A Szél lánya (részlet)

A rémálom

Nesta

(…)

Megszoktam már a lépcsőzést… Ja, mégsem. Enyhén lihegve értem fel, és pár mély levegő után kinyitottam a friss levegőre. A hűvös friss levegő szinte mellbe csapott, de jólesően kitisztította a fejemet. Még senki sem volt odabent, így hát leültem a földre, és megpróbáltam néhány nagy lélegzettel lelassítani a szívverésemet. A gondolataim folyamatosan elkalandoztak, így szemügyre vettem a tájat, ami megint egy kicsit máshogy nézett ki. A reggeli fényességben a távoli tó hűvösnek nézett ki, a fáknak kicsit fakult a színük, a felhők lejjebb kavarogtak, a köd pedig a fák között tekergőzött. Úgy nézett ki, mint egy misztikus labirintus.
Szép jó reggelt, Nesta. Remélem kipihented magad  lépett be kecsesen Annybell.
Nyugodtan meredtem rá, csak pillanatok múlva jutott eszembe, hogy talán válaszolni kéne.
Ööö, igen, köszönöm. Te?
Talpra, ma sem lazsálhatunk.
Jaj…  nyögtem fel, amikor feltápászkodtam.
A hátamba fájdalom szúrt, de egy két hajolgatással, és nyújtással el is tüntettem. Tudtam, hogy valami bajom van, de nem akartam ezzel terhelni a Szél Istennőt. Majd meggyógyul a hátam magától.
Először is meg kell találnod a harcmodorod. Tudtommal nem fogtál túl sokszor fegyvert kezdte Annybell.
Nem fogtam még, csak azt a kardot az erdőben.
Van bármi előérzeted? Közelharcban vagy távolharcban vagy jobb? A közelharc kicsit jobban megy.. Pár évig tanultam, de nem sokszor jártam el rá  feleltem bizonytalanul. De a célzásom elég jó.
Remek Annybell kezében egy kard jelent meg.
Ezüstös fényű penge. Könnyűnek tűnt. Rövid, fekete markolatú és éles pengéjű volt. Felém nyújtotta, én meg elvettem a kardot. Pár pillanat után megtaláltam rajta a fogást. A súlyozása nem volt az igazi. Könnyűnek tűnt, de nem esett kézre mégsem. Valószínűleg leolvasta az arcomról, hogy nem az igazi, mert azonnal visszavette.
Nem jó… De mit szólsz ehhez?  nyújtott felém egy nagyobb kardot, aminek nagyobb volt a markolata.
A pallos méretű monstrumot ugyan meg tudtam tartani, de hogy én ezzel mozogjak, az képtelenségnek tűnt. Ráadásul le is konyult a vége. Erőlködve helyeztem át az egyensúlyom, hogy megtartsam, de a vége csak nem akart egyenesen állni.
Nem jó… – ismételte Annybell, és a kezébe teremtett két rövid kardot. Ezek esetleg?
A kezembe fogtam a két könnyű pengét. A hűvös markolatuk belesimult a kezembe, azonnal megtaláltam rajtuk a tökéletes fogást. Megmozgattam a kezemet, és próbaszerűen suhintottam párat. Könnyű,és jól irányítható volt. Ez volt az.
Tökéletes  mosolygott Annybell. A harci beállásnak a lényege, hogy ne tudjanak kidönteni az egyensúlyodból – mind a lelki, mind a fizikaiból –, és hogy tudj mindent csinálni: arrébb lépni, lebukni, ugrani, rúgni… Meg minden mást.
Felvette az alapállást, és a kezében feltűnt egy vékony kard. Megpróbáltam utánozni, de én közel sem voltam olyan kecses, mint ő. A kardot eltüntette kis időre, és odalépett hozzám. Hosszas magyarázás és mutogatás után kiderült, hogy ugyan jól fogtam meg a rövid kardot, de nem jól tartottam. Könnyen le lehetett volna fegyverezni.
Hosszú órákon át gyakoroltatta velem az alapmozdulatokat, és hogy egyes dolgokra hogyan reagáljak. Majd hirtelen fegyvert fogott, és egyet hátra lépett. Támadott. Felülről, széles ívben csapott le rám. Ijedten felkaptam a kardom. A kezem is beleremegett, olyan erős volt. A hátam sajogni kezdett, de nem engedtem. Gondoltam egyet, és a másik kezemmel a hasa felé böktem. Ő megperdült, egyszerre kiverve mindkét kezemből a kardot.
Védtelen maradtál.
De te is  kontráztam.
Mintha egy átlagos nap lenne, valamelyik átlagos ismerősömmel. Annybell olyan hétköznapi volt. A tevékenység viszont még annyira sem.
Támadj!  biccentett, és támadóállásba állt.
Ránéztem az állására. A kardot lazán a hasa előtt tartotta. Trükközni próbáltam, úgy tettem, mintha a fejére mennék, majd megfordítottam a pengét, és a lába felé vágtam. Elugrott, és megperdülve egy tökéletes visszakezes vágást adott le. Az idő lelassult. Elhajoltam, a fájdalom a hátamban elviselhetetlenné fokozódott, ami miatt csendesen sziszegni kezdtem. Annybell egy pillanatra kiesett az egyensúlyából, de igen gyorsan összekapta magát. A harc közben kissé megváltozott. Eddig sem volt érzelemdús, de most kifejezetten kifürkészhetetlenné vált. Érzékelve, hogy egész ügyesen felveszem vele a harcot, egyre jobban bekeményített. Érdekes volt, ugyanis nem volt nagy tapasztalatom a fegyverek terén, de mintha a testem emlékezett volna valamire. Lehet, hogy egy könyvből memorizáltam? Nem rémlett semmi ilyesmi, és mégis milyen könnyedén ment. Persze, Annybell sokkal jobb volt nálam, de ő ki tudja mióta gyakorolt már, én meg először csinálom.
Bár eddig mindig ő nyert. Ha ellene sincs esélyem, akkor, hogy győztem le majdnem egy Prohoma’kallét?
Ez nem volt rossz dicsért meg, amikor egy ügyetlen mozdulatomnak köszönhetően a kardját a torkomnak szegezte. Pár pillanat után leengedte a pengét, és elismerően nézett felém. – Sokat fejlődtél, és gyorsan tanulsz. Most menj ebédelni, majd menj… Menj Cecilyvel! Vele fogsz dolgozni. A harmadévesekkel.
Fájdalmasan grimaszoltam ahogy felvettem a kardomat és a hátam ismét sajogni kezdett. Ahogy felnéztem, láttam,  Annybell engem bámult Élénk kék szeme az arcomat fürkészte, a kardját megint eltüntette.
Fáj valamid? kérdezte nyugodt hangon, de a tekintetében mintha aggódást is láttam volna megcsillanni. Lassan bólintottam és halkan kezdtem magyarázkodni.
Még a szemlén megsérült a hátam, amikor leestem a Prohoma’kalléről a hátamra. Szerintem eltört egy bordám, mert nagyon fáj azóta, ha hajolgatok, vagy ha megerőltetem. De néha meg nem fáj, szóval lehet, hogy csak megzúzódott…
Ez nem jó – óvatosan megfogta a vállam és megfordított, majd finoman nyomkodni kezdte a hátamat. Az érintése gyengéd volt, de én ösztönösen sziszegtem, amikor fájdalmas részre ért. Kicsit erősebben nyomta meg, mire az ajkamba haraptam.  Jól van, nem tört el. Szerintem csak megzúzódott, vagy megrepedt. Ha eltört volna, fájna a lélegzés is.
Ohh… Rendben sóhajtottam fel. Igaza volt. A lélegzés nem fájt.
Nemsokára jobb lesz. Egy-két nap maximum. Azért ne erőltesd.
Sokkal egyszerűbb, ha nem kell ezer isten előtt hajolgatnom ismételtem, mire elnevette magát, és témát váltott.
Vacsora után relaxálunk egyet, úgy készülj  továbbra is derűs volt a tekintete, majd csettintésre emelte a kezét.

