Oswald von Wolkenstein versei (a fordító, Győrei Zsolt előszavával)

 

Azt beszélik, egyszer, börtönéből megszabadulván, audienciát kért a császártól, aki nem fogadta jó szívvel, sokáig előszobáztatta. Türelmetlenül topogott az apró előtérben, hol a két szék, az asztal és a belső szobát is fűtő nagy kályhának díszes ajtaja s ormótlan elülső fele csaknem minden helyet elfoglalt. Mikor vagy tucatodszor tévedt ideges pillantása a kályhaajtó közepén árválkodó kerek nyílásra, hirtelen felderült. Kilépett a folyosóra, majd temérdek fahasábbal tért vissza, és tömni kezdte a kályhát. Többször is fordult, mind újabb kupac fákat gyömöszölt a mérgesen huhogó, a hőtől majd’ szétdurranó cserépkályhába. Hirtelen kinyílt a belső szoba ajtaja, a császár rontott ki rajta: palástját és nehéz zubbonyát már lehányta magáról, felséges arca verejtékben úszott. „Ki míveli e pokoli hevet szobámban?” – ordította. „Csak én, felség” – hajolt meg az udvaroncok finomságával Oswald von Wolkenstein.

Ugyan, miért ne vehetnénk éppen ebben az anekdota megszentelte pillanatban, a pozsonyi vár királyi lakosztályában szemügyre őt, Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király utazó diplomatáját? Még a képzelőerőnket sem igen kell megerőltetnünk: ő az első költő a németnyelvű irodalomban, kinek arcképét ismerjük, saját maga illesztette bele versgyűjteményébe. Egyik szemében kettőre is elegendő virgonc pimaszság – a másikat még gyerekkorában veszítette el, tán valami nyavalyában, tán amiatt, mert másodszülöttként pontosan érezte, hogy apjának nem ő a szemefénye. Mit tehet egy leleményes gyerek másik szemével, ha az egyik világtalan? Elviszi világot látni. Tízévesen indult útnak Tirolból, mindenfelé, amerre a madár se jár: Krétát ugyanúgy megjárta hajósinasként, ahogy bolyongott Örményországban, Grúziában, Lettországban, a litvánok földjén; mézet a törököknél, bifszteket a tatároknál kóstolt; botcsinálta szerzetesként esett szerelembe, gazdag kalmárként vesztette el minden portékáját egy hajótörésben, s ha a sztyeppéken nekieresztette mokány lovacskáját, nem érte utol – csak apja halálhíre.

Érdemes volt-e azért hazatérnie, hogy fivéreivel hét évig pörösködjék a jusson? Talán erről nem volt meggyőződve, amikor Ruprecht királlyal itáliai hadjáratra indult, az időt elütni. Aztán csak megkapta örökét, sok köszönet abban sem volt: a hauensteini vár egyharmada jutott neki. A másik kétharmadot egy Jäger nevű lézengő ritter uralta – annak szemre- (félszemre-) való leányát rögvest megostromolta s hamarost bévette az ifjú lovag. Hanem elvennie mégsem akaródzhatott, úgy lehet, ezért sietett 1409-ben a Szentföldre, hol csak ádáz mórok mórikálják maguk. Szenvedélye bizonnyal nem volt oly állhatatos, mint ama nagy zsinat, melyet négyévi megingathatatlan fennmaradása okán konstanzinak is neveznek, s ahol újólag találkozunk vele. Nem fiatal ember már (1376-ban vagy 1378-ban született, anyja a megmondhatója), s a nagy hitújító is máglyán végezte eddigre – tehát kétszeresen is túl a Huszon szegődött el 1415 tavaszán Zsigmond király szolgálatába, évi háromszáz dukátért. Olyannyi kalanddal szorgos háta megett, mennyinél kevesebbért is kapkodó lanthangolásba fognának a hajdani eposzköltők, indult új utakra új ura megbízásából. Járt Angliában, Skóciában, Dániában csakhamar. Portugáliába is betette rendületlen lábát, s ha már oda, hát egyből Afrikába is át, megnézni az arabus Ceuta ostromát; az ősz már Perpignanban érte, Zsigmond diadalmas bevonulásának tanújaként, ahonnét Párizsba ment, azután végtére haza, Tirolba, egy-két izgalmas kalandért.

Margarete von Schwangaunak hívták azt a sváb nemeslányt, akit jólesőn Marcsáz („Gret”) nem egy versében, s akit igaz szerelemből vezetett oltárhoz elébb, azután a hauensteini várba – ehhez már Jäger mesternek és az ő kifacsart s eldobott leányának is volt egy-két szava. Kelepcét állítottak, s tömlöcükben ecetes hónapokba fojtották mézesheteit az újdonsült férjnek, kit az arabus vár után most bús ara vár. Tették ezt mégpedig Ausztriai Frigyes herceg alamuszi támogatásával, kinek birodalomépítő igyekezetét nagyban gátolta a Zsigmonddal súgó-búgó tiroli nemesi liga, élén a Zsigmond összekötőjeként sürgő-forgó Oswalddal. A herceg innsbrucki várbörtönébe vitette át a rabot, ki örömmel szabadult meg az őt epedése helyett immár rafinált fogókkal kínozó Jäger-lánytól. A herceg szabadon is engedte öt hónapra, hogy kaparjon össze hatezer dukátot, amellyel kiváltja magát a rácsok mögül – ő Pozsonyba szaladt, s most nézi a császár izzadt üstökét, várván, széna-e vagy szalma.

Az elébb elmondottakkal bizonnyal mind tisztában volt Zsigmond, sőt azt is tudta már, hogy ő meg melegért hideget ad cserébe, s olcsó szalmával fűt be az ötletes lovagnak, ki így csakhamar vissza kénytelen vonulni tömlöcébe. Zsigmond és Frigyes megbékéltek egymással, s a vadászhajlandóságú Jäger üldözte Oswald mit tehet egyebet: felesküszik Frigyes hűségére, s az el nem tépett adósságlevél fenyegetésével feje felett elfoglalja, immár mindenestül, Hauenstein várát. Kevés szórakozása van: egyszer, afféle kicsinyes bosszúvágytól hajtva, kiadósan képen törli a Frigyes kinevezte új brixeni püspököt, hétszer pedig gyermeket nemz. Hét gyermeke körében morzsolja napjait a hétvilág megfáradt vándora, s az őrjítő zsivajból derűs úti élményeibe menekül; amikor 1431-ben Zsigmond a Sárkány-rend lovagjává avatja, gondolatai akkor is inkább lassacskán elkészülő verseskötetén járnak, mely a maga százharminc versével minden középkori lírai életmű legterjedelmesebbjét foglalja magába. Ezt azonban ott Pozsonyban, Zsigmond előtt, kezében az utolsó néhány hasábfával éppen úgy nem sejthette (ha részben kívánhatta is), mint azt sem, hogy 1445 augusztusában éri a halál, s a neustifti kolostorban helyezik örök nyugalomra.

De mi is az az örök nyugalom ehhez az örök kedvhez képest, mely ily rengeteg életet ily rengeteg versbe győzött szorítani? Grúziától Ibériáig, a skót felföldtől a litván alföldig nő-e annyi fűszál, ahány versrügy pattan e furcsa sipka alatt, s szökken aztán gyors, pompás virágba-gyümölcsbe? Mély vallásosság amott, hetyke dac emitt; trubadúri áhítat és pajzán, szeleverdi játékosság; kósza kalandvágy és csöndesség lankadt óhaja; harsány bordalok és könyörgés jámbor életért egyaránt, egyszerre. S fölöttük a csatákban edzett vasmarok, temérdek egyedi, kecses, de kacskaringós formába szorítani a számos mesét és számtalan indulatot; rímet rímhez illeszteni, s lelni rá aztán rímet, újat és újat, újra meg újra, négyet, ha kell, de ha az kell, mindjárt tizenötöt; francúz oskolát, itáliai mestereket, tetejébe a jó öreg Mönch von Salzburgot lesni, s haladni meg máris sosemvolt strófákkal, frissen hersenő rímekkel, egyik sorból a másikba kígyózó mondatokkal, olykor maga-szerzette dallamra – kévébe szedni mindent, mit a minnesang három százada aratott, de tallózni mégis, máris újat: tiroli tájnyelvet, ha éppen, hangutánzó szavakban elkapott madárfüttyöt, ha éppen, néhanap meg tíz nyelvű verset rittyenteni, mert vagy tíz nyelvet beszél valaki, vagy szóra se nyissa hitvány száját. Milyen cserépből rakhatni olyan kályhát, melynek ajtaján – egyetlen szemén – át efféle tűzre látni, mely szikrát hány és perzsel, s hat hosszú évszázad múltán sincs kedve hűlni?

Pontosan tudom, mi ez a borzongás, míg fordítom: a félszem.

                                                                                                 Győrei Zsolt


OSWALD VON WOLKENSTEIN VERSEI

 

 

 

 

Ha azt lesem…

Ha azt lesem,

S naphosszat járatom azon az elmém,

Milyen gonosz s mi jó lehet,

Ki él, minden teremtmény:

Hát köztük egy olyat lelek,

Ki mindenek felett jó vagy galád…

Ne véld te sem,

Hogy semmihez sem fogható a sárkány,

Amelyről Szent János beszél,

S nincs randább a föld hátán –

Az elfajzott asszonyszemély

Sem adja annál sorscsapásban alább!

Betörsz oroszlánt, párducot,

Igába fogsz bivalyt,

A rossz nővel, ha megnyuzod,

Se fogsz te bírni majd!

