Partmann Tibor összes bejegyzése

Partmann Tibor (Dombóvár, 1983. 12. 20.) Iregszemcsén nőtt fel, jelenleg Tamásiban él és dolgozik. Jellemző műfaja a vers, de jelentek meg prózai írásai is. Több évig szerkesztője volt az „A Hetedik Művészeti és Kulturális Egyesület” online folyóiratának. Eddig megjelent kötetei: - Hajnalnyi magány (2011, Holnap Magazin Kiadó) szerzői kiadás - Tandem – közösen Kiss Beátával (2013, Holnap Magazin Kiadó) szerzői kiadás - Reflexió (2016, Holnap Magazin Kiadó) szerzői kiadás - Zajszinkron (2023, Orpheusz Kiadó)

Számháború; Szeretet; 17 szótagra tépett jegyzetlapok

 

Számháború

A parkerdei harmóniát
madárhangok helyett
most elidegeníthetetlen
gyerekzsivaj teszi megkapóvá.
A fények és árnyak sormintájával
szegélyezett látvány szinte
már túlzó aprólékossággal
beállított pillanatkép.
Az erdő ütőere lüktet,
ütemét adja az apró lábak
szapora dobogása.
Számháborúznak.
Lombhullatók közt
gyökeret verő örökzöld báj…
számomra mégis
meghatározóbb
a diszkalkuliások szorongása.

 

Szeretet

tudni, hogy reggelente
egy csésze finomra őrölt,
közepesen sötét pörkölésű,
bő kanálnyi mézzel, kevés tejjel

 

17 szótagra tépett jegyzetlapok

a lényeg nem a
részletekben rejlik
hanem a hibákban

***

környezettudatosan
élni egy digitális
világban

***

ahol elektromos
rolleren érkezik már
a hétköznap

***

vajon az iménti
három sort érteni fogják
maholnap

***

patkolt s benzingőz-
lovak dicsőségét is
elmúlni érzem

***

mégis az a gyeplő
mindig ott lesz majd
valaki kezében

 

(Illusztráció: Donald Towns: Leaning Pine)

Grammatika; Melankólia; Ott

 

Grammatika

Egy mondatra vagyunk a
szótlanságtól. Visszalépnénk,
de röghöz köt a helyhatározó.
Állíthatunk bármit, az állítmány
akkor sem fog elveszni a
virágnyelvek egyre gazosabb
kertjében. Bár ki tudja, hisz a
mennyiségjelzők is mehetnek
a minőségjelzők rovására, s
még csak nem is rovásírással.

Meghatározott mondatrészek
időről-időre részben vagy akár
egészében módosulnak, s bár
az évszámok nem hazudnak,
mégsem a történelemkönyvek
jelzik a birtokos viszonyokat,
hanem a nyelvtankönyvek. De
van, mi nem változik a világ örök
históriájában; a felejtés tárgya
mindig a hétköznapok alanya.

 

Melankólia

Olvastam egy cikket arról,
hogy bizonyos társadalmak
elöregedése veszélyessé válhat
egy-egy adott dialektusra,
vagy akár a komplett nyelvre,
így az teljesen eltűnhet.
Kicsit olyan ez, mintha
maga a nyelv öregedne el,
míg végelgyengülésben
sírba nem hullana. S ha majd
az emlékezet utolsó
fejfájáról is lekoptatja a ráírt
szavak jelentését az idő; akkor
válna halottból kihalttá.

Erről eszembe jutott
a gyermekkorom.
Amikor még a keresztnevem
kicsinyítő képzős változatával
illettek a szüleim, és a rokonság.
A barátaim már becéztek, de a
bürokratikus idő betűről
betűre olvasta rám
a személyigazolványomban
szereplő formát. Manapság,
a családon belüli elnevezésem
leginkább “apa” lett,
s az, akit én édesanyámként
ismertem eddig, “mamivá” vált.
A nagymamám pedig “dédi” lett
egy olyan kislány ajkain, aki
személyes ismeret nélkül formálja
e szót. Hát így leszek én is majd
“papi”, aztán “dédapó” talán
egy olyan gyermek mondataiban,
akinek lehet, csak a családi
anekdoták lesznek az egyetlen
kapcsolódási pontjai velem.
Végül pedig idegenül csengő
névként tengődöm egy levéltár
rendezetlen adathalmazában.

Hiába foglalkozom írással
évtizedek óta, nem érzem a
súlyát a nyelvek elöregedésének.
Inkább az a melankólia
nehezedik a mellkasomra,
ahogy mi öregedünk el a nyelvben.

 

Ott

Odaértél. Ott tornyosul előtted,
megkerülhetetlen.
A csúcsa a láthatatlan
ismeretlenbe vész.
Hatalmas, tömör
és nyomasztó nyugalom;
nem így képzelted el.
Ez lenne hát az út vége?
Megfordulnál, de az árnyéka
végérvényesen rád nehezül.
Ha nekivágsz, az emléktáblák jelzik,
hogy sokaknak valóban
ez volt az út vége.
Akik visszatértek?
Ők is lezártak valami egykorit.
Vagy nyitottak valami újat?
Nézőpont kérdése.
Egy biztos, ők már
egy másik életet élnek.
Azt az egyetlent.

 

(Illusztráció: Kristine Griffith: Sunset Mountain Silhouette)