Álvaro Cunqueiro: Az ezüsthercegnő és a fuvolás

Az igazat megvallva, azt gondoltam, temetni hoztak valakit Mirandába. A menet élén egy fuvolás lépdelt talpig feketébe öltözve, akit egy ministráns követett, buzgón lóbálva füstölőjét. Volt velük még egy alak, ibolyaszín csuklyás köpenyben lovagolt, és egy jókora feszületet emelt a magasba. A kapunál megállt a díszes menet, és a kaszáló kőkerítésének tövében pihentek meg. A muzsikus nagyon szomorú dalba kezdett, a ministráns pedig lódított még egy utolsót a füstölőn, ezzel sűrű tömjénfüstbe burkolta mindhármukat. A lovas levette süvegét: a tonzúrája szerint minorita szerzetes lehetett, és mint később a fülembe jutott, Lancaster hercegének udvarában volt oltárszolga. Gazdám nógatására én ekkor szélesre tártam a kaput, és ezalatt ő is ibolyaszín ruhát öltött magára, süvegét fejébe tette, és fodros sálat kötött a nyakába. Ezeket a fura öltözékeket még Montpellierből hozta, abból az alkalomból, hogy ott mindkét medicina doktorává avatták. Dona Ginebra a középső erkélyen állt napernyője árnyékában, mert hát a nap igencsak égetett ezen a szeptemberi délutánon. Fájlaltam, hogy engem senki se értesített, és a díszes menet elnyűtt facipőben, harisnyában, foltos ingben-gatyában lepett meg. Marcelina asszonyság és Manueliña rózsából, gyékényből és rozmaringból szőnyeget készített. Ők bezzeg szép ruhában feszítettek! A kapu kitárult, és két egyforma kese lovon beléptetett két igen nyalka lovag oldalukon kardjukkal, és utánuk még egy, aki csak málhanyeregben ült, mégis ő volt mind közül a legdíszesebb, látszott rajta, hogy ő a legelőkelőbb a menetben. Ez a fényes öltözetű lovag a málhájához kötve tartott maga előtt egy kis arannyal berakott faládikát, míves zárszerkezettel. Ő is ibolyaszín ruhában volt. A kardot viselők leszálltak a lóról, és kezükbe vették a ládikát, majd leszállt az uraság is. Öreg nagydarab nemesember volt, szép szakállal. Rögtön össze is ölelkezett a gazdámmal, de előtte lekapta duplakarimájú kalapját, és az erkély felé fordulva Dona Ginebrát is üdvözölte egy fényes bókkal. Merlin úr a kabátujjából előhúzott egy pergament, és átnyújtotta a lovagnak, az pedig megparancsolta, hogy a ládikát tegyék gazdám és tanítóm, Merlin uraság lába elé. Ezután felszálltak lovaikra, a szerzetes ezúttal maga mögé ültette a ministránst, ne kelljen gyalog mennie neki se. Mély reverenciával búcsút intettek gazdámnak és Ginebra asszonynak, aki az erkélyről követte figyelemmel az eseményeket, majd elindultak a Quintasi úton. És látom ám, hogy a fuvolás velünk maradt. Kissé lomha, kövérkés fickó volt. Nemcsak a haja volt vörös, hanem sűrű bajsza is. Legfeltűnőbb mégis óriás kardja volt, amit övre függesztve viselt olyanformán, hogy járás közben folyton a fenekét verdeste. Bal oldalán félrőfnyi rész és a markolat lógott ki, jobbfelé meg vagy kétrőfnyi a festett kardhüvelyből. Kezet csókolt gazdámnak, aki rögvest parancsolt is nekem:
– Hé, Felipe, fogd meg Flótás mester úti ládáját és eredj vele a fogadóterembe. Te meg, Flótás barátocskám, akaszd fel kardodat a fegyvertárba, mert ezzel ugyan bajosan közlekednél. De tisztelj meg azzal, hogy az én lándzsám mellé helyezed!
Én bizony alig tudtam a vigyornak parancsolni az arcomon, csakhogy gazdám végig nagyon komolyan beszélt. Málészájú ember volt valójában ez a Flótás mester. Először szétszedte és kifújta a fuvoláját, beletette egy kék daróczsákba, és leoldozta övéről félelmetes méretű kardját. Ezután elvezettem a fegyvertárba, ahol felakasztotta fegyverét Don Merlin úr lándzsája, a nápolyi puskák, francia pisztolyok és karabélyok mellé. Előhúzott a nadrágja zsebéből egy kockás kendőt, hogy letörölje homlokáról az izzadságot. Bajuszát megpödörte, süvegét leporolta, és még a kakastollat is kiegyenesítette rajta. Hogy ilyen szépen rendbe szedte magát, elindult kifelé, a faládikát pedig rám bízta, hogy vigyem utána. Nemcsak az esze járása volt lassú, de mintha meg is kukult volna ez a fickó. Azt is észrevettem ám, hogy gazdám viszont cseppet sem volt nyugodt, sőt izgalmában szinte toporgott a ládikó mellett, és idegesen legyezgette magát a süvegével. A ládikó semmiképp sem lehetett nehezebb, mint huszonkét galego font, esetleg huszonhárom és fél a Medina del Campói mérték szerint – mert külföldön azzal mértek annak idején. Felemeltük a ládikót az asztal tetejére, és ekkor Merlin úr meggyújtotta a petróleumlámpást. Hogy elbűvölt mindig ez a lámpás! A burának mind a négy oldalára Don Quijote egy-egy kalandját festették, sárgarézszínű festékkel. A szélmalmokat, a gályarabokat, a borostömlőket, no meg az oroszlánt, aki odajárult Kasztília királya elé. Le se tudtam venni róla a szemem, amíg a lámpás égett.
– Most pedig – mondta nekem gazdám nagyon komolyan –, fordítsd rá háromszor a kapu kulcsát, és szólj Xosénak, hogy engedje ki a kutyákat. Ti meg menjetek ki Flótás mesterrel a konyhába és vacsorázzatok meg, hiszen már kilenc óra van. Az új padláson ágyazz meg magatoknak. Későre jár, holnap találkozunk!
Flótás mester most is némán jött mögöttem, csak a konyhában dörmögött valamit az asszonyok felé. Marcelina asszonyság egy sült szalonnás pompost tett elénk, no meg egy kancsó San Fizi bort. Habár Flótás mester nyelve még ekkorra sem oldódott meg, legalább jóízűen tömte bendőjét. Repetázott a pomposból, majd vágott még magának a húsból is, ezután annak a galego disznónak a fél fülét is gyomrába küldte, ami a kútba volt leeresztve hűsölni. Olyan gyorsan megrágta ez a fene ánglius, mintha ott se lett volna, és a legvégén még húzott is egy jókorát a boroskancsóból. Úgy evett, mint a gazdám, ő is előbb meglazította az övet a derekán, majd a támlás padon kényelmesen hátradőlve tömte a hasát. Egyszer csak amúgy kedveskedve megveregette a vállamat, de olyan erővel, hogy ijedtemben kiköptem az almát, amit éppen majszoltam. Nem is ez volt a legnagyobb meglepetés, hanem, hogy megszólított, mégpedig olyan cérnavékony hangon, mely úgy hangzott, mintha kisegér cincogna. Hogy nevettünk ezen akkor!
– Hála a magasságosnak, hogy eljött a vacsora is, és szállásom is van! Kukurikú! – ez utóbbi a három kappannak szólt, akik csendesen kapirgáltak a ketrecükben. Ekkorra már mester is könnyezve nevetett.
– Eddig azon okból nem szóltam hozzátok, – kezdett bele, most már rendes, bajuszához méltó hangon – mert ajkam száraz volt. És azért sem, mert elfelejtettem a ti nyelveteket, meg aztán nem is szólítottatok kellő tisztelettel. Meg azért is vártam a szólással, hogy szóhoz engedjelek titeket, meg hogy egy kicsinyég mulathassak is rajtatok. Sok keserves úton töltött nap áll mögöttem, és a bánat miatt már azt sem tudom, hogy fuvolám emlékszik-e még a tánc fürge ritmusára. Mind eme szerencsétlenség Marduffe-ben kezdődött, harminc mérföldnyire Anglia udvarától, de ma már nincs időnk, hogy mindent elbeszéljek. Holnap majd megtudtok mindent, már ha a Jóisten is úgy akarja, hiszen az én Istenem a tiétek is.
Mindezeket a mi nyelvünkön és nagy lelki nyugalommal mondta. Feltápászkodott az asztaltól, elindult kifelé, és én is mentem vele, hogy megmutassam az ágyat és a reterátot.
– Mindig is kedveltem a szalonnás pompost! – fordult vissza Flótás mester az ajtóból, és egy széles mosollyal elbúcsúzott Marcelina asszonyságtól.
Reggel, mikor Flótás mester még javában horkolt, lementem az udvarra, hogy munkához lássak. Sejtettem én, hogy gazdám sem fog hajnalban kelni, hiszen már este sem akaródzott lefeküdnie. Gyertyafénynél Raimundus Lullus és Cornelius vastag köteteit böngészte, és Gabir Arabicus értekezését hagyta könyves állványán. Ott volt kinyitva, ahol az emberi testet hasonlítja össze az egyszerű testekkel valami Dioszkuridész táblázata alapján. Jók voltak nekem ezek a tudós könyvek és híres nevek arra, hogy később, ha művelt társalkodás folyt körülöttem, megemlítve őket engem is jeles tudósnak tartsanak. Merlin úr, azon kívül, hogy olvasott, a kemencét is befűtve tartotta, merthogy amikor seperni kezdtem a hamut, még találtam közte égő parazsat.
– Ne seperj most, fiam, inkább ülj le – szólt rám a gazdám – és figyelj jól! Most aztán van miért törnöm a fejemet. Nem végezhetek fércmunkát, mert tartozom ennyivel az agg nemesúrnak, aki a ládikát hozta. A ládikában egy igazi angol hercegnő van, a Marduffe-i kastély örököse, született Tear hercegnő, ez galegóul annyit tesz: könnycsepp. Negyven darabkára tört szét, és még a legnagyobb darabka is akkora csak, mint egy gyűszű. Én mondom, nem egyszerű mulatság az ilyen hercegnők összeillesztése, azt sem tudom, hol kezdjem el egymáshoz illesztgetni a darabkáit. A fejénél vagy a lábánál induljunk vajon, már megbocsáss? Ezüstből készült ez a szépséges leányzó, a csontjait meg kristályüvegből öntötték. Marduffe ura egy szempillantás alatt beleszeretett ebbe a kecses kis teremtésbe.

