Tűnődés; Linearitás

Tűnődés

A napot lemossa az eső az égről.
A szél csapdossa az ajtómat.
Nézem az ablakból a diófát.
Amit eddig erősnek láttam,
most ringó zöld sebezhetőség.

Érzem a derekamon a láncaim.
Leoldom őket rendre,
de egyre több lesz.
A könnyeimtől nyikorognak a láncszemek,
sóhajaim közéjük szorultak.

Az éjszakai egyedüllét egy görbe tükör:
merülés és feloldozás.

Linearitás

Jó lenne egy lineáris fonalon haladni,
ahol az idő múlása fejlődést hoz.
Egy élet, amelyben
az alagút végi fény nem az elnyelő sötétség.
Egy olyan, ahol nincs visszaesés.
Egy olyan ideális út, amiben elindulunk egy batyu teherrel,
de rendre lerakjuk őket,
és a helyükre virágok nőnek.
Amiben keveset vágyakozunk,
sokszor kiteljesedünk.
Amelyben nem a posztmodern széttöredezettségét éljük,
hanem fogjuk a darabkáinkat,
és újjáépítjük magunkat.
Bár folyamatosan visszafele növekszünk.

(Illusztráció: Henri Rousseau: The Equatorial Jungle, 1909 )

irodalmi félreolvasások 110., 111.

irodalmi félreolvasások 110.

Visky András gulyáslegénye a hónap könyve Németországban
(gulágregénye)
*

a NAV nevével visszaélve támadnak öreg halászok Magyarországon
(adathalász csalók)
*

nyilvánvaló szatymazi képtelenség
(szakmai)
*

felhívjuk szeszes figyelmüket
(szíves)
*

a demencia első tünete ha gyönyörű a járása
(ha így változik meg)
*

kitalált szobalány
(kitálalt a szobalány)
*

a kiadó által megacélozott korosztály
(megcélzott)
*

kizárólag ordítások megjelentetését tervezik
(fordítások)
*

pálinkafőző alkotók tehetséggondozása
(pályakezdő)
*

már írják a verset a rétisasok a Kis-Sárréten
(költenek)
*

régi fényében térhet vissza a sötétség
(a tihanyi Körpresszó)
*

hozza magával laptopját vagy tablettáját és töltsön velünk egy inspiráló hétvégét
(tabletjét)

Irodalmi félreolvasások 111.

hivatkozással tér vissza a tél
(havazással)
*

elképesztő mit dobott piacra a Lego: mutatjuk az új szonetteket
(szetteket)
*

ellenőrizze a vízióját mert 70 ezer lakásban kell idén cserélni
(vízóráját)
*

teljesen privát kis irodalmak Budapest határában
(birodalmak)
*

eleinte csak a többköpetes befutott embereket tartotta írónak
(többkötetes)
*

Goethe nagyanyja
(hangyája)
*

olyan igazán költőies volt a fajfenntartása
(fejtartása)
*

az egyik legkeresettebb magyar koton
(alkotó)
*

párzást ritkító kiállítás
(párját)
*

Robosztus kőmorzsák a hídon
(kőkorlát)
*

bárcsak ott tartanánk már hogy ne kellene külön felhívni a figyelmet a női alkoholra
(alkotókra)
*

kortárs alkoholista és író
(okkultista)

(Illusztráció: Bruno Liljefors: Sea Eagle’s Nest (Havsörnbo), 1907, Nationalmuseum, Stockholm)

A háromfolyó Krisztusa (a Júlia-katekizmusból)

 

(Lovas Andrásnak és Votin Dórának)

mi az egyház tágassága?

csak Krisztus segíthet, hogy az egyház ne
mikrototalitás, hanem mikrokozmosz legyen.
a mikrototalitásból nincs kilátás. ezért
a belátás sem születhet meg. az ember
kozmikus lény. Krisztus kozmikus megváltó.
ennek tagadása lesz a közeg. lehetetlenségi nyomaték.
a legtöbb hit az egyház elhordozásához kell.
próbálni Isten szerinti megszomorodásban lenni az egyház felett.
hogy ne emberi indulat legyen.
de nem siettetni. az is Isten teremtménye bennünk.
hagyni saját érzelmeink zajlását.
akár háborgását is. amikor elül, az nem fáradásos
törés. legyen bár maga a folyó a roncs. lebeg Isten Lelke
nemcsak a sejten kívüli, de a sejtbe zárt vizek felett is.
élni az összeömlésben. Krisztus teste az Atya háza.
mi hát ne a test által kiszorított vizek térfogatát
hívjuk egyháznak, hanem a belső keresztséget,
a bemerítkezést a vigasztalás vizeibe. onnan
fogva minden alkalmatlanságunk is Istentől van.

