Gondoltam, már eleget készülődtem, a fejemben minden összeállt, ma végre írni kezdek. Hogy mit? Hát, volna mit. Vagy átírni az egyfelvonásos színdarabot két felvonásosra, vagy megírni az új két felvonásost, vagy egy háromezer karakteres krimit, ami önmagában is lehetetlen, de, mint tudjuk, én nem ismerek lehetetlent, vagy az „olasz kapcsolatról” egy „Áttűnések történetet”, és néhány írást stilizálni. De talán először az új novellát kellene megírni, mert előtte még pár hétköznapi dolgot is el kellene intéznem.

Először megfőzöm a kávét. Jó erős, cukor helyett inkább egy mokkáskanál mézet, ó, egy teáskanál tojáslikőrt, úgyse szeretem külön meginni, szörnyen tojás ízű, így. Kell még bele tejszín, sok! Fenséges! Tegnap is az volt.

Reggelire csak a meleg tejbe szórt csoki ízű gabonagolyók, mert kenyér sincs itthon. Tegnap az estébe nyúló lakógyűlés miatt már bezárt a bolt. Hm…  azt eszünk, ami van. Ha utáljuk, akkor is. Mert én most ki nem megyek a piacra ilyen korán! Jaj, már kilenc óra van! Persze,  egy órát tornáztam, a kis tessék-lássék tornámat. Hogy szalad az idő!

Ki a fene ez a mobilon? Ilyenkor? Üveges? Igen, én kértem a házkezelőt, hogy küldje ki a törött ablaküveg miatt. Igen, csak éppen a jövő keddre, pont egy hét múlva, gondolom magamban, de végül is itthon vagyok.  –Jó, jöjjön délután kettő és fél három között.

Még jó, hogy nem hűlt ki a kávém közben.

Megint a mobil?  Kárszakértő.  Igen, betört.  Délután kettő és fél három között jön az üveges. Hogy maga csak háromra tud jönni? De azt mondta az üveges, nem kell kárszakértő, ő lefényképezi a törött üveget. Aha, ön jegyzőkönyvet vesz fel? Jó, jöjjön.

Megiszom ezt a kis maradék kávét, mielőtt újra hív valaki.

Ki lehet ez a vezetékesen?

– Igen?

– Kipricskei Lujza vagyok, HungaryvögyűKftől,nyerttizenötezerforintosajándékot amelyet átvehetfebruártizenharmadikándélelőttkilenckorkezdődőrendezvényünkön.

Zúdítja rám. Nem állítom, hogy nem szédülök, és nem emelkedik a fejem teteje, de uralkodom magamon.

– Köszönöm. Mit óhajt? – Nem tudom milyen lehetett a hangsúlyom, kicsit vártam, csend, majd mintha óvatosan letette volna a telefont.

Most már megeszem a tejet a gabonagolyókkal. Ezt is utálom, de kora reggel, úgymint tíz előtt kimenni a piacra kenyérért, hogy szendvicset reggelizhessek, még jobban utálok. Tulajdonképpen nem is rossz ízű… a háziorvoshoz, a bankba, vagy a cipészhez menjek először, és utána WC papírért és tejszínért, vagy fordítva. Meg kellene nézni délelőttös, vagy délutános a háziorvos. Meg kellene nézni. Hol a feljegyzés. Már 11 óra?! Ez felháborító! Pedig még a laptopot se kapcsoltam be! Nézzük, mi újság? Mindenki alszik a bandából. Színházba nem kell menni akciósan, hiába küldik minden éjjel nulla óra két másodperckor a kínálatot. Egyik sem érdekel.

Fél tizenkettő? Elfogy a tej tejesasszonynál! Gyorsan! Mindig kapkodnom kell, ez nem lehet igaz, hogy én soha nem készülhetek nyugodtan semmire!

Még csak ez kellett! Eddig csak matattak, halkan zörögtek az alsó lakásban, de most ez a fúrógép… Istenem, mit tudnak csinálni két hónapja abban a harminc négyzetméteres szoba-konyhás lakásban?! Ja, persze! Első dolguk volt, hogy elbontották a válaszfalat! Sikerült a felettük levő harminc négyzetméteres szobám alól „kihúzni” az alátámasztást. Szerencsére békésen megbeszéltük, megígérte, hogy amikor a galériát építi, betesz egy oszlopot középre, az beleillik a koncepcióba.