Mégsem szelídül, mégse tér meg,

A széles nagyvilágnak főzne mérget!

Gőgös, kevély,

Ha tisztelet és hódolat fogadja.

Ha megvetés, úgy háborog,

Mint tenger szörnyü habja.

A rang kopott? a has korog? –

Cudar komiszsága nem fogy soha.

Egy nőszemély

Játszotta el az Édent egy faláson,

Nőért maradt aggon s vakon

Matuzsálem meg Sámson,

Dávid király és Salamon

Furfangos nők miatt lett ostoba.

Arisztotelészt, mesterét

Lefőzte egy leány,

A bölcs tudása mit se ért:

Más ült nyeregbe ám!

S ki elbukott, sok van soron még:

Hiába volt Sándor nagy, Absolon szép!

A beste nő:

Hímes bitókötél, a szívbe lándzsa,

Hamis barát, izgága kéj

Csalóka csillanása.

Elűzte Illést pusztába; mély,

Sötét tömlöcben József lenn ragadt.

Keresztelő

Szent Jánosnak is így vágták fejét le.

Wolkensteint is, szegény fejét,

Cselt vetve csalta lépre

S börtönbe egy fehércseléd –

Ezért, hogy lépte olykor ingatag.

Hallgass rám, ifju s vén: kerüld

A szép, de csalfa nőt!

Kívül ragyog, de legbelül

Vad mérgű farka nőtt.

Hanem szolgáld a szende, szép lányt!

Dicsérem őt, mert fénylik, mint a gyémánt!

Hej, gazduram…

 

Hej, gazduram, a hegy levét

            Idehordd, idehordd, idehordd!

Megáld az ég, ha raksz elénk

            Kupa bort, kupa bort, kupa bort.

Test-lélek ép, amíg belénk

            Fut a korty, fut a korty, fut a korty!

 

Mariska, légy a kedvesem,

            A babám, a babám, a babám!

„Hímzett szütyőt ha vesz nekem

            Hamarán, hamarán, hamarán,

S ha nem harap, míg testemen

            Matat ám, matat ám, matat ám!”

 

Janim, táncban nem andalodsz,

            Hevesen, sebesen repesel.

De hogyha ily iramba’ ropsz,

            Elesel, elesel, elesel,

S akkor rögtön likamba, hopsz,

            Belesel, belesel, belesel!

 

Szivünk vidám ritmust dobog.

            Vali, fel! Mari, fel! Ani, fel!

Lóss-fuss, üsd-vágd az üstdobot!

            Pali, fel! Kari, fel! Jani, fel!

E pártánc fürge, friss dolog.

            Hali, hej! Hali, hej! Hali, hej!

 

Körtánchoz csúszik egy nyelet

            Üde must, üde must, üde must.

Henrik, nyomunk még egy menet

            Ütemest, ütemest, ütemest?

Jocónk, Lacink se mond nemet

            Ugye most, ugye most, ugye most?

 

Sipirc haza, az asztalon

            Lakománk, lakománk, lakománk.

Siess, Konrád, te vadbarom,

            Szaporán, szaporán, szaporán!

Ne bámulj, mint a mafla ponty

            A vacsorán, a vacsorán, a vacsorán!

 

Csak ámulok…

Csak ámulok,

Elherdált kincsüket hányan siratják,

Míg én csupán az ifjukort!

Akkor még nem tűrt zablát

Friss szellemem – kajlán ugort,

S nem volt hálás a földnek, mert cipel.

Hogy elmúlok:

Ezt súgja fej, hát, kéz, láb gyöngesége,

S mert vétkeztem is oktalan,

Testem megbüntet érte.

Ráncos, sápadt vagyok magam,

Szemem vörös, lábam alig visz el,

A szív, a nyelv döcög nagyon,

A jókedvem: sóhaj.

Reszket, biccen minden tagom,

S az énekem: „Ó, jaj!”

Mely suta, reszketeg orrhang

Lett az a hajdan büszke tenorhang!

Göndör hajam –

Sűrű tincsekből szőke, vad vihar volt –

Fénytelen, gyér, szürke lett,

És benne mennyi tarfolt!

Rőt ajkam kékszínű, repedt,

Ezért lehet, hogy kedvesem kerül.

Csak csonkja van

Fogamnak, s hogy rágott, az is csak emlék.

Ha káddal mérném pénzemet,

Újat mégsem vehetnék.

Legfeljebb tán a képzelet

Pótolja – ez fillérbe sem kerül!

Kihunytak harsány harcaim,

Ha futnék, sántitok.

A dal hal gégém porcain,

A szusz rajtam kifog.

A hűvös föld testemre les,

Mi gyatra, s megvetésre érdemes.

Okulj, fiam:

Ne hencegj, hogyha szép vagy, izmos, délceg,

Magasztaló, boldog dalod

Ajánld inkább az Égnek!

Olyan leszel, mint én vagyok,

S te: én voltam – sajnálat nem segít.

Most már vigan

Élnék Isten kedvére, hosszu böjttel,

Templomba járnék, térdemen –

A vágy hiába tölt el,

A test törődött, vértelen,

Enélkül sem győzi keserveit.

Már négyet látok egy helyett,

Befalazták fülem,

Kicsúfolnak a gyermekek,

S a szép lányok külön.

Belőlem ily bús balga vált –

Isten kegyelme adjon halk halált. Ámen.

 

Menj, igyekezz, vidám dal…

Menj, igyekezz,

Vidám dal, fürge mersszel,

Nyerd el hölgyem kegyét!

„Henrikem ez,

Ki udvarolni egyszer

Végre elémbe lép?”

Hölgyem, velem tán csipkelődik?

„Henzim, attól az Isten őrizz!”

E báj: mi baj!

Egy irgalmas szaváért

Öné az életem!

„Ily szörnyü jaj!

Reméld, hogy gyors halál ér,

Ha kínod éktelen!”

E test minő

Lángokra gyújt! S aranyból

Kezén e két kapocs?

„Én úrinő

Volnék, s a rang parancsol –

Övem is aranyos.”

Olyan, akár sólymon a pányva!

„Aki, ha bírna, messze szállna?”

Két ökrömet

S birtokom termését adom

Egy csókjáért oda!

„Kit ily szöveg

Szíven nem üt, te, vadkanom,

Nincs is tán oly koca.”

Nem is vitás:

E szőke haj, e hó kezecskék –

Mind kedvesen fogad!

„Ez ugratás,

Akármiben fogadni mernék.

Felteszem két fogad!”

Mit két fogam? Ez príma fogsor!

„Annak, Henz, ki kásába kóstol.”

Ha ily nemes

Hölgyet tucat mást nem kapok,

Magam vízbe ölöm!

„Csuromvizes,

Bősz Henriket ha láthatok,

Részemről az öröm.”

Úrnőm vidám –

Kicsúfol, míg fájón sóhajtok,

A mérgem így megesz.

„Szegény gidám,

Mit tegyek, ha nem kell a sajtod?

Hiába mért mekegsz?”

Hát elhagyom, ha sajtom papsajt.

„Hatása nincs. Legfeljebb hashajt.”

E gúny s negéd –

Melyről anyám is tudni fog –

Illetlen s nem való!

„Inkább gebéd

Etesd, s bajod annak nyifogd –

Szót ért a ló s a ló!”

E csitri lánytól ugyan…

E csitri lánytól ugyan mit kapok?

Olyan, mint a tizenkét hónapok!

Kezdetben lehet hideg és fagyott,

Mit se félek – ez a január!

A hó múltán engedni kezd a fagy,

Gondol velem, rám pillant olvatag,

A gyors örömtől óva int az agy:

Még tart a tél, a február!

Virítok, s kedvem máris morc, beteg,

Szerelmem fűt és láztól szenvedek,

Az orvosok csupán legyintenek:

A március még meg nem árt!

Csak nyűg vagyok, vagy drága, jó barát?

Kérdezd a holdnak túlsó oldalát!

Ez április bolondja odalát,

Míg föl-le, mint a kerge, jár!

Kibomló szépség, csábító alak,

Akin májusi napsugár a lakk,

Magaménak csak úgy óhajtalak,

Ha téged szintén vonz e juss.

A haj, az ajk, az arc: mind műremek.

Rubinnál tisztább, szebb fényű szemek,

Tüzükben vágyaim úgy fürdenek,

Mint rózsákban a június.

Milyen forrón, milyen buján ledér

A kéz, a kar, a mell, a szűz-fehér!

Kezedért, karodért, szűz melledért

Nyúlok mohón, vad július!

Ha gyümölcshúsra éhez bús husom,

Te körte-tested vágyja gusztusom,

E pompás, nehéz augusztuson

Nevess, etess, vérembe juss!

Aztán a fény már nem oly áradó,

De lassú, lomha, könnyen fáradó,

Bágyadt, sápadt, opálos már, fakó

És mélabús: szeptemberi.

És félni kezdek: szívéből kivet,

Elhervadt csókot felejtés követ…

Csak azt remélem: a hajdanvolt hevet

Októberem tán felleli.

És lám, ragyog megint: a láza új,

Hogy melegedni biztos házba bújt,

Csordultig tölt és újabb nászra gyújt –

Gazdag, szép nász: novemberi.

Ölelném még – egyszerre nincs velem,

Elengedett, köddé lett hirtelen.

A zord december máris itt terem:

Éjem-napom nem emberi.

A köd fölött…

A köd fölött

Győz az azúr

A mennybolt végtelenjén,

Pillád mögött

Szemedbe szúr,

Te hibátlan teremtmény!