Egyszusz

Azt mondta, hogy jelentéktelen dolgokat szeressek, melyeket könnyű lesz elengedni, ha azok már nem szeretnek engem, s hogy nagy dolgokat szeretni veszélyes, meg nem is kifizetődő, mert ez is szempont ám, hogy mennyit fizet, mennyit tejel, mennyit fial nekem az, ha szeretek valamit, esetleg valakit, és azt, a valakit pedig nem szerethetem nagyon, szeretni valakit csak kicsit szabad, ezt mondta ő az ajtóban, elhagyásomra készen, csak annyira, hogy a kesergés ideje az elvesztés nyomán semmiképp se tartson tovább a szeretés idejénél, mert akkor kibillen az egyensúly, mint a székeken, amiket akkor vett, régen, és hetekig nem engedett magába, mert az új széken akart meglovagolni, nagyon hosszú volt a lába, és azzal nagyon jól tudott támaszkodni, teljes comberővel tudta az ölét az ölemmel fúratni, de ne szeress ölet sem, és ne szeress combokat sem, mondta így, elhagyásomra már nagyon készen az ajtóban a kilinccsel a kézben, mert ha valaki mondjuk a villamos alá lökné a combjaimat, akkor nem lesz izomzatom, olyan, amivel magamba lovagollak, s ne szeress olyan dolgot, amiről nem tudod, hogy az viszontszeret-e téged, csak olyat, csakis olyat szeress, akiről tudod, hogy szeret, de nem nagyon, csak olyan módon, ami már a megszokás szülte tűréssel határos, mert egy ilyen szeretés még nem lök a villamos alá, nem, azt nem teszi, de egy ilyen szeretés azért már ki sem venne a villamos alól, kerék alá teszlek, onnan is kiveszlek, nagy dolgokat szeretni veszélyes, ezt ismételgette, a szerelmet magát, vagy embert szeretni pedig maga a pokol, mondta nekem ezt is az ajtóban, reszkető, búcsúzó ajkakkal, amiket nagyon szerettem, amik olyan szemtelenül aprók és vékonyak voltak, ezért mertem szeretni, mert nem voltak nagyok, nekem nem, és pont ezekkel formálta ki, hogy ne, ne szeresd semmimet, szeresd csak az annyira apró dolgokat, amiknek nem adhatsz nevet és jelentést, és ne a nagy dolgokat, amiknek már jelentése van, mert szenvedni fogsz, úgysem, sohasem nem fogod ezeket a nagy jelentéseket érteni, és így azokkal egyezni sem fogsz, akik ezeknek a nagy dolgoknak a jelentést adták, nőkkel, istenekkel, művészekkel, elmeháborodottakkal, filozófusokkal kellene ahhoz pörölnöd, mert jobb ha te teszed a magad jelentéseit a világba és nem a világ roppant jelentéseit teszed magadba, mondta ezt is nekem, megint azzal a torokgombócos hangjával, amit ugyancsak szeretni merészeltem, hogy a kicsi szerelmet szeressem, mondta nekem így, a kis jelentéktelent, a kis jelentéstelent, ne a nagy szerelmet, jelentéssel, amit más adott neki, jelentéssel, ami ismerhetetlen, jelentéssel mely túl nagy, túl erős, túl erőszakos, túl világi, ugyanakkor túl túlvilági, túl megy minden elképzelhetőn, mondta így nekem immár azokkal az édes nedvekkel a szemében, melyekre azt mondtam volt mindig, hogy lám, sírsz, és aztán ő gyorsan, hogy nem sírok, csak a szemeimnek jól esik így látni azt a kérgesre repedezett, kiszáradt világot, amit minden áldatlan nap a talpam alatt kell görgessek veled, hogy menjen, nyekeregve forogjon még halálos aszályban is, ezért a nedv a szememben, én azért minden alkalommal azt mondtam magamban, hogy könny az, csak nem meri bevallani, mint akkor sem, mikor már forró volt a kezétől a kilincs, már nagyon elhagyott volna, de csak mondta, hogy a kicsi szerelem lett volna az igazi, nem vigyáztunk, hogy ne kezdjen növekedni, takarékon kellett volna tartani, hogy érthető maradjon mi folyik, mert túl sok jelentést vittünk bele és nem tudtuk, hogy a szerelem nyelvtelen, mert nem mond az semmit, ami érthető, és róla sem lehet elmondani semmit, ami érthető, valahogyan vissza kellene kanyarodni oda, hogy értsük egymást akkor is, ha egymáséi vagyunk, hogy tudjuk, a szerelemben az igen a nem, a nem a talán, a mit keresel itt a szeretlek, a szeretlek pedig a nem tudom mit beszélek, a hoztam egy döntést a képtelen vagyok, a képtelen vagyok pedig a sosem voltam ennyire határozott, kezdjem az egész szerelemnyelv értelmezését a nulláról, mondta ott nekem, mielőtt örökre eltűnt, mielőtt a kezétől felforrósodott kilincs halottra kihűlt, hogy kezdjem ezt az egész szerelemnyelvtant újra, ott, hogy elfogadom, hogy egyszer vége lesz, és egyszer jön egy. Pont.

 

Illusztráció: Martin Kippenberger’s Ohne Titel (aus der Serie Das Floß der Medusa) (1996)

