Jelenetek a kollégiumi életből 

Iszonyú a meleg. Szőlő a légkondicionált előtérben találkozik a többiekkel. A lépcsőn libasorban haladnak. Az öcs megy elöl öles léptekkel. Középen Szőlő a csapott vállaival. Utolsóként a húg gyalogol hátul összekulcsolt kézzel, a fekete-fehér kockákból álló padlóra meredve. Az elszánt trió lendülete az első emeleten még töretlen. A második szintre érve már ráérőssé, sőt bizonytalanná válnak a léptek. Kiszámíthatatlan, hogy milyen látvány fogadja őket a kórteremben. Semmi áron nem mondanának le a délután négy és hat között esedékes látogatásról.

Szőlő retteg a közelgő hiánytól, holott tudja, hogy az elkerülhetetlen. A férfi előtt makacs képek peregnek. A külvilág nem több zavaró tényezőnél, hiszen villanásokat lát a múltból. Mindnek az apa a főszereplője. Sehogyan sem akar vége lenni a kéretlen, kínzó mozinak.

Együtt nézik a Volt egyszer egy vadnyugat című filmet. Az apa a várakozásról és a várakoztatásról mesél. Úgy múlik az idő a feszült kezdő jelenetben, hogy valójában nem múlik, mondja.

Csak azt éljem meg, hogy az egyetlen unokám iskolás legyen. Más már nem is kell nekem. Szőlő és az apa a családi ház ebédlőjében boroznak, míg a többiek a kertben napoznak.

Az apa elveszti türelmét. Szőlő a szülők hálószobájában fekszik mozdulatlanul. Nem engedem, hogy meglumbálják a fiamat, kiáltja az apa az őt csillapítani kívánó anyának a nappaliban. Szőlő azonban könnyű és gondtalan. A teste elválik önmagától és mindent valahonnan a magasból érzékel.

Mi a faszt akarnak ezek, Kovács, teszi fel a költői kérdést a telefonba az apa. Mohács, Marseille, Mexikó. A történelem és a futball eggyé válik. Ezerkilencszáznyolcvanhat június másodika. A szünetben a szovjet válogatott három-nullra vezet a magyar ellen.

Az apa feje váratlanul megjelenik a kollégium hétszáztizenhetes szobájának ajtajában. Senki nem szeretne annyira gyorsan felkelni az ágyáról, mint a bokaszalag-szakadást szenvedett Szőlő. A vendég érdeklődve nézi a rengeteg boros üveget a polcokon. Semmi gond, itt vagyok, mondja aztán, támaszkodj rám, hazaviszlek.

A lánya várva-várt esküvőjén az apa hirtelen hátra zuhan a kerti székével. A kezében tartott bort, biztos, ami biztos, megissza esés közben, nehogy kárba vesszen a nedű. Aztán mintha mi sem történt volna feltápászkodik, felállítja a székét, helyet foglal rajta, és folytatja az anekdotát a gyerekkoráról.

Szőlő most azt látja, hogy a kórteremhez közeledve öccse robosztus alakja némileg összemegy. A trió magabiztossága pillanatok alatt lesz semmivé. Naponta ismétlődik a rituálé. A fiú testvér a jobb, a lány testvér az ágy bal oldalán áll, míg Szőlő az ágy lábánál. Összecsomósodik az idő. Megszűnik a múlt és a jövő, csak a jelen, a most számít.

Szőlő öccse az építési vállalkozó apa fölé hajol. Figyelj rám, mondja a fiatalember a fekvőbetegnek. Neveket mondok mindjárt. Kérlek, hogy bólints, ha tartoznak nekünk. A jobbára szendergő, olykor félrebeszélő apa résnyire szűkült szemei nagyobbra nyílnak. Elhangzik az első név. A húg kezében megremeg a műanyagkanál, amellyel a bébieledelt adagolja a beteg szájába, szemei megtelnek könnyel. Az öcs tekintete rezzenéstelen, de látszik, hogy koncentrál. Egy másik kórteremben idős nő kiabál. A hirtelen feltámadt szél meglebegteti a fehér függönyt. Szőlő tesz egy gyors lépést hátra. A közelben dögkeselyűként vijjog egy mentőautó szirénája.

Azt nem tudni, hogy az utóbbi miatt, vagy más lehet az indok, de az apa vár kicsit, majd tagadólag int a fejével. A második név után azonnal bólint, ahogyan a harmadik után is. Hátha maradt remény, talán hazavihetjük, gondolja Szőlő.

