt performansszal megalkotják a jövőt, az új orosz világkezdeményezést: felállítanak egy követ az új, ismeretlen Istennek Moszkvára való kilátással.

.

A regény számba veszi gyakorlatilag az összes klisét, amit az oroszok önmagukról eddig gondoltak és az összes képzetet, amelyet a külföldiek az oroszokhoz kapcsoltak. Ezekből felsejlik mind a különleges, de leginkább az „ördögi és lúzer” Oroszország. A regényben felvonultatott sztereotípiák hol Csaadajev, a francia Custine márki, hol a szlavofilok, a klasszikus orosz írók, vagy német gondolkodók írásaiból merítenek.

Oroszország a minden és a semmi országa, mágikus hely, a mese, az egzotikum, az igazi költészet, a féktelenség és a fenségesség birodalma.  De a balsors hazája is egyben, mintha az oroszokat szakadatlan szerencsétlenségre és szerencsétlenség előidézésére teremtették volna. Az oroszok rendetlenek, slamposak, alkalmatlanok a normális életre, az önelemzésre, a módszeres munkavégzésre és gondolkodásra, és nemcsak az emberi természet szélsőségeit, de a szabadság haszontalanságát is jelképezik.  Az örökös orosz utánzási hajlamnak pedig megvan az ezredvégi változata: a már levedlett nyugati „cool” szánalmas átvétele. Jerofejev aforizmákba tömörítve elemezgeti az orosz lélek különösségét: „A mindent igazolni tudásban rejlik az orosz igazság.”, „Oroszországban az élet az élet ellenére zajlik.”, „Minden elfelejtődik és megismétlődik.”, „Az oroszok morális színtévesztők.”, Az oroszok szeretik a gyilkolást”, „Oroszországban mindenki felesleges.”, „A haszontalanság az alkotókészség nulladik  fokozata.”, „Oroszországot gyarmatosítani kellene, de ki?” 

Jerofejev úgy tart szemlét az orosz civilizációhoz és lélekhez kapcsolódó sztereotípiák felett, hogy közben nevetségessé is teszi őket, kiváltképp, ami az oroszok kiválóságát, különösségét illeti: „Az orosz esetlensége sikkes. Hebegése költemény.”, a sokat emlegetett orosz festőiség pedig nem más, mint vérszomjjal átitatott szórakozás. Annál komolyabban veszi viszont az orosz jellem démoni vonásait: Oroszország az a hely, ahol mindig kiirtják a jobbakat, az oroszok különösen hajlamosak a becstelenségre: „az orosz az a nép, amely a nagymamát is karóra ülteti ”.

Az egész regényt átszövik a gyakran öncélú trágárságok, a testnedvekre és nemi szervekre tett kendőzetlen utalások, az emelkedett, magasztos dolgok és a legalpáribb testiség összecsúsztatása: „A Vörös tér a tetűség ellenőrzésére szolgál. Ha valakinek tetszik, az százszázalékos pöcs. Akinek nem tetszik, az is százszázalékos pöcs. Elvarázsolt térség. A Vörös téren számtalan népviseletbe öltözött pöcs járkál fel-alá.” „Oroszország egy nagy ázsiai valag.” Az orosz kultúra: ötcsillagos hullaház.” „Oroszország nem boldogult a világgal, ezért belerondít. Környezettudatlan.” Jerofejev Oroszország-átkozódása, és káromlása annyira szélsőséges és kérlelhetetlen, hogy e tekintetben biztosan Csaadajev örökösének tekintheti magát.

Néhol azonban megcsillan, Jerofejev kíméletlenül gunyoros, fekete humora is: „Történelem: Napfényes nap: nuku.”. Vagy másutt Jerofejev kommentárja se utolsó, amikor azt taglalja, hogy a franciákat mániákusan utánzó Oroszország egyszer csak kiábrándul Franciaországból, majd önmaga felé fordult: „Rejszolj hazám, az se rossz!”

Az elmúlt évszázadok során rögzült klisék felvonultatása közepette feltárul a 90-es évek, többség által megélt Oroszországa, az igazi orosz mélytársadalom. Merthogy az ezredvég Oroszországában nemcsak ügyeskedő túlélők, Szásák és Tahók, nemcsak a Côte d’Azur-ön mindent felvásárló újgazdagok vannak, hanem az örökös passzív áldozatok is, olyanok, mint Nyura néni, a Pravda takarítónője, aki egyszerűen átaludta a birodalom bukását és most „mint egy hátára fordított bogár, nem tudja, hogy mi történik vele.”

.

Az „Élő középkor” szócikk alatt Jerofejev mintha néhány oldal erejéig akaratlanul is kizökkenne a regényt uraló ironikus, trágár hangvételből. Megrendítő sorokban írja le az orosz roncstársadalmat, a romlott ágyútöltelékek hazáját, a lerongyolódott társbérleteket, a foszladozó villanyvezetékeket, az elhagyatott, szánalmas lavórokat, az örökös doh- és gázszagot, a magányos csöveket, a bődületes alkoholizmust, igénytelenséget, kedvetlenséget, az összerondított lépcsőházakat és kapualjakat, a kábult beletörődést, a reménytelenséget és a kezdeményezőkészség totális hiányát. „Ez hát az a népség, amelyik él, azaz nem él, hanem van, és amellyel ritkán számolunk valóságosként.” „Az elhanyagolt Oroszország ez: soha ki nem szellőztették, soha nem méltatták emberi szóra, nem is értette saját fejlődésének logikáját. S hány ilyen ember lehet? Milliók? Tízmilliók? „Csörömpölnek szobáikban silány kis kredenceik.” Moly rágta szét a díszpárnák plüsshuzatát.”

Az orosz mélytársadalom, a már-már állati sorban leledző nép többoldalas leírását a szerző egyébként a kiváltságosokhoz, az orosz értelmiséghez címzett egyfajta vádbeszédnek szánja. Jerofejev szerint az orosz tömeg, a nép, állapota Nagy Péter óta mit sem változott, ma is a legalpáribb demagógia kiváló terepéül szolgál, miközben az értelmiség, beléértve önmagát is, a humanisták, a szánakozók, a pragmatikus felvilágosítók, a pánikkeltők, az örökös népboldogítók rendre kudarcot vallottak. A szerző nem tagadja, hogy neki magának sincs elképzelése arról, hogy a néppel mi is a teendő: „Becsapjuk? Leléptessük? Átneveljük? Kivárjuk, míg kihal? (-) Egyvalami marad hátra: koncentrációs táborokba zárni őket. Csakhogy már úgy is ott vannak.”  Az orosz nép olyannyira ellustult, leépült, hogy már népnek sem lehet nevezni: „A felkapaszkodottak cinizmusa és az alullévők „beleszarása” (-) az, ami legyilkolja az orosz demokráciát.”

Az elfelejtett társadalom bemutatásakor Jerofejev nem mulasztja el hangsúlyozni, hogy az alullévők sem ártatlanok – attól hogy nyomorultak, nem feltétlenül jobbak, mint a róluk tudomást sem vevő kiváltságosak: „A nép az igaztalan ügy lényegét közvetíti Oroszországban.” Az orosz jövő az elbeszélő szerint csak akkor jöhet el, ha Oroszország kilép a népből, azaz ha szakít az individuumot negligáló  népbálványozással.

Jerofejev regénye horrorisztikus képet fest a 90-es évek Oroszországról, és az orosz emberekről.  A morális lezüllés, a brutalitás, a tömeges bűnözés, felelőtlenség, közöny, a drasztikus népességfogyás, alkoholizmus és a környezetrombolás nyomán kialakult anarchisztikus közállapotokra, a tömeges neurózisra az orosz értelmiségnek valamilyen választ kellett adnia. A 90-es évek végére egyre másra jelentek meg a történelem és Oroszország végét sugalló apokaliptikus írások.

A Jerofejev által képviselt úgynevezett fekete irodalom kimondja, hogy a klasszikus orosz irodalmi és filozófiai hagyomány nem folytatható. Szakítani kell azzal a hipermoralizmussal, miszerint az ember (a nép) alapvetően jó és boldogságra teremtett és bármelyik pillanatban megváltható, míg a gonoszért mindig a külvilág a felelős. Jerofejev szerint, ahogy azt egyik előadásában kifejtette, a klasszikus orosz irodalom morális és esztétikai megfontolásokból „elhazudta” az ember igazi arcát: miközben negligálta testi mivoltát, rosszra való hajlamát is eltagadta.  E szakítási kísérlet eredménye azonban lesújtó: az új moszkvai irodalom a végletes nihilizmus és elidegenedés, a teljes lenullázás irodalma, ahol esztétikai és morális szempontok szóba sem jöhetnek. Nincs megváltás, nincs boldogság, nincs poézis, csak szadizmus, naturalizmus, pőre testiség van. A „testet öltött” ember alapvetően gonosz, semmi fény nem lelhető fel benne.

És valóban az orosz valóság szép számmal ontja azokat a tényeket és jelenséget, amelyek a jerofejevi szemlélet jogosságát látszanak igazolni. Mert milyen ország az, ahol például Dimitrij Mevegyev elnökké választását egy moszkvai művészcsoport, a Vojna nemrég úgy kívánta támogatni, hogy a moszkvai Biológiai Múzeumban nyilvános orgiát rendezett? (Még a magyar sajtó is beszámolt róla, képekben is.) És milyen ország az, ahol e nagy művészi performanszban senki semmilyen kivetnivalót nem talál? Ám a fekete irodalom az irodalmat magát is megszünteti.

Aligha vitatható, hogy a kényszeresen moralizáló, humanizáló, állandóan megváltást, vagy legalábbis reményt ígérő orosz emberképet is súlyos felelősség terheli a huszadik századi orosz történelemért. A Szovjetunió széthullása végső soron a messianisztikus remény csődjét is jelenti. Jerofejevnek minden bizonnyal igaza van abban is, hogy a bolsevik forradalom és a szovjetrendszer rémtettei után nem lehet úgy írni, mintha mi sem történt volna. Ám aligha kerülhető meg a kérdés, hogy a jerofejevi emberkép alternatívaképes-e és nem vezet-e hasonlóan katasztrofális következményekhez. A végtelenített és parttalan „Hányjunk önmagunktól!” – bármekkora népszerűségre tegyen is szert akár külföldön is – ugyanis nem csak irodalmi, de bármiféle értelmes diskurzust lehetetlenné tesz Oroszországgal, de általában az emberi létezéssel kapcsolatban is. Ugyanakkor kérdéses, hogy ezzel az elbeszélőmóddal sikerülhet-e Oroszországot „feloldani a varázslat alól”. A szélsőséges, már-már szakrálisba forduló önátkozódás egy tekintetben a szakítást biztosan megkérdőjelezi: feltűnően jól illeszkedik az Oroszországot mindennek és (/ vagy) semminek tekintő, transzcendens önreflexió hagyományaihoz.