Szép skatula,

Kin makula

Sem fakul, a

Szivem tökéletesnek

Ki úgy kiált,

Hogy kis hibát

Sem fogna rád,

Megtestesült legesleg!

A jajt,

A bajt,

Sok fürge kínt,

Ellenem mind mi cselt sző,

Elhajt,

Ki majd

Reám tekint:

Szüzek között az első!

Új nap lobog,

Zengnek rigók,

És duzzadó erecskék.

Mind úgy csobog,

Mind úgy csivog,

Hogy Szent Szüzüknek tessék!

E dallam oly

Édes-komoly,

S mégis mosolyg,

Vigaszt ad, lelkeket nyit!

Májusfa, nap,

Virág, patak

Mind dallanak,

Hangjuk fölér a mennyig,

S leül

Felül

A Szűz előtt.

Jámbor Királynő, Krisztust

Ki szült,

Derült,

Víg kedvvel őt

Dicsérje buzgó himnusz!

A víz, a tűz,

A föld, a szél,

Gyémántok csillanása –

A tiszta Szűz

Mindenkinél

Különb, nincs néki mása.

El nem veszít,

De óv, segít,

Szívemben itt

Övé e halk monostor.

Húsvét közelg…

Te tiszta kert,

Gyógyfűvel telt,

Őrizz gondtól s gonosztól!

Eseng

Fejem

Lebiccenőn

Szádhoz, e gyenge sebhez:

Legyen

Selyem

Ajkad erőm –

Gondolj velem, te kedves!

Benedicite

Áldassanak minden gyümölcsök,

Étel-ital, bor és kenyér.

Ő adta, kit hoz ősi törzsök

Szűz ága

Világra,

Kínok közt halt a vétkekért,

És él ezért örökkön,

Se vége nincs, se kezdete,

Háromban-egy, ki önnön

Testével

Vendégel,

Ha éltünk gyönge s reszketeg.

Segíts rajtunk, Királyi Asszony!

Kyrie eleison,

Atya, Szentlélek,

És Egyfiad,

Te védj meg,

Ha les ránk ártó indulat,

Óvón te tekints ide!

Ámen. Benedicite.

GYŐREI ZSOLT fordításai

(Első megjelenés: Tiszatáj. 2010. szeptember)

Az óriási nagy különbség – Crystal Castles Bécsben

 

November 13-án Bécs egyik leghangulatosabb klubjában, a Flexben lépett fel a kanadai Crystal Castles, ami nekem soha se volt a kedvenc zenekarom, inkább csak úgy sejtettem, hogy van benne valami plusz, koncerten viszont rájöttem arra, hogy mi a zenekar megfejtése. Elmesélem!

 

A 2008-as címnélküli bemutatkozó lemezével elég valószínűtlennek tűnő, nagy népszerűségre tett szert a CC, annak ellenére, hogy a szaksajtó nem volt különösebben elragadtatva a lemeztől. Oké, nem adtak rá rossz osztályzatokat, de inkább csak egy színfoltnak tekintették, ami jó, hogy van, de ha nem lenne, se dőlne össze a világ. Emellett, lefogadom, a zenekar rajongói is többet beszéltek a zenekarról, mint amennyit hallgatták az idegesítően pityegő, hangpixelekre tördelt, zajos-agresszív elektro-punk dalaikat. Tehát, a néhány melodikusabb dal, vagy részlet ellenére is, inkább egyfajta performansz jellege volt a dolognak, amit jól jellemez az is, hogy a lemez legnagyobb slágere, az Alice Practice úgy született, hogy a lemezfelvételkor az egyik technikus véletlen, vagy direkt – nem tudom, de mindegy is – felvette az énekesnőnek, Alice Glass-nak a hangpróbáját.

 

Az idén megjelent, szintén cím nélküli[1] második lemez a duónak egy sokkal letisztultabb arcát mutatta. A Crystal Castles ahelyett, hogy megvárta volna, hogy kultuszstátuszba kerüljenek, és majd valaki rájuk hivatkozva learassa a babérjaikat, csinált egy olyan már-már konvencionális tánclemezt, amire mintha (többek között) saját első lemezük is hatott volna. Az első lemez dalaihoz közelebb álló darabok vagy momentumok, mint mondjuk a másfél perces Doe Deer itt már csak átkötőkként, vagy dalrészekként szerepelnek, ellenpontozva az olyan tökéletes klubslágereket, mint az elvágyódó, csudaszép Celestica, vagy feldobva az olyan elektro-közhelyeket, mint pölö a Baptism. Ugyanakkor az a megközelítés is helytálló lehet, hogy technikai oldalon jelöljük ki a fordulópontot, mivel könnyen lehet, hogy ha az első lemezt hasonló hangszerelési filozófiával vették volna fel, mint a másodikat, akkor közel nem lenne akkora különbség a két korong között.

 

Az már rögtön jó ómen volt koncert előtt, hogy a nyilvánvalóan túl kicsi Flexbe szervezték meg. Az, hogy kisebb helyeken jobb koncertek, vagy bulik vannak, mint nagyobbakon, az a Crystal Castles esetében még esetleg azzal a közhellyel alátámasztható lenne, hogy „ezek az új, nem profi körülmények közt, hanem hálószobában felkészülő zenekarok számára ideálisabbak a kicsi, intim helyek.” Szerintem egyszerűen arról van szó, hogy a Flexhez hasonló 200-300 férőhelyes klubok az ideálisak bármilyen koncertre. Nem sok olyan nagy koncertre emlékszem, azok közül, amiken voltam, ami egy kis klubban ne tudott volna jobb lenni. Leszámítva egy esős Cure-koncertet, meg néhány naplementés esetet, csak a Sigur Rós jut eszembe. Ők viszont, meg kell hagyni, önerőből igényelték a teret.

 

Mivel a beígért HEALTH helyett a nem túl izgalmas Male Bonding lett az előzenekar, ezért direkt később érkeztünk, nehogy kizökkentsenek a tökéletes passzból. A körülményeknek hála, mire – épp időben – odaértünk, már mindenki a színpad előtt tömörült, így sorbaállás nélkül tudtunk italt kérni. Aztán irány előre. A színpadkép olyan volt, mintha egy kivetítő lenne az egész. A folyamatos vibrálásban balra Ethan Kath csuklyás sziluettje látszott, ahogy matatott a gépein, jobbra Alice Glass ugrált, hátul lévő dobosból pedig csak a két magasan lévő cint láttam és ennyi. Állítólag Alice be szokott ugrani a közönséghez, most azonban ilyen nem volt, és valahogy nem is hiányzott, különben nem annyira működne a kivetítő metafora, és a mögötte lévő, megsejtetett ridegség. A megszólalás egyértelműen a második album teltebb hangzását idézte, az első lemez vékonyabb, billegő dalai élőben domináns basszust kaptak, aminek az lett a következménye, hogy ha lett volna olyan, aki először hallja a CC-t, annak egy masszának tűnhetett volna az egész. A monoton partyhangulat mellett azonban elég nagy érzelmi amplitúdót bejárnak Alice kiabálásai/éneke, a szilánk karcosságától, a kristály tisztaságáig ahhoz, hogy egy legyintéssel el lehessen intézni a dolgot. És ezzel el is érkeztünk a kristály kastély nyitjához – ami csak élőben működik igazán. A Crystal Castlesben az a legjobb, hogy a frusztrációt és unalmat valahogy egyensúlyba tudja hozni a tánczenével, amit – mivel befogadó nélkül, ugye, mű sincs – az tesz teljessé, hogy párszáz problémás fiatal egymást átizzadva végigugrál, mert ez nem is annyira nekik, – talán még egy thankyou se volt – hanem inkább róluk szól. És ez kibaszott nagy különbség.


[1] Nekem tetszik ez az önfelülíró gesztus.

Lapszemle: Nagyítás

 

A rosseb tudja mi történt velem. Az biztos, hogy Dávila 666, Belle & Sebastian és Robyn dalokat váltogattam a hegeli tézis – antitézis – szintézis elvén. Az első az ördögöt jelenti, ami benne van mindenkiben, a második azt, amikor az ördög alszik és mi azt hisszük, hogy eltűnt örökre, a harmadik pedig azt, hogy beláttuk az ördög a bizonyosság, hogy van Isten, és táncba megyünk vele, mert ez és ilyen az élet. Hát így váltogattam a számokat, próbálgatva, hogy valami ötlet csak kisül belőle, amikor eszembe jutott az a késő tavaszi délután, amikor húgommal kizártuk magunkat.

 

Eddig mindig társult valami nyomosztó érzés ahhoz a naphoz, nem tudom, hogy a Nagyítás miatt volt-e, amit jobb híján olvasni kényszerültem, vagy csak egyszerűen azért, mert kizártam magam. De hát végül is annyi helyről ki vagyunk zárva, hogy csakis a Nagyítás miatt lehetett – gondoltam. Aztán valami megmagyarázhatatlan okból hiányozni kezdett az a nap. Gondoltam, kizárom magam, amíg még van honnan, veszek egy Nagyítást, aztán talán jön majd húgom és Morris is. Január óta nem sokat mutatkozik, május óta pedig talán nem is láttam. Az első újságosbódénál meg is álltam:

 

          Szépjónapot! – mondtam, be se nézve a kis lyukon – egy jó friss Nagyítást adjon! – Meg kell találni mindenkivel a közös hangot, ami általában azt jelenti, hogy pont olyan hülyének tettetjük magunkat, mint amilyennek a másikat gondoljuk. Meg se várom, hogy a taxis feldobja, hogy milyen meleg van, vagy, hogy baszná meg a kurva anyját, hogy esik, ahogy beszállok, egyből úgy kezdem, hogy óh, milyen meleg van, vagy, hogy baszná meg a kurva anyját, hogy esik. – bámulatos, milyen kevéssel le lehet venni a lábukról az embereket.