Csehy Zoltán – Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan

A verstan csodálatos tudomány. Az én értelmezésemben mintegy le kell takarni „a jelentést”, meg kell fosztani tőle a verset. A vázát kell vizsgálni, a skeletont, amire rákerül a hang, a szó. Régebben szoros köze volt a retorikához: a 15. század második felében a verselést „második retorikának” tekintették, mert az első retorika a ’szabadon’ folyó beszéd, a (prózaformájú) különféle beszédek és írások terepe volt, amire mintegy ráakaszkodott a második retorika, a verselés, a verssorok, a különféle rímek stb. szabálya. De tekintették a grammatika (vagy nyelvtan) részének is a prozódia révén. Sokáig függelékes helye volt Metrika címszó alatt. És hosszú ideig a zene, valamint a matematika összefüggésében tárgyalták, egészen addig, amíg modern szaktudománnyá nem vált, vagyis amíg meg nem jelent a Verslehre, a (magyar) verstan, Greggus Ágost tollából. El is lehet menekülni a hétköznapi politikai valóság elől a verstanba: én ilyen menekülésnek tekintem Horváth János Rendszeres magyar verstanát. amely az Akadémiai kiadónál 1951-ben jelent meg. A mostanság megszaporodni látszó verstanokban is látok ilyen késztetést: a verstan írása stabil, látszólag egyszerű, de összpontosítást igénylő munka, gyakran – mint most is – az egyetemi oktatásnak alárendelt feladat.
A „gyakorlati” jelző a címben elgondolkodtató. Mert többféle verstan létezik: van generatív verstan, van pszichológia-központú, van történeti, van a matematikának alárendelt, van a rendszer-elvű, axiomatikus. De milyen a gyakorlati? Először is: a Polgár Anikó és Csehy Zoltán szerzőpáros káprázatos munkát végzett. A hagyományosan konzervatív beállítottságú szerzők a Holt Költők Társaságát kedvelik, nem mennek el a jelenig. Például az említett Horváth János legutolsó példát adó költőt József Attila és Radnóti Miklós, akik 1951-ben már túl voltak nem csak az életművükön, de azt életükön is.  E verstani kézikönyv szerzői beszabadították a verstanba, ebbe a korábban halott, áporodott levegőjű múzeumba vagy mauzóleumba az eleven, friss magyar költészetet, vagyis a jelenvalóság erejét!
Ez adja meg igazán e munka fontosságát.
Szerintem a „rendszer” szóval óvatosabban kell bánni. Most nem akarok rendszer-definíciókat előásni, talán a „rend” lenne jó. Mert vannak szép számmal olyan (igaz, többnyire kérészéletű) rendek, amelyek nem sorolhatók be a jól elrendezett sorfajták semelyikébe sem. 1) Ilyen a metroritmika, amely a l6.  század közepén jelentkezett, és a 17. század első feléig tartott. Nálunk Szenci Molnár Albert képviseli ezt az elvet, amit Andreas Spethe latin nyelvű mintája adott volt a számára. Meglehetősen homályos rend, ami magyarázza Szenci Molnár verstani „botlásait”. 2) Zrínyi Miklós felező tizenkettősei, amelyek igen gyakran nem 12 szótagúak és nem feleznek. Valamilyen Itáliából átvett hendecasyllabo felé mutatnak a kutatások. 3) Vadai Istvánnak volt egy elgondolása arról, hogy n számú „verstani rendszer” létezhet potencialiter, amelyekből vagy megvalósul valamelyik, vagy sem. Így ír: „A felismert metrikai rendszer szabályait a következő pontokba lehet foglalni. a) Minden sor egy főmetszettel két részre bomlik. (…) b) A sorok első részének szótagszámára nincs megkötés, sorról sorra változhat, rendszerint 3 és 11 között. A jellemző érték: 6 vagy 7. c) A sorok második részének szótagszáma kötött, egy versen belül nem változhat, rendszerint 4, 5, 6 vagy 7. A jellemző érték 6. d) Egy vers (versszak) három egymással rímelő sorból áll. (…) A fenti szabályokkal jellemzett metrumot nevezzük X + N-es metrumnak” (Vadai István: X + N, in: Szolgálatomat ajánlom a 60 éves Jankovits Józsefnek, szerk. Császtvai Tünde, Budapest, MTA Irodalomtudományi Intézet – Balassi Kiadó, 2009, 497. p.). 4) Az, amit Horváth János „középlatin” sor- és strófafajtának nevezett: ezek antik sor- és strófafajták, de az antik megkötések nélkül. Többnyire rímesek, a sorok két ütemből állnak, legyenek bár sapphicumok vagy alkaicumok. De „A magyar versnek említett szabályozódása, főkép a szótagszámnak sorfajonként következetes megkötése még nem ment végbe tökéletesen a középkor végére. „Szótagszámhibák” elég gyakoriak emlékeinkben” (Horváth János: A magyar irodalmi műveltség kezdetei, kiadja a Magyar Szemle Társaság, Budapest, 1931, 287. p.). Sorolhatnánk még a példákat, de ez már a verstörténeti szempont érvényesítése lenne, amire a mi szerzőpárosunk nem törekedett.
Csak A szabadvers verstanából című fejezethez annyit, hogy létezik egy általános (matematizált) kísérlet a modern francia szabadvers megkötéseinek érvényesítésére. Jacques Roubaud „korai” kötetéről van szó, La vieillesse d’Alexandre a címe (Sándor öregkora, lefordíthatatlan utalás az alexandrinusra). Ez a könyv a francia szabadvers nagy részét még a verssorokra tagolásban látja (szemben a próza ligne-eivel), és ily módon a szabadversek többségét shadows-formes-nak, árnyék-költeményeknek nevezi, amely őrzi az alexandrin kétosztatúságát. Persze van megoldása a poemes en prose-ra is, hogy tudniillik ez miért költemény.
Míg a metrika csak az egyes sorokat (sorfajtákat) vizsgálja, a strófika az egyes versszakokat, ide értve az egystrófás költeményeket (például a szonetteket) vagy a kombinatorikus módon a rímekkel összeláncolt nagy szerkezeteket, oda continuákat vagy folyamatos énekeket (ilyen a sestina, amely hatsoros strófákból áll ugyan, de a rímelhelyezkedés ezek fölötti szerkezetet ír elő: a költemény hatszor hat strófából áll, hetediket nem írunk). Ez is tárgya a gyakorlati verstannak, helyesen.

Végül a versérzékről, vagy a versérzék olvasói különneműségéről valamit. Nem egyformán olvasunk verset. És vannak „helyes” olvasatok, vannak „elfogadhatóak vagy megengedhetőek”, és vannak rossz, aritmikus, helytelen olvasatok is, természetesen. Amikor a szerzőpáros a sorokat felbontja, a Himfy-strófa sormetszetét így adja meg:

                            S elragadt // ez engemet                         4 // 3

Világos, hogy a betűjeles tagolás ellentmond a verssor tagolásának, mert „S elragadt ez // engemet” a helyes olvasat, a „S elragadt // ez engemet” csak elfogadható vagy megengedhető. Ami pedig a Balassi-strófa 3, 6 vagy kilenc soros természetét illeti, természetesen 3 soros. Az papírméret függvénye, hogy hogyan tördeli a nyomdász a versszöveget, tördelheti akár kisméretű könyv esetén 9 sorba, a felező tizenkettős is van a kötetben, akkor hatba, itt nem a nyomdai méret a döntő. Egyébként a Batthyány-levelek között megtalált ú.n. sajátkezű versfüzér is három sorosnak mutatja, az Eurialus és Lucretia verskézirata is ezt mondja, de ha belegondolunk abba, hogy a belső rímek alárendelendők a nagysorok rímeinek, akkor beláthatjuk, hogy strukturálisan a szakasz 3 sorból áll, még akkor is, ha a próza szokásrendje szerint írjuk le a verset.
Telitalálat viszont, hogy újabb és legújabb költészetünkben megszületett „a Születésnapomra-strófa” József Attila versének formai követéseként, valamint „az Ilona-strófa” Kosztolányi Dezső kezdeményezéseként (például olyan kincsek vannak itt, Mint Varró Dániel Borbála cimű költeménye .)
Az időmértékes (antikos, deákos) verselés hibátlan. És a mai magyar, eleven költészetből vett példák gyönyörűek.