 

( Viktor Jerofejev: Az orosz lélek enciklopédiája, Európa, 2006, 280 oldal 2700 Ft)



Viktor Jerofejev: Az orosz irodalom filozófiája, Lettre. 26. szám 1997. Ösz. in http://epa.oszk.hu/00000/00012/00010/07.htm

Nyilvános orgiát rendeztek Medvegyevért, Index, 2008. március 14. http://index.hu/politika/kulfold/mdvszx5442/

A róka szól

Én vagyok a róka a mesékből. Nem, nem az a sajtos, dehogy. Hanem az örök róka, a bolygó róka, történetek élesztője, ez vagyok én.
Mert ugyan mi lenne nélkülem abból a sok meséből, abból a sok összehordott, nevetséges, de inkább szívszorító, engem mindenesetre halálra bosszantó történetből, amit öreg krapekok mesélgetnek ámuló unokáiknak, ha még így van ez egyáltalán…
A sajtos koma (testvérem mellesleg) nagyon okos és szerencsés alak, a rókanemzetség büszkesége, a pozitív ellenpélda (számomra főleg), ahogy apánk mondotta volt. Azért létezik, hogy láthassam, mennyivel jobb volna nekem, ha ugyanolyan szerencsésen forgolódnék a történetekben, mint öcsém, a végén sajttal gazdagodván, mert, ugye, folytatta bölcs nevelőnk, nincs is annál mocskosabb érzés, fiam, mint minden mesében elölről kezdeni azt, amit már rettenetesen unsz, és még csak egy parányi sajtreszelék sem jut neked.
– Ezennel rád ruházom ezt a hálátlan szerepet, édes gyermekem – suttogta a halálos ágyán –, amelyet annyira gyűlölök, hogy szívem szerint legkisebb királyfikat gyilkolásznék egész életemben a halál után. Légy méltó követőm, ó fiam, s vigyázz bundád minden egyes szálára. Metaforikus jelentésük van – s azzal lehunyta szemét.
Öcsém ekkor már énekórákra járt, de amúgy is nekem kellett volna továbbvinni a hagyományt; igaz, én örököltem többet, gyűlölt is az öcsisajt érte, azt sziszegte, hogy túltesz majd rajtam mindenben, fejre is állhatok a nagy vagyonnal (itt gonoszul felröhögött), s segíthetek a harmadik fiaknak életem végéig! Mondtam neki, hogy dögöljön meg, s a varjú lakmározzék a testéből, de ezen is csak nevetett.
Az örökösödési vitát emígy lerendezvén nekiláttam, hogy beteljesítsem azt, amit rám mért a sors: vesződni kezdtem a bamba királyfiakkal.
Mert a királyfi furcsa egy teremtés.
Először is, pontosan úgy néz ki, mint egy paraszt. Valószínűleg azért, mert a parasztok eszelik ki őket. (Igaz, én is egyszerű, vidéki rókának látszom első ránézésre… Hol vagyok én, ó, uram, hol vagyok a fejedelmi udvarokban használt, egészségesen fényes szőrű rókáktól, akiket hajtás előtt gondos vadászkezek táplálnak hetekig!)
Másodszor: nem értem, hogy apjuk, az öreg király, miért csinál először két vázlatosan és elnagyoltan rossz kölyköt, miért nem kezdi nyomban a harmadikkal, azzal a kis dundi rózsapofikával, aki szintén együgyű, de legalább nem olyan szemét, mint a másik kettő.
Mert ugye, miből élek én (nekem sem a jogdíj hozza a nyulat a konyhára), teszem fel a kérdést. Ülök, drága jó emberek, a fa alatt, s várom, hogy arra vetődjön a legnagyobbik fiú. (Aztán a középső s a kicsi. Mindig ebben a sorrendben jönnek – már nem áltatom magam.)
Ülök és növesztem a szőrömet, azt a metaforikust.
Aztán megjelenik az első királyfi, a legnagyobb.
Leül a fa alá. Pontosan az én fám alá ül le, mert az alatt a fa alatt neki el kell töltenie néhány vázlatos percet. (A fa is metaforikus, noha nem minden levelével, hanem anblokk, így mondják, ha jól hallottam.)
Kenyér, bicska elő, szalonna csak akkor, ha tényleg nagy a királyság. Nézem, nézem, aztán elősomfordálok, közelebb lépek, egészen a hagymaszagú, bűzös pofája elé. Mondom neki, adjál egy kis kenyeret, jóember. Az meg csak néz, mint a gomba, egyáltalán nem zavarja, hogy nicsak, itt egy állat, s beszél, hát ez meg hogy lehet, szóval ilyesmi meg sem fordul a fejében, csak néz a szemével, s aztán megrázza a nagy bugris fejét (mindegyiknek tele a haja szalmaszállal, fogalmam sincs, történetünk előtt hol éjszakáztak, de hogy nem palotában, az bizonyos), hogy nem.
Hogy dehogy ad.
Az évek megtanítottak arra, hogy ne guruljak nyomban dühbe, olyan vagyok, mint a kezes bárány, mostanában még egyszer kérek a hitvány kenyeréből, rólam igazán ne mondja senki, hogy aljas vagyok, s hivatásból, elsőre szopatok. Az meg csak néz, sőt, egyes találékony mesélők szerint (hűha, hogy szeretik az ilyet a néprajzosok, „az apróbb részleteket is kiszínezi”, mondják élvezettel, s közben a tarisznyájuk rojtjait babrálják!) egy jó nagy husángot kap elő, s ráver a hátamra, hogy csak úgy porzik.
Pedig ugye, ha kölyökkorában a kretén apja olvasott volna neki legalább egy mesét, most egészen más sors várna rá. De mindenki a maga szerencséjének s szőrcsillogásának a kovácsa, mondom én ilyenkor, arrébb sétálok, s szánalommal vegyes undorral nézem, ahogy vitézül elindul, bele a nagyvilágba.
Noha manapság egyre kevesebb királyfi jár erre (úgy tűnik, nem trendi már ez a fajta mese), én tudom a dolgomat, visszaülök a fa alá, szorgalmasan várok, s a nagy után általában tényleg beesik a középső testvér.
Ha szabad ezt mondanom, ez még a bátyjánál is köcsögebb, üt az első szóra, nem szereti, ha ugatnak az állatok, mondja, kopasz és nagyfejű, nem is ennék az avas szalonnájából, még ha adna, akkor sem.
(Itt jut eszembe, igazán bajban lennék, ha mondjuk egyszer az első két testvér közül valamelyik nem kergetne el, hanem így szólna: nesze, róka koma, töltsd meg a beled, ne mereszd itt a szemed, bazmeg! Mert ugyan mihez kezdenék akkor?! Mit tennék? A szabályzat azt írja, hogy az első kettőnek nincs szőr, még akkor sem, ha leszopnak (Isten ments.). Ott állnék valószínűleg, pofára esve, a szerencsétlen jószívű meg várna valamire. (Szőrre, na ja, hogy megfújhassa, s mindenféle kívánságot suttoghasson a fülembe aztán.) Én meg tépelődnék, mindjárt itt a kiskirály, gondolnám, mi lesz azzal, főne a fejem, szépen ideér nekem, szőr persze nincs, ő meg körbejárja a küldetést tiszta potyára, mert ez az ábrándos itt előttem addig learat minden babért, megdug minden (szintén király)kisasszonyt. Jobb is, hogy nem történik ilyesmi, gondolom, amikor megnyugszom, azért vagyok hagyományos mesék hőse, hogy minden hagyományosan, hadd mondjam: tradicionálisan történjék velem és általam.)
Szó nélkül eltűröm hát, hogy rámhúzzanak a husánggal (igaz, olyan is akad, aki csak nyelvet ölt, mostanában egészen kicsi, óvodás királyfik is elindulnak szerencsét próbálni, ha már az összes pályát megcsinálták otthon a Diablóban), s nézem, amint eszik a penészes kenyerüket vagy isszák a kakaójukat. Alig bírom kivárni, hogy elhúzzanak, s folytathassam az asszonnyal az ebédet – nálunk ugyanis munkanapokon is kacsasült van.
Szóval lefutom a két (még egyszer: amúgy teljességgel fölösleges) kört a két fajankóval, s várom a legmarhábbat, a kicsit.
Legkisebb királyfinak lenni talán a legszarabb dolog a világon.
Én nem tudom, mi folyik ezekben a királyi udvarokban, de nagy a gyanúm, hogy a két báty rendszeresen elveri az öcsköst, s apjuk, a „nagy király”, ahelyett, hogy lekeverne azoknak egy-egy pofont, csak adja a lovat alájuk: előszeretettel csúfolja a kicsit ő maga is, s ironikus megjegyzéseket fűz a versekhez, mivel ezek a legkisebb fiúk általában verseket is írnak (vagy legalábbis szavalnak). Úgyhogy mire elindulnak szerencsét próbálni, teljesen szét vannak frusztrálva, gyávák és oda az életkedvük, mondják is nagy flegmán, hogy egy életem, egy halálom, mert nekik már úgyis mindegy.
Nemsokára odaér a kiscsávó a fa alá, látszik rajta, hogy be van tojva, a szeme egyik zizzenő falevélről a másikra ugrál (ezeket persze egy hosszú dióverő bottal mi lökjük le az ágakról az asszonnyal, szerintem ennyi szórakozás igazán kijár nekünk is). Nekiveti a hátát a fatörzsnek, s előveszi a cipót (van olyan is, különösképp a vékonyabb dongájúak között, aki müzlit zabál), kinyitja a bicsakot, vívóállásba helyezkedik, kicsit döfköd vele, ilyenkor nem fél, hősnek képzeli magát, gyermek még az istenadta, mosolygunk össze a feleségemmel. (Jaj, ez az asszony! Egyfolytában ott nyüstöl a seggemben, s nézi, hogy dolgozom, néha az agyamra megy. Mondtam már neki egy párszor, hogy menjél fiam, s fogjál nyulat, a faszomba, de ő csak néz, s úgy látom, nagyon büszke rám, hogy ilyen járatos vagyok a hagyományban. Persze máskor meg be kell látnom: úgy megszoktam már, hogy nem is tudom, mi lenne velem nélküle… bár alighanem semmi különös, hiszen agglegény koromban is ezt csináltam reggeltől napestig, s akkor még hétvége vagy egyéb ilyen kedvezések sem voltak.)
No, de ott tartottam, hogy megjön a kis pojáca, eszik nagy hősiesen, s akkor én – egy adott pillanatban, ahogy atyánk tanította – eléje toppanok: adjál egy falás cipót, kicsi gazdám, mondom neki táltos koma modorában, csak éppen unott hangon (mert még lelkesedjek is, mi?!). Annak meg a bicskája megáll a levegőben s a morzsa a nyeldeklőjében, köhög, hogy az asszonynak kell hátba veregetnie, attól aztán tényleg majd’ elájul, jesszusom, nem egy, hanem két beszélő róka! Remegve nyújtja át az egész cipót (a múltkor egy különösen félőstől két zacskó csipszet szereztem), s a tekintete könyörög, hogy akármit megtesz, csak ne üssek. (Jaj, mit nem adnék, ha egyszer valamelyik rámvágna vagy belém rúgna, tán még a csizmáját, azaz a bocskorát is megcsókolnám!)
Ami ilyenkor következik, tényleg szörnyű: először is lelket verek bele, s elmondom neki, hogy öregem, rendes csákó vagy, hogy tényleg adtál, látod, én vagyok a te jó szerencséd, ide lettem vezérelve, hogy a fene megenné, az utadba, nem leszek hálátlan, satöbbi, satöbbi. Aztán lejátszunk még néhány kötelező udvariassági meg ömlengő kört, s végre (végre?!) elérkezünk a nagyjelenethez (legalábbis számomra az): amikor ki kell tépnem a szál szőrt a bundámból. Eszméletlenül fáj, a franc tudja, miért, talán mert – mivel, ugye, metaforikus – nagyon be van ágyazódva a tüszőbe, s nehezebben jön ki. Van, amelyik inkább szakad, az ilyeneknek a tövük gyullad be két-három nap múlva, tiszta katasztrófa ez a része a mesének, úgy nézek ki utána, mint valami ragyás, baszatlan, szingli szűzróka, csúfol is az asszony, hogy na, nyomkodhatom a pattanásaidat, róka koma!
Érkezik aztán néha olyan mohó alak is, akinek rögtön három szál szőr kell, ez a halálom, kész vagyok az ilyen történetektől, meg tiszta ideg s gyulladás hetekig, az asszony meg majd megszakad a nevetéstől!… Mondtam is neki, beváglak ide magam helyett, hülye picsa, mit röhögsz, azt hiszed, ezeknek a királyfiknak számít, hogy te vársz itt vagy én?! Azt se tudják, mi a különbség a nőstény róka meg a hím róka között, ezek már városiaknak képzelik magukat, a falu szélén a táblára a név alá odaírják, hogy sziti, hát mit vársz tőlük?! Ilyenkor aztán elhallgat, s csend van egy darabig.
Egyszóval szőrök ki, a királyfi meg elindul velük. Persze, nyomban erős lesz, szinte hegyet lép, mint ama bizonyos Mohamed, én vagyok a hibás, mert olyanokat mondok neki, hogy ha baj van, öregem, csak fújd meg azt a szőrszálat, s nyomban ott termek, mindent elintézek! Ha pedig valaki bántani akar, mondjad, hogy az én haverom vagy, kotródik az összes medve az útból, meglásd, szóval átmosom az agyát, ahogy tanultam, rendesen.
Megy, mendegél a legkisebbik fiú, s persze azt hiszi, most már mindent lehet neki, hogy például akár a vízen is át tud menni, mint ama bizonyos Jézus. Aztán mikor kiderül, hogy mégsem (mert miért is lehetne? Szőrrel lehet hegyet elhordani egy éjszaka alatt, meg szétválasztani a gyöngyöt a disznótól, de száraz lábbal pocsolyán átgázolni nem lehet, még a faszom is nem kéne?!), ott káromkodik nekem, mi meg röhögünk az asszonnyal, hogy fáj bele az oldalunk – direkt úgy választottam fát, hogy legyen a közelben egy pocsolya, amelyik még nyáron sem szárad ki. Egy kis másféle szórakozás, ennyi belefér, nem?
Aztán már csak ki kell várni azt a csepp időt, amíg a hülye királyfija megtalálja a gonosz királyt, sárkányt vagy boszorkát, s a kollega, látván, hogy megint milyen amatőrt küldtek a nyakára (mondom is néha, szinte versbe szedve, hogy inkább vagyok róka az országút fájánál, mintsem rút boszorka a mese végénél), mindenféle próbát kieszeljen, hátha ezzel sikerül lekoptatni. Vágja ki az erdőt, hordja el a hegyet, válogassa szét a fehér homokot a vöröstől, persze egyetlen éjszaka alatt – ilyen dolgok vannak általában, a munkatársak sem fárasztják magukat, hogy valami érdekeset találjanak ki, több ezer éve csinálják már ők is.
Persze a gyerek meglepődik, áll, mint az apja tehene az üres jászol előtt, s azt sem tudja, hogy kell megfogni a fejszét. Látszik rajta, hogy mindjárt elájul a félelemtől, mi lesz itt reggel, lefejeznek, motyogja, remeg a lábszára, s gyakran még a könnye is kicsordul (ilyenkor leveszi a szemüvegét, s papír zsebkendővel törölgeti magát – elképesztő, hova jutottunk!). Aztán hirtelen megvilágosodik, hogy jé, a rókaszőr, keresni kezdi, kotorászik a zsebében, ott állok tőle tíz méterre, alig bírom kivárni, hogy megtalálja, de meg kell várni, ez a szabály, sajna… Aztán előkap egy szőrt, de persze az a töke szőre, fújja az idiótája, mintha klarinét lenne nádsíppal a hegyében, de persze semmi, a nagy erdő még mindig ott van, s úgy röhög, hogy zöld bele. Aztán végre rájön (ez is mindig ugyanúgy történik), hogy az ő szőre parasztosan fekete, az enyimé meg faszán vörös, mint egy igazi úri rókáé, így már megtalálja, megfújja, én meg, mint egy hülyegyerek, odafutok („ott termek”, értik, ugye?) s kezdem, hogy így kicsi gazdám, meg úgy kicsi gazdám, mit tegyek, miben legyek a segítségedre?
Ő csak szipog s mutatja nagy durcásan az erdőt, én meg sóhajtok, s elkezdem kivágni, fütyörészek közben, s néha odalesek, mit csinál. Higgyék el, még soha egyetlen királyfi sem jött oda, hogy né, te, róka koma, húzzuk ketten azt a fűrészt, vagy hogy most én vágom egy darabig, menj, szusszanj egy keveset… Ehelyett ott állnak az erdő szélén, és sírdogálnak, de van olyan is, aki a királykisasszony egész alakos portréjára recskázik – én meg dolgozom, mint a bolond.
Reggelre alig állok a lábamon, úgy ki vagyok nyiffanva, a gyerek meg jön (most már magabiztosabb, úgy fújja a szőrszálat, mint a sípot), hogy izé, te, mi vagy, figyi, nem lehetne, hogy ezt a hegyet is elhordod, vagy mi. Válaszolok neki, hogy most meg mi a tökömet mondjak, persze, hogy nem lehetne, de muszáj, a fene a beleteket enné ki, s azzal nekilátok. Jó, hogy van a madár, tudják, a kismadár, az mindig jön, segít, a csőrével hordja, persze nem sokat ér az egész, de legalább van társaságom, igaz, beszélgetni nem lehet vele, mert ha kitátja a csőrét, még az a kis hegymorzsa is kiesik belőle – röhög öcsém eleget rajtam.
Ne is kérdezzék, hogy tudom másnap reggelre elhordani, mert kurva nehezen.
A végén már alig kapok levegőt. S akkor még mindig hátra van a harmadik próba, amit szintén én teljesítek, na attól aztán meg lehet kergülni, általában ez a szétválogatósdi, hát nem kívánom senkinek. Harmadik reggel káprázik a szemem, s ötnek látom a királyfi önelégült pofáját, mondjuk, lehet is annyi, úgy megered a hangja. Ilyenkor, ugye, várna az ember valamit, nem jutalmat, tényleg, hanem egy jó szót, egy köszönömöt, de nem, ezek, öregem, ezek olyan szemtelenek, hogy semmi… egyből rohannak a királyhoz, s dicsekedve előadják, hogy készen vannak, tessék, ki van vágva, el van hordva, szét van válogatva.
Én meg ott fekszem a porban, kinyúlva, alig tudok mozdulni, s hát egyszer csak látom, amint jön a fiú, azaz nem is jön, hanem hintón parádézik az idióta nejével. Persze már akkora király, hogy meg sem ismer, illetve megismer, csak félrefordul, pedig én emelem a kalapomat, akarok valami szépet mondani nekik én is, hogy sok boldogságot, vagy ilyesmi, de nem hajlandó megismerni, már büdös neki a róka. Ilyenkor felkapok egy követ az út széléről, van elég, hálistennek, s odabaszom, hogy csak úgy reccsen; nem nézem én, melyiket találja, a lényeg, hogy vér folyjon! Aztán megyek vissza posztolni, a fa alá, tiszta csoda, hogy felnőtt, vén róka létemre még hiszek olyasmikben, hogy munka meg becsület.