Néhány nap múlva az addig kapcsolódást kereső kéz már nem szorít, inkább iránytalanul elemelkedik a paplantól. Valamit keres, de nehéz megmondani, hogy mit. Az öcs telefont kap, hogy amennyiben élve szeretnék látni az édesapjukat, azonnal menjenek. És ők mennek rendületlenül. El kellene búcsúzni. El kellene engedni. Tanácstalanul állnak a testvérek, és nézik az oxigénmaszkot az apa arcán. Hallják, ahogyan a beteg küzd minden egyes lélegzetvételért. Szőlő az ágyhoz lép. Az apa vállára teszi a kezét és azt készül mondani, hogy nagyon köszönök mindent, sohasem felejtelek el, de csak az első tagmondat megformálására képes.

Szőlő és a húg kinn állnak a folyosón. Az öcs, aki negyedszázadon keresztül élt a haldoklóval, kikerekedett szemmel nézi apját a kórteremben. Nem tudni, hogy mi jár a fejében. Aztán gyorsan az ajtó felé indul, majd hirtelen megáll és megfordul. Most utoljára pillant a csontsovány testre.

(Illusztráció: Edvard Munch – At The Deathbed)

Lucius Tarquinius Priscus király utasítására eltűnt a szenny Róma utcáiról. A város polgárai derűsen, minden újra nyitott lélekkel léptek ki reggelente házuk ajtaján. Nem kellett tartaniuk attól, hogy lábuk emberi ürülékbe süllyed. Etruszk vízmérnökök csapolták le a dombok közötti mocsarat, és épült meg a Cloaca Maxima, a nagy szennycsatorna.

Tufakő-tömbökből, kötőanyag nélküli dongaboltozat nyugodott falain. Az első ismert fedett csatornarendszer, a hozzáillesztett utcai beömlőnyílásokkal nem csupán a szennyvizet fogadta magába, de elvezette az esővizet is. A város nem kívánatos szennyét az átfolyó patakok, a város fürdőiből, szökőkútjaiból leengedett vizek, a városi vízvezetékek természetes sodrása vitte a Tiberisbe, amely végül a tengerbe juttatta. Ahogy az ivóvízhálózatra, úgy erre is a módosabb rómaiak csatlakoztak rá. Bő tere nyílt a naponta hatalmas mennyiségben termelődő emberi fekáliától való megszabadulásnak. Nagymértékben járult hozzá a járványok megelőzéséhez.

A Cloaca Maxima a birodalom mindenhatóságát mindenek felett állóságát tükrözte. Azé a rend, aki a szennyet elvezeti.

Róma ad arra, hogy elvezesse. Kényszer- és közmunkások serege, a rabszolgaság politikailag korrekt elnevezése szerint, mossa tisztára csatornáit. Épül a fal, amely képes eltakarni és magába fogadni minden ürüléket, embertől, állattól és várostól egyaránt. A mocsok zárt rendszerben hömpölyög. A tiszta, rendezett város a nagyság jelképe.

Ámbár ez túlságosan is birodalmi szemlélet, így szólt a mester és felé fordulva, tanítványának nevezve őt, még hozzátette: Tudhatod, hogy a virágot nem te kapod és a köszöntőket sem hozzád írják majd. Homlokodat nem ékesíti babérkoszorú, nem vonulsz át csapataid élén a rólad elnevezett diadalív alatt. Csak a seprűt nyomják a kezedbe, hogy takaríts. Ez a feladatod. Naponta seperd fel Róma mocskát és szemetét. Ereszd rá a csatornák vizét. Tüntess el minden szennyet, tisztának lássák lakói.

A polgárok szeretnek rendben élni. Ez az ő kiváltságuk. Előjog, amely a születésüknél fogva jár nekik. Civitas Romana, a közösség tagja, akinek joga van. Szabad, teljes értékű ember. Rendelkezik szavazati joggal, szerződést és házasságot köthet. Adót fizet, és katonai szolgálatot teljesít. Hűséggel tartozik a városnak, amely felruházta őt mindezen jogokkal. A Városnak, amely vagyont és státuszt ad hűségéért. És viseletet. Jó minőségű fehér vászonból, bíborszegéllyel. A tógaviselés jogát, ami csak a szabad, római férfit, a polgárt illeti. Akit szeretnek. Akinek ruháját nem szennyezi be az utca mocska. Mert nincs az utcának mocska.

A tanítvány, aki a köz szolgálatára készült, mióta az eszét tudta, de lehet, hogy már az anyatejjel szívta magába ezt, örömmel tette magáévá a birodalmi szemléletet. Mást sem kívánt, mint hogy ne csak szíve, de gondolatai is ezt tükrözzék: Értelme van a birodalomnak. Pax Romana, Róma békéje. Bárki élhet vele. Bárki szabad római polgár. Aki génjeiben hordozza a szabadságot. A gének öröklődnek és csak ritkán emlékeznek.