… És eltűnt.

Boldogan mentem le ebédelni, és vigyorogva közöltem Cecilyvel, hogy vele leszek. Denimy bosszúsan fújtatott, amikor ő is meghallotta. Morgott valamit, hogy egy egy napja itt lévő leelőzi, majd tovább kanalazta a levesét. Halvány mosollyal néztem rá, tudtam, hogy csak zsörtölődik, igazából nincs baja.
Hát, ma erőnléti edzés lesz… Kint… És cudar hideg van  mondta Cecy két kanál leves között.  Öltözz melegen, és készülj fel a kilométerekre…
Mázlisták, én meg sülhetek meg Ronan mesternél. Hülye másodév…  morogta Denimy.
Hajrá! Kitartást  mosolyogtam rá biztatón.
Nesta, ha tényleg velünk leszel, akkor siess az ebéddel. Javaslom, hogy melegen öltözz, úgy, hogy jól tudj futni. Mert a délutánunk hátralevő részének minimum felét ez fogja kitenni figyelmeztetett Cecily.
Ajajjj nyögtem fel.
Pont ez kell még nekem. Egy pszichopata, aki egész végig futtatni fog. Sóhajtottam egy nagyot, bekaptam még gyors pár falatot, majd felpattantam, amit a hátam alapos sajgással jutalmazott.
–  Mikor kell gyülekezni?
Öhm… 10 perc múlva – lesett az órára Cecy.
Oké. Sietek…  motyogtam, azzal intettem, és elrohantam.

Jobbra, balra, egyenesen, jobbra, fel. Fel, fel, fel… Megjöttem. Benyitottam, és körbe kémleltem. Senki nem volt itt… Akkor miért éreztem mégis azt, hogy figyelnek? Kirázott a hideg, de nem törődtem vele. Gyorsan felsiettem a lépcsőn, és kinyitottam a szekrényem. Három edzőruha… Megvizsgáltam mindegyiket, és rájöttem, hogy az egyik bundás, a másik nagyon vékony, a harmadik meg a szokásos. Átvettem a ruhámat a bundásra, majd szoros fonásban rögzítettem a hajamat a fejem körül, korona stílusban. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat lefelé, mert gyanítottam, hogy szokásomhoz híven megint késében vagyok.
Gyorsan leszaladtam a nagy aulába, és azonnal megpillantottam Cecilyt is. Már messziről integettem, Cecy vidáman intett vissza. Rajta is edzőruha volt, vörös hullámos haját egyszerűen befonta
Szia! Na, végre. Azt hittem, sohasem érsz már ide  köszöntött.
Bocs… Mire én felérek oda…! És mire le… – szabadkoztam.
Épp időben…  bökött oldalba.
Megérkezett az emlegetett személy, akiről eddig csak azt tudtam, hogy a gyerekek futtatása és kínzása a kedvenc hobbija.