Egy anya, egy őrült, meg egy néma falu – 35. fejezet

Marcost igazán nem lehetett nagy társalgónak nevezni. Rozoga régi Citroënje volt, az úgynevezett „Kacsa”, erre a képzettársításra csak ráerősített a citromsárga szín. Vikinek mindig is tetszettek ezek a kocsik, sokkal inkább, mint a modernebb formájúak. Volt bennük valami esetlen kedvesség. Marcos maga is elég esetlennek tűnt. Hogy érezhette magát két gyönyörű emberpéldány mellett a munkahelyén? Antónióra valószínűleg kicsit féltékeny lehetett, csodálta, és felnézett rá, de igazán nem irigyelte. Nem volt irigy természetű, vagy ha mégis, ügyesen leplezte.
Viktória nem bánta, hogy Marcos alig szól hozzá. Mikor kiléptek az estorili ház kapuján, úgy érezte, mintha hosszú betegségből épült volna fel, sápadt volt, gyenge és nagyon fáradt. Legszívesebben hotelbe ment volna arra a két éjszakára, de nem akarta feleslegesen költeni a pénzt, azt sem tudta, mennyit kell majd pontosan fizetnie az új albérletben, Conceição úgy tájékoztatta Antóniót, hogy több üres szoba is van a házban, majd Viki kiválasztja az ízlésének és pénztárcájának megfelelőt.
Chão de Maçãs, António szülőfaluja, mely magyarul annyit tesz: az almák földje, arról nevezetes, hogy vasútállomásának névtáblájára Fátima is ki van írva, ugyanis itt van a kegyhelyhez legközelebbi állomás, ahonnan busszal lehet továbbmenni. Az úgynevezett északi vasútvonal megy át a falun, ennek köszönhetően a vasútállomás a helység méreteihez képest hatalmas, sőt van egy nevezetes alagút is itt, ráadásul a település egyszerre két megyéhez is tartozik. Vikinek az volt a benyomása a falu láttán, hogy valami különös álomba csöppent. A poros utcákon szinte senkit nem lehetett látni. A környék száraz volt, a talaj tele kövekkel, olyannyira terméketlennek tűnt, hogy még állatok legeltetésére sem látszott alkalmasnak – talán, ha kecskéket lehetett tartani. Kicsit Görögországra emlékeztetett az egész, a lány szinte az ókorban érezte magát. A földeken derékmagasságú falak emelkedtek, mint később Viki megtudta, ezek a birtokhatárokat jelezték, de tulajdonképpen csak azért rakták egymásra a parasztok a sok követ, hogy nyerjenek egy kis termőterületet. Nagy kertkultúra elképzelhetetlen lett volna (ezért is olyan ironikus a falvacska romantikus neve), de különböző fenyők, magyaltölgyek és olajfák meg tudtak kapaszkodni a terméketlen talajban. Viktória érezte a táj mozdulatlanságát, keménységét, reménytelenségét és vad szépségét. Mert valóban gyönyörűek voltak a kis ligetek, amelyekben az olajfák árnyéka és egy forrás hűsítő lehelete képes volt némi enyhet adni az általános nyerseség közepén. Viki nem csodálkozott túlságosan azon, hogy pont egy ilyen tájon jelent meg a Szűzanya. Illetve hogy egy ilyen tájon vélte őt látni három szerencsétlen, éhségtől és fáradtságtól gyötört, a papok által megfélemlített mezítlábas pásztorgyerek. Sosem hitt abban, hogy a Szűzanya, ha valóban megjelenik, arra biztat szerencsétlen hat-hét éveseket, hogy azt a kevés kenyeret, amit egy napra kapnak, a birkáknak adják a bűnös lelkek üdvössége érdekében. Egy normális anya soha nem mondott volna ekkora hülyeséget. Vagy a saját fiát is arra biztatta, hogy éhezzen a negyvenfokos júdeai hőségben? Talán nem lehet éppen a szervezetük legyengülésére fogni, de a spanyolnátha a pásztorgyerekek közül kettőt nemsokára el is ragadott. A harmadik akkor, mikor Viki a környéken járt, még mindig élt, persze szigorú klauzúrában, karmelita nővérként. Fátima pedig az Iria-barlang jelenéseinek és a napcsodának köszönhetően Portugália legjövedelmezőbb üzleti vállalkozásává nőtte ki magát.
Mindezt persze Viki nem egyszerre tudta meg, mikor megérkezett a faluba, csak halvány fogalmai voltak a környékről. Egy kicsi, földszintes házba vitte Marcos, épp csak kitette a csomagjait, köszönt az egyenes tartású, szikár, fekete kendős és gyászruhás asszonynak, António anyjának, és már ment is vissza Lisszabonba.
Dona Maria Aparecida ritkán mosolygott, és Viki ezen ritka alkalmak egyikét sem tapasztalhatta meg. Szigorúan, csaknem megvetően mérte végig a külföldi kisasszonyt, és intett neki, hogy lépjen be.
– Nem tudom, a fiamnak mi jutott eszébe, hogy ideküldött, kislány – mondta barátságtalanul. – De azt előre megmondom, hogy itt tisztességesen kell ám viselkedni.
A vékony textilfüggönyökön átszűrődő nap fényében fürdő, szegényes berendezésű, elég tágas szobába vezette Viktóriát. A szoba talán nappaliként szolgált, több heverő is volt benne, elég ocsmány rajzolatú virágos ágytakarókkal lefedve. A sarokban egy nyáladzó öregasszony ücsörgött, valami kézimunkával a kezében, amelyen azonban legkevésbé sem dolgozott. Zilált, ritkás, szürkés haja apró kontyba volt fogva, ráncai a napfényben kegyetlen pontossággal rajzolódtak ki. Az ürességbe bámult, és járt az állkapcsa, ugyanakkor egyfolytában dünnyögött, és csóválta a fejét.
– Ez itt Teresa, az unokanővérem. Amint látod, gyengeelméjű szegény. De nagyon jó megfigyelő. Szemmel tart majd téged is. Rendkívül kíváncsi.
– Nagyon megnyugtató – felelte Viki jobb híján. Úgy érezte, ennél lehangolóbb helyen és emberek között még sosem járt.
– Itt fogsz majd aludni – mutatott Dona Aparecida egy heverőre az ajtótól jobbra. Mi a hálóban, António meg a régi gyerekszobában. Ne is próbálj meg átmenni hozzá éjjel, mert Teresa néni észreveszi, és sikítozni fog. Nagyon kellemetlen hangon tud sikítozni.
– Eszembe sincs átmenni éjjel Antónióhoz. Csak pihenni szeretnék. És köszönöm, hogy befogadnak erre a két napra.
– Nem mondhatnám, hogy szívesen. De most már mindegy, az én nagyfiamtól nem tudok megtagadni semmit.
Az asszony arca egy pillanatra ellágyult, felsejlettek benne egy valamikor nagyon szép nő vonásai, egy nőé, akit olyan keménnyé edzett az élet, hogy már egy mosolyt sem engedélyezett magának. A gyerekei elhagyták, a férje rég meghalt, és gondoskodnia kellett egy gyengeelméjűről, akivel még az ágyát is megosztotta, valószínűleg, mert félt, hogy amikor ő nincs ébren, valami őrültséget követ el, mondjuk, felgyújtja a házat. Viktóriát nem sértette, hogy az asszony betolakodót lát benne. Valóban az is volt.
– Te tudod, hogy Antóniónak menyasszonya van, ugye? – kérdezte az asszony újra kemény arccal és metsző hangon.
– Raquelre gondol, Dona Aparecida?
– Tehát ismered.
– Ismerem.
– Én még nem. António soha nem hozta le ide. Biztos szégyelli, ahogy élünk.
Tárgyilagosan mondta ezt, sajnálkozás nélkül.
Viki nem mondott ellent. És eszébe sem jutott, hogy közölje, Raquel már nem António menyasszonya.
– Gőgös lány lehet – jelentette ki Dona Aparecida. – Kis francia. Nem csoda, hogy finnyás idejönni.
Teresa ekkor hirtelen iázni kezdett, mint egy valódi szamár, egyébként sem szabályos arca eltorzult. Dona Aparecida odalépett hozzá, és a homlokára tette a kezét, halkan dünnyögött, mintha állatot csillapítana.
– Menj ki a kertbe, Vitória, idegesíti a jelenléted. Majd szólok, ha lecsillapodott.
Viki gyorsan kikapott egy könyvet a táskájából, és kiszaladt a kertbe. Kegyetlenül tűzött a nap. A lány behúzódott egy hatalmas fa, talán magyaltölgy árnyékába, és leült az ott felejtett kisszékre. Hogy fogja ezt kibírni? Miért bünteti így a sors? A pokol egyik bugyrába is le kell szállnia, mielőtt újra elindulna felfelé? Vagy így kell megtisztulnia a paráznaság ocsmány fertőjétől? Ebben a szikár, szúrós kövekkel teli siralomvölgyben?
Nagy sokára kijött érte Dona Aparecida.
– Lenyugodott, el is aludt. A hálóban fekszik. Csöndben kell maradnunk, nehogy felébredjen.
Viki szinte lábujjhegyen ment vissza az asszonnyal, aki a konyhában ültette le. Ez a konyha akár lehetett volna középkori is, fekete volt a sok füsttől, amely az évek során megrekedt benne. Csak az ajtón keresztül szellőzött. Fafűtéses tűzhelyen készültek az ételek, és kolbászok, oldalasok függtek szabadon az alacsony plafonról.
– Éhes vagy? – kérdezte Dona Aparecida.
– Egy kicsit.
– Tudsz főzni?
– Magyar ételeket igen. Portugálokat még nem.
– Antóniónak sosem főztél?
– Nem.
– Szeretném, ha a menyasszonya tudna főzni.
– De én nem vagyok a menyasszonya.
– Lehet, hogy még nem. De ha idehozott… Nem veszett össze azzal a kis franciával?
– Ha összeveszett, majd ő elmondja, nem az én tisztem, hogy erről beszéljek.
– Vagyis összeveszett.
– Én ilyet nem mondtam.
– Látom rajtad. És azt is látom, hogy rossz a lelkiismereted.
– Kérem, Dona Aparecida, muszáj erről beszélnünk? Nem szeretném…
– Tudnom kell, hányadán állunk. A fiam nem sokat mond el nekem az életéről. Azt hiszi, nem érteném meg.
Viki hallgatott.
– Egyél – tett elé egy szelet kenyeret Dona Aparecida. – Tessék, van itt házi kolbász is. Magam készítettem.
– Köszönöm.
– Kérsz egy kis cikóriakávét? Mi itt azt szoktunk inni. Tejjel.
– Igen, nagyon jól fog esni.
Az asszony feltette a vizet, és elővette a friss tejet a hűtőből. Viktória addig észre sem vette a hűtőt, valahogy annyira belesimult a cseppet sem modern környezetbe.
– Friss tehéntej, a szomszédból hozom.
Viki remélte, hogy nincsenek benne baktériumok, de nem merte volna visszautasítani a tejet csak azért, mert nem pasztörizált.
Az asszony nézte, ahogy eszik, ő maga nem is ült le.
– António a legidősebb fiam.
– Igen, mondta, hogy van két fiatalabb testvére.
– Amikor az apja meghalt, el kellett mennie Lisszabonba, hogy eltartson bennünket. Ezért nem tanulhatott, nem válhatott belőle doktor.
– Még mindig válhat belőle, ha szeretné – mondta Viki.
– Harmincéves.
– Sosem késő.
– Túl fiatal vagy ahhoz, hogy tudd, mikor késő.
Az asszony kemény mondata elnémította Vikit.
– Nem akarom, hogy a menyem lenézze a férjét – folytatta az anya.
A lány tiltakozni akart.
– Én nem…
– Te külföldi vagy. Nem tudom, honnan jöttél, de nem is érdekel. Szeretném, ha békén hagynád a fiamat.
– Eszem ágában sincs férjhez menni hozzá.
– Miért, talán olyan sokra tartod magad?
– Nem erről van szó. Csak barátok vagyunk.
– Ismerem azt, amikor egy lány és egy férfi barátok. Lehet, hogy falusi özvegy vagyok, de én is láttam már kiszívott nyakat az életemben.
Viktória mélyen elpirult. Ő nem vette észre, hogy egy hatalmas vörös folt éktelenkedik a nyakán. A szerelmi játék egy árulkodó jele. Lesütötte a szemét, még rágni is elfelejtett.
– Egy férfinak megvannak a maga testi szükségletei. Ha a lányom lennél, véresre vernélek. De nem vagy a lányom. És nem akarom, hogy a menyem légy.