Jó dolog lehet Pozsonyban verstant tanulni.

Csehy Zoltán – Polgár Anikó: Gyakorlati magyar verstan (Univerzita Komenského v Bratislave, Oktatási segédlet, 2018, 343 p.)

 

Japán szerelmi versváltások a X. századból

Dalok későbbi gyűjteménye (951?), Szerelmes dalok második kötete, 697–699.

 

Amikor először küldött levelet egy hölgynek, nem kapott választ, csak egy üres papírt kötött meg[1] a címzett, ezért ezt a verset küldte.

Minamoto no Moroakira úr

Házam tetején
sarjadó szótlanfű[2] tán
egyszer termést hoz:
elég, ha csak ránézek,
s rögtön nő reménységem!

A hölgynek azonban nem volt ideje válaszolni, hiszen az udvarban szolgált, így hát másnap reggel [a férfi] egy örök nyár virágára[3] kötözött egy másik verset:

Leszálló harmat[4]
már csak ilyen – folyvást csak
erre gondolok,
de mi akkor sem hervad,[5]
lásd, a szegfű virága.

A hölgy így válaszolt:

Ha nem hervad is,
hogyan hihetnék neked?
Hiszen a szegfű
virágának – jól tudom –
színe nem tart örökké.[6]

Fittler Áron fordításai

 

 

Minamoto no Moroakira

903–955

Uda császár (uralk. 887–897) egyik unokája, udvari arisztokrata. Itt szereplő két versével együtt négy vakája maradt fenn a Dalok későbbi gyűjteményében.

(A bélyegkép a fordító felvétele.)

[1] Egy levelet általában keskenyre hajtogattak és csomószerűen megkötötték a közepén, vagy rákötözték valamire, amely illik a – szinte mindig vakát is tartalmazó – levél mondanivalójához és/vagy az évszakhoz (ld. a Leszálló harmat… kezdetű vers prózai bevezetőjében az örök nyár virágát).

[2] Kotonasigusza (kotonashigusa). A fű neve magában foglalja a „koto nasi” szót, amelynek két jelentése is van: ‘szótlan’, illetve ‘vminek a megvalósítása’. Utóbbi jelentését a tán egyszer termést hoz kifejezéssel adtuk vissza. Azt azonban nem tudni pontosan, milyen növényt jelölt a kotonasigusza név.

[3] A szegfű egyik korabeli elnevezése tokonacu (tokonatsu), amelynek jelentése örök nyár. Itt előreutal Moroakira versére, amelyben a szegfű szerelme örök voltának bizonysága.

[4] Ahogyan a klasszikus japán vaka-költészetben oly gyakran, a harmat itt is a könnyek metaforája. Jelen versben a szerelmi gyötrődés miatt hullatott könnyekre utal az első két sor. (A klasszikus japán költészetben a szerelem szinte mindig szenvedést, szomorúságot jelent.) Az eredeti szövegben továbbá többértelmű kifejezés található: a „kakaru” szó egyaránt jelenti azt, hogy (itt a harmat és a könny) hullik, illetve az ‘ilyen’ mutatószót.

[5] Az eredeti szövegben az ’elszárad’, ’elhervad’, illetve az ’elhagy’ jelentést egyaránt magában foglaló azonos alakú „karu” szó szerepel, ez által a nem hervadó szegfű és a kedvesét el nem hagyó lírai én párhuzamba kerül.

[6] Egy válaszvers megkomponálásánál bevett szokás volt, hogy a küldött vers kifejezéseit használva fogalmazza meg eltérő véleményét, érzéseit a költő. Jelen versváltás a férfi első udvarlóverseiből és a hölgy azokra (pontosabban a második vakára) adott válaszából áll. A hölgynek első alkalommal illett visszautasítania a férfi közeledését, hogy próbára tegye kitartását és meggyőződjön érzései komolyságáról.

Prufrock visszhangja

 

induljunk el te meg én
ha kiokád minket a város kövén
az éjszaka.
sötétben várakozó autók fényszóróinak
kereszttüzében menjünk
hol a buszmegállók betonját
csikkszőnyeg fedi.
nem így képzeltem el veled
egyáltalán nem így.

a tenger alatti világ még
távol volt tőlünk de én már
sellőket festettem a szobád mennyezetére
tudtam már akkor
valakit egy nap meg kell győzni valamiről.

fűrészpor és kagylóhéj
borította az ösvényt amin
elindultunk te meg én.
kábultan mint hosszú betegség után
kiterült az éj a város egén.

mentünk a sötét sikátorokon át
hol az utcák mocskos gyomra tátong
felnyitva mintha műtőasztalon
s a sárga ködbe suttogtad a kérdést
feleletet rá ne keressél,
én sem tudom hová vezet az út.

álmunkban láttunk valamit
szirén voltam és téged hívtalak
de csak magadra hallgattál.
szürke pipafüstben fulladoztál
túl a narancsízen a teán
a részegségen és a kijózanodáson
az erkélyen ülve belesuttogtad a sárga ködbe
lesz rá idő? lesz rá?

 

(Illusztráció: Victo Ngai: Treacherous Water, 2013)

Enyém, tied, övé. A női függés megjelenítése Kádár Erzsébet Unokatestvérek és In flagranti című novellájában

„Sem folytatni, sem elfelejteni nem lehet”[i] – írja Vas István Kádár Erzsébetről közvetlenül halála után, 1946-ban. A XX. század első felében elő, Nyugatban is publikáló Baumgarten-díjas írónőt kortársai Kaffka Margit mellett a kor legjelentősebb írónőjeként tartották számon[ii], a dzsentri világ pusztulásának ábrázolásával Mikszáth Kálmán, Lovik Károly és Krúdy Gyula teremtette hagyomány folytatójaként tekintettek rá[iii] – az utókor mégis elfeledte őt. A kánonból való marginalizálódásában nagy szerepet játszott, hogy munkásságát mindösszesen néhány tucat novella alkotja, melyeket Harminc szőlőskosár címen publikált 1944-ben[iv]. Írásai csak húsz évvel később, 1966-ban jelentek meg ismét, amikor is a Magvető kiadó adta közre őket Kegyetlenség címen[v], ám azóta nyomtatott formában nem láttak napvilágot művei[vi]. Az, hogy immár ötven éve könyv formátumban nem elérhetőek írásai, nagyban hozzájárult ahhoz, hogy amikor ma meghalljuk Kádár Erzsébet nevét, csak találgatni tudunk arról, hogy ki is volt ő és mikor élt valójában. A Kegyetlenség kötet olyan ritka manapság, hogy még antikváriumokban is nehezen lelhetünk rá – nem is beszélve a Harminc szőlőskosárról –, könyvtárakban is csupán elvétve található egy-egy példány, és az is a raktárban pihen valahol porosan és eldugottan.
Kádár Erzsébet az elmagyarosodott, ősi szerb Csernovics család tagjaként született 1901-ben Aradon, Csernovics Didior és Duka Olga gyermekeként. Művésznevét édesanyja nemesi előnevéből, a kádáriból hozta létre. Első novellája (Reggeltől estig) 1936-ban jelent meg a Nyugat folyóiratban, mely később több alkalommal is otthont adott írásainak. Novelláit és kritikáit publikálta többek között a Magyar Csillagban, a Budapesti Hírlapban, a Tükörben, az Ezüstkorban, a Napkeletben és az Új Magyarságban is. Schöpflin Aladár vezette be az irodalmi életbe, így kapcsolatba került Babits Mihállyal, Szabó Lőrinccel, Tamási Áronnal, Illyés Gyulával, Márai Sándorral és Ottlik Gézával is. Élete legmeghatározóbb kapcsolata az Illés Endréhez fűződő szerelem volt, amiben kölcsönösen segítették és fejlesztették egymás alkotásait. A köztük lévő viharos kapcsolat kilenc éven át tartott, egészen Erzsébet tragikus haláláig, 1946-ig.[vii]

Szegedy-Maszák Mihály Felejtés és kisajátítás az irodalomban c. tanulmányában Kádár Erzsébet elfeledését azzal magyarázza, hogy novelláit nehéz egyetlen világnézettel kapcsolatba hozni[viii], ezáltal nehezen tudták őt kortársai és a jövő nemzedéke szorosan egy-egy irányzathoz kötni, s emiatt inkább nem is szenteltek neki figyelmet. A dzsentri világ hanyatlásának ábrázolásában korábbi irodalmi hagyományt idéz, a világábrázolásában a naturalizmus dominál, a női emancipáció megjelenítésével a modern kort jeleníti meg, szövevényes szimbólumrendszerével szervesen kötődik a szimbolizmushoz, színes látásmódjával pedig az impresszionizmushoz. Mindez jól mutatja, hogy olyan irodalmi hagyományokat vitt tovább, amelyek abban az időben már hanyatlóban voltak, s a következő nemzedék nem fedezett fel novelláiban olyan értékeket, amelyek ne lettek volna már ismertek a számukra más, korábbi íróktól. Az írónő novelláiról összességében elmondható, hogy „[v]alamennyi témamag a lelki gyötrés, a fizikai erőszak, a lopakodó félelem, a morális elbizonytalanodás sötét valóságát hordozza, amit a kivételes atmoszférateremtő erő tovább fokoz. Kádár Erzsébet novelláival összeforrt egy szó: a kegyetlenség”[ix]. Az egyéni sorsokon keresztül mindig valamilyen általános, örökérvényű igazság kimondására törekszik, ám mindezt sohasem teszi parabolikusan, ahelyett, hogy megmutatná, hogy bizonyos szituációkban, hogyan kellene cselekednünk, inkább arra összpontosít, hogy hogyan lehet reagálnunk az élet különböző megpróbáltatásaira, amellyel egyfajta alternatívát ad az olvasó számára. Nem ítélkezik szereplői felett, a maga valóságában tárja elénk a történteket, olykor nyers, de mindvégig őszinte, a befejezést pedig nem egyszer az olvasóra bízza, a függőben hagyott lezárással csupán sejteti, hogy hogyan folytatódik szereplője története.
Kádár Erzsébet műveiben nagy hangsúlyt fektet a női létezés árnyaltabb oldalának felderítésére, melynek egyik fontos pillére a függési viszony vagy annak a hiánya. Ennek tükrében többféle viszonyt jelenít meg novelláiban, kezdve a gyermek és a szülő függőségével (Kegyetlenség, Angyalos labda), folytatva a nő férfitól való függőségével, mely legmarkánsabban rajzolódik ki írásaiból (például a Harminc szőlőskosárban, az Angyalos labdában, vagy éppen a Csók és festékben), ám találni precedens arra is, amikor a nők független individuumként élnek (Feketekávé, Egy város modellt áll), ahogyan arra is, hogy családtagoktól (Unokatestvérek), tárgyaktól (In flagranti), természettől (A diófa), vagy éppen múlttól való függőségük rabságában élik az életüket (Unokatestvérek).
Az Unokatestvérek című novella főszereplője, Vilma a függés és függetlenség kettősségében él. Egyrészt független, mert özvegyasszony lévén egyedül, saját erejéből tartja fenn magát, másrészt az unokatestvérétől, Évától való függési viszonya által létezik. Vilma férjének halála miatt lecsúszott a társadalmi ranglétrán és kikerült abból a nemesi világból, amelyben gyermekkorát töltötte, s amelyben Évának sikerült benne maradnia házassága által. Megözvegyülése hozadékaként kénytelen volt egy kis lakásba költözni, melyet nem érez otthonának, ellenben Éva rózsadombi villájával, amely magában hordozza a vágyott otthont és az idilli gyermekkor emlékét. Ez áll gyakori látogatásának hátterében, sokkal inkább otthonának tekinti unokatestvére színpompás házát, mint saját kicsi, szürke lakását. A látogatások alkalmával töltekezik fel ebből a jóleső otthon érzetből, melyet nem csak a látvánnyal juttat magába, hanem orálisan is: Vilma szinte falja az ételt, amit rokonai elé raknak, amivel nem csak testileg lakik jól, hanem lelkileg is. A Vilma esetében bekövetkezett társadalmi zuhanást, mely szakadékot képez közte és unokatestvére társadalmi státusza között, Kádár Erzsébet vertikálisan is érzékelteti: Éva fenn lakik a hegyen, a Rózsadombon (ami a gazdagságáról ismert), Vilma pedig lenn, a völgyben egy kis lakásban. Nem csak a magassággal és a mélységgel játszik, hanem a házak méretével is, Éva hatalmas villája opponense Vilma néhány apró szobából álló lakásának.
Az özvegyasszony a gazdag és a szegény világ mezsgyéjén mozog, életkörülményei alapján a „sopánkodók”, a „kopottan öltözők” csoportját erősíti, ám közeli rokonsága révén belépése van – még ha csak rövid időre is – a gazdagok világába. Nem csak Vilma veszítette el a kapcsolatot a másik kaszttal, hanem Éva is eltávolodott a szegényebb rétegtől, ám őt unokatestvérével ellentétben, ez nem tölti el szomorúsággal. Vilma hermészi attribútummal rendelkező karakter, aki beszámol Évának a rokonság másik felében történt hírekről, ezáltal közvetítőként funkcionál a két világ között. Nem mindegyik személy tartozik a családhoz, vannak köztük barátok is jószerivel, ám „mégis egyfajtájúak; korán délután jönnek hozzá, elmondják: mi fáj, ki csapta be őket, mitől félnek, ki nem néz feléjük”[x]. Ez a meghatározás Éva szempontjából Vilmára is igaz, ő a szegény rokon, aki csak azért jár hozzá, hogy elmondja, ismét milyen szörnyűség esett meg vele. A folyamat láncszerű, a szegény rokonok elmennek Vilmához, hogy kiöntsék neki a lelkét, figyelmesen végighallgatja őket, majd a megszerzett információt tovább adja Évának, aki ugyanúgy meghallgatja őt, mint Vilma tette korábban a rokonokkal. A folyamatban egy szerepcsere is megfigyelhető közöttük, a korábban hallgató Vilma beszélővé lép elő, az új diszkurzusban pedig Éva válik a hallgatóvá.
A két nőt érzelmeik alapján is egy skála két végleteként lehet meghatározni, míg Vilma a szeretetet testesíti meg, addig Éva a családon belüli gyűlöletet, akinek terhére van unokatestvére gyakori látogatása, elutasító vele szemben és mindent megtesz azért, hogy a nem kívánt rokon minél hamarabb távozzon. Irma, az unokatestvére barátnője az, aki átveszi a háziasszony szerepét és étellel kínálja a vendéget – ahogyan a társadalmi normák szerint Évának kellett volna –, kedvesen elcseveg vele, ám a háttérben kineveti őt konzervatív nézetei miatt. Az eszményi családi kapcsolatban Vilmának kellene betöltenie Irma státuszát, aki része a család mindennapi életének, ott van a fontos eseményeknél, akit szeretnek és tisztelnek – ehelyett egy „idegen” foglalja el azt a pozíciót, ami kijárna Vilmának, és amit minden próbálkozása ellenére, Éva folyamatosan megtagad tőle.