(…)

Bolond nő az, aki

Ma öt éve annak, hogy elhunyt. Azóta sem látta a gyermekeit; négy búzaszőke, stramm fiú, már rég felnőttek és saját családjuk van.
Mint eddig minden ilyen nap, ma is kiment a temetőbe, hogy egy nagy csokor virágot és pár gyertyát helyezzen a sírra. A Nap élénken sütött, de a szél csípősen fújt; áprilisban már csak ilyen bolond az időjárás.
Útközben szembe jöttek vele a szomszédasszonyok. Rájuk köszönt, azok visszamosolyogtak, de aztán ahogy elhaladtak, vénséges kuncogás tört fel belőlük.
– Ó, szegény bolond!
– És még mindig…!
Továbbment, nem szentelt rájuk több időt.
Nem messze csámpázott errefelé két férfi, akik még a fiúk barátai voltak régen. Azóta persze az ő fiainak jólfizető munkájuk van, ezek meg csak a pultot támasztják a kocsmában. Még nincs fél tizenkettő, de ezek már nem teljesen józanok…
– Csókolom! Hogy teccik’ lenni? Jó’ megy minden?
Igen, igen, jól. Hová mentek?
– Csak a kocsmába… csak pár kupicával…
– Ésszel! – dorgálta meg őket finoman, de a férfiak csak röhögve, bólogatva mentek tovább.
– Vajon mikó’ jön rá a vén szatyor?
– Vajon mikó’, vajon mikó’? Majd ha az ura kiszáll a sírbó’, aztán maga mondja el!
A távolban meglátta a tanárt. Ő tanította annak idején a fiait, mindegyiket. Most már ő is öreg, a nyugdíjas éveit élvezi. Még emlékezett az érzésre, hogy milyen volt minden délután, az iskola udvarán megpillantani azt az embert…
– Tanár úr! Elnézést, tanár úr! – amennyire az ízületei engedték, úgy sietett oda az idős férfihez – Talán maga tudhat valamit, amit mindenki, de én nem?
– Önnek is szép napot, asszonyom! – felelte a tanár úr meglepődötten. – Mire kíváncsi?
– Miért súgnak össze a hátam mögött?
– Ez egy kis falu, asszonyom. Itt alapja a dolgoknak, hogy mindenki pletykál.
– De mégis!
– Hát nem emlékszik…? Amikor idekerült? Még mindig nem?
Az asszony hazarohant, nem ment el a sírhoz. Való igaz, valamikor nagyon régen, fiatalkorában volt egy balesete. Elvesztette az emlékezetét, de a férje hazahozta, miután erőre kapott.
Rossz érzés öntötte el az asszonyt. Soha életében nem kételkedett, de amit a tanár hangjában hallott. Most azonban… mikor még élt a férje, nem kutakodott, nem kérdezősködött, csak elfogadta, hogy van. Minden csak van.
Nem talált semmit. Nem talált önmagáról egyetlen fotót sem a gyermekek előtti időkről, amin ő is rajta lett volna. Nem talált hivatalos dokumentumot, sem a házasságáról, sem a gyermekek születéséről.
Ahogy szemügyre vette a képeket, nem is talált semmi hasonlóságot, ami a bizonyította volna, hogy azok az ő fiai.
Létezne…? Nem, ilyen nem történhet meg…
De ha mégis…? Ha mégsem az ő gyermekei…?
Akkor ki az anyjuk? Ki ő maga egyáltalán?

Kép: Paul Klee

 

Tündérmocsár (regényrészlet)

 

Negyvenötödik fejezet

A liliom víz és ásványi só, ami napfény hatására alakul, gondolta Tünde miközben a fürdőszobacsempét takarította. Mozaiksor futott körbe a csempelábazat fölött, melyben nyolc virág botanikai sziluettje ismétlődött. Helsinkiből hozta a mozaikokat évekkel ezelőtt. Amikor megvette fogalma sem volt róla, hova fogja majd felragasztani, csak abban volt biztos, valamikor szüksége lesz rájuk. Egy teljes napja volt már Helsinkiben, cél nélkül mászkált a városban, és a Balti-tenger partján kirakodóvásár kellős közepébe csöppent. Eredetileg halért ment a partra, félig fedett bárkákból mozgóárusok kellették portékáikat. Éppúgy lehetett náluk frissen fogott nyers halakat kapni, mint sültet és pároltat. Az egyik halárus, mélyen barázdált arcú férfi mellett hozzá illő idős hölgy karcolgatott valamit. Tünde szóba elegyedett vele, kiderült egyszemélyes szigeten laknak, nem messze a fővárostól, a férj halászik, ő pedig kerámiákat készít. Többnyire gipsz faliképet. Járja a szigetet, és ha nyomathoz való virágot, levelet, termést talál hazaviszi, ez adja az inspirációt a következő falikép elkészítéséhez. De újabban csempéket is éget, mondta, és egy papírdobozt hozott ki a bárka belsejéből. Tündének elakadt a lélegzete, ilyen szép, aprólékos kézimunkát nem látott még soha. Szeretnék venni belőlük, mondta. Hányat?, kérdezte a nő. Az összeset. Az üzlet megköttetett, csak az volt a kérdés, hogy elbírja-e a szállodáig. Elbírta, a többi ment, mint a karikacsapás, gurulós bőröndbe tette, a repülő pedig elhozta.