– Dona Aparecida, nyugodjék meg, nem leszek a menye! – emelte fel a hangját Viki.
– Hallgass! – sziszegte az asszony. – Még felébreszted Teresát.
Csöndben voltak pár pillanatig, hogy meggyőződjenek róla, a bolond alszik-e még. Nem hallottak semmi zajt.
– Én megmondtam a véleményemet. Remélem, te is tartod ahhoz, amit állítottál. A fiam a legjobbat érdemli. Csak a legjobbat.
Viki hallgatott. Az asszony vad szeretete meghatotta és elszomorította. Közelebb érezte így magához António anyját, mintha kedvességgel vette volna körül, és csupa mosoly lett volna egykor szép arca.
António délután érkezett meg. A három nő némán ült a nappaliban. Dona Aparecida kötőtűi szorgalmasan koccantak egymáshoz, Teresa ostoba tekintete mereven Viktóriára szegeződött, aki erről igyekezett nem tudomást venni: olvasni próbált. Amikor meghallották az autó kézifékjének hangját, Dona Aparecida kötőtűi lelassultak. Teresa ingatni kezdte a fejét. Viki felnézett a könyvéből.
– Anyám! Hogy van? És Teresa néni? Nem volt ma rohama? Volt? Súlyos? Na, akkor jó. Most már nyugodt lesz, Teresa néni, ugye? Hoztam magának egy kis süteményt Lisszabonból. A kedvencét.
– Nem kellene elhalmoznod édességekkel, fiam.
– Ugyan már, anyám, szegénynek legyen valami öröme ebben az életben. Nos, Teresa néni, kér belőle?
A gyengeelméjű asszony csak helyeslően makogott, de az arca földöntúli boldogságot sugárzott, Viktória úgy gondolta, inkább António megjelenése, mint a süti miatt, amelyet egészben akart betömni a szájába.
Dona Aparecida majdnem mosolygott. De csak majdnem. Igyekezett szigorú maradni, nehogy imádott fia észrevegye, mennyire örül neki. A két nő mégis valósággal kivirágzott António jelenlétében. A férfi nem is sejti talán, milyenek, ha ő nincs ott.
– Vick – fordult végre a lány felé. – Pihentél egy kicsit?
– Persze. Egész nap nem csináltam semmit.
António leült mellé a heverőre. Szórakozottan a kezébe vette a kezét. Dona Aparecida rosszallóan vette tudomásul a gesztust, de nem szólt semmit.
– Te viszont nagyon fáradt lehetsz – súgta oda a férfinak Viki. – Hány órája vagy talpon?
– Már nem is tudom.
– Fiam, nemsokára vacsorázunk. Kimegyek megmelegíteni a levest. Addig figyelj Teresára.
– Rendben, anyám.
Viki arra gondolt, hogy Dona Aparecida tulajdonképpen fordítva gondolta: Teresának kell szemmel tartania őket. António hátradőlt a heverőn, és ezzel a lendülettel hátrébb húzta Vikit is.
– Nagyon hiányoztál – súgta oda neki, és megszorította a kezét.
A lány Teresát leste, az meg őt. Néhány süteménymorzsa ott ragadt az állán, és a nyelvét nyújtogatta, hátha eléri őket.
– Anyád figyelmeztetett, hogy itt tisztességesen kell viselkednem – súgta vissza Viki.
António halkan nevetett.
– Letámadott?
– Szigorú asszony. És valósággal istenít téged. Fél, hogy hozzád akarok menni.
– Nem talált méltónak?
– Szerinted van olyan nő, akit méltónak találna hozzád?
– Nem tudom – sóhajtotta António –, valószínűleg nem.
– Ezért nem nősültél meg eddig?
– Nem. Fogalmam sincs. Valahogy nem jött össze.
– És Raquel? Anyád szerint a menyasszonyod – volt. Megsejtette, hogy összevesztetek.
– Raquel soha nem volt a menyasszonyom. De anyám ilyen kategóriákban gondolkodik. Én meg ráhagyom.
– Szerintem sokkal többet tud az életstílusodról, mint gondolnád. És sokkal jobban megérti.
– Úgy találod? Annyit beszéltetek?
– Nem, sokat nem beszéltünk, de elég egyértelműen fogalmazott.
– Ne haragudj rá. Nagyon kemény élete volt.
– Tulajdonképpen kedvelem anyádat. Ugye, meglep? Pedig igaz. Valahogy illik ebbe a tájba.
– A tájba?
– Mintha ő is a táj része lenne. Olyan kemény és vad, mint ez a köves talaj.
– Megihletett a falu, úgy látom.
– Félelmetes egy hely.
– Vacsora után elviszlek valahová, ami tényleg félelmetes. Már ismerem az ízlésedet, tudom, hogy szereted a vad dolgokat.
Dona Aparecida megjelenése vetett véget a sugdolózásnak. A vacsoránál nem sok szó esett, leginkább Teresa szörcsögését hallgatták. Viki felajánlotta, hogy elmosogat, de Dona Aparecida nem akarta, hogy láb alatt legyen a konyhában. António pedig még naplemente előtt el akarta vinni arra a félelmetes helyre.
Gyalog indultak neki. Hamar kiértek a faluból, botladoztak a köves talajon, kerülgették a szúrós aljnövényzetet, António ismerte minden fa és bokor nevét, néha felhívta Viki figyelmét egy-egy madárra, pillangóra, a kövekről és a terméketlen talajról beszélt. Végül egy hatalmas, kiégett fenyőhöz értek, amely feketén meredt az ég felé, alatta kisebbfajta szakadék nyílt.
– Hogy tetszik?
A fenyő valóban különleges látványt nyújtott.
– Nagyon romantikus.
– Romantikus?
– Mint odafent, a mór várban. Ott is nagyon romantikus volt.
– Tényleg?
– Kár, hogy nem egy olyan férfival voltam…
– Most is valaki mással szeretnél itt lenni?
Viki a férfi arcába nézett.
– Ne beszéljünk erről.
– Persze, ne beszéljünk. Nem is azért hoztalak ide, hogy beszéljünk.
Hirtelen átfogta a derekát, és csókolni kezdte, ismerős, mégis meglepő vadsággal. Viki megtántorodott, nem tudta, hogyan reagáljon, a teste már hozzászokott António minden porcikájához, ismerte a ritmusát, a leheletét, a szagát. Néhány pillanat múlva mégis visszakozott.
– Ne, most ne!
– Miért?
– António, kérlek. Vége ennek az őrült hétnek. Magamhoz kell térnem. Elég volt ebből az állandó… paráználkodásból.
A férfi elengedte. Leült egy kőre.
– Nem értelek. Azt hittem, szereted csinálni.
– Nem azt mondom, hogy nem szeretem. De ez nem normális, amit mi műveltünk. Nem szeretjük egymást. Nincs semmi közünk egymáshoz.
– Mi az, hogy semmi közünk egymáshoz?
– Nem ezt akartam mondani. Én nagyon kedvellek, és hálás vagyok neked. De hétfőn visszatérek a normális életembe.
– És ebben a te normális életedben nekem már nincs helyem? Ezt akarod mondani?
– Nem. Persze, hogy nem.
António automatikusan az ingzsebébe nyúlt, és bosszankodva fedezte fel, hogy nem hozott cigarettát.
– Nézd, Vick, nem értelek. Tegnap még szívesen dugtál velem, most meg úgy tolsz el magadtól, mint valami leprást. Pedig ma este semmi más programod nincs. Ha anyám miatt aggódsz, megnyugodhatsz, itt senki nem lát meg minket.
– Anyád tisztában van azzal, milyen kapcsolat volt vagy van köztünk.
– Valóban?
– Igen. Kiszívtad a nyakamat.
– Á, hát persze. És anyám tudta, hogy ez mitől van?
– Tudta.
A férfi nevetett.
– Sose gondoltam volna.
– Azt hiszem, nem ismered anyádat valami jól.
– Lehet, de ennek mi köze a mi dolgunkhoz?
– Ő azt gondolja, hogy el akarom vetetni magam veled.
António csóválta a fejét.
– Félreértelmezi a helyzetet, mi?
– Én biztos, hogy nem akarom elvetetni magam. De az, hogy idehoztál, tényleg gyanússá tehet a szemében. Nem akarok semmi olyasmit elkövetni, ami megbotránkoztatná. Azt hiszem, ennyit megérdemel. Tartsuk tiszteletben a kívánságát.
António felállt.
– Jól van, Vick. Értem én. Most meg anyám mögé bújsz. De te tudod. Gyerünk, nincs kedvem tovább itt maradni.
Viki szótlanul követte a karcsú férfialakot. Egész hazaúton nem beszéltek.
Az éjszaka nyomasztóbb volt, mint a nappal. Viki éberen feküdt a nagyszobában, szinte megmozdulni sem mert, nehogy Teresa úgy értelmezze, éppen Antónióhoz akar sompolyogni. Este már nem is ivott, hogy ne kelljen vécére mennie. Mivel a budi a házon kívül volt, elég körülményes lett volna eljutni oda.
Úgy érezte, az őrült Teresa szeme mindenütt ott van. Mikor végre elnyomta az álom, a gyengeelméjű zavaros tekintetét látta, ahogy közeledik, egyre közeledik, miközben gyűlölködő sziszegést hallat. Teresa nem tudott beszélni, Viki most mégis azt hallotta: átkozott légy, átkozott légy! Olyan mérhetetlen iszonnyal töltötte el ez a látomás, hogy nyögve riadt fel. Álmában lerúgta magáról a takarót, és a hálóinge rácsavarodott a testére. Halk parkettaropogást hallott. Talán most jön az őrült Teresa! Lehet, hogy kés van nála! Vagy gyufa! Fel akarja gyújtani a házat?
– Vick, rosszat álmodtál?
A lány felsóhajtott a megkönnyebbüléstől. António. Felparázslott a jól ismert pici fény. A férfi leült a nyitott heverő szélére.
– Igen, rémálmom volt. Teresa nénéd megátkozott.
– Ugyan már, képzelődsz.
– Tudom, hogy képzelődöm, anyád alaposan rám ijesztett.
– Szegénykém, te meg mindent olyan komolyan veszel.
– António, nem szabadna itt lenned.
– Miért? Valami rosszat csinálunk tán? Hozzád sem érek.
– De ők… De anyád megtiltotta.
– Hogy beszéljek veled egy kicsit? Mikor olyan kétségbeesetten nyögsz álmodban? Ez csak keresztényi együttérzés.
– Nem is értem, hogy hallottad meg. Nem aludtál?
– Persze, hogy nem.
– De hát huszonnégyóráztál. Még mindig nem vagy fáradt?
– Nem, fel vagyok spannolva. Annyira, hogy képes lennék órákig szeretkezni veled.
– Ezt már megbeszéltük.
– Tudom.
– Próbálj meg pihenni.
– Azt akarod, hogy elmenjek?
– Jobb, ha visszamész a szobádba. Mielőtt anyád vagy Teresa felébred.
– Ó, anyám biztos nem alszik. Valószínűleg egész éjjel egyenes derékkal ül, és hallgatózik.
– Ezt nem mondod komolyan.
– Dehogynem. Még egy nőt sem hoztam le ide. Neki ez hatalmas esemény. Ezért is képzel mindenfélét. Például, hogy feleségül akarlak venni.
– Látod, hiba volt, hogy idehoztál. Csak megzavartad anyád nyugalmát.
– A nyugalmát? Ez neked nyugalom? Ez a rohadt élet, amiben része van?
– Nem tudom, valamiféle nyugalmat biztos érez. Vagy beletörődést.
– Néha kedvem lenne meggyilkolni Teresa nénit.
– Miket beszélsz!
– Miért, talán nem lenne jobb neki is, ha itt hagyná ezt az árnyékvilágot?
– Azt nem tudhatjuk. Lehet, hogy ő boldog.
– Marhaság. Itt senki sem lehet boldog. Még egy gyengeelméjű sem.
– Sosem gondoltatok arra, hogy beadjátok egy otthonba?
– Anyám nem hajlandó rá. A testvéreim ki tudnának fizetni egy jó helyet is, de anyám szerint a családnak kell gondoskodnia az elesettekről.
– Vagyis neki.
– Ő az egyetlen, aki erre hajlandó.
– Valahol csodálatra méltó.
– És közben tönkreteszi magát. Gyűlölöm, hogy semmit nem tudok tenni érte. Semmit.
Vikit meghatotta a férfi önmarcangolása. Megmozdult benne valami, talán gyengédség? Talán szeretet? Carlosra gondolt. Miért facsarja össze a szívét ennyire, ha egy férfi szenved? Helyesebben mondva: ha egy vonzó férfi szenved?
– António. Ne kínozd magad!
Feltérdelt az ágyban, és odakúszott hozzá, hátulról átölelte a vállát. Sokáig maradtak így, mozdulatlanul.