Vilmát nem csak Éva részéről érik negatív atrocitásokat, hanem az unokahúgától, May-től is, aki nem hajlandó puszit sem adni a néninek, amit bár nem tud megindokolni, olvasóként mégis tudjuk, hogy az édesanyja Vilmához való viszonyulásából fakad ez a viselkedés. A családfő, Béla részéről is tapasztalható ez a negatív viszonyulás, gúnnyal a hangjában üdvözli a rokont és öleli meg, amelyből sejthető, hogy valójában csak a társadalmi konvenciók által meghatározott formális üdvözlésben részesíti Vilmát, valójában szíve szerint, Évához hasonlóan, elbocsátaná otthonukból.
A novellában fontos szerepe jut a látszatnak és a valóságnak, az igazságnak és a hazugságnak, s ezen szubsztanciák mentén jól elkülöníthetők a novellában felvonuló szereplők is. Vilma az, aki a legtisztábban az igazságot és az őszinteséget képviseli személyével és megnyilvánulásaival, de ugyanez elmondható Mayről is, aki gyermeki őszinteséggel ad hangot véleményének és utasítja el Vilma közeledését. A felnőttek viszont a szeretet leplébe burkolt elutasító viselkedésformát produkálnak, megjátsszák magukat, ezáltal hamis világot teremtve Vilma számára. Még Éva is, akit bár hideg, elutasító gesztusai folyamatosan elárulnak, igyekszik fenntartani ezt az általuk konstruált illúziót, Vilminek becézi unokatestvérét, bundát ajándékoz neki – ami saját gazdagságát és a hirtelen rátört lelkiismeret-furdalást is reprezentálja.
A novella során nem csak Vilma jelenlegi helyzetének tragikumáról kapunk képet, hanem a gyermekkoráról is, amikor is ugyanilyen hátrányos megkülönböztetésben volt része, nagyszüleik folyamatosan Éva kisajátításáért versenyeztek, mindketten azt szerették volna, hogy rájuk hasonlítson jobban, Vilmával viszont nem is törődtek. Úgy tűnik, hogy a családban Vilma már születése óta ellenszenvet ébreszt, mely generációkon átível és minden családtagban visszaköszön – akárcsak egy családi jellemvonás vagy külső ismertetőjegy. Vilma egy szeretetre vágyó, naiv asszonyként bontakozik ki előttünk, aki kudarcba fulladt próbálkozásaival és esetlenségével sajnálatot ébreszt az olvasóban.
Vilmával ellentétben az In flagranti főszereplője, Bárány Valéria, egy elvált, karakán úriasszony, aki nagy tekintéllyel rendelkezik környezetében, lakása – Vilmával ellentétben – nem a magányt szimbolizálja, hanem a sikert, amiért képes önerőből megteremteni és fenntartani saját egzisztenciáját. Valéria magasabb társadalmi osztályhoz tartozik, mint Vilma, a Központi Pénzintézet tisztviselője[xi], és még arra is van kapacitása, hogy bejárónőt fizessen, aki rendben tartja otthonát[xii]. Valéria függetlenségének legmarkánsabb szimbóluma a fürdőkádja, amit saját munkájával megkeresett pénzéből vásárolt és amelynek ő az első tulajdonosa. Míg az Unokatestvérekben Vilma az evés aktusa által kebelezi magába az otthon érzését, addig Valéria ugyanezt a fürdés rítusa által teszi meg, amely egy intim kapcsolatot hoz létre szubjektum és objektum között. A kád az asszony számára a nyugalmat szimbolizálja, „[a] meleg fürdő jókedvre hangolja, megbékíti színtelen sorsával. A szép, szelíd, fehér, hibátlan kád átmelegszik a forró víztől, s ő belesimul, mintha a kád ölelné várakozó melegségével”[xiii].
A novella konfliktusát Eszti, a bejárónő generálja, aki gazdasszonya távolléte alatt megfürdik a kádjában. Erről Valéria a gondnoktól értesül, aki furcsállotta, hogy az asszony lakásában akkor is folyik a víz, amikor nincs otthon. Valéria tudat alatt tisztában volt azzal, hogy Eszti is meg szokott merítkezni a kádjában, talál árulkodó jeleket a fürdőszobában (fűtőtesten száradó vizes törölközők), mégis elhessegeti magától a gondolatot, mert az azt jelentené, hogy eltulajdonították tőle a kádját és vele együtt az otthonát is. A gondnok figyelmeztetésének hatására kénytelen szembenézni a valósággal és tetten érni a fiatal lányt – mely a novella címében is rejtőzik –, aki miatt hűtlen lett hozzá szeretett kádja. Valéria ugyanis úgy tekint erre az objektumra, mintha a szeretője lenne[xiv], akivel intim viszony létesül köztük minden egyes fürdés által, ám azzal, hogy a kád Esztit is ugyanolyan gyöngédséggel kényeztette, ahogyan őt, úgy érzi, megcsalta őt. Az asszony és a kád közötti viszony leképezi az emberi párkapcsolat elemi mozgatórugóit, miután kiderül a hűtlenség, a két fél elidegenedik egymástól, s hiába próbálkoznak a kapcsolat helyreállításával, már nem tudják visszahozni a béke és a nyugalom varázsát, amely előtte jellemezte őket. Bár a víz a megtisztulás és az újrakezdés ősi szimbóluma, a novellában a kád már nem moshatja le magáról Eszti bűnének nyomait. Valéria leleplezte Esztit a fürdőszobában, ám az asszony mégsem vonta kérdőre őt, megrettent a lány tettének rá mért súlyától és inkább megfutamodott. Eszti megtalálta ennek az erős nőnek az Achilleusz-sarkát, aminek hatására átjárta őt a félelem és kiesett a kezéből az irányítás, de „[h]olnap valamilyen ürüggyel kidobja. Feltétlenül kidobja”[xv], amivel igazságot szolgáltat önmaga, és szeretett kádja számára.
Az imént bemutatott mindkét asszonyról összességében elmondható, hogy az özvegységükből adódó magányosságukat különböző módokon keresztül igyekeznek kompenzálni: Vilma családjához fordul, Valéria pedig a fürdőkád antropomorfizálásával hoz létre valamiféle bensőséges viszonyt. Bár mindkettejükre igaz, hogy független nőként állják meg a helyüket a világban, mégsem függetlenek teljes mértékben, Vilma rideg unokatestvérétől és annak életkörülményeitől függ, Valéria pedig szuverenitását szimbolizáló kádjától, melyet az eltulajdonítás tudomásul vételével elveszít.