Végzett a fürdőszobával. A napfény, mint váratlanul érkezett revizor, megvilágította a teret, és amit Tünde tisztának, befejezettnek hitt, egyáltalán nem volt az. Repedésekben megbújó festékpöttyök, elmázgált, szöszös pacsmagolások éktelenkedtek a csempés falon. A tükörről meg jobb nem beszélni. Maszatos volt az egész, ahogy Rebeka néni szokta mondani, kezdhette az egészet elölről. Jó, jó, végigment újra a felületeken, de ez már jóval könnyebb volt. Tünde jelképet látott a jelenségben, mi van, ha a saját életére is csak napfény nélkül tud ránézni. Mi van, ha a jó döntésnek, vagy boldogságnak gondolt felszínen, éppilyen pöttyök, szöszök, maszatok vannak, mint a fürdőszobájában. Jó lenne, ha lenne egy ajtó, amin ha átlépnénk, mutatná, hol vagyunk „maszatosak”. Elmosolyodott. A fürdőszobám már kész van, ragyog, most következem én.

Nem tervezett semmi különöset, dobozokat akart átnézni, szortírozni szerette volna a benne lévő tárgyakat. Szükséges, jó lehet még valamire, és szükségtelen kategóriákat határozott meg, ezek mentén dolgozott. Nem végzett öt dobozzal sem, amikor rá kellett jönnie, mennyi, de mennyi szükségtelen dolgot halmozott fel az évek során. Csak a kényszerbetegek és bizonytalan egoisták éreznek rá kényszert, hogy dolgokat gyűjtsenek, jutott eszébe egy filmből. Elmosolyodott. Már nem emlékezett, mi volt a film címe, de nem is volt fontos. A fontos az, hányadán áll a tárgyakkal. Tudta, nem a tárgyak teszik boldoggá az embert, mégis, ahogy az ember formálja tárgyakon keresztül a világot, a tárgyak is formálják az embert. Ha megszeretünk egy tárgyat, abba lelket lehelünk a szeretetünk által, eltűnik belőlük a hideg könyörtelenség. Van abban valami gyöngédség, ahogy megtalálja a helyét egy tárgy az életünkben, gondolta Tünde, és a mozaikokra gondolt, a helsinki kikötőre, a barázdált arcú halárusra, az asszony friss mozdulatára, ahogy előhozta a félig fedett bárka mélyéről a mozaikokat. Milyen szépen körülvette és megszépítette a mozaikokat a feltáruló emlék, és Tünde azon kapta magát, hogy már nem csak a finom ízlést, az egyszerűségében is végtelen szépséget hordozó csempéket látja, hanem a saját képzeletével megfestett, illatosított, élővé vált apró, virágmintás testeket. Ha rájuk nézett, kozmikus harmóniát érzett a mozaikok és saját lelke között, szíve megtelt gyönyörűséggel, és érdek nélküli tetszéssel. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy egész egyszerűen bejött neki a saját fürdőszobája, miért nézné le ezt a hétköznapi, szürke örömöt.

A kastélyszálloda félreeső folyosóján látott néhány megsárgult, szakadozott felvételt a kerti házról. Rájuk fotózott, és a felújításkor igyekezett minél inkább megőrizni a kisház eredeti jellegét. A dobozolás szüneteiben hanyatt feküdt az ágyon, és elmerült a régi fotók böngészésében. A fedett verandán meghagyatta a falikutat, melyből annak idején Gizit és Gézut abrakoltatták. A falikút alatt meglepően jó állapotban maradt meg a falrész, alig kellett vakolni, mehetett rá a festék. A munkások jelezték, hogy a falikút mellett lehet a falban valami, valószínűleg falba épített cserépkályhaajtó helye, mert akárhányszor rásimítják a vakolatot, alig láthatóan körberepedezik, ne bontsanak-e bele. Semmiképpen sem, utasította őket Tünde. Most, hogy újranézte a fotókat, érdekes dologra bukkant. A falikút mellett férfitenyérnyi repedés mutatta magát, mely ugyanolyan selyemtapétával volt fedve, mint a fal, csak az apró rés mutatta az ajtócska helyét. Tünde felugrott. Kiment a nappaliba. Letérdelt, oldalra biccentette a fejét. A repedés most is ott volt, és a felújítás óta nagyobb lett. Vésőt és kalapácsot vett elő, takarófóliát tett a parkettára, és elkezdte a bontást. Az első ajtó kinyílott, vagy inkább kiesett a parkettára. Hála a többszörös fóliának nem lett a parkettának semmi baja. Aztán egy vasajtócska következett, ennek zárját elette az idő. Évszázados rozsda foga tartotta szájában, Tünde kopogtatta, kaparta, kalapálta, véste . Végre! Kinyílott és feltárult a csoda. Egy sötétbarna bőrkötéses könyv! Tünde nem nyúlt érte, nem kapta ki az évszázados odújából. Hátát a falnak támasztotta, mert szédült, forgott vele a fedett veranda. Úgy érezte magát, mint akit bekötött szemmel repülni visznek, és amíg repül és várakozik az ígért csodára, emberfeletti mámorban van része. Mert az öröm, amit remél, ezerféle lehet, de amikor leveszik a szeméről a kötést, és megmutatják neki a meglepetés tárgyát, mind a kilencszázkilencvenkilenc eshetőség egy szemvillanás alatt elillan. Marad az a bizonyos lelences egy.