A gyümölcskertész fia

Mint tudják, manapság nem érdemes már semmit sem termelni, mivel a paradicsomot Dél-Amerikából hozzák, a búzát a Földközi tenger partjáról, a gyapjút Belső Ázsiából, a fokhagymát Kínából, és így tovább. Mi pedig egyre jobban megismerjük e távoli népek kultúráját, az ők szájuk ízét érezzük a szánkon és az éhség, amit érzünk, szintén nem csak a miénk, hanem az övék is. Minden harapás almában hosszú hajóutak ringatózását élvezhetjük, ruháinkon hajógyomrok szövőmunkásainak izzadsága csillog, a csirkecombok pedig dalra kelnek, hogy elénekeljék ama távoli, széles fennsíkok lakóinak feledésbe merült népdalait, mielőtt elfogyasztanánk őket.

Mindezt tudva és tapasztalva, bizonyára meglepődnek azon, hogy én, a hajdani híres gyümölcskertész fia, apám örökébe léptem. E tény hajdan engem is meglepett volna, de akkor még nem tudtam, hogy az univerzum körforgása időközben annyira felgyorsult, hogy sehová sem kell elutazzak ahhoz, hogy mindig máshol legyek, mint ahol éppen vagyok.

Amikor sokévi távollét után újra beléptem apám udvarára, aki akkor már réges-rég mozdulatlanul feküdt a kert végébe ásott gödörben, ahová halála közeledtét érezvén önként feküdt bele egy gondosan válogatott fajtákból saját maga által készített gyógynövényágyra, s bízva abban, hogy ha más alakban is, de testéből újra intelligens élet sarjad, nos, abban a pillanatban apám is megérezhette érkezésemet, mert zajt csapott a száraz ágakkal, amik a gödör partjára hullottak, hogy tudtul adja: hagyakoznivalója van a számomra.

Nem siettettem a vele való találkozást, mivel tudtam, hogy így vagy úgy, de nekem kell eltakarítanom az idők során felgyűlt szemetet, kiirtanom a komposztba fészkelt kártékony szárnyasbogarakat, újraácsoltatnom a kerítést, hogy újra lakhatóvá tegyem az udvart a magam számára. Kipakoltam a fővárosi könyvtárakból eltulajdonított gazdálkodási szakkönyveket, növényábécéket, oltványozásról szóló filozófiai traktátusokat, elrendeztem a polcokon a távoli földrészekről rendelt egzotikus fűmagokat, a nyolckarú holland tulipán hagymáit, a damaszkuszi kardvirág-gyökereket, a növényajzószereket, a húsevők megszelídítésére szolgáló porkeveréket, a konzervált faháncsvirágföldet, majd kiterítettem a lépcsőkorlátra izzadt kapcáimat. Csak ekkor léptem oda apám gyógynövénykoporsójához, nem tagadom, kissé bódultan a pézsma és vadmenta erős illatától.

Bizonyára emlékeznek rá a környékbeliek, hogy apám akkor már szándékosan nem beszélt semmiféle nyelven, az állatokén sem, sőt akadtak rokonok, akik merő jóindulatból és kegyeletből – a szokásos és mindenkinek kijáró temetési szertartásra gondolok – azt híresztelték, hogy már régen halott, csakhogy a gyógynövények elnyomják a hullaszagot. Én úgy vélem, hogy valójában csak a növények, bogarak és a föld sóinak beszélgetését hallgatta, attól révült el, s mindaz, amit megértett, annyira lenyűgözte, hogy szégyellt volna olyan tolakodó és primitív nyelven megszólalni, mint amilyet az emberek használnak. Fogadalmát – vagy szégyenét – persze az én kedvemért sem törte meg, s talán nem is tehette volna, mert egész teste valahogyan bele volt süppedve a talajba, mint egy élő sírhant, s egy csapat hangya már jókora adag földet hordott bele nyitva hagyott szájába. Ha nem tudtam volna, hogy ott van, talán észre sem veszem.

Lehajoltam, hogy tenyeremmel megpróbáljam elsöpörni a földet és a száraz ágakat onnan, ahol az arcát sejtettem, de valami hirtelen megmozdult a mélyben. Ijedtemben hátra is léptem. Jól van, gondoltam, ha nem, hát nem. De ebben a pillanatban eszembe jutott valami, s már magam sem tudtam eldönteni, hogy hiszek-e abban, hogy apám valóban él és itt fekszik előttem a földben, vagy amit magam előtt látok nem több, mint összekapart nedves őszi avar.