          Nincs.

          Akkor egy Kurucinfó lesz! – feleltem továbbra is viccelődve, közben az embereket nézegettem. Kurva jó ez a csak az egyik oldalon felnyírt haj. Néha van úgy, hogy a saját csapdájába esik az ember, ilyenkor jobb, ha következetesek maradunk, mert nagyon kényelmetlen lelepleződni, hogy az első poén csak ilyen megtévesztőnek volt szánva.

          Az sincs.

          Ugyan, ne csinálja már, ide azt a Nagyítást!

          Nincs és nem is lesz. – mondta a sötétből. Lehajoltam, és benéztem a bódéba, de semmit se láttam, csak annyit, – ha ezt még látásnak lehet nevezni, – hogy kurva sötét volt bent. Úgy tűnt, ez nem az a jó kedélyűen idegesítő fajta, úgyhogy én is visszavettem a humorból:

          És miért nincs?

          ÉS van. – mondja. Bazdmeg, gondolom.

          Mi-ért nincs Na-gyí-tás? – pontosítok.

          Megszűnt.

          Wow. Tényleg? És hogy-hogy, ha kérdezhetem?

          Mert csak egy darab fogyott el belőle. Mássz be a lyukon!

          Morris?

          Mássz be!

Körülnéztem, meglepő módon tök üres volt az amúgy geci forgalmas utca, úgyhogy fogtam magam, és fejjel előre bemásztam az újságosbódéba.

 

          Nincs itt valami villany? – kérdezem, mire Morris meggyújtja az öngyújtóját, bevilágítva vele a Nagyítás-számok végtelen sorait, egy hatalmas raktár az egész. Morris arcán sebek, zakója alatt egy flitteres póló, nem akarom tudni, hogy honnan szerezte, de már meséli is, hogy poénból magához ölelt valakit egy buliban Mallorcán, jó szorosan, hogy ráijesszen, a lány meg csak a ruhájából kibújva tudott elmenekülni. A szájába tett egy Camelt, nekem meg dobott egy Viceroyt, és elkezdődik:

 

Mint egy macska, fekszik e

munkás e medencében, vendég

odakint a vihar előtti csend,

a vitorlák sószagú előgyásza,

idebent rossz álomkéső esti

zabálás után, a nyugalom

metaforája, a metaforák

csendes erőszaka, az üres

hűtő – teli has filozófiája,

az önlerabolt hon, hol a fel-

szín alatt az egy isten töri

magát szilánkokba, mert

csak metafora van sok, és

sok apró trianon, a meta-

metaforája az elveszett

családok elvesztésének és

majd megrepedezik lassan

e békésnek tetsző táj, hol

magok takarták el a havat,

s költők hitték néppé e bolyt.

És most e bolynépen kéri

számon sok nem költő, hogy

mivé lett-e nemzet, e Marsbéli

tájék, hogy nem olvas senki,

pedig munka sincs, jaj, csak

gyűlik, gyűlik raklapokon a

betű, mire világmagyar széles

birodalmat lehetne emelni, de

penész eszi, mert mi amott, hol

hajók állnak művészet, az itt

bűvészet, és ami ott élet, az itt

művészet, vagy nem egyszer hit

csupán, és csoda, hogy e kártya

vár, s nem csak eladósodásunk

megcinkelt jogalapja. Meghal itt

a betű, mert mi vagyunk a mű, az

csak élettelen ablak, és mi, mint

művek, nem kifelé, hanem befelé

nézünk, élünk, lépünk, egyedül,

mint pixelek, mik közt nincs és

nem is lesz organikus a kapcsolat,

e plazmaország diszkrécióját

meglátni nem látni, mert valós

e mű előtt a szerző lesz szöveg,

törve szét darabbá, pixellé. Zaj.

 

(A szöveg természetesen fikció, viszont a Nagyítás valóban megszűnt, valamikor 2010 szeptemberében. – LÁ)

Aestuans interius (Havasi Attila fordítása)

 

Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,
fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;
szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem
nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.

 

 

Égve benső gyötrelem eleven tüzében,

kínzó ideák között magam így emésztem:

ingatag matéria, gyönge és tünékeny,

az vagyok csak, fölkavart falevél a szélben.

Az okos gondolkodik, megfontolja szépen:

fundamentumot ha mér, kősziklára mérjen;

én, mint áradó patak kapkodó dühében,

futok örök ég alatt örök űzetésben.

Hajósát vesztett hajó, sodródom az árral,

mint viharban a madár, mely csapongva szárnyal;

vissza nem tart senki sem bilinccsel, se zárral,

züllök a nekem való többi jómadárral.

Hogy mindig komoly legyek, az komoly nehézség,

de a játék és kaland bezzeg édes és szép;

s annál inkább követem Venus rendelését,

ki oly szívben nem lakik, melyben nincs merészség.

Ifjú-mód az ifjúság széles útját járom,

az erkölcs nem érdekel, bűneim se bánom,

üdvösségre süketen gyönyörökre vágyom,

lélekben halott vagyok: testem kultiválom.

Érsek úr, föloldozást kegyelmedtől kérek,

hadd halhassak jó halált, s édes véget érjek:

holtra sebzik szívemet szép fehérszemélyek,

kik ha ágyban még nem is, vágyban mind enyémek.

Nehéz a természeten diadalt aratni,

hogyha nőt látsz, hófehér lelkűnek maradni,

testedet a szigorú törvénynek megadni,

könnyű húsoktól magad ifjan megtagadni.

Tűzbe vetve van-e, ki ellenáll a tűznek?

Hogyha Páviában élsz, megmaradsz-e szűznek,

hol Venus vadászatán kelepcébe űznek,

és igéző szép szemek lándzsavégre tűznek?

Ha ma egy Hyppolitus jönne Páviába,

holnap már Hyppolitust senki sem találna;

egyfelé visz minden út, és ez Venus ágya,

réstől tátog itten a Szüzesség Bástyája.

Gyónom másik bűnöm is, ez pedig a kocka,

mely gyakorta testemet meztelenre fosztja,

ám belülről égve és kívülről vacogva

ekkor kapok ihletet a legjobb dalokra.

A kocsmát, pro tertio, kell említenem még:

nem vetettem meg soha, ilyet nem is tennék,

míg az ég nem küldi le szent angyali rendjét,

hogy fölöttem sírja el gyászos rekviemjét.

Kocsmában halok meg én, ez életem terve,

ajkamról ne múljon el jó boroknak kelyhe,

és vidámabb égi kar zengje énekelve:

„Fogadd be e nagy piást, mi urunk kegyelme.”

Mert a lélek lángjai bortól éledeznek,

bor ad égig-röptető szárnyat a szíveknek,

bor, de csak ha kocsmai: én azért biz eztet

inkább iszom, mint amit érsek úr vizeztet.

Van remete-hajlamú bús esztéta-költő,

komoly teremtő magányt önmagára öltő,

napját-éjét hasznosan szorgoskodva töltő –

mégis gyatra többnyire, amit így kikölt ő.

Van, ki böjtöl s elvonul: alkot, ki se mozdul,

kerüli a tömeget, műve míg letisztul;

örök glóriát remél a magnum opusztul,

s mire kiizzadja azt, hát bele is pusztul.

Természet szeszélye ró mindnyájunkra terhet:

írni képtelen vagyok, ha nincs mit vedeljek;

étlen-szomjan lepipál bármely zsenge gyermek,

hát a böjtöt gyűlölöm, mint a síri vermet.

Természet szeszélye ad mindnyájunknak sanszot:

kedvvel írok, hogyha van jó bor, és ha van sok;

mikor elég szaporán ürülnek a kancsók,

jó boroktól jó dal is terem számtalan sok.

Olyan lesz az énekem, amilyen bort nyeltem,

fogalmazni sem tudok, csak ha jól beteltem;

szomjasan szamár vagyok, de bortól a versem

nem marad Homéroszé mögött semmivel sem.

Amit írtam valaha, még egyszer se volt jó,

ha torkom szikkadt vala, és a gyomrom korgó;

ám ha Bacchus szállt belém, a mindent megoldó,

vele nyomban bevonult a dicső Apolló.

Ím tehát a bűneim mind elővezettem:

evvel vádol jó uram szolganépe engem;

de ki föladná magát, nincs közöttük egy sem,

pedig éppoly vétkesek ők is mindezekben.

Most a kegyes érsek úr színe előtt itten,

mint Fiának általa rendelé az Isten,

szánalomra engemet ne érdemesítsen,

de vessen reám követ, kinek bűne nincsen.

Elmondtam fejemre hát, amit tudok, érzek,

mind, mi bennem összegyűlt, kihánytam a mérget;

undok utam elhagyom, új életet élek;

ember arcról, Isten a szív szerint ítél meg.

Gyakorolván magamat immár az erényben,

megtisztulva születek újjá lelki téren;

ezután, mint újszülött, friss tejjel beérem,

hogy hívság intésinek szívem zárva légyen.

Colonia főura, kegyelmedhez esdek,

mutatkozzék üdvömért könyörületesnek,

s szabjon penitenciát, mit híven kövessek,

igaz buzgalmával a léleknek s a testnek.