Mert sokféle várakozás létezik. Várhatunk olyasmire, amire valójában nem várunk, de kénytelen vagyunk, mert nem kerülhetjük el. Várhatunk közömbös, megszokott dolgokra, amelyekre igazán nem is várunk, csak elviseljük őket. De van az a várakozás, amikor a várakozás maga különös varázzsal tölt el bennünket. Ilyenre nem sokszor kerül sor az emberi életben. Ilyen félelmetesen gyönyörű volt Tünde várakozása. Minél tovább vár a könyvecske kinyitásával, annál jobban fokozódik a várakozás gyönyöre. Tudta, hogy a könyvecske tartalma egy másik világba fogja repíteni, és türelmetlenségével nem foszthatja meg magát ettől az élvezetes várakozástól. Sohasem volt mohó, az édesanyja többször is megsértődött, amikor kiderült, hogy a névnapjára, vagy születésnapjára kapott ajándékát kibontatlanul várakoztatja. Hogy bírsz mindent kivárni, én a helyedben azonnal kibontottam volna, mondta az anyja. Téged nem is érdekel, hogy napokon át rohangáltam az üzletekbe, hogy megvegyem neked az ajándékot. És ennyi a köszönet. Legközelebb bemegyek valahova, és ami először a kezembe kerül, megveszem. Hogy lehetsz ilyen hálatlan?

Nem hálátlan volt, hanem boldogtalan, magányos kislány, akinek a magány szokásává vált, mert amit érzett, arra nem volt kíváncsi senki. De sokszor hallotta az anyjától, hogy akár az életét és odaadná, csak a gyerekei boldogok legyenek. Vagy a fél veséjét, vagy mit tudja ő, mit. Egy kislány az édesanyjától az életét soha nem kéri, még csak az kellene, akkor legott árvává szerencsétlenítené magát. A fél veséjét is csak nagyritkán, és kizárólag medicinális szükségből. Amit kapni szeretne, az mondjuk egy tejbegríz, egy simogatás, egy mosoly, egy dicsérő szó vagy egy cinkos kacsintás. Tünde nem kívánta édesanyjától se az életét, se a veséjét, ő csupán annyit szeretett volna, ha felveheti azt a ruháját a családi ünnepre, amiben jól érzi magát. Olyan kicsi a melled ebben a ruhában, hogy ha borogatnád, elmúlna, mondta a vacsoránál az anyja. Tünde nem ugrott fel az asztaltól, nem rohant el sírva. Maradt az asztalnál, összeszorította ajkát, és belül sírt. Ezt a ruhát soha többé nem veszi fel, pedig de tetszett neki! Fehér-kék csíkos, tengerészfazon ceruzaruha volt, vékony piros spagettipánttal, amit jó hosszúra hagytak, és jó nagy masnit lehetett a vállon kötni. Erre a ruhára gondolt ültében. Hogyan hozta elő az emlékezete, rejtély. Képek, színek, s a hozzájuk tapadó emlékezet régen elfeledett sebeket tépnek fel. Némely sebek kivéreztek régen, mások éppen az emlékek felidézése által tisztulnak. Így is, úgy is, az emlékezet csodás ajándék, nem érdemes kibontatlanul tartogatni a kredencen, legjobb feltépni a csomagolópapírt, hogy minél előbb lássuk a medvét.

(Illusztráció: Szakállas Zsolt – Dinamikus kontrasztarány)

Paul Celan költeményei IX.

Tőled kapott éveim
(Die Jahre von dir zu mir)

 

Mikor sírok, hajad újra hullámzik bennem.
Szerelmünk asztalát szemed egével teríted:
fekhelyünk ez, nyár és ősz között.
Ki főzi italunk? Nem én, nem te,
sem valaki más:
az üreset szürcsöljük, s az utolsót.
Mélytengerek tükrébe mártjuk arcunkat,
sebtében tálaljuk az ételt:
az éjszaka ez, maga az éj, mit a reggel indít el,
ez, mely melletted ágyaz meg nekem.