 

(Illusztráció: Passau Krisztusa, Hegedűs Gyöngyi képe)

A Via Etneán; Robogás a Harminckettesen

 

A Via Etneán

Otthon még rügyek is alig akadnak,
pedig most már március eleje van –
vagy ha vannak is, csak fagyhalál
fenyegette dunántúli mandulafácskák.
Meddő hun talaj, mint a szívem, amelyet
csak néhanap termékenyítenek meg bájos
olasz, brazil és oláh hajadonok apró lábai,
akikkel lépten-nyomon összesodor az Élet,
akár a dohányleveleket egy kubai asszony,
Katánia kies szobáiban és virágos erkélyein.

Az égiek furcsa játéka folytán éppen Vivaldi
Tavasza szól az utcán, ám a koncertek királya
ezúttal nem olvasztja meg a kóborló pannon
telet keblemben. Észak reneszánsza után ott,
a botanikus kertnél már Dél barokkja zendül,
amott pedig, a másik sarkon a Keresztapát
játsszák harmonikán (Szicíliában mi mást?),
és ha már harmonika, akkor a másik Tavasz,
Piazzola Buenos Aires-i remekműve is terítékre
kerül, minek játékossága hegedűkével vetekszik,
sőt; még a lezser Je so’ pazzót is meghallom
valamelyik sikátori bár rekedtes rádiójából.
Nem is tudtam, hogy ezt a dalt itt is ennyire
szeretik, nem csak valami turistáknak szóló
fröccsöntött klisé valami olasz-francia
koprodukciós filmszatírából, szögletes
kocsikkal, kalapos kópékkal, hálóinges
dívákkal meg olcsó, füstös szalonokkal.

Íme a Korzó, ez a verejtékcsöppektől csillogó,
könnyekkel kikövezett szép s hosszú látomás:
mint a Campo di Santa Margarita, a Mariacka,
a Slovenska ulica, a Plaça de la Mare de Déu
vagy a Stodolní, amelyek fürge járókelőikkel
együtt foszlanak szét ráncosodó szemem elől.
Csak amikor itt vagyok éppen, akkor érzem
meg minden boltívben, stukkóban, oszlopban,
utcai lámpában, leanderben és babérlevélben;
akkor zizeg ott minden pálmafában
és krémszínű, vízköpő démonokkal
díszített, szigorú atlaszok által tartott
homlokzaton; akkor hallom a narancslét
és limonádét facsaró mozgókocsis árusok,
zsivajgó pincérek és szabadtéri zsibvásárok
kusza forgatagán át, hogy itt is van egy világ,
ami ugyanolyan valódi, mint az enyém,
ha az önzés gőzhajója a mélybe süllyed.

Egy hely, ami egyszerre fenséges és poros,
elegáns és koszos, elragadó és piszkos,
idilli és nyomorgó. Ahol lodzsás paloták
és torz szeméthegyek váltogatják egymást,
mintha azon versengenének, ki veszi át
végül az irányítást az ősi kikötőváros fölött,
én pedig az ő szúrós, gigászi árnyékukban,
ezen az Európa ékes lovaglócsizmája alatti
gyönyörű, fényes tengeri kavicson taposva,
medúzák, küklopszok és turbános, porcelán
mórfejek kérdő tekintetének kereszttüzében
próbálom megfejteni, hol rejlik az a kis fűszer:
az a morzsányi oregánó, a csipetnyi rozmaring
és leheletnyi csili, amit valahol félúton,
ezen a hullámzó sugárúton, a Vulkán
végzetes tüze felé menet elvesztettem.