Ez két hónapja volt. Azóta minden nap délelőtt, betont vernek fel, vagy falat fúrnak, amitől például megrepedt a fal a WC-ben. Nem nála, ott nincs WC. Nálam. Aztán hol az egyik falon, hol a másikon fúrnak, kalapálnak.  Ennyi idő alatt már ripityára lehetett fúrni bontani egy ekkora lakást. A múlt héten építettek. Fürdőszobát, Alba-falból. Vágták, csiszolták, poroltak, és szellőztettek, az utca helyett a lépcsőház felé, amelynek eredményeként három szintre oszlott, szállott le, föl, szét, összevissza a por, mindent belepve. Tíz napja szinte csak porálarcban lehet a lépcsőházban közlekedni. A szép kovácsoltvas korlát mintha hóval lenne belepve. Aktuális. Tél van.

A kenyeret el ne felejtsem! Milyen szép ez a mandarin. Kettőt veszek, legalább gyorsan elfogy, mielőtt még megromolhatna.

Micsoda? Az én táskámban csörög a telefon? Csak két kezem van, de az tele. Még jó, hogy a mandarinosnál van hely a pulton.

– Igen? Nem, nem zavarsz, a piacon vagyok, éppen mandarint veszek. Jó fél óra múlva hívj, addigra már otthon leszek.

Szikrázóan süt a nap a kék égből, és megsokszorozva verődik vissza a hóról. Szép. Csak ne fújna ez a hideg szél! Szerencse, hogy már itthon is vagyok. Ebédelni fogok. Éhes vagyok. Jogos. Már egy óra. A rádió! Ilyenkor jó hallgatni, éppen rádiójáték van. Passzol az ebédhez! Már meleg is a göngyölt, töltött csirkecomb. Megint fúrnak! Észveszejtő! A mikróban forog a leves, a rádió szól, a fúró fúr! Idilli. Mi cseng? Ja, a mikró lejárt. Végre ehetek! Valami megint cseng! Nem a mobilom. Nem ám, ez a kaputelefon. Biztos szólt már a mikróval szinkronban. Kinyargalok át a főzőfülkén, az étkezőn, a belső előszobán át, a külsőbe. Még elcsíptem! – Halló! – csend, már letette. Valaki szórakozik? Futok vissza, hogy lássam az étkező ablakából, hogy talán az ügyvédi irodába jött valaki, más engedte be. Nem, nem jön senki. Nézzük, nem hűlt ki a leves? De. Újra mikró, újra zúgás. Végre. Finom. Ez vigasztaló. Jöhet a comb. Jaj, kenyér, szelni. Savanyú káposzta a hűtőből. Kicsit hideg a meleg hússal. Milyen szépen süt a nap. Hoppá, a postás! Most jön az ügyvédi irodából, ugrás az ablakhoz, gyors kopogás. Meghallja. Menjek? Igen, bólint. Alá kell írni. Ismét át az étkezőn, előszobán, a másodikon is, postás be, aláírás, nincs szemüveg, nem baj, aláírni anélkül is lehet. Személyi igazolvány számot ide. Mutatja nyájasan a postás. Vissza a retikülhöz, kotorászás. Kihűl az ebéd. Megvan! Postás elégedett, én nem.

Kihűlt a hús, lehet újra melegíteni, mindjárt itt az üveges. Ha nincs szerencsém, hamarabb jön. Tényleg isteni ez a baconba göngyölt, töltött csirkecomb, a ropogós kovászolt kenyérrel. Kell a fenének a köret! A savanyú káposzta viszont illik hozzá, milyen egészségesen táplálkozom! Táplálkozom! Na, de kiművelődtem.

Mindjárt két óra, kettő és fél három közt ígérte magát az üveges. Csak azt tudnám, hogy most csak megnézi, vagy meg is javítja? Jaj, istenem! Csak nem fog a nappaliban dolgozni, szemetelni!? Végem van! Ilyen hülye sincs több mint én! Legalább megkérdeztem volna tőle, itt javít, vagy elviszi és visszahozza.

Gyorsan, még egy kávét főzök… persze, hogy öt perccel hamarabb jött, hisz ki más csengetne. Nem jár felém a madár se… kávé már nem lesz!

– Jöjjön csak nyugodtan… meg is javítja?

– Nem, csak felmérem, majd holnap javítjuk, itt a helyszínen.

– Itt benn? – sápadok bele.

– Kinn a lépcsőházban, és szépen feltakarítunk magunk után.