 

Egyiptomban
(In Ägypten)

 

Mondd egy idegen női szemnek: Légy a víz!
Kiket vízben tudhatsz, keresd a nő szemében.
A vízből hívd őket: Ruth! Noémi! Mirjam!
Díszítsd őket, mikor ott fekszel az idegennel.
Pompájuk legyen az ő felhőhaja.
Mondd hát Ruthnak, Mirjamnak és Noéminek:
Nézzétek csak, vele hálok!
Az idegent ékesítsd a legszebben.
Ékítsd Ruth, Noémi, Mirjam iránti fájdalmaddal.
És mondd neki:
Nézd, velük háltam!

Bánfai Zsolt fordításai

Illusztráció: P. Klee

Az emberfaj sárkányfog-vetemény (G. Flaubert Szalambójáról)

Mindenkinek, aki olvasó ember, megvannak a maga nagy irodalmi élményei. Regények, amelyek egy egész életre meghatározóan irányt mutatnak, és mintegy a „tökéletes könyv” ősképeivé válnak.

Számomra a tökéletes könyv ősmintája Gustave Flaubert 1857-ben megjelent regénye, a Bovaryné. Olvastam már mélyebbet, felkavaróbbat, elképesztőbbet, titokzatosabbat, rendkívülibbet nála, de tökéletesebbet soha. Természetesen a „tökéletes” nem lehet más, mint egy benyomás kifejezése. Emlékszem az érzésre, amikor végére értem a regénynek, elolvastam az utolsó mondatait, melyek így szóltak (Gyergyai Albert fordításában):

Bovary halála után három orvos próbált szerencsét Yonville-ban, de egyik se tudott zöld ágra vergődni, mert Homais ur kezdettől fogva nagy rést ütött a keresetükön. Most már az egész környék Homais urhoz fordul orvosi tanácsért; a hatóság kiméli, a közvélemény pártolja.
Éppen most kapta meg a becsületrendet.

és valami olyat fogalmaztam magamban, hogy hát ezt odatette.
Flaubert varázsa a tökéletes szenvtelenség. Elképesztően kegyetlen, sokszor kifejezetten felháborító dolgokról beszél, tökéletes faarccal. Semmi elérzékenyülés, semmi indulat. Mintha az egész szöveget egy érzelemmentes gép diktálta volna az írónak.
A Bovaryné fönt említett két utolsó bekezdése mindmáig a tökéletes regényzárlat számomra. Az ember leengedi a karját, és azt érzi: kész, te győztél. Erre nem lehet mit mondani, ehhez nem lehet mit hozzáfűzni. (Homais patikus ugyebár egy végtelenül ostoba ember, aki azonban izgágasága folytán mégis roppant sikeressé válik, a végére ő lesz a hős, akit a társadalom a leginkább megbecsül, jóllehet ostobaságánál talán csak kapzsisága és rosszindulata a nagyobb.)
Elnézést azoktól, akik még nem olvasták a Bovarynét, és most elárultam, „elspoilereztem”, mi a vége. Dehát a vége is csak egy csepp a gyönyörűség óceánjából. Mert a könyv persze végig ilyen. Totális társadalomkritika, totálisan szenvtelenül elbeszélve.
Természetesen kíváncsi voltam ezek után Flaubert többi könyvére is. Az Érzelmek iskolája, Flaubert másik XIX. században játszódó regénye hasonló élmény volt, hasonló megrendültséggel tettem le. De úgy tudtam, a többi regénye nem ilyen, nem társadalmi, hanem történelmi regény, sok romantikus vonással, és ennek ismeretében azokra nem is voltam már annyira kíváncsi. (Flaubert egyébként nem írt sok könyvet: műgondja legendás volt, egy-egy bekezdés csiszolásán napokat dolgozott, folyamatosan javította őket, föl-fölolvasta magának, hogy a lehető legtökéletesebben hangozzanak. Ilyen módszerrel természetesen nem lehet túl sokat írni.)

A Szalambóra, az író második regényére, most hívta föl figyelmemet egykori magyartanárom, aki saját kutyájának is ezt a nevet adta. Kíváncsi lettem, kikértem a könyvtárból (Bartócz Ilona fordításában), és elolvastam.
Ez is egy hihetetlen könyv.