Eleinte naponta hátra mentem a kert végébe, hogy bizonyságot szerezzek apám életéről, de mindig ugyanaz a történet ismétlődött. Aztán jött a tél, a kert behavazódott és én hónapokra behúzódtam a régi ház dohos szobáinak egyikébe, hogy a könyveimet tanulmányozzam és teoretikusan ráhangolódjak a jövő tavaszi bogyószikkadásra. Közben elterveztem, hogy jövőre a házat is átalakíttatom, mivel fölöslegesen tágasnak és hivalkodónak találtam. Apám, amikor még nem volt gyümölcskertész, de az embereket már nagyon unta, unalmában folyton építkezésekbe fogott, s szinte minden évben hozzátoldott valamit a házhoz. Egy idő után annyi fészer, fásszín, kamra és pajta volt egymásba építve, hogy télire a kisebb vadállatok is behúzódhattak valamelyikbe anélkül, hogy bárki zavarhatta volna őket. De ezek az épülettoldások romlékonynak bizonyultak, megereszkedtek a gerendák, a deszkákat szétrágták a szúvak. Ezért döntöttem úgy, hogy feltétlenül rendet kell itt rakni.

Az apám által felfogadott ácsok és módszereik álnokságában megcsalatkozva úgy gondoltam, legjobb lesz, ha szigorúan poétikai alapokon építkezem. Így találtam rá egy régi költeményre, amely „A jövő palotái”-ról szól. E költemény szerint a jövő palotái – nyilván itt a szívkamrákra, illetve a lélek házaira kell gondolni – kétosztatúak lesznek: egy szoba a szerelemre, egy másik a sírásra. Én ezeken kívül még egy harmadik szobát is terveztem, mégpedig a dolgozószobát, vagyis hát afféle laboratóriumot, mert úgy gondoltam, költészet ide vagy oda, siránkozásból meg vágyakozásból nem lehet megélni, még ha olyan híres gyümölcskertésznek a fia is az ember.

A következő tavasszal aztán elültettem az első gyümölcsfákat: gránátalmát, fügét, meg datolyát. Különféle vegyi anyagokkal táplált földbe ültettem, úgyhogy néhány nap múlva már virágoztak is. Egyet kivéve, amelyik a kert végében ágaskodott. Ezt a fát, bármennyiszer is ojtottam be, cseréltem ki körülötte a talajt, nem sikerült virágzásra bírni. Csak nőtt, növekedett, mint a többi, szerteágazó száraz karmokat eresztett, melyek hatalmas barna csontvázakként meredtek a kert fölé, de bimbó, levél egy szál se.

Eleinte dühös voltam, mert úgy éreztem, ez a fa, mely apám teteméből, talán éppen ágyéka tövéből sarjadt, megsértette szakmai önbecsülésemet és szégyent hozott rám a környékbeliek előtt. Lám-lám, mondogatták, ósdi módszerekkel termelésre adta a fejét az ifjú, de az idő és az emlékei kifognak rajta. Lám-lám, sustorogtak mások, ez az ifjú azt hiszi, hogy életet lehelhet a gyümölcsfákba, ahelyett, hogy szép piros, káposzta nagyságú dél-amerikai almát vásárolna, s utazgatna inkább, hogy világot lásson. Lám-lám, gondoltam én, sohasem leszek igazi gyümölcskertész, apámnak méltó örököse, hisz erkölcsi romlásomra szégyenfát ültettem. De aztán megfeledkeztem a szégyenről, mivel a környékbeliek elutaztak Kínába nyaralni, hajókra mentek dolgozni vagy pár hónapra Angliába bébiszitternek, mások vállalkozásba kezdtek valamelyik adóparadicsomban és csak nyaralni jöttek haza, vagy nyelviskolát indítottak a világ valamelyik fővárosában.

Lassacskán a ház is elkészült. Abban az évben egy barna diófát szerettem leginkább, még a régiek közül való volt, s fejemet az ágai közé hajtva sirattam meg apám halálát. Ősszel aztán, mikor a többi fa is elhullatta lombozatát, a kert végében álló miatt sem volt okom szomorkodni. Milyen önteltek és törekvőek tavasszal a fák, gondoltam, de ilyenkor aztán szelídek, tartózkodóak és a fájdalom előérzetétől terhelten egészen megjuhászodnak, mint az a kert végében álló. S ahogy a szégyenfát vizsgálgattam, fölfedeztem, hogy egyetlen aszalt szilvabogyó fityeg az egyik ágon, mint egy fél kiaszott herezacskó. Nyugodtan készülhettem tehát a második télre.

A téli időszakban nagy a csend errefelé. A hó eltorlaszolja az utakat, s nincsen sok értelme eltakarítani, mert senki nem használja őket. Mindenki az álmainak él. Én is elkezdtem írni egy értekezést a fák erkölcsi megújhodása és a növényi rétegek felszabadítása témakörökben. Lassan haladt a munka, mivel minden fajtát egyéni sajátosságai szerint kellett figyelembe venni és tanulmányozni, majd csoportos viselkedésük mutatóit elemezni, végül a geológiai és domborzati viszonyok által meghatározott térbeli koordináták alapján jellemezni a flóra és fauna által előidézett erkölcsi atmoszférát. Mindez azonban még csak az érzületi alapot adja meg a vizsgálódásokhoz, ezután mérhető adatokat is kell nyerni a preszuppozíciók alapján, majd a hipotézist ellenőrizni mesterséges beavatkozás által nem befolyásolt viszonyok között. S ekkor még nem beszéltem a szaporodási szokások implicit etikai üzenetéről, a növényi rétegek burkolt elnyomásáról és kizsákmányolásáról, ésatöbbi, ésatöbbi. Még csak az alapfogalmak meghatározásánál tartottam, – ha jól emlékszem, „a hangulati tényező faunális komponense” című paragrafusnál, ahol a lombhullató erdők katedrálisbelsőhöz hasonlatos tágasságát és úgynevezett „szent nyugalmát” vetettem össze a fenyőerdők sötét és fénytelen, éppen ezért az aljnövényzet szempontjából kopár belső tereinek várakozásteli félelmével és gerjedelmével –, amikor hirtelen kitavaszodott.

Hosszú időre megfeledkeztem a tudományos munkáról: ástam, ojtottam, nyestem, gereblyéztem a földet, kicsavartam a szivacsos fák kérgéből a nedvet, műtrágyáztam, szilikonfákat ültettem – egyszóval belemerültem a termelésbe. A szégyenfa idén sem virágzott, de ennek most még örültem is, mert rájöttem, hogy ezáltal csak még misztikusabbá válik a termelés. Hiszen éppen a szégyenfa világított rá arra, hogy a munka nem a puszta haszonért van, hanem lelkiismereti ügy is egyben. Mennyivel jobban kell bíznunk a termelésben, a természet erkölcsi megújítóerejében, hogy hinni tudjunk egy száraz karó kivirágzásában, mintha pusztán termő gyümölcsfáink lennének!

De ilyen mély gondolatok csak bizonyos lelki folyamatok kezdetén, közepén vagy végén születnek meg elménkben. A köztes időszakokban, amikből mérhetetlenül több van, még az ilyen mély gondolatok is pusztán egy kiszáradt fa ágkoronájának látszanak, amit hiábavalóan is öntözni kell, mintegy sziszifuszi erőfeszítéssel. Ugyanígy a rám szakadó sokféle munka ezen a nyáron kiszívta belőlem is a lelkierőt, a napok olyan gyorsan múltak, hogy szinte semmit sem tudtam megrögzíteni belőlük, s csak arra tudtam figyelni, hogy ami megvan, az megmaradjon olyannak, amilyen, hogy szét ne romoljon a kert, a ház, s hogy én magam is végső letargiába ne essek.

Ezen az őszön a természet megfigyelése és a vegyi anyagokkal való kísérletezés is csak szomorúságot okozott, mivel úgy éreztem, hogy a természetből is csak szomorúság árad. Nem pusztán hangulat volt ez, hanem felismerés, amit csak később fogalmaztam meg magamnak. Kísérletezéseim során arra jutottam, hogy apám mégiscsak becsapott engem – vagy én csaptam be magamat apámról való gondolataimmal –, mivel a fáknak és a füveknek, a virágoknak és a csíráknak egyáltalán nincsen nyelvük, tehát ő sem beszélhetett velük. Éppen ezért árad belőlük a szomorúság, vagyis azért szomorúak, mert látnak engem, de nem tudják elmondani, hogy kik is ők valójában, bármennyire is szeretnék. Apámmal való utolsó találkozásaim jutottak újra eszembe ott, a kert végében, ahol nem tudtam megbizonyosodni arról, hogy valóban ő van-e ott, vagy csak egy elszáradt, haszontalan növényhalom. Újra megvizsgáltam a szégyenfát: egyetlen rügyből sarjadt ki két szorosan összenőtt, herezacskóra hasonlító szilvabogyó. Tenyerembe fogtam a termést, már-már letéptem volna az ágról, de aztán mégis meggondoltam magam.

A tél is ennek jegyében telt: megint föltámadt bennem a szégyen és a sértett szakmai önérzet. Tépelődtem a szobában, s hiába álltak roskadásig tele terméssel a polcok, én csak a két bogyóra tudtam gondolni, miközben száraz maszlinát rágcsáltam. Érthető, hogy ilyen körülmények között az értekezés folytatása is lassacskán haladt. Az a gondolatom támadt, hogy apám talán nem is halt meg, hanem még mielőtt én ide jöttem volna, fogta magát és ő is elment valahová a Bahamákra vállalkozni, dinnye nagyságú cseresznyét zabálni, s miközben én itt töröm magam a termeléssel, ő a tengerparton sütteti a nappal szőrös hasfalát, émelygős koktélokat iszik és tropikáriumokban bámulja a sósvízi süllőket. Az áldóját neki, gondoltam. De nyakamon volt a tél, nem mehettem sehová, pláne nem a Bahamákra apám után, mert minden irányban hótorlaszok zárták el a medencéből kivezető utakat. Így hát kénytelen-kelletlen az értekezéssel bíbelődtem, levélmintákat analizáltam, liliomszirmot áztattam ecetes lébe, gyíkokat boncoltam, hogy kitapogassam a természetes morál neuralgikus pontjait.

Erre a télre már három télbetermő gyümölcsfát is sikerült kitenyésztenem, úgyhogy az írás mellett sem voltam feltétlenül unalomra ítélve. Úgy számoltam, éppen karácsonyra fognak virágba borulni, mégpedig a környékbeliek teljes megrökönyödésére. De valójában tudtam, hogy ezzel a mutatvánnyal is csak a régi szégyenérzetet akarom takargatni. Aztán egy meggondolatlanságom folytán a karácsonyi szenzáció is elmaradt, mivel a télbetermők virágba borultak ugyan, de ez senkinek nem tűnt föl a többi hóval borított gyümölcsfa között, mivel kizárólag fehér virágaik voltak.

Amikor végre kitavaszodott, úgy határoztam, a gyökerénél ragadom meg a problémát és végleg megszabadulok a szégyentől. Éjszaka egy hatalmas villogó fejszével állítottam oda a fa elé és azt mondtam a Bibliát idézve: a fejsze immár a fák tövére van vetve. Szikráztak a forgácsok a tömött éjszakában, a hold néha kivillantotta vigyorgó képét a felhők közül, majd megint eltűnt. Farkasok órájára kidőlt a fa a kert végéből, s én úgy éreztem magam, mint az anya, aki titkon szült csecsemőjét egy éjjel elásta a komposztba. Visszamentem a házba, a fejszét elkeseredetten íróasztalom közepére hajítottam lesodorva vele Vergiliust, Cicerot, meg néhány ökofenomenológiai periodikát, és sűrű zokogások közepette vártam a napfelkeltét. A hajnali derengésben talán álomba is merültem néhány pillanatra.

Amikor aztán reggel kimentem, hogy eltakarítsam éjjeli munkám nyomait, a földbe gyökerezett a lábam: a szégyenfa helyén hatalmas pálmafa terebélyesedett, rajta akkora érett kókuszdiókkal, mint egy rinocérosz herezacskói. Az ágakon pedig apró kis muki-majmok ugrándoztak, az én és most már a környékbeliek, sőt az egész medence szégyenére. Azt sem tudtam, sírjak-e vagy nevessek.