Megegyezünk, hogy holnap délelőtt egyeztetünk telefonon, hogy mikor jöjjenek. Végre becsukom mögötte az ajtót. Nesze nekem! Nemcsak a mai napom, a holnapi is az üvegezés jegyében fog eltelni.

Tényleg semmi okom nincs idegességre. Csak gondolkodjak nyugodtan, csak olvasgassam nyugodtan a tv-s szerkesztő vázlatát, amit a készülő műsorról küldött át, csak mélyüljek el, hiszen nincs is más dolgom, tényleg…

Csengetnek a kaputelefonon. Mire végig száguldok a lakás összes helyiségén, és felveszem a kagylót, ő leteszi. Biztos a kárbecslő. Ha már az előszobában vagyok, kinyitom az ajtót. Éppen felért. Szimpatikus, és rögtön mondja, hogy fényképet fog készíteni, de már az ajtótól, ahogyan végig megy a lakáson. Nem hiszek a fülemnek. Mert ez a feladata. Miért nem csak az ablakról? Mert az is kell, ahogy eljut az ablakhoz. Hogyhogy? Nézem döbbenten. Felfogja, csak az ajtókról, helyesbít. Gyanús nekem. Akkor kezdje kinn, mutatok a bejárati ajtóra. Ott kinn. Majd a végén, feleli. Most ezt kell, mutat a szobába vezető csukott ajtóra. Hagyom, hogy megcsinálja, aztán amikor belépünk a dolgozó szobámba tátva marad a szája, elfelejt fotózni, én viszont észbe kapok, és szép csendesen, kedvesen azt találom mondani, ugye tudja, hogy ez egy magánlakás, és nem kell, megengedjem. Mikor ezt a visszafogott mondatot elmondom, megerősödöm a „hitemben”, és mire az ablakhoz érünk, már ki merem mondani, hogy kizárólag az ablakot fényképezheti, még a faliórából sem lehet benne a képben egy négyzetcentiméter sem. Megérti, nem válaszol, elmélyül a munkájában. Kicsit nehézkesen boldogul. Közben váltunk néhány mondatot, egészen összebarátkozunk.

A jegyzőkönyvet laptopon írja. Kínlódik az egérpaddal. Kíváncsian várom, hogyan lesz kinyomtatva, aláírva. Mikor befejezi, elém teszi a laptopot, és azt mondja, hogy a 15×20-as fehér mezőbe az ujjammal írjam be a nevem. Nem tudom, mit akar aláíratni, mert semmi nem látszik. Amit felolvastam. Bocsánat, azért mégis szeretném látni, mintha papír lenne. Átnézem. Persze, hogy van benne hiba. Csak a nevem, és az ablakok darabszáma. Bocsánatot kérek az átolvasásért, ő csendesen, mint egy jó kisdiák kijavítja, Ellenőrzöm, és ebben a pillanatban lemerül a laptop. Szabadkozik, hogy majd holnap eljön, úgyis jön az üveges. Számomra ez már igazi rémálom. Tiltakozom. Holnap sok más dolgom van, orvos, bank, cipész. Akkor visszajövök ma, ígéri biztatóan. Egyre elkeseredettebb leszek. De csak egy óra múlva tudok jönni, mert fel kell tölteni a gépet.

– Tudja mit? Hozza el a töltőt, itt rákapcsoljuk az áramra, akkor azonnal lehet aláírni. Nem kérek díjat az áramhasználatért, humorizálok.

Hálás, elmegy, mondja, nem lakik csak tizenöt percre. Háromnegyed óra múlva megérkezik a töltővel. Addig persze semmi értelmes dolgot nem lehet csinálni. Szerencsére nem felejtette otthon a laptopot.

Beírom a nevem a mutatóujjammal és megjelenik az aláírásomhoz hasonló írás, amit bárki írhatott volna.

Kedves, barátságos, hálás, végre elmegy. Én ettől nagyon boldog leszek, de az óra állása lehangol. Este hat.

Vacsora közben azon gondolkodom, hogy ez volt az a nap, amikor orvoshoz, cipészhez, bankba, boltba akartam menni, készülni a tv-felvételre és megírni egy novellát. A novellát még vacsora után megírhatom, vigasztalom magam.