Szalambó · Gustave Flaubert · Könyv · Moly

Hihetetlensége már a témaválasztásnál elkezdődik. Olyan témát választott Flaubert, amelyhez tényleg a világon semmi közünk nincs. A Szalambó Karthágóban játszódik, az időszámításunk előtti második században. Karthágó történetének semmiféle folytatása nincs Európában, egy olyan letűnt civilizáció, amely egyszerűen mintha egy másik bolygón élt volna: az égvilágon semmiféle kapcsolódása nincs semmihez, ami ma is van. Még csak nem is arról van szó, hogy Karthágó és Róma háborúját vinné színre az író. Ennek a Római Birodalom máig tartó hatásai miatt még lenne is köze hozzánk. De nem. A regény témája az, hogy a karthágói zsoldosok föllázadnak az elit uralma ellen, és a lázadásból kiterjedt háború lesz. Dehát mi közünk nekünk ezekhez a zsoldosokhoz? És kit érdekel Karthágó?
Vajon miért választott egy ilyen témát Flaubert? Nos, pontosan azért, mert így nem a történelmi események későbbi hatásaira tereli a figyelmet, hanem az örök emberire. Ellenhatás ez a romantika történelemképére. A realista felfogás szerint mindig mindenütt csak egyének vannak, akik körül a különféle társadalmi rendszerek kaotikusan váltakoznak.
De a Szalambó nemcsak témaválasztása miatt hihetetlen: precízebb, aprólékosabb leírását egy eltűnt kornak még egyetlen történelmi regényben sem olvastam. Akárhol ütöm föl a könyvet, számomra ismeretlen fogalmak özöne zúdul rám, egy letűnt valóság megannyi apró részlete. Tényleg csak találomra egy részlet.
Fáklyájával meggyújtott egy bányászlámpát, mely a bálvány fövegéhez volt erősítve; egyszerre zöld, sárga, kék, ibolya, bor- és vérszínű lángok világították be a termet. Drágakövekkel volt teli, ércpántokra függőlámpaként akasztott aranytartályokban halmozódtak, vagy a fal mentén aranykőzetükből kivillanva sorakoztak. Volt köztük a hegyek oldalából parittyával kiszakított smaragd, hiúz vizeletével képződött karbunkulus, holdból hullott halkő, karneolok, gyémántok, szandasztrumok, berillek, mind a három fajta rubint, mind a négy fajta zafír és mind a tizenkét fajta smaragd. Szétfröccsenő tejhez, kék jégcsaphoz, aranyporhoz hasonlóan ragyogtak, tündöklő foltokban, sugározva, sziporkázva szórták fényüket. A mennydörgéstől nemzett ceraunimok a mérgezéseket gyógyító kalcedónok mellett csillogtak. Akadt a Zabarca hegyéről származó topáz, mely elűzi a félelmeket, baktriai opál, mely megakadályozza a vetélést, meg Ammon-szarvak, melyeket az ágy alá helyez, aki álmokat akar látni.
Flaubert valóságos tudományos kutatómunkát végzett, hogy a letűnt valóság elemeit föltárja, elutazott a mai Tunéziába, és ott gyűjtötte fáradhatatlan szorgalommal az anyagát.
De mit fejez ki például ez a temérdek drágakő?
Hát azt, hogy Karthágó mennyire elképesztően gazdag volt.
Csakhogy. Ez a gazdagság nem mindenkit illetett, pusztán egy szűk elitet. A köznép viszonylag jól élt (természetesen mai fogalmaink szerint ők is koldusszegényeknek számítanának), de a rabszolgákat a szó szoros értelmében állati sorban tartották.
A könyvet olvasva jut az embernek eszébe, hogy végülis még eltorzult formájában megvalósulva is mennyire jót tett az európai (avagy földközi-tengeri) civilizációval a kereszténység, amely legalább a mindenféle emberi méltóságuktól megfosztott rabszolgákat kiiktatta a hétköznapi valóságunkból.
A gazdagság részletes leírása mellett mindamellett ez egy elképesztően brutális könyv.
Persze, milyen lenne, ha háborúról szól?
Csakhogy Flaubert értelemszerűen a háborút is olyan aprólékosan részletezi, ahogyan az ékszereket. Szakmája szerint orvos volt, mindent tudott az emberi testről, amit akkor tudhatott. A könyv lapjain sok ezer ember meghal, többnyire minden elképzelhető fájdalmat felülmúló kínhalállal. Az író részletesen leírja ezeket a halálokat, látjuk, ahogyan az elefántok belekaszálnak az emberi szövetekbe, ahogyan kifordulnak a belek, patatokban folyik a vér, minden csupa seb, a testeket fekélyek lepik el, égető, szúró, hasító fájdalmak leírásaival telnek meg az oldalak.
Kétségtelenül lehetett Flaubert-ben valamiféle szadizmus, hogy ennyire világ elé tárta, amire egy ma élő ember többnyire gondolni sem mer. (Eszembe jut Thomas Mann, aki egy hasonlóan barbár kort írt le a József és testvéreiben, mégis szinte totálisan mellőzte az ember testi szenvedése részleteinek leírását.)
Szadizmus? Vagy humanizmus?
Belegondolnunk is nehéz, hogy a múlt emberei mennyi fájdalmat, kínt vészeltek át (vagy éppen mennyibe haltak bele). A ma embere teljesen megfeledkezik erről; saját viszonyai kényelmét szidja, holott kényelmi szempontból a mai élet össze sem hasonlítható bármelyik korábbival.
Flaubert nyilván nem élvezi, hogy a brutalitásról kell írnia; de kötelességének tartja.
Nem azért, hogy saját kora fölényét demonstrálja ezzel. Talán éppen ellenkezőleg.
Egy levelében így írt:

Azt hiszem, a Szalambóban nem bántam olyan keményen az emberiséggel, mint a Bovarynéban.