A legfontosabb, gondoltam, hogy nem menjen híre a dolognak, mert ha mégis, biztos lehetek benne, hogy naponta kétszáz kínai turista, tíz bamba városi kölykökből álló kirándulócsoport a nagyokos tanárnőkkel, s különféle kutatóintézetek gárgyult küldöttei fognak idelátogatni, vagyis mind olyan emberek, akiket csak a szenzációhajhász unalom és az önzés motivál, tehénlepényt csak fényképen láttak, s fogalmuk sincs a növénykísérletekben rejlő természetjogi potenciálról és a növényi lét analitikájának rejtett transzcendentális fundamentumairól. Lelki szemeim előtt lepergett a film, amit a Discovery Channel fog rólam, a gyümölcskertész fiáról készíteni, s láttam magam, amint konferencia-előadást tartok „A galíciai malacok etikai tudatosságának igazolása fundált móduszon” címmel Németországban a Humboldton, vagy valamelyik csődtömeg amerikai egyetemen. Ki kívánhat magának ekkora disznóságot? S még hogy ezek a disznók etikailag tudatosak. Hát nem. Meg kell óvnom a nyilvánosság diktatúrájától azt az új termelési módot, amely – a modern nyugati termelés történetében először hidalva át a humán- és természettudományok közti szakadékot – lehetővé teszi, hogy poétikai alapokra helyezzük a közgazdaságtant.

Azonban már aznap délután jöttek az első telefonok a sajtótól. Mondtam nekik, hogy vakriasztás az egész, nincs itt semmiféle pálma és semmiféle muki-majmok. Megkérdeztem még, hogy egyébként nem szégyellik-e magukat, amiért ilyen otromba tréfákkal űznek gúnyt egy egyszerű és becsületes gyümölcskertészből, aki csak az almafáinak él, és nem akar semmiféle interjút adni semmiféle Doktor Mengelének, vagy ki a fenének, bármennyire híres tudós is az illető.

Legelőször a majmokkal kellett végezni, mert ők csalogatják ide nyivákolásukkal leghamarabb a környékbeli gyerekeket, így hát elővettem a nyíllövő puskámat, és apró kis mérgezett nyílhegyekkel halomra lődöztem őket. A méregtől szegény kis testük néhány perc alatt úgy összeaszott, mintha csak egerek lettek volna. Amikor mindegyikkel végeztem és a tetemeket elégettem a hamvasztókemencémben, már beesteledett. Egyetlen éjszakám maradt, hogy kikeverjem azt a mérget, ami örökre eltünteti a föld színéről az otrombán terebélyesedő pálmafát, mivel legkésőbb másnap délig számítani lehetett a tévéstáb megjelenésére. Ezek még azt is kiszagolják, ha valamelyik ólban egyszerű véletlen következtében háromfejű csirke kel ki a tojásból, s úgy mutatják be, mint világszenzációt, mintha a természetben nem lehetnének véletlenek. De mi egy szimpla háromfejű csirke az én hatalmas pálmafámhoz képest. Hát szorgalmasan kotyvasztottam egész éjszaka, mint egy Frankenstein, savakat és élőflórákat kevertem száraz tyúktüdőből készült murhadarával, ésatöbbi, ésatöbbi, el lehet képzelni.

Reggelre kezemben volt a végzetes fegyver. Csak a pálma tövére kellett loccsintanom, s várnom, amíg ócska kis cikóriává silányodik. Eleinte semmi hatása nem volt, aztán néhány feszült perc után a pálma hatalmasan megremegett, kókuszdiók potyogtak mindenfelé a kertben, belezuhantak a kardvirágok ágyásaiba – tönkre is tették néhány zsenge pamíri akácfaoltványomat –, a pálmafa pedig recsegve-ropogva zsugorodni kezdett, s nemsokára csak egyetlen ezüstösen csillogó fűszál maradt belőle. Délutánra megérkezett a sajtós mikrobusz is a tetején a hülye parabola antennákkal, de sunyi szaglászásukat könnyű volt félrevezetni. Készségesnek mutatkoztam, de egy kicsit nyűgösnek, a diszkusomra panaszkodtam, meg a farcsokamra, s görbén jártam, mint a vénemberek. Végül elhitték, hogy csak egy egyénieskedő vajákos vagyok, aki semmi említésre méltó érdekességgel nem rendelkezik, ha csak nem akarnak felvételeket készíteni Erzsébetről, a macskámról, aki folyton ott ugrál a lábaim előtt, a padláson fészkelő macskabaglyokról, akik iszonyatosan vijjognak, ha idegen jár az udvaron, vagy esetleg a lépcsőkorlátra terített párolgó kapcáimról.

A nyár további része aztán szerencsére eseménytelenül telt. Nagy kánikulák voltak és forró éjszakák. Esténként, amikor némi eső vagy pusztán csak a légmozgás hatására a szabadban már hűvösebb volt a levegő, a szobában változatlanul kibírhatatlan forróság uralkodott. Az egyedüli említésre méltó talán, hogy ezen a nyáron szoktam rá a gyógynövénycigarettákra. Ezekből aztán eladásra is készítettem, s jókora extraprofitra sikerült szert tennem. Persze nem árultam el, hogy a gyógynövénycigaretta ugyanolyan káros, mint a hagyományos dohány, hanem különféle betegségekre ajánlottam. Hadd érezzék különlegesnek magukat egy kissé.

De az igazi megnyugvást az ősz jelentette. Ha a betakarítás és raktározás munkái a vége felé járnak, a gyümölcskertész puszta kedvtelésből gereblyézgetheti a levélhulladékot, elmerenghet a pasztellszínek ezreiben és megpróbálhat nevet adni nekik, mert rádöbben, hogy milyen kevés színt ismer az emberi nyelv azok természetbeni pompázatosságához képest. Újra visszataláltam a barna diófámhoz is, mely érett nővé fejlődött megpróbáltatásaink közepette. Olykor még kényeskedett, érzelgős szólamokat is megpendített, mert nem találta meg igazán a helyét a kert többi fái között. Vigasztaltam, hogy így van ez jól, hisz ahogyan az emberek között, a természetben sincs a dolgoknak egészen pontos helye, csak amolyan körülbelüli és ideiglenes. A csillagok mozgását hoztam föl példának arra, hogy a természet is örökösen vándorol, s talán csak mi képzeljük pályáját olyan szigorúan megszabottnak. Hiszen az Orion is egyszerre lehet a halál, a szerelem vagy a reménység csillagképe attól függően, hogy milyen évszakban pillantunk rá.

Jött a tél, befödte hóval a kerteket, majd ismét a tavasz, s megint az ősz. Minden évszak, sőt minden nap új megpróbáltatást, de egyben újabb reményt is hozott. Váltogatták egymást az embert próbáló unalom, a bátorság és a változtatni akarás pillanatai. Már nem lepődtem meg, ha gereblyézés közben kifordult egy koponya a földből, vagy aszott szilvabogyókat találtam az egészséges gyümölcsök között. A színekkel együtt, melyek jövendőbeli kitalált szavak, sőt nyelvek eljövetelét ígérték, elárasztották a kertet az emlékek is.

A természet pedig, mint egy hatalmas gépezet, elnyelte, majd egészen más formában újra kiöklendezte az emlékeket, s nem mindig voltam meggyőződve arról, hogy én valóban én vagyok, s nem csak a természet egy félresikerült álma, mint az apám. De idővel az sem okozott lelki megpróbáltatást, ha a halálra kellett gondolni. Gyűjtögettem és gondosan válogattam a gyógynövényeket, lassan egy koporsónyi volt belőlük a kert a végében.

Csak azt nem sejtettem, hogy ki lesz az az ember, aki egyszer csak betoppan a kapun, kiteríti a lépcsőkorlátra párolgó kapcáit és elmereng a mi meglehetősen áldatlan termelési viszonyainkon, miközben én a gyökérrostok és a föld sóinak alig hallható, két tévécsatorna közti frekvenciazajra emlékeztető zsongását hallgatom, s már alig vagyok több, mint egy élő, rothadó sírhant, mint egy szikkadt gyógynövényágy, egyszerű csomósodás, amelyben titokban csak úgy pezseg az egész szétszórt, megosztott és eltékozolt élet.