Méltán lett az oroszlán a vadak királya,

megkíméli mind, aki vetteték alája:

világ fejedelminek ez legyen példája –

méz nélkül a keserűt senki ki nem állja.

Káosz, az van

 

Káosz, az aztán van. Tudomány is van még, bár talán már nem annyira, legalábbis a jól megszokott mechanikus változatban.

 

Hajdanán, mikor a scientia (ez már nem ars) megkezdte végzetes burjánzását a keresztény eszmék kebelén, majd nagy máglyalobogtatások közepette önállóvá vált, még erősen a mágikus-organikus világkép uralta: makro- és mikrokozmosz, megfeleltetések, hasonlóságok, fűben-fában orvosság. Aztán mégis mechanika lett ebből, szigorú, egzakt, objektív: ez volt az egyetlen kezelhető terület ugyanis, és még ez is micsoda erőfeszítések árán (differenciál- és integrálszámítás! Uramfia!).

 

A tudományos módszer követelményeit sikerült olyan szigorúra szabni, hogy csak a legnagyobb nehézségekkel lehessen neki megfelelni; még a kísérletezést is fel kellett találni, pedig az milyen fárasztó. Persze kellett a nagy szigorúság, nehogy a tudományos megismerés nehezen megszerzett eredményei feloldódjanak a másfajta tudások és hitek tengerében, ismeretelméletileg és szervezetileg. Kár, hogy így a tudomány nagy része is kimaradt a tudományból; nem véletlen, hogy a népszerű tudománytörténeti könyvek szinte kizárólag a fizika történetét tárják az ámuló olvasó elé.

 

Sajnos, még komoly tudósok sem állhatják meg, hogy tapasztalataikat ne szervezzék egységes világképpé, amennyire lehetséges. Hogy pedig már akár lehetséges, akár nem, mindenképpen szükséges, az a tudományos igazságfogalomból fakad: ha az elméletek semmiképpen sem igazolhatók, és általában nem eléggé elvethetők, marad a világképbe való beilleszthetőségük, mint fő kritérium.[1]

 

Persze ez a kép változik, többnyire erősen fragmentált, mozaikos, de egyes területeken, megvárva avagy sem a nagy szintézisek korszakait, valóban igényt tarthat a világkép nemes tisztére.

 

Ha már úgy történt, hogy a mechanika vitte oly sokra, a tudományos világkép is mechanikus kellett, hogy legyen. Mi jót lehet elmondani a Laplace-démon[2] világáról? Feltétlenül beleillik a nagy platonista folyamatba, amelynek során Istent maguk a teológusok száműzték végső oknak és mozgatónak. Végül is mindegy, ki a nagy mérnök, a tudós geométer: a lényeg, hogy a világ igazodjon; a méter méter legyen, az időt az inga mozgása jelölje ki, s év-milliókig eljárjon tengelyén. Vagy az Úr a mindenható és mindentudó, vagy legalább mi volnánk, szerényen.

 

Emberi volt ez a világ, vagy legalább mechanikusi. Az ember is gép, csak olajozni kell; a világegyetem és az eszterga egylényegűek. Köznapi eszünk hihetetlenül determinisztikus, mindennek okának muszáj lenni (meghalt? biztos gyenge volt a szíve); a világ nyugati felén talán sose volt másként.

 

Aztán jöttek a bajok csőstül: termodinamika (ez még elment), relativitáselmélet (se itt, se most), kvantummechanika (se ok, se anyag), és most tessék, még ez is.

 

A káosz

 

Persze ennek is a számítógép az oka. Hogy emberek nem röstellnek számítógéppel nagy és bonyolult dolgokat modellezni.

 

Például az időjárás. Ilyen légtömeg, olyan napsugárzás, csak egy csomó differenciálegyenlet kell, majd kijön. Nem jött ki. Vagyis egyszer így jött ki, másszor meg úgy. Aránytalanul. Torzan. Furcsán.[3]  Kis kezdeti változások nagy balhékhoz vezettek. Megrezdül egy lepke szárnya, és Londont elviszi a tornádó, vagy mi.

 

Régen a dolgok arányosak voltak. Ha valaki egy bolygót arrébb rakott egy kilométerrel, tudta, hogy egymillió év múlva hol találja. Ha két kilométerrel rakta arrébb, mondjuk kétszer arrébb találta. Azazhogy álljunk meg egy szóra: ha csak egy bolygója volt, meg esetleg egy Napja, tényleg tudta. Ha már három égitesttel hadakozott, csak hitte, hogy tudhatná, ha ki tudná számolni. Ha lenne olyan számítógépe…

 

Aztán lett. Aztán a legegyszerűbb eseteket sem lehetett kiszámolni. A bolygót egy centivel arrébb téve kiszállt a Naprendszerből. De azért nem mindig: statisztikusan, sok szimuláció során kirajzolódott, hol szeret lenni a bolygó. A strange attractoron szeret lenni, nahiszen.

 

A fizikusok meg csak gyűjtik a példákat. Jó is ez: ha valamire azt mondtuk, ki lehetne számítani, csak lenne mivel, most már el se kell kezdeni. Vagyis azért illik, de ha kaotikus viselkedés mutatkozik, úgyis tehetetlenek vagyunk.

 

Mit ehhez a tervgazdaság kudarca (ami persze ugyanennek a mindent-kiszámításnak, a száz évvel ezelőtti tudomány egy vadhajtásának a kudarca). Van ennek gyakorlati következménye is. Komolyan neki szoktak állni, hogy egy-egy betegséget eltüntessenek a világból, védőoltással. Ez szokott is sikerülni, csak nem olyan simán: éppen amikor a számítások szerint csökkenni kellene a megbetegedések számának, hirtelen emelkedik. Milyen számítások szerint? A simított modellek szerint. A numerikus szimulációk ugyanazt a hisztérikus ugrálást mutatják, mint a valóság, néha.[4] Kész káosz.

 

Azelőtt az ember tisztes polgári életmódra törekedett. Homeosztázis, mondták az élettanosok. Minden szervezet a stabil (na jó metastabil, dinamikus egyensúlyban lévő stb.) belső környezetének fenntartását tűzi ki célul, csak minden simán menjen. Aztán kiderül: a pulzus sohasem egyenletes. Kaotikus ritmusváltások a legváratlanabb pillanatokban. De mégsem mindig: szívbetegeket figyelve, a halál előtt néhány órával már gyanúsan egyenletes a szívverés… [5]

 

Valami nagyon fontos veszett el: a tudományos módszer prediktivitása, jóstehetsége. Hogy majd kiszámoljuk, aztán úgy lesz. Persze valahogy úgy lesz, mert a kaotikus viselkedés nem teljesen véletlenszerű, a káosz nem a teljes rendezetlenség. Azért van attraktor, vonzási központ, vagy legalábbis egy ésszerű tartomány, amin belül méltóztatnak maradni az értékek.

 

Elmaradt sok a plafoni tanokból is. Hogy ti. van valahol egy ideális függvény, ideális viselkedés, csak az a fránya mérési hiba, zaj, attól nem látjuk.

 

Hasonlóképpen a geometria is vesztett régi fényéből. A hegy a maga vízmosásaival, kiugró szikláival már nem rontott felszínű, valaha ideális kúp. Saját jogán mértani alakzat ő: fraktál. A felhő sem rosszul puffasztott gömb többé: ő is fraktál.

 

A fraktál[6] a valóság geometriája. A fraktálfelszín rücskös, göröngyös, barázdált, összevissza. Lehet persze platóni módon is származtatni a fraktálfelszínt: egy rendes, polgári felszínt kell összetörni, gyűrni-nyúzni. A másik módszer elegánsabb: igen egyszerű képlettel kell kezdeni pontokat rajzolni, és lám, egyes helyeken micsoda barokk pompa tűnik elő. Itt ugyanis nem tudni előre, melyik pont milyen színű lesz, nincs predikció csak számolás. És káosz: bármilyen kis ballépés végzetes lehet, egyetlen elemi ponttal arrébb már egészen más világ fogad. Stabilitás és instabilitás.

 

Akik szépnek látják a fraktálokat, vagy szépnek látják a felhőket és elhiszik, hogy azok fraktálok, azoknak a szépség a rend és rendezetlenség jól sikerült keverékének tűnik. A zene is, mint mondják, ún. 1/f-zaj – átmenet a teljes rendezetlenség (fehér zaj) és a dögunalom között. Kezd alakulni a dolog.

 

Visszatérnek régen száműzött elvek. A homunkulusz, az emberben rejtőző embercsíra, aki maga is végtelen sok, hasonló emberkét hordoz. A fraktálok között sok a self-similarity, az önmagára hasonlító alakzat. Hogy is van ez? A partvonal nagy léptékben zegzugos: tengeröblök, félszigetek. Közelebb menve egy öbölben ugyanaz: kis öblök, kinyúló szakaszok. Egészen a centis méretekig, sokszor négy-öt nagyságrenden keresztül. A fraktáloknál meg akármeddig, csak bírja a gép… A kaotikus attraktor is ilyen: pontosabb számítások egyre újabb részleteket csalnak elő. [7]

 

Mi is ez igazából? Utoljára mozgassuk meg kategorizáló elménket, hiszen éppen arról van szó, hogy a régi kategóriák elmosódnak. A matematikusoknak nem matematika ez, csak valami gyanús numerikus izé. A tudósok szerint művészet is, persze a művészek rángógörcsöt kapnak, hiszen nem az ő ős-archae-prae-tudatalattijukból jön a kép, csak valami masinából. [8] Vagy nem is igazán ellentétes a kettő? Mindig is itt bujkált a számmisztika, a tudomány mindig is kereste az arányosat, a szépet a természetben. Lehet, hogy készül a nagy egyesítés, a kvantummechanikainál is nagyobb?