[i] Vas István, Kádár Erzsébetről = Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 11.

[ii] Vajda Miklós, Háttér egy írónő portréjához: Kádár Erzsébet, Jelenkor, 2015/12, 1336.

[iii] Vas István, i.m., 7.

[iv] Kádár Erzsébet, Harminc szőlőskosár, Bp., Franklin-társulat, 1944.

[v] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966.

[vi] A Magyar Elektronikus Könyvtár 2018-ban felvette adatbázisába a Harminc szőlőskosár novelláit, így elérhetővé tette az interneten az olvasók számára.

[vii] Borgos Anna – Szilágyi Judit, Nőírók és írónők. Irodalmi és női szerepek a Nyugatban, Bp., Noran, 2011, 389-433.

[viii] Szegedy-Maszák Mihály, Felejtés és kisajátítás az irodalomban, Alföld, 2013/3, 53.

[ix] Borgos Anna – Szilágyi Judit, i.m., 412.

[x] Kádár Erzsébet, Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 111.

[xi] Mindkét nő esetében ruházata árulkodik társadalmi hovatartozásáról, Vilma kopott, néhol el is szakadt ruhája az alsó osztályhoz, Valériát fekete kabátja, kesztyűje, feketelakk-irattáskája pedig egyértelműen a felső osztályhoz sorolja.

[xii] Vö. Kádár Erzsébet: A diófa = K.E., Kegyetlenség, Bp., Magvető, 1966, 56-69.

[xiii] Kádár Erzsébet, i.m., 159.

[xiv] Nem csak a fürdőkádra tekint szerelmeseként, hanem otthonára is: „Szerelmes a lakásába, gyakran ajándékokkal lepi meg. Fogas az előszobába, színes párna a kerevetre, villany-teaforraló a kis teakonyhába. És a lakás hálás, napról-napra vidámabb, kedvesebb”. Kádár Erzsébet, i.m., 160.

[xv] Kádár Erzsébet, i.m., 164.

Kádár Erzsébet: Unokatestvérek
http://epa.oszk.hu/00000/00022/00648/20831.htm

Kádár Erzsébet: In flagranti
http://mek.oszk.hu/17800/17854/17854.htm#8

 

Irodalmi és Társadalmi Portál