 

Eszembe jutott egy nő a kabinsor végéről. Nem volt feltűnő. Csak a kontya állt mindig ugyanúgy. A szája mellett két mély ránc. Anyám Fürdős Irénkének hívta, apám sehogy. Irénkének apró, kemény keze volt, egyik ujja kissé ferdén állt, talán becsípte egyszer egy kabinajtó. Ezzel a kézzel adott kulcsot, bilétát, vett át aprót, tépett cédulát, csapott rá a deszkára, ha valaki süketnek tettette magát. Nem volt benne gyöngédség. Pontosság volt benne. A strandon az is elég.

A kabinok előtt egész nap állt a nyár. Vizes férfiak, kócos nők, gumisapkás öregek, gyerekek homokos talppal, karjukon úszógumi, szájuk szélén fagylalt. A levegőben lángos, naptej, klór és valami állandó, meleg szag, amitől az ember azt hitte, a testnek is van saját időjárása. Aki kabint kért, számozott bilétát kapott, amit a kulccsal együtt vissza kellett adni. Irénke asztalán ott voltak a sarki zöldségestől kért selejtes papírzacskók is. Ha fogyóban volt a készlet, a favonalzó mellett hosszú csíkokat tépett belőlük. Némelyiken még látszott egy fél krumplinyom, egy elmaszatolt ár, vagy a zöldséges kék ceruzája.

Később tudtam meg, hogy nem minden papír ugyanarról szólt. Aki kabint kért, bilétát kapott. Aki időt kért, cédulát kapott. Voltak férfiak, akik nem átöltözni mentek. Törölközőt hoztak, mert anélkül az ilyesmi feltűnőbb. Megálltak Irénke előtt, és olyan halkan beszéltek, mintha templomban kérnének gyufát. Aztán szemérmesen a köpenyzsebébe csúsztattak valamit. Irénke nem nézett oda. Húzott egy vonalat az egyik tépett zacskódarabra, aztán megkérdezte:

– Mennyi?

Nem azt kérdezte, hányan. Nem azt, kivel. Csak azt, mennyi. A férfiak ilyenkor köhögtek. Tizenöt, mondták. Esetleg húsz, ha nagyobb úrnak gondolták magukat. Aki félórát mondott, arról Irénke tudta, hogy hazudik vagy kezdő. A félóra már nem kabinidő volt.

A nők külön érkeztek. Nem mind ugyanabból az életből, de mind ugyanazzal a mozdulattal nyúltak a fürdőruhájuk pántjához. Volt köztük büféslány, varrónő, özvegy, szalmakalapos asszony, aki délelőtt még dinnyét vett a piacon, és voltak olyanok is, akikről mindenki tudta, miért jönnek. Nem nevettek. Irénke nekik másik cédulát adott. Ugyanaz a papír volt, csak a mozdulat nem. A kabinajtók záródtak, a strand ment tovább. A gyerekek sikítottak a hideg víztől, a férfiak az árnyékban politizáltak, a nők hasra feküdtek, hogy a hátuk is barnuljon. Odabent megnyekkent a pad, valaki sietve húzta vissza a nedves fürdőruhát a vállára, közben a deszka túloldalán Irénke az oszlopos strandórát nézte. A nagy mutató nem sietett. Irénke sem. Ha letelt az idő, kopogott. Nem a férj, nem a feleség, nem a Jóisten. Irénke felállt, lesimította a köpenye elejét. Aztán kopogott, azzal a ferde ujjával.

– Lejárt.

Ez volt a strand legpontosabb mondata. A víznek nem volt határa, a napnak nem volt határa, a szégyennek sem volt rendes határa, de a kabinnak volt. Tizenöt perc. Utána jött a következő ember, a következő szatyor, a következő kulcs.

Évek múlva, a régi strand bontásakor, selejtezés közben előkerült egy cipősdoboz. Benne régi cédulák. Megsárgultak, összeragadtak, némelyiken kék ceruzával számok: 24, 25, 28. Egyiken ez állt: visszajön. Másikon csak ennyi: ne engedni. Nem lepleztek le semmit. Inkább nyilvántartottak valamit, amihez senki nem akart nevet adni. A dobozt ki akarták dobni. Régi szemét, mondta valaki. Az volt. Csakhogy olvasni lehetett. Egy cédulát mégis eltettem. Huszonötös kabin, tizenöt perc. Név nincs rajta. Csak a helye. A barna papírnak már nincs szaga. Csak a hajtásánál sötétebb, ahol valaki egyszer túl erősen fogta.

Irénke nevét talán rosszul tudom. A kopogást nem.