Hogyan? Hát ez a sok gyilkolás, a temérdek brutális kegyetlenkedés, a rabszolgatartó elnyomás, a kíméletlen öldöklés — ez kevesebb rosszat árulna el az emberiségről, mint a Bovaryné civilizált nyugat-európai világa?
A meghökkentő mondatot mégis megérti, aki elolvassa a két regényt.
A Bovaryné világa cinikus. A Szalambóéban az emberek azért ölnek, mert hisznek valamiben. Szenvedély fűti őket, olyan szenvedély, amelyért megéri vállalni a legszörnyűbb testi szenvedést is.
Mathost, a lázadók vezetőjét a Szalambó iránti szerelem fűti. Hamilkar, ez az elképesztő intelligenciájú figura mindent azért a kis tízéves kisfiúért tesz, akit egész népe előtt rejteget, és akinek neve oly ismerősen cseng még a mai, több ezer évvel később élt emberek fülének is: Hannibálért. Ezek olyan érzelmek, amelyek hatalmas súllyal kerülnek a mérleg másik serpenyőjébe. Olyan érzelmek, amilyeneknek a Bovaryné világában (azaz a mai modern világunkban) nyomuk sincs.
Persze az emberiségről alkotott kép, amelyet Flaubert a Szalambóban alkot meg, kellően kiábrándító így is. Okkal hisszük, hogy nincs olyan érzelem, amely legalizálhatna olyan kínokat, amilyenekről a regény naturalista részletességgel beszámol. Szép dolog a szeretet, de amíg nem vesz tudomást arról, hogy mások is szerethetnek, addig mégis valami torz rettenet, barbár iszonyúság, kíméletlen zsarnokság.
Flaubert-nek nem volt valami nagy véleménye az emberekről. Azt hiszem, ő csak a művészetben hitt. Abban, amiben pár évtizeddel később Nietzsche: hogy az elviselhetetlen világ csak attól válik elviselhetővé, ha műalkotást csinálunk belőle. Merthogy vagy a szenvedély, vagy a cinizmus másképp mindenképpen fölmorzsol minket.

https://mondataink.blog.hu/2025/04/21/az_emberfaj_sarkanyfog-vetemeny

Glaistig csillaga

Különös, titokzatos alak volt a csillagárus. Mindenkivel nagyon közvetlenül beszélgetett, aki vett tőle csillagot. Meghallgatta mindenkinek a történetét, ő azonban sosem mesélt saját életéről. Arról, miért is lett ő csillagárus. Sokféle ember megfordult nála, de sokféle tündér, kentaur, vámpír és még ezernyi lény is, mindenkinek megvolt a saját története. Egyik délután, mikor már a nap lemenőben volt, Glaistig látogatta meg. Talán ő volt a leggyönyörűbb, akit valaha eddigi életében látott: hosszú zöld ruhát viselt, aranyszínű haja lágy csigákban volt kiengedve. Habár nagyon félt a nőtől, borzasztóan vonzódott is hozzá.
– Üdvözlöm kedves csillagárus! Nagyon messziről érkeztem hozzád, hogy csillagot vegyek tőled. Minden bizonyára nem kell bemutatkoznom neked-szólalt meg kedves, szinte csilingelő hangján a nő.
– Dehogyis, kedves Glaistig! – csókolt kezet a csillagárus.
Izzadságcseppek gördültek végig a homlokáról, hiszen félt, hogy ő lesz a következő áldozat. Glaistig elcsábítja a férfiakat, majd megeszi őket.
– Ugyan már, kedves csillagárus, neked nincs félnivalód. Amúgy is kicsit öreg lennél hozzám – kacsint rá a nő, mintha kitalálná a gondolatát. Ettől megnyugszik az öreg talán.
– Azért jöttem ilyen messziről hozzád, átvágtatva a nagy Zöld Erdőn, mert szeretnék csillagot venni az elhunyt férjemnek.
A csillagárus szeme kikerekedett. Hisz Glaistig sorban öli meg a férfiakat, hogyan is lehetett volna férje? A nő szinte olvasott a gondolataiban, hisz így szólt:
– Tudom, mire gondolsz, kedves. Hogy egy magamfajta nőszemélynek hogyan is lehetett volna férje. Hát ez roppant jó kérdés, drágám. Az igazat megvallva én se tudom pontosan. Azt tudom, hogy mikor megláttam őt a bálon, a szívem teljesen más ütemben dobogott, nem úgy ahogy a korábban látott férfiaknál. Valami belső megérzés azt súgta, hogy őt nem kéne megennem, ő talán rendes férfi lesz. És végül a sejtésem beigazolódott: a férjem lett. Csakhogy időközben megbetegedett, és egy hete meghalt.
–  Ó, nagyon sajnálom, ami történt. Mi volt a férjed neve? Amit a csillagra írhatok.
Hiszen az volt a szokás, hogy mindenki aki vesz csillagot, és egy nevet, egy szót, vagy valami fontos szimbólumot kér a csillagjára. Pont ezért volt minden csillag egyedi és megismételhetetlen.
– Albertnek hívták a férjem. –  Egy pillanatra egy könnycsepp szökött Glaistig szeme szélére, de gyorsan le is törölte. – Tudnod kell, hogy a férjem nem csak úgy meghalt. Megmérgezték. És ha megtudom, ki tette, szépen, falatonként fogom megenni, míg életéért nem könyörög, és be nem vallja bűnét.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info