 

Robogás a Harminckettesen

Pedig olyan hideg van, jöhetne már
az a busz, már rég itt kellene lennie,
még pirosat is kapott, hát ez nem igaz,
ezt nem hiszem el, komolyan mondom,
ennyi embert, én meg itt szorongatom
hónom alatt a nagy csomag papírtörlőt
meg a bio-címkés körtét tele hátizsákkal,
egyszerűen nem lehet már megmozdulni,
komolyan mondom, hallok egy öreges fiatalt,
ilyen nincs, ezt is csak Magyarországon lehet,
hogy állandóan pótlót küldenek, de még
az sem jön, mert a hármas villamos csak
az Örs vezér tere és a Határ út között
közlekedik, mondja be egy kellemes női
hang, akinek sokkal kiegyensúlyozottabb
a hangulata az ideges utasközönségnél, pedig
valószínűleg filléreket kaphatott csak ezekért
a szövegekért, nekünk meg itt kell heringek,
termeszek, császárpingvinek módjára egymáshoz
dörgölőzni s ütközni mint kósza biliárdgolyók
vagy eltévedt üstökösök: egymáson átgázolni,
logisztikázni, ki, mikor, kit enged leszállni,
ha éppen odaér egyáltalán a megállójához
időben vagy a sofőrnek olyan kedve van,
hogy figyelembe veszi a leszállásjelzőt,
mert hát a menetidőt azért tartani kell,
és ilyen tömegre senki sem számított,
ez is megint jókor jön, szól a keserű
szarkazmus valahonnan, önmagunk
sajnáltatásának fagyos csimborasszója,
aztán megszólal a kiugrott grafikus is,
hogy hát találd ki, a megrendelőnek mi
lehet a fejében, én így is versenylónak
készültem, s most bányaló lett belőlem,
nem becsülik meg a művészt, meséli
a randipartnerének és nem is tudja,
mennyire igaza van, gondolom én,
ám fellök egy bedugott fülű, közönyös
kamaszlány. Most nem lesz jó, küldd el
inkább az interneten, tömve van a busz,
nem tudok beszélni, így az üzletasszony,
kisfiam, ülj le, szabad ez a hely, ne tedd
fel a lábad, így meg egy anyuka, ez vicc,
panaszkodik púpos szatyrával egy alkesz,
le tetszik szállni, csendül az örök kérdés,
mire a válasz ezerféle. Uborkasavanyúan
ülünk, állunk, nyomorgunk mind közben;
a hullámvasút, a dodzsem és az óceánjáró
sem dobálja úgy az embert, mint a Nagy
Lajos király útjának tajtékos kátyútengere,
és a kavargó, tolakodó, akaratlanul összezárt
testek hullámverése, a tehetetlenség törvénye,
amíg én sem vagyok talán kivétel, bár kívülről
nem látom úgy magamat. Csupa világfájdalom,
mindenkinek elege van és már szállna le,
megy a meccs, vár az asszony, a gyerek
visít, a kutya, macska egyedül van, főzni
kell, csak le akarok már dőlni az ágyamba,
mindenki siet valahová, mert most épp neki
a legfontosabb odaérni, egyedül egy khmer,
tibeti vagy egy ilyesmi középkorú házaspár
mosolyog ezen, mint egy humoros jeleneten,
nekik ez semmi, ők láttak már sokkal durvább
tumultusokat Ázsiában, miért is kellene sírni,
a busz elvégre is ugyanúgy pöfög és halad,
ráadásul már be is mondták a Czobor utcát,
úgyhogy mindjárt jön a Kassai tér, már csak
egy kicsit kell kibírni, ám ekkor valahol
az ajtó felé egy ölbevett kisbaba felnevet
a kíntól izzadó, unott, ingerült arcok között,
és a költő rájön, hogy talán még van remény,
szívébe pedig, ahogy leszállt az esti utcasarkon,
a pokoli zaj ellenére is mennyei béke költözött.

 

(Illusztráció: Javeria Asghar: Cafe De Fleur, Floral Stone Archway)

Közlésérett?

„Nincs test, mely kívül lenne a természeten.” 

(Nádas Péter: Planetáris hipokrízis)

– Megkapta, szerkesztő úr a kéziratot? Olvasta? – kérdezte a telefonban a szerző.

– Ja, itt van előttem, letőtöttem. Fogom óvasni, kis idő még, aszt majd írok, hogy hogy’ lössz.

– Várom az értesítést, viszlát.

– Viszlát – mondta a szerkesztő unottan, majd elkezdte olvasni a verset.