Szépen, hűtlenül

A nyugatosok és a műfordítás
A túrós csusza, pirospaprika, cigányzene ellenében a magyar irodalomban szokásos, a nyugatos költők óta szokásos „műfordítás”, „formahű fordítás” eszménye nagyobb jogot formálhatna a hungarikum elnevezésre.
            Mi is a „formahű fordítás”? Mi is az a csodálatos „verscsináló elv”, amellyel magyar nyelven a világirodalom számos költői alkotása „megszületett”? A költő – miközben több-kevesebb tartalmi hűséggel ragaszkodik az „eredetihez”[1] –, bizonyos formai szabályok „megtartásával” az eredetivel szinte egyenrangú műalkotást „teremt meg”. A műfordítás egy versről írt vers, de valami titokzatos módon mégiscsak az eredetihez. Ez különbözteti meg a műfodítást a parafrázistól [2].
            De milyenek is ezek a formai szabályok? A nyugati nyelvek döntő többsége nem ismeri az időmértéket, ennek ellenére mégiscsak beszél például jambusokról. A nyugatos műfordító – ha – ezt a jambust időmértékben adja vissza, hiszen a magyar nyelv igenis alkalmas az antik verselésre. De vajon a magyar időmérték – amelynek a létezését humanista filológusok bizonyították be – azonos volna-e az ógörög verseléssel[3]? (Az ógörög költők ezt nem alternatívaként fedezték fel saját hagyományos verselésük mellett.) Egyáltalán a formai ismétlődés szabályai – hasonlóan a fizikai valóság fölött repkedő ideákhoz – az egyes nyelvek valóságától elválaszthatók-e? Én úgy gondolom, a formai és tartalmi hűség nem több, mint puszta illúzió.
            A nyugatos műfordítás elvei könnyen megkérdőjelezhetők. És nem véletlen, hogy ezek az elvek azokhoz a költőkhöz álltak a legközelebb, akik szívesen hittek a nyelvek fölött lebegő platonikus rend, az egyes európai nemzeteket összekötő kulturális örökség meglétében, tehát valamiféle neokonzervativ eszmeiségben. Ha a jambusokat és „közös örökségünket” gondosan számon tartjuk – gondolhatta az Az európai irodalom történetének szerzője, Babits tanár úr is –, akkor az emberek bolondok lesznek háborúzni.
            Nem szokatlan-e ilyen hátsó szándék egy műfordítótól[4]? 1920 után a politikai szándékok már Babits műfajválasztásaiban is nyilvánvalók (latin himnuszok), de tetten érhető a magyar műfordítás-irodalom talán legnagyobb teljesítményének, az Isteni színjátéknak a nyelvi megoldásaiban is. A Dante-mű nyelvét Babits a liturgikus nyelvhasználat felé mozdítja el, tehát valamiképp „visszaközépkorosítja”, az „individualista látnok” helyett a „középkor nagy összegzőjét” hangsúlyozza. (Természetesen mindkét felfogás „helyes”. Épp az ilyen határozott hangsúlyok miatt nevezhetünk egy fordítást karakteresnek.)
            Persze nem egyedül Babits és a Babits-tanítványok teremtették meg a nyugatos műfordítás-irodalmat, amelynek köszönhetően ma azt mondhatjuk, négy műnem létezik a magyar irodalomban: líra, epika, dráma – és műfordítás, természetesen. Egy nagy fordítói életmű egy nyugatos költő az irodalmi kánonban betöltött helyét is megszabhatja. Tóth Árpád ma azért lehet a legnagyobbak között számontartott költő, igazi „érettségi tétel”, mert legnagyobb költeményeit mint műfordító „írta meg”. (A költők többségének a formahű fordítás nem gúzs, hanem felszabadulás – akár a saját görcsössége okozta korlátok alól is.)
            A klasszikus nyugatos műfordító többnyire világnyelveken olvasó, humán gimnáziumban érettségizett, latinos iskolázottságú, nyugatias orientációjú, a világirodalmat többnyire az európai irodalomra szűkítő[5], művelt, nagy formakultúrájú költő, aki rendszerint művészibbnek tartja a verses formát az epikusnál, az elit irodalmat a populárisnál. Noha a nyugatosok hihetetlen mennyiségű művet fordítottak magyarra, közülük az egyik legkiválóbb, Kosztolányi kételkedett a magyar irodalom „tolmácsolhatóságában” (és nem a magyar irodalom ma sokat ócsárolt ún. „provincializmusa” miatt[6].)
Ám érdekes, hogy az „eredetivel” gyakran egyenrangú vagy akár azt felülmúló fordítások/parafrázisok mégsem csak a két világháború közötti elit irodalomra jellemzők. És nemcsak Karinthy híres Micimackó-fordítására gondolhatunk! Rejtő Jenő – régen az irodalmi „szakma” által lenézett, ma már a kritika által is magasztalt – légiós regényei angolszász kalandregények sémáira épülnek, bizonyítva ezzel, hogy nemcsak a versmértékek, hanem a popkultúra elemei is univerzálisak. A szereplőtípusok, a cselekményséma Rejtőnél mind angolszász – ámde a sajátos nyelvi humor, a párbeszédekben megmutatkozó lelki habitus annyira kelet-közép-európai, hogy jobb sem kell. A Rejtő-regényekről is elmondható – ami sok-sok nyugatos műfordításról –, a „másolat” jobb, mint az eredeti.
            De nemcsak a Rejtő Jenő-féle igényes populáris irodalom, hanem a Nyugat folyóirat sem érte meg a szocializmust. Ám a nyugatos műveltség- és műfordítás-eszmény igen: a Kádár-kor szűkösen áporodott szellemi viszonyai között a nyugati útlevelére néha hiába váró polgár Kavafisz vagy Pessoa költeményeinek „formahű” (és elsőrangú) fordításaival kezében utazhatott a budapesti villamoson. Virtuális utazások egy politikailag zárt térben.
            A kilencvenes évektől egyre nagyobb teret kap két olyan költészettípus, amelyet a nyugatosok elhanyagoltak: az obszcén és az abszurd költészet. De most már a műfordítás a Nyugat korában sziklaszilárdnek hitt elvei is megváltoztak (megkérdőjeleződtek), az intertextuális fordítások korában nem könnyű a „műfordítás” és az „átköltés” között különbséget tenni. Kortárs költők állnak elő „saját” középkorukkal, „saját” Pessoájukkal, és írnak nem létező trubadúrok vagy humanisták nevében saját verseket, amelyek – különösen Kovács András Ferenc vagy épp Csehy Zoltán versei – a kortárs magyar költészet gyöngyszemei is.
             Lezárulván a Nyugat mitikus száz éve, könnyen befejezhetnénk ezt a cikket is így: „kalandra fel!…”, „csak így tovább…” és a többi. Pedig őszintén csodálva a magyar műfordítás-irodalom sokszínűségét – és megszerkesztve két műfordítás-antológiát –elképzelhetőnek tartok egy olyan nézőpontot, amely ezt a hihetetlenül gazdag műfordítás-hagyományt nemcsak áldásnak, hanem nyűgnek is tekinti. A műfordító-költők többnyire mind poeta doctusok. És a formai virtuozitáson alapuló „játékosság” – nemritkán tapasztaljuk – gyakran fordul át infantilizmusba, bölcsészkari játszadozásba, vagy épp unalomba, és néha úgy vélhetjük, a műfordítóknál dicsért „nagy műveltség” sem más, mint szimpla sznobéria. Az is nyilvánvaló, hogy az idegen költők maszkjában való megszólalás nem minden esetben válik hasznára a lírai spontenaitásnak[7].
            De ezek a műfordítás-irodalom főként másod-harmad-vonalára jellemző „szeplők” talán jók láthatóak voltak a húszas-harmincas-negyvenes években is. A jövőre nézve én nagyobb veszélynek vagy tán kihívásnak tartom, hogy az a „nyugat”, vagyis nyugati elitkultúra, amelyre a Nyugat költői „vigyázó szemüket” vetették – és amelynek masszív védfalaiban a szocialista Magyarországra „bezárt” nyugatos magyar költők sem kételkedtek –, mindeközben maga is hihetetlenül átalakult.
            A mai kultúra egyik legizgalmasabb jelensége a hihetetlenül innovatív, percről percre változó távol-keleti popkultúra. De nem tudunk hozzáfogni. Nem tudjuk megközelíteni. Nem „elit”, nem „nyugati”, és még a „formahűség” sem jöhet szóba, mert nyelvileg (is) annyira távoli. Hogy aztán a „közös latin örökségről” már ne is beszéljünk…
Hogy fogjunk hozzá? Mit csináljunk vele?


[1] Rába György híres monográfiájában a nyugatos műfordítókat „szép hűtleneknek” nevezte. (Rába György: A szép hűtlenek. Bp. Akadémiai Kiadó. 1969.)
[2] Lényegében nincs világos határvonal eredeti műalkotás, parafrázis (vagyis átköltés) és műfordítás között. Melyik eredeti versről nem mondható el, hogy egy „versről írt vers”? A parafrázist pedig gyakran csak az különbözteti meg a műfordítástól, hogy a fordító gyakran a saját nevét írja a költő helyére.
[3] Minthogy Európa egyesítését semmiféle filozófiai fellendülés nem követte, ezért aprócska hiánynak tűnik, hogy nincs korszerű európai verstan sem, amelyben az egyes versrendszerek egymással világosabban összemérhetők lennének.
[4] A Nyugat-centenárium évében mintha megfeledkeznénk arról, hogy a nagy nyugatosok nem csak úgy általában képviselték a „haladást”, hanem egymástól különböző (akár politikai) eszmerendszerrel bíró gondolkodók is voltak. De a rendszerváltás utáni politikai gondolkodás mintha nem tartana igényt a babitsi konzervativizmusra – ugyanúgy, ahogy a Kosztolányi képviselte liberalizmusra, az Ady-féle polgári radikalizmusra vagy akár a Juhász Gyula képviselte baloldali hagyományra. A nyugatosokból csak haláluk után lettek „l’art pour l’art költők”.
[5] Sajnos azonban be kell látnunk, hogy a mi nemzetköziségünk csak európai, majdnem kizárólag a mi szûkebb világrészünkre vonatkozik, s úgynevezett széles látókörünk legföljebb Oroszországtól Spanyolországig, Norvégiától Görögországig ível, már nem ér el se Kamcsatkáig, se Beludzsisztánig, se Kínáig, se Indiáig, ahol pusztán néprajzi általánosságokat, irodalmi külsõségeket észlelhetünk…” írta a Kínai és japán költők címmel a korban úttörő fordításgyűjteményt megjelentető Kosztolányi Dezső (In: Kosztolányi Dezső: Ércnél maradandóbb. Vál. Réz Pál. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1975. 199.)
[6] Ilyen tekintetben is nagyon érdekes Kosztolányi Lenni vagy nem lenni című előadása (In: Kosztolányi:Látjátok, feleim. Vál. Réz Pál. Bp. Szépirodalmi Könyvkiadó. 1976. 18-19.
[7] Viszont igazi nyertese a manapság Magyarországon új életre kelt, rengeteg formai bravúrt megcsillogtató gyerekirodalom.

Mi az, hogy a Petőfi Sándor? (Petőfi Fóruma)

Mit lehet mondani Petőfiről? Az első és az utolsó költőről, a magyar történelem bevalott krisztusi figurájáról. Mi az, hogy Petőfi?Dekonstruálható-e, szükséges-e dekonstruálni ezt a messianizmust? Értjük? Értik? Értitek? (Mármint a kérdést.) Egyáltalán mit jelent a jelen számára, bármelyik jelen számára, ha van Messiás?
Volna (!) egy Petőfink. (Volna-e Petőfink?)
/Mit akarhatott voltaképpen? Mit akarhatunk mi vele? Általa? Jó költő és rossz politikus? Rossz költő és jó politikus? Mi az, hogy költő? Mi az, hogy politikus? Mi az, hogy  Petőfi? /
Van: mi módon? Kísértet? Úgy van: nem tudjuk, miként van, kicsoda. Az olvasót (minden magyart) és az akadémiát ugyanúgy csapja be. Számtalan arca közül melyik lenne az igazi?
/ Bizonyos (?), hogy nincs igazi arca, legalábbis nem bizonyítható, hogy van. /
egy: nem egy, számtalan Petőfink van. Mindenki bír Petőfivel (egy névvel és egy képpel, daguerreotype-el), minden magyar, még akkor is, ha már nincs, vagy nem lehet tudatában, hogy magyar. Mi a magyar? Mi? Mi a szösz? Nos, Petőfi a Joly-Joker. Mindannyiunkkal behelyettesíthető. Petőfi fontosabb, mint magyarnak lenni, sőt, fontosabb, mint Magyarország. Petőfié után „magyarország” nevét nyugodtan írhatjuk kisbetűvel. Sok Petőfi van, mind birtoklunk egy képet róla, ami szükségszerűen nem lehet ugyanaz, mégsem igaz, hogy petőfieink alapvetően különböznének egymástól. Minden Petőfi-kép visszavezethető egy Petőfi-képre, ami viszont nem vezethető le semmiből. Mindenhonnan Petőfihez jutunk, de nem tudjuk, hová jutottunk. Mind Petőfi vagyunk. Ő tökéletesen osztódik, azonosíthatatlanul mindig más, mint önmaga, alapvető heterogenitása arra utal, hogy egyáltalán nincs is. Vagy van? Petőfit nem kell sem tanulni, sem tanítani, hanem a helyes út a jövőhöz: Magyarország alakuljon Petőfivé.
Várakozás kísértetre, eljövetelre: a múltból érkező egy jövőre vonatkozó parancsot közöl velünk, minden örökség tartogat ilyen parancsokat: Esküdjetek – mondja Hamlet. Esküszünk – feleljük, és nem Petőfi, nem Petőfi feleli, hanem mi: Petőfi.
Petőfink: ki ez a mi, akik nem léteznénk nélküle? Petőfink van, vagy Petőfinek vagyunk? Néz, de nem látjuk? Nem illik a többi közé, minden sor(á)ból kilóg. Kölcsey, Széchenyi, Petőfi – nem illik a sorba, érezzük, ő egészen más. Mindenki, a többiek, vigasz lehet számunkra, reménység, talán több is. De ő más, nem vigasz, nem reménysugár. A szeretethez hasonlít: a szeretetet nem lehet szeretni, nem lehet megérteni, nem lehet kimeríteni. Csak akkor hal meg, ha mi is meghalunk, mindig velünk együtt hal meg. Petőfi fontosabb bennünk magunknál – ha meghalunk, Petőfi hal meg, túlélhetetlen, túlírhatatlan. Az Atya meghalhat, a Fiú nem !? A Fiú Nem. A Fiú nem. A Fiú: NEM.
/Utánajárunk például, hogy hány Petőfi Sándor utca van Magyarországon, illetve a magyar vagy egykor magyar lakosságú területeken, feltérképezzük Petőfi sírjait, előtűnéseit, jelenéseit, föltámadását, újratemetését, újra-föltámadását, s az itt megjelenő fenomén tulajdonságait. Nem a hagyományozódást, a Petőfi-epigonokat, a Petőfi-laudációkat, a Petőfi-újraértelmezéseket, hanem Petőfi árnyképeit, alteregóit, a hasonmásokat, a Petőfi-vírust, bizonyos értelemben tehát halhatatlanságát kutatjuk./
A Petőfi-kép nem rendelkezik semmilyen kézzelfogható materialitással, még olyan értelemben sem, ahogyan egy képernyőn látható jelenet. Úgy tűnik, a Petőfi-képnek nincsen médiuma, hiszen a szövegeket többnyire nem olvassuk, vagy ha olvassuk, félreértjük, miközben maga a kép ugyanaz marad. Megvizsgálandó annak lehetősége, hogy a Petőfi-kép eleve benső(vé tett), evidens, mielőtt evidensé válna. A Petőfi-képet nem látjuk és nem olvassuk: van, mielőtt látnánk és olvasnánk.
Nem Petőfi képével, hanem árnyképével kívánnánk itt foglalkozni, a látszatok valóságosságával, a látszatok világosságával.
Szóval, mégegyszer: mit akart? Mit akarunk? Általa, vele, nélküle? Jó költő és rossz politikus? Rossz költő és jó politikus? Mi az, hogy költő? Mi az, hogy politikus? Mi az: Petőfi.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info