 

Jó is, hogy szóba került a kvantumizé, hiszen itt történtek az első kísérletek a keleti és nyugati gondolkodás összehangolására. Itt tűntek el először a Nyugat alappillérei: az egyirányú, egyenletes idő, a tér, az okság, az anyag, sok minden, ami az immanens világot a transzcendentálistól elválasztotta. A mérettartomány másik oldalán (állítólag szintén a kvantummechanika miatt) a Világegyetem készül átalakulni a mechanikus világkép végtelen, mindenütt egyforma, közömbös Univerzumából egy halandóságában és végességében hozzánk hasonló[9], esetleg egyáltalán nem közömbös, otthonos kis világfőiskolává, amelyik mintha csak értünk létezne. [10]

 

A káosz emberi léptékű világunkat is megtámadja: nem követelhetjük az áramló víz teljes és kimerítő leírását, ha úgy áramlik, ahogyan szokott: örvényekkel, zubogva, nem lineárisan. Nem számíthatjuk ki nagy pontossággal környezeti beavatkozásaink következményeit, sőt. És mi lesz a tőzsdei árfolyamok előrejelzésével?

 

Még az is lehet, hogy a jégkorszakoknak és a dinoszauruszok kihalásának sem volt semmi különös oka: csak egy kis kaotikus ingadozás… Nemcsak maga a világegyetem alakulhatott ki holmi véletlen ingadozásokból (már ez is micsoda tiszteletlenség), de az ember kialakulása is lehet egy sor véletlen műve. [11]

 

A káosz kellemes: már nem akadálya a determinizmus a szabad akaratnak. [12] Az elektron azt csinál, amit akar – de én is… Ismét szabad Istent látni a világban, egy virágban, csillagban – vagy csak magunkat, sőt azt is lehet gondolni, hogy a kettő ugyanaz.

 

A tudományban eddig nagyon kevés alapelv maradt érintetlenül. Természetesen a káosz is lehet múló divat, és botorság bármiben is a végső igazságot keresni, legalábbis a tudományon belül. Fiatal is még a káosz, hiszen a számítógép szülötte, aki maga is csecsemő még. Végül is a világ en large nem mutat valami nagy kaotikus viselkedést, hiszen elég régóta fennáll. [13] Ez is csak közelítés, modell, mint a (magán) való (ság) megismerésére tett erőfeszítések többi eredménye. Majd kialakul, majd megtalálja a helyét.

 

 

 

 

 

 
További olvasmányajánlatok a témában a teljesség igénye nélkül:
http://en.wikipedia.org/wiki/Chaos_theory
http://eapsweb.mit.edu/research/Lorenz/Three_approaches_1969.pdf
http://eapsweb.mit.edu/research/Lorenz/publications.htm
http://itl7.elte.hu/hlabdb/kaosz/kaosz.html
http://www.t-es-t.hu/minden/kaosz.htm
itt ilyen csemegékkel találkozhatunk:
Pillangó-hatás = érzékenység a kezdőfeltételekre (2002.02.04.)
A Lorenz-féle vízikerék (2002.02.08.)
A Jupiter vörös foltja (2002.03.09.)
Robert May ökológiai szimulációja (2002.03.12.)
A csöpögő vízcsap (2002.03.14.)
A Cantor-halmaz (2002.03.18.)
Milyen hosszú a tengerpart? (2002.03.23.)
A Koch-féle hópehely (2002.03.30.)
Sierpinski-szőnyeg, Menger-szivacs (2002.04.01.)
Felületmodellezés (2002.07.01.)
Fraktál-kódolás a biológiában (2002.08.05.)
Julia-halmaz, Mandelbrot-halmaz (2002.05.01.)
És a fraktálok irányába:
http://tierneylab.blogs.nytimes.com/2008/10/28/a-beautiful-math/
http://www.wita.hu/index.php?show=post&post=311&comment=2035
 

 

 

 

 

 


[1] Előkelően paradigmának (Kuhn) szokták hívni azokat az uralkodó nézeteket, amelyek összességét most világképnek titulálom. Hogy a tudományos magyarázat csak a világképbe illesztve létezik, elmagyarázza szebben és érthetőbben Gorelik: Miért háromdimenziós a tér? Gondolat, 1987.

 

[2] Hogy ti. ha ismernénk valamennyi atom-molekula-stb. mozgását a jelen pillanatban, mindörökre meg tudnánk jósolni a világ sorát.

 

[3] Aminek ki kellett volna jönni, az az attraktor, a szimuláció során az az állapot, ahol a rendszer mintegy megnyugszik, “beáll”. Ha a kapott értékek teljesen összevissza ugrálnak, nincs attraktor; kaotikus rendszerben mégis van, csak furcsa, azaz strange attractor. Van repellor is, ahonnan a rendszer “menekül”. A részleteket lásd pl. Tudomány 1987. február,13.o. és Természet Világa 1982. Október, 449.0.

 

[4] Nature 355, 584 (1992).

 

[5] Tudomány 1990. április, 30.o.

 

[6] Tudomány 1990. október, 38.o.; Természet Világa 1984. március,106.o.

 

[7] Mint a Szaturnusz gyűrűje: egyre nagyobb felbontással nézve egyre több gyűrűből áll.

 

[8] Érdekes, hogy a fő vita a színeken van. A tudománynak sokkal inkább kézreáll a forma, hiszen azt adja a matek, az algoritmus. A színválasztás viszont teljesen önkényes, “szubjektív”. A fraktálgyártók gyakran választanak rikító színeket, aminek lehetnek reklám-, de technikai okai is: egy jobb személyi számítógépen is pár millió szint lehet elérni. Most már szívesen elhisszük, hogy Goethének legalább annyira igaza volt, mint Newtonnak, a színekkel kapcsolatban legalább. Sajnos, a probléma a jelen folyóiratot nem érinti.

 

[9] A modern kozmogóniákról és a tudomány itt elért határairól lásd Székely László: Einstein kozmoszától a fölfúvódó világegyetemig. A Filozófiai Figyelő Kiskönyvtára, ELTE 1990.

 

[10] Az antropikus elv gyenge változatának (hogy ti. onnan tudjuk, hogy a Világegyetem lakható, hogy lakjuk) korrekt ismertetését a Természet Világa 1990. júliusi számában, a 297. oldalon találjuk. Az 1989. Őszi Ligetben, a 62. oldalon kezdődő cikk inkább az ún. erős változatra koncentrál (a Világegyetem ezért olyan, amilyen, hogy mi is jelen legyünk benne).

 

[11] Ez persze megy káosz nélkül is, hiszen a mai makroevolúciós elméletekben is nagy szerepet kapnak a katasztrófák, óh, a jó öreg Cuvier (Lásd pl. Goldsmith, D.: Nemezis. Háttér Kiadó 1990.) Az pedig sosem hangzott nagyon tudományosan, hogy az evolúciónak célja lenne. Végül a híres természettudomány is történeti tudománnyá válik, mihelyst az igazán fontos kérdésekhez érkezik – és máris itt van a Historicizmus nyomorúsága. Eddig egyetlen élővilágot ismerünk, és definíció szerint egy világegyetem van – nincs mivel kísérletezni. A nagyvilágból csak kevés marad az igazi kísérleti tudománynak, a valóban fontos dolgokat pl. az ökológia próbálja megfogni. Az egzakt tudományágak háttérbe szorulnak talán olyan tudományra van szükségünk, amelyik kevésbé szigorú, de mindenről tud valamit mondani.

 

[12] Bár nem mindenki boldog tőle, hogy determinisztikus automaták helyett valószínűségi vagy kaotikus automaták lettünk.

 

[13] Sőt, újabban a híresen kaotikus kisbolygópályákkal kapcsolatban is inkább “stabil káosz”-ról beszélnek: a pálya ugyan összevissza ugrál, de csak egy jól körülhatárolt térrészben. Az előrejelzőképesség csak korlátozott, de még megvan. Nature 357,542 (1992).
 

Alkotmányozás

Az alkotmányozás itt abból indul ki, amit legegyszerűbben jogi fikciónak vagy a jog fikciójának nevezhetünk.