Közben vakarózott, mert reggel már nem volt ideje zuhanyozni az albérletében, amit háromhónapos kaucióval szerzett meg és alig egy hete lakik benne, dobozok közti ösvényen jár, az egyik miatt nem nyílt a fürdőhelyiség ajtaja. Különben is mindegy. Nem szagolja senki már, fél éve vált el. Nyílt az ajtó, belépett a fiatal kolléga, vakkantott egyet, majd ő is leült az asztalához.

– Nem tudom mért nem lehet home office-ban dolgozni, ezt otthonról is lehetne csinálni – nyitotta meg a munkahelyi csevejt némileg kényszeredetten. És unottan – pedig még csak fél tizenegy volt

– kérsz kávét, vagy már ittál?

– Nyom’be a gonbot nekem is. A gép elkezd pöfögni. – Ezt a verset átkűdöm neked, óvazsd e’ és hebegjé valamit…

A fiatal kolléga leült a képernyője elé, lassan kortyolta a kávéját, és elmerült az ismeretlen szerző versében. Görgette le és föl az egérgombot, állítgatta a word méretét, hogy rendesen lássa a szöveget:

*

B és M

M a gótikus torony tövében várt.

Háromnegyedet kongattak,

a bronz rezgései szétterültek a tér kövein.

Nem fog késni – gondolta.

Ilyen korán

nincsenek turisták, fagylaltárusok.

A tér sarkában

lassan kinyitották

a kávéházat.

Meghívom majd egy kávéra, sütire,

vagy amit szeretne – határozta el M,

miközben megsimította öltözetét.

A tér északi bejáratánál feltűnt

az előre megbeszélt élénk színekben,

M rögtön megismerte. Elindult felé.

Nem tervezett semmit,

ahogy a pillanat hozza.

– Szia.

– Helló, nem késtem, ugye,

közben eltette fülhallgatóit.

Igyunk valamit, ott van egy kávéház.

Mindketten kicsit zavarban voltak,

furcsa volt az ismerkedésnek ez a régimódi üteme,

erős kontrasztban állt fiatalságukkal.

M kávét és kalácsot rendelt, B ugyanezt.

Majd egymásra néztek,

először, szemtől szembe.

Itt folytatódhatna a sztori,

lassacskán kimondott mondatokkal kísérten,

de nem ez történik.

M megfogja B kezét, ujjbegyei

birizgálják a bőr pihéit, a kommunikáció

bőrkontaktuson keresztül történik.

Csak elmerülnek egymás szemében.

A bronznyelv ismét

megüti a harangot.

A zengés visszatéríti M-et a jelenbe.

Menjünk – mondja. B megfogja a kezét,

és miután ez az ő városa, vezeti M-et.

A szobában félhomály, vágyuk felfénylik

és beragyogja a kicsi teret,

hogy még évek múlva is marad a visszfényből.

Mintha egész eddigi életük

most nyerne értelmet,

ahogy az ajkak, a testek egyesülnek.

B és M

már több évtizede

együtt élnek.

Hogy kommersz-e ez a történet,

a névadástól függ,

kedves Olvasó.

*

– Na mit lácc? Te érted? – kérdezte a szerkesztő, kissé félrefordulva, a másik íróasztal felé. Közben a szemközti téren a fák ágait rázta a szél, úgy tűnt rosszra fordul az idő.

– …érdekes. Valaki egyszer azt mondta egy ilyen versre, hogy „érdekesíti magát” – de ez nem úgy „érdekes”, hanem attól, hogy a magyarban nincsenek nyelvtani nemek – morfondírozott a fiatal kolléga.

– …én eszt nem is vettem észre rögtön, csak másodszorra kesztem el ezen bajmolódni. Ez egy buzivers, vagy mi? He?

– Szerintem ez mindegy. Arról szól, hogy két ember találkozik és egymásba szeretnek, majd aztán együtt is élnek. Az mindegy, hogy ki milyen nemű.

– Ez kicsit se nem mindeggy. Nem löhet a nedves óvasót megtéveszteni…

– …ez nem megtévesztés, hanem a szerző kihasználja a nyelv tulajdonságát, hogy nincsenek nemek. Ezt piszok nehéz lenne pl. indoeurópai nyelvekre áttenni…

– …ez sose fog megjelenni Indiában. De lehet, hogy nálunk se.

– Nekem tetszik, és másra is utal még – próbálja befejezni a beszélgetést a fiatal kolléga.

*

Három nap múlva csörgött a telefon a szerkesztőségben.

– Halló…, igen, Ön az… igen…, még nem döntöttünk, Hívni fogom. Viszlát.

Ekkor lép be a főszerkesztő, kezében egy boríték.

– Kaptam egy levelet – egy kevéssé ismert költő írja, hogy küldött nekünk verset és arról is ír, hogy küld egy kis támogatást a lapnak…, örökölt…, ja, hogy pont azt a verset nézed?

– Igen, egész jó a vers, nagyon izgis, ahogy azon rugózik, hogy a magyar nem hasznájja a nemeket, nem löhet tunni, hogy buzi-e vagy nem… ez most fut…, asszem beveszem most a számba…

A fiatal kolléga a kávégép mellől visszafordulva kérdezi a másik kettőtől:

– Kértek kávét?

– Akkor közlésérett? – kérdi a főnök.

– Közlésérett – és kicsit még vakarózik.

A hallgatás elégiája; EGY MAGÁNYOS KEREKESKÚT MONOLÓGJA; ALTERNATÍV VALÓSÁG

A hallgatás elégiája

Túl sok a gondolat, nem tudok
szelektálni, nem tudom, kinek
fogjam a kezét. Az arcok csak távoli
rokonok, a csend árnyéka szembenéz
velem, lassan rám dől a hallgatás
súlya. Már nem vesznek körül égbe
sóhajtó madarak, kidőlt fák között
ballagok, s nem tudom, kire támaszkodjam,
nem érzem a szavak érintését, csak vagyok.
Még nincs rólam utolsó fotó az albumban,
de már zsugorodik a különbség lét és nemlét
között. Alig merek megmozdulni a széttört
perspektíva körvonalán. Túl sok a halott.
A temetőkertekből megszöktek az angyalok,
kevés a hely Isten udvarán.

EGY MAGÁNYOS KEREKESKÚT MONOLÓGJA

A csönd lassan kúszik a fák között,
feleselni akar velem, megáll egy
pillanatra, a hársfának dől, s a fény
árnyékába teríti színváltós köpenyét,
csalogatja a kóbor madarakat, akiknek
szárnya alatt még ott van az életöröm.
Lent a porban a porcsinok szövőszékén
vastagodik a terjeszkedés, egyre
elszántabban uralják a teret, csak én,
akit árnyék-magasleshez láncolt valami
elérhetetlen utáni vágy, csak én tudom,
hogy hályogos szemmel is felfelé,
napkelet felé igyekezek. Az erdei nimfák
megöregedtek velem, ajkukon megfáradt
a dal, a metsző szél fullánk-lövése
tördeli megfáradt fejemen a cserepet.

Az emlékek szétszórva hintáznak
a diófa fonnyadt ágain, a bársonypuha
zöld a dombok oldaláról a temető
kövei közé költözött. A szent porladásba
faltól falig kúszik repedéseimből
a nyirkos lehelet, az elmúlás padlóra
csendesítette az elsorvadt élet-meleget.

Homlokomon fázósan rozsdál egy
vaslakat, a kulcs már rég elveszett,
senki nem keresi a durva homokon, valakinek
egyszer mégis meg kell találnia, s vizet kell
fakasztania testemből azon a bizonyos napon.

ALTERNATÍV VALÓSÁG

„Kövesd a fehér nyulat”
(Lewis Carrol)

Az ősi legendák fehér nyula
most nem csodaországba vezet,
a titkos bejáratot beárnyékolja
sokezer feketén lángoló mécses,
sokezer talp mintázza a nyers füvet.

Nincsenek új végvári vitézek,
vadidegen leszel saját földeden,
fejed fölött új keselyűk köröznek,
szárnyuk helyett súlyos bankjegyek.
Így lesz a fehérség baljós ómen.

Kint a tengeren fekete tulipánok
úsznak, átirányított vetemények,
te pedig a parton önkéntes vagy,
vadakat szelídítő bátor juhász,
anyafölded elnyelik a pincemélyek.

Végül kilakoltatnak a legendából,
az idősíkok összekeverednek benned,
úgy tűnsz majd el észrevétlen, mintha
a neked kiosztott szerepjátékban
vállalnád az önkéntes átváltozást,
s átengednéd a koldulóknak a játékteret.

(Illusztráció: Az álomvilág őre számfestő)

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info