Szabadnak és polgárnak születni kell. Nem akárkié a kiváltság. A békét meg kell kötni. Azé a béke, aki szerződik rá. Nem holmi pitiáner, haszonelvű béke. Évszázadok nyugalma az.

(Illusztráció: Jackson Pollock )

Minden egyes fűszál az igazságba kapaszkodik.

Bezáródik és átalakul és az emberek egymás arcába néznek. Kifordítják a kalapjukat, és átvágják a hasát. Évekkel azelőtt hang nélkül hívta, és érezte, hogy a helyén van. Rövid történelem a teremtés napján azokból a dolgokból. Később elkezdődött a hegy, és Zsófi. Egymás mellett az embertelen tájban. Még nincsenek emberek, mondta a kígyó, egyelőre Ádámnak  meg Évának bele kellene egyeznie. Egymást kacajjal üldözik tovább.  A történelem igazságait követve eljutott addig, pontosabban a zsebkendőjét zászlóként lobogtatva eljutott, jobban mondva belenyomódott a levegőbe, jobbra meg balra CSAVARGATTA A VONALAKAT, meg a köröket. Elvárható volt, többször vágott neki a hegynek. Kibontakozó szellemek jobbra meg balra. Körülöttünk, mondja, a levegő fénylik. A legjobb, ha egymásra gondolunk, mondja. Megtudta, hogy a lábnyomok közvetítenek. Nekiment, igaza volt, fellökte, sokáig állt ott.

Zongorajáték hallatszott, és betűket rajzolt. Értem a rajzait, mondja Zsófi, mert az maga a meztelenség. Én nem fogom beperelni magamat, mondom, és egy másik igazságra gondolok, nevezetesebbre, eltömíteni ezeket a csöveket, mert valakik lövöldöznek a másik kertből. Felülről látszik egy macska, átfekszik a kerítésen, a bajuszát bujja, meg a célpontokat, ahol a katonák magasra ugrálnak. Felülről az látszik, amit az országok még soha sem láttak. Egyik nap, mikor kitört a felkelés komolyan dolgoztak egymásnak háttal az őszies éjszakában. Felülről látszik a műsorfüzet, meg kell vizsgálni a hétköznapokat. Több száz egyedből áll, ennek ellenére rángatják őket. Hosszú, szőke hajú nők és férfiak darabokra vágva ülnek a gépkocsiban. Esznek, isznak, míg valami gázt sikerül fejleszteni szájjal és orral. Semmi olyat nem tapasztaltam, amit ne lehetne megírni, csak a kutyám jött ki átlátszó szürke tréningruhában.

Ez a legjobb mesterség a mennyországban. Ketten mellette, egy ellene. Nem mintha a szavakra kíváncsi volnék. Gépkocsiban ülnek, egyszerűek és világosak, nem hiszem, hogy érdemes vitatkozni velük. Ráborult az asztalra, azt hitte, hogy a szárazföldön van. (Most írsz, most vigyázz, hogy jól csináld! Pontatlan idézet.) Körülbelüli szavakat mondanak a hatalom csúcsán. Egy másik igazság agyonveri, most látott ilyet, harmatcseppek hullnak, amazok meg számolják a rivális jótéteményeket. Kíváncsi szavakat mond, ma amikor inkább ehetne. Csak úgy lement a közértbe körülményeskedni. Maga köré gyűjtött mondókákat, melyek a sáros homokban szaladgáltak.

Állatkísérletekről álmodunk. A tekintet csupa figyelmeztetés és intelem, eszembe jutnak a gömbök, és a tekintete mintha bőröndöt cipelne. A nők szemüvegesek, és a vitorlákat jobb felé hajtják. Egy kutya embernek öltözik, testté válik, kigombolkozik. Fájni kezd a feje, képes tüzes köveket hányni. Zsófi a szemöldökét dörzsölte. Józsikám bácsi lövöldözött, és Zsófi úgy gondolta, hogy most még veszélyesebb.  A nők szemüvegesek, és ügyelnek a bajuszukra.

Zsófi Hamburgba megy és színházat alapít. A hosszú, sárga köpeny fizikailag feszül. Kisebb szünetek látszanak a szemében, éppen átalakul. Az emberek kínok között hajkurásszák a bombát. Zsófi bámulatos gyorsasággal kettesével rohan felfelé a lépcsőn. Szétnyílik a test, mint egy kocka, vagy szalmavirág.

A bonyolult természetfeletti jelenségek, olyanok, mint a lábatlan ember. Toporog, mintha egész életében azon igyekezett volna. Egy kopasz távozik, felbukkan egy másik, a hóban szétgurulnak a fogai.  Ünnep meg sztrájk a nemzedékek életében. Sétálgatva kulcsfontosságú dolgokat énekel. Csereberél nagy dülöngéléssel és remegéssel, mint az öregek. Sok mérföldnyi folyosó a palotában. A kristálygömb is afféle táplálékkiegészítő. Akkor megkettőzi és négyzetre emeli, részletek nélkül, roppant különös, ahogy intézkedik. Bosszút kell állni az emberi képzelőerőn. Töltényt cserél, lámpát olt. Kényszerítés nélkül, az események mesterséges igazításával. A legmagasabb helyen voltak. Azt ette, amit akaratlanul sem tesz meg soha.

Az a kérdés, hogy mitől ilyen fehér ebben a kabátban? A szarvai, mint egy pálmalevél viszik magukkal az embert.  Vér helyett a fehér szín a  repeszdarabok színe. Szűkszavúak, kalimpálnak, döngetnek. Zsófi kering még néhány centimétert. Az iskola mögött, vagy néhány kilométerrel arrébb. Egyik déli-sarki útján egy torzonborz ember. A testmagasság ennyi meg ennyi, ez az, amit az ember önként vállal   tettlegességig hajló becsületsértésként.

Ők azok, akik új ruhában is dolgoznak.  Az akácok lefelé csorognak a dombon, furulyáztak, meg hárfáztak. A Duna parton valaki beleharapott Zsófiba, mert deréktól lefelé lány volt abban az értelemben, hogy a köpenye szabályosan és törvényesen követte a vonalakat. Az egész hely szőke, a haja a szemébe lóg. Egy kissrác keresztülhúzta az autóját az úton, és közben mellékszámításokat végzett. Egy buta rálépett, és a kisfiút verekedésre kényszerítette. Először jöttek a tankok, majd a lovas kocsik, végül a székely lovasok.

Először jöttek a féllábú gyalogosok. A tankokat felfújták, kidurrantak, repültek három lábon. A kezükben különféle állatok keze, meg füle. Akik a világűrben születtek, azok visszafordulhatnak. Arra számítottak, hogy a szemük elé tárják. (Gonosz kedvű manók a falka harcosai.) Olyan volt, hogy csakúgy ellenőrizte, kilyukasztotta mint egy villamosjegyet, csévélte, töretlenül könnyezett a szeme, hátha jó illatú útra tér. Sikerrel megalkotott utcácska a bolygók között. A tejúton apró lila költők. A házamat szemmel tartom, mondja Zsófi, talán felemelem. Nem állítottam valótlant, mondta, amikor azt mondtam, hogy az egész föld. Megpihentem annak a sornak a végén. Leállás, vesztesek hídja, sírgödrök a városban. Benyomulni a fénycsíkok közé repülőgéppel. Gondoskodni, táplálni, ápolni.  Képzeljétek embernek az állatokat. A sok értelmű szöveget az arcára festette, és épített hozzá. Elvették azt, amit most tudott. A drónok beszéde, emberi beszéd. Elárulta, hogy a fényvisszaverődés alatt (miatt) az ember közömbös. Zsófi átlépi Józsikám bácsit, az oldalára billen, elszárad, gombolkozik. A sok drága, a sok temetésből visszamaradt ruha visszatér a temetőbe. Tudatomra ébredtem, mondta, felálltunk és elindultunk. Szarvasbogarak harcolnak.  Az eltömődött utcán sok drága barátom és totálfélelem. Ezekben a történetekben Józsikám bácsi nem fog győzni. Az lehet, hogy felbukkan, még mindig olvas. Memóriáról memóriára. Letölti, megnézi, le kell lökni a Tajgetoszról, mondja.  Mindig nézni, míg   kikristályosodik benne.

 A kalap közös, kakaós, zsíros, összefogunk benne, mondja. Fújható anyaggal töltik meg. Az ablakpárkány beleakad, lefelé húzza. Olyan, mint Józsikám bácsi  dögcédulája.  Egyre gyakrabban alkalmazott autonóm terület.

Éjfélig érnek oda, a forró, pettyes az út. Azt az álláspontot képviselik, hogy. Fogalmazzunk úgy, hogy tolókocsiban. Sírni és könyörögni, a gyerekek fellázadnak, elbújnak az autó mögé. Öröklött cukorbetegséggel, melynek itt már nincs jelentősége. Odaérünk, a templom ablakában tömjén. A kerekek érintkeznek, szikráznak, lesben állnak.

Illusztráció: Magén István – Görög színház)