 
 
 

 
 
 

Amikor olyasmit tételezünk, mint jogi fikció, még nincs birtokunkban a jog mint érvényes jogalap, hanem csak mint fikció, amibe a gondolkodás a maga úton levésekor belebotlik. S mivel a jog itt nem mint alap vagy jogalap merül föl, hanem mint fikció, megelégszünk azzal, hogy az alkotmányozást egy sajátos fikcióról költött gondolkodásnak, s ezt a gondolkodást magát is részben fikciónak tekintsük. Mindaddig legalábbis, amíg ki nem derül, hogy amibe így mintegy belebotlunk, nem valami fiktív csupán mint kitalált, hanem mint jogi fikció sajátos jogosultsággal és megalapozhatósággal rendelkezik, vagyis nem esetleges akármiként került az utunkba, amit ki is kerülhettünk volna. Arról kell tehát, végső soron, számot adnunk, hogy mi készteti a gondolkodást arra, hogy az alkotmányozást, akár csak fikcióként is, mostanság meggondolja.
Az alkotmányozás szónak itteni használata egyszerű kisajátítás. Az alkotmányozás nem hoz létre alkotmányt, hiszen magát az alkotmányozást fikcióként teszi témájává. De mint téma, ennyiben már itt sem pusztán valami kívülről vett, hanem, miként egy zeneműben, a téma magában a játékban születik és létesül. Ami itt létesül, az sohasem egy alkotmány, hanem az alkotmányozás mint téma és fikció. A kisajátítás így nem egyszerűen azt jelenti, hogy kölcsön vettünk egy jogi kifejezést a jog nyelvéből, hogy azt metaforaként használjuk és játszadozzunk vele, hanem hogy egy jogi tényről, az alkotmányról, kisajátítólag leválasztunk valamit, ami már nem pusztán a jogot fogja illetni. Az alkotmányozás mint téma az alkotmányozásban mint fikcióban létesül, s ez a létesülés még nem jogi tevékenység, hanem a fikció ténye. De az alkotmányozásnak mint egy még nem lévő alkotmányra való vonatkozásnak, az attól való leválasztottságban és kisajátítottságban, mégis, a gondolkodás komolyságába vetett bizalom okán, illetnie kell a jog nyelvét, vagy radikálisabban: vissza kell térnie belé. Ha az, ami az alkotmányozás fikciójában, ebben a fikcióban, a jogtól és az alkotmánytól leválasztva megnyílik, nyilvánvalóvá válik és publicitást nyer, vissza tud térni a jog nyelvébe és az alkotmányba, akkor az már nem pusztán a gondolkodásban, hanem a törvényes ittlétben is érvényessé válik.
Az alkotmányozás tehát valami külső, független a jog nyelvétől és az alkotmánytól mint első jogi ténytől. Ez formálisan úgy fejezhető ki a legegyszerűbben, hogy az alkotmányozásnak időben és logikailag meg kell előznie az alkotmányt és a jog nyelvét. Az alkotmány mint az első jogi tény már a jog nyelvébe van foglalva, s a jog nyelve az alkotmányt veszi alapnak. Csakhogy az itteni gondolkodást mint alkotmányozást nem az foglalkoztatja, hogy mi van a jog nyelvébe foglalva, hanem az, hogy mit jelent és hogyan lehet olyasmi, mint első jogi tény. Az első jogi tényre az alkotmányozás csak mint lehetségesre vonatkozik, s mintegy előrenyúl felé, amikor meg akarja érteni, de ugyanúgy mögötte is marad, hogy a jogot és a törvényt ne jogban és a törvényben már meghatározottak szerint értse meg, hanem saját gondolkodásában.
Itt a következő elhatárolások kötelezőek. 1. Először is lehetetlenség megérteni a jog igazát a jogtörténetből, mivel ebből olyasmit is igazolni lehet, ami a jog fogalma szerint teljes képtelenség. A jogtörténet a jog nyelvének a története – a nyelven itt magát a jogtudományt értve –, ami minket most nem érdekel. 2. A jogelmélet a jog nyelvének kategóriáit és összefüggéseit magyarázza, ami így szintén a jog nyelvét veszi adottnak annak jelenleg érvényes és elfogadott felfogásában, s erre szintén kevéssé támaszkodhatunk. 3. A jogfilozófia mint egy jogontológia kidolgozása ezt kérdezi: Mi a jog létmódja?, vagy pontosabban: Mi a jog léte? A lét itt – a Heidegger-i meghatározás szerint – nem lehet egy másik létező, így a jog létmódját nem lehet megadni valamilyen faktikus létezőre visszavezetve. A kérdés, még ha jogos is, végső soron a mindig-újra-föltehetőség regresszusához vezet, valahogy úgy, hogy mindig azt válaszoljuk: a lét a létező létezésének lehetségessége. Ez a körkörösség viszont csak a megértő ittlétet alapozza meg önnön megértő ittlétében, s nem mond mást, mint hogy létmegértésben lenni: ez a lét.  A kérdezés regresszusa mint módszer így mindig is hermeneutika lesz, amit a szellemtudományok persze sohasem hanyagolhatnak el, de nem ontológia.
A kérdezésnek azonban egészen más státusa van a megértő ittlét és a jogos ittlét tekintetében. A hermeneutika belátásai felől ez úgy fogalmazható meg, hogy a jogos ittlét nem más, mint már eleve jogmegértésben lenni. Ha tehát a jogontológia kérdésére a válasz csak ebben a hermeneutikai modalitásban nem vezet regresszushoz, akkor a jog létmódja, léte, vagy realitása egyenlő a jog megértésében való léttel. Csakhogy ebből rögtön az is világos, hogy a jog a jogontológia kérdésében nem vonatkozik még rajta kívül valami másra mint létmódra, amiben megalapozódik, tehát a létre, hanem úgy mutatja magát, mint önmagát megértő létmód. A helyes kérdés ebben a tekintetben tehát nem úgy hangzik, hogy Mi a jog létmódja?, hanem így: Mi a jog mint létmód? A jognak így nincs olyan létmódja, amiben ő maga mint létező megalapozódik és ami alapján jogossá válik, mert ez ahhoz a képtelenséghez vezetne, hogy azt, ami maga a jogszerűség, s amin kívül nincsen semmi, ami jogos, mégis megpróbálnánk valami rajta kívüli jogosba visszavezetni. A jognak mint létmódnak olyan kiemelt faktikus megvalósulásai, mint az alapjogok éppen feltétel nélküliségükből nyernek értelmet, vagyis abból, hogy nem valami másik jogból vannak levezetve, s nem is valami idegen létben alapozódnak, hanem az ittlét el-idegeníthetetlen jogai. A jogontológia törekvése, hogy a jogot még valami idegenben és a jogon kívüli jogosban alapozza meg, tehát lelepleződik ugyan, de éppen ezáltal ígéri be az első kérdést, ami az alkotmányozásban jogosan adódik: Mi a jog mint létmód?
 
2. §
 
A jog létmód. A jogot sohasem szabad összetévesztenünk magukkal az érvényben lévő és kimondott törvényekkel, sem pedig az alkotmányos rend ún. sarkalatos törvényeivel, amelyek nem kimondva és kifejtetten, de bennfoglalásként vannak a jog kihirdetett nyelvében, sem a törvénytisztelő életmóddal. A létmód nem azt jelenti, hogy van egy létező, aki ilyen vagy olyan módokon, ahogyan éppen kedve és gusztusa tartja el kezd lenni a saját önkényes választása alapján, mert a módígy és csakis így lehetséges módját jelenti, s ha már máshogyan van, az nem ez a létmód. Konkrétabban ez úgy fejezhető ki, hogy ha valaki megszeg egy törvényt, ezzel még nem szüntette meg a törvényre való vonatkozását, nem vonta ki magát alóla, esetleg csak elkerülte a törvényszegés következményeit. A törvényszegő szintén a törvény alá van vetve, s a bűntettel sohasem károsította meg a törvényt, hanem csak saját magát tette vétkessé, vagy a törvényes rend alá tartozó állapotok minőségét rontotta meg. A törvény akkor is áll, ha senki nem tartja be, csak éppenséggel nem használ, mivel vagy maga a törvény alkalmatlan, vagy az emberek törvénytelenek. A törvény tehát lehet alkalmatlan, de szigorú értelemben ekkor sem lehet ellene véteni, mert a törvénytelenséggel, vagy a törvény alkalmassá tételének elhanyagolásával pusztán csak saját magunk, vagyis az állam ellen vétünk. A törvény a törvénytelenségtől nem válik törvénytelenné, törvénytelenség pedig nem hoz létre törvényt, mert ez képtelenség, hanem csak az elkövető lesz törvénytelen. A törvény így alapvetően nem valami elvont törvényességnek a védelme, hanem az embert magát védi a saját törvénytelenségével szemben. ebben az összetételben egy létnek
Ha tehát azt vesszük alapul, hogy a jog létmód, vagyis nem pusztán egy választható opció vagy stratégia, hanem a jognak mint létmódnak így és csakis ebben a módban való lehetségessége, akkor ezzel azt mondjuk, hogy a jog önálló létkarakterrel bír, éspedig még azelőtt, hogy a törvények által előírtan előállna az ember számára a jogállapot. A jog létmódként csakis önmagára vonatkozik, s ebben az önmagára való vonatkozásban, ahogyan így és csakis így lehetséges, mutatkozik meg, hogy a jog önálló létkarakterrel rendelkező fogalom az alkotmányozásban, míg a jogállapot már a jogra mint létmódra vonatkozik vissza, ahhoz illeszkedik vagy nem illeszkedik. Az, hogy a jog létmód, egyenlő azzal, hogy a jognak a jogban (önmagában) ez és csakis ez a léte, nem pedig valami más jogosultság alapján van, mivel ha lennének még más jogosultságok a jogon kívül, nem mondhatnánk azt, hogy a jog létmódként azt jelenti, hogy így és csakis így jog a jog – bármit mondjanak is azok, akik a jog fogalmát a jog eredetéből akarják magyarázni: a vallásból, a társadalmi szerződésből, a hatalomból vagy éppen a szellemtelen cinizmusból. A jogfolytonosság értelme nem az, hogy feltétlenül tartanunk kell magunkat a tradícióhoz, hanem legmélyebb értelmében azt jelenti, hogy a folytonosságban megőrződik az ugyanaz.
Ezekből pedig világosan következik, hogy a jog első meghatározottságaautoritás jár vele, vagyis valamihatalmi jogosítvány, hanem hogy autonómiában áll; nem valami idegenre, valaki másra, vagy valakik fölötti uralomra való (fel)jogosultság tehát, hanem öntörvénykezés. Az öntörvénykezés nem valami zavaros öntörvényűséget, még kevésbé önfejűséget jelent, hanem hogy jog csak ott van, ahol ő maga törvénykezik. Jogos törvény csak a jog autonóm önkifejtése esetén áll fenn, vagyis ahol a jogot önálló létmódként a törvényhozók tekintetbe vették, s nem maguk találnak ki különféle pótlásokat, megegyezéseket, szerződéseket és politikai nyilatkozatokat a jogot mint létmódot még sohasem megismert, vagy már régen elfelejtett állampolgárok számára. egyáltalán nem és sohasem az, hogy
Az alkotmányozás első meghatározása szerint a jog létmódként az autonómiában mutatkozik meg. Meghatározni itt azt jelenti, hogy a meghatározás fölmutatja a jognak első alakját a meghatározottnak a fogalmában. Ez nem azt jelenti, hogy az autonómia a jog létmódja, hanem hogy a jog mint önálló létmód létmódként jog, fogalomként pedig autonómia. Az öntörvénykezés itt még nem tényleges törvénycikkek megfogalmazását jelenti, mivel az alkotmányozás csak az alaptörvény nem-jogi előlegét illeti, hanem egy fogalomban megmutatja a létmód így és csak így lehetségességének alakját. A fogalom mint alak megmutatkozás, de nem a szem, hanem a gondolkodás számára. Ezt fordított úton, a fogalomból kiindulva úgy mondhatjuk el, hogy az öntörvénykezés a jog első fogalmaként létmódként tartalmazza a jog értelmét, önmagát, az öntörvénykezést. Jog és öntörvénykezés viszonya az egymás általi közvetítettség, a fogalomban alakként közvetítve van a jog, a jogban létmódként közvetítve van az öntörvénykezés.
De a pozitív jogra általában éppen az jellemző, hogy a fogalmakat pusztán alakként veszi számításba, s nem számol azzal, ami a fogalomban magában közvetítésre kerül, hanem csak a fogalmak közti relációkkal. Ha a közvetítés mozzanata a fogalomban elmarad, akkor a fogalom puszta önprezentációvá válik. Ebből adódik a jognak pusztán állami reprezentációként, vagy a jognak az állam önprezentációjaként való értelmezése. Például a jog vulgáris meghatározása a jogászi nyelvben nagyjából ez: a jog az állam normatíve kifejezett akarata; az államé pedig ez: az állam egy adott társadalom jogilag szabályozott legfőbb hatalma. Az előbbi szerint a jogot az akarat normatív kifejezettsége teszi, az utóbbi szerint ugyanez a normatív kifejezettség hatalomnak, sőt államnak minősül. Az ilyen meghatározások végső soron semmit sem határoznak meg, mert tautológiába fulladnak, s valamiféle akaratot, ami ki van fejezve, egyszer jognak, máskor államnak neveznek, miközben magát az akaratot is csak valami feltétlenül kifejezettnek, például egy szavazatban kifejezettnek tudják elgondolni, holott az akaratnak önmagában még nem kell feltétlenül ki is fejezett akaratnak lennie. A jog és az állam egy ilyen felfogásban önnön reprezentativitásaként és a puszta reprezentáción alapuló hatalomként határozódik meg. Az ilyen államban a jog persze mindig ki van fejezve reprezentációként, fenyegetésként és jogos állami erőszakként anélkül, hogy a reprezentáció mást, mint reprezentációt (pl. igazságosság) jelentene, mivel fogalmai csak a lehető legridegebben kongó alakzatok külsődleges összekapcsolódásai. Ha a jog vagy az állam fogalmainak nincsen tartalma, akkor kifelé a hatalom erőszakosságaként, befelé pedig ürességként, a jog minden belsővé tett realitását nélkülöző korrupcióként jelentkeznek. Ez nem azt jelenti, hogy a reprezentációnak nincsen jogosultsága az államban, hanem hogy az állami önprezentáció fogalmából a közvetítést és az önmegosztást száműzni egyenlő az erőszak kilátásba helyezésével.
Az alkotmányozás mint a jog nyelvéhez és egy mostani alkotmányhoz képest külső (fikció) magát a jogot önmagához képest is külsőnek (reprezentáció) mutatja, így kénytelen az alkotmányozás fikciójában, magában mint alkotmányon kívüli alkotmányozásban föllelni a közvetítés és a fogalom megosztása révén a jog fogalmát, mégpedig úgy, mint a külsőben egy bennfoglaltnak a közvetítését.  
 
3. §
 
a.) A jog nyelvében is ismert a bennfoglalt fogalma. A bennfoglalt itt azt jelenti, hogy az alkotmányban nincsen minden alapelv és alapjog tételesen is kimondva, hanem pusztán annak alapelveként, illetve az elfogadott nemzetközi alapjogi dokumentumok elfogadottságának figyelembevétele révén mintegy odaértendő. A jogi bennfoglalás azonban így már nem közvetítés, hanem odaértés és reprezentáció. A hatalmi ágak különválasztottságához például, ahogyan azt deklaráltan tapasztaljuk, az egymástól független törvénykezési, bírói és végrehajtói tevékenységek alapelvét, a hatalommegosztást kell odaértenünk. De a hatalom megosztásának alapelve már feltételezi, hogy van valamiféle hatalom, ami a jog tiszta fogalmában még nincsen meg. Honnan keletkezik tehát a hatalom megosztásának alapelvében hatalom? A hatalom keletkezésének módja itt nincs kimondva, hanem mintegy odaértendő és sugalmazott: éppen a megosztással és ennek odaértendőként való deklarálásával keletkezik. De a hatalommegosztás alapelve összeütközik saját fogalmával, mivel az, hogy miként keletkezik a hatalom (megosztás) nincsen nyíltan kimondva és megosztva, csupán odaértendő és sugalmazott.
A hatalommegosztásnak ilyen bennfoglalásként vagy odaértendőként való deklarációjában az is világos, hogy a hatalom itt valami partikuláris, nem mindenkit megillető, csak éppen ezeké a hatalmi ágaké, akik magukat egymással szemben korlátozták ugyan, hogy gátat szabjanak a hatalmi ágak centralizációjának és az egyetlen főakaratnak való alárendelhetőségnek, de ez a megosztás nem a mindenki, hanem az állam centrális hatalmának a megosztása. (Ez persze abból is fakad, hogy a demokratikus jogelvek kinyilvánítása a mi állami környezetünkben szinte mindenhol diktatúrákkal szemben történik, s ennyiben még a kinyilvánított demokratizmusok, a kinyilvánítás ellenére is, érintkeznek a diktatórikus jogelvekkel azok bennfoglaltjának értelmezésekor.) Ez az alapelv tehát a centralizált hatalommal szemben határozódik meg mint annak megosztása és korlátozása, de nem a mindenki hatalmának a megosztása. A hatalom ebben a gondolkodásmódban a dolog fogalmát tekintve csak reprezentatív, mivel az államot nem egy mi-ként, hanem egy az-ként (főhatalomként) implikálja, aki velem is szemben áll, amikor megosztozik a tőlem különálló főhatalmon. S ebben a tekintetben hiába hangoztatják a népszuverenitás elvét, mert egy nyíltan deklarált elv nem szünteti meg egy másikban mégis odaértendőként implikált és sugalmazott ellentmondását.
A hatalommegosztás elve egy mostani alkotmány bennfoglalásaként és odaértettjeként tehát azért pusztán reprezentatív államiságot eredményez, mivel éppen az marad tisztázatlan benne, hogy miképpen keletkezik olyasmi, mint hatalom. Ami itt megosztásra kerül, az elv odaértettjének analízisében ugyanis nem a mi-nek vagy egy miénk-nek, hanem a főhatalom megosztásának látszik, ami a mi-vel szemben mint főhatalom magában megosztott ugyan, de mégis egységesen velem szemben álló homlokzattal van reprezentálva. A velem szemben álló homlokzat nem más, mint nyers reprezentativitás hatalomnak álcázva. Az ilyen hatalommegosztás, ha a pozitív jogban és joggyakorlatban deklaráltan megjelenik és működik, azt tűzi ki célul, hogy megvédjen a hatalom vagy más alávetettek önkényével szemben, de megtagadja a mi-től a jogszerű hatalmat és a jogot arra, hogy az állami közös ittlét mi-karakterében önállóan itthon legyek.
b.) A megosztás, ha azt nem a hatalommegosztás, de nem is az „oszd meg és uralkodj” elve alapján értjük, vagyis nem a többiek, az alattvalók, a mások és idegenek stb. megosztásaként a fölöttük való uralkodás érdekében, akkor éppenséggel a reprezentációval ellentétes elvhez jutunk. Mert a megosztás legeredetibben azt jelenti, hogy nem a többieket osztom meg és határolom el magamtól, hanem a szükségszerűen meglévő szakadékokon átnyúlok, átnyújtom a magamét, megosztom a sajátot másokkal. A megosztás tehát nem egy hatalom által kikényszerített teljesítése egy követelésnek, nem is a hatalom kegyéből való részesülés, hanem rajtam áll. De a megosztás csak akkor áll rajtam, ha az én megosztás követelményének önmagam számára való ki-szabásakor öntörvénykezésként a jog második meghatározottsága. önálló alapként képes megszabni magának a megosztás követelményét. Ha ez lehetővé válik, akkor előáll az, ami a
A jog létmódja mint egy így és csak így lehetséges létmód az autonómia fogalmában vált megragadhatóvá. Az autonómia fogalma nem pusztán előzménye a megosztás fogalmának, hanem feltétele, mivel csak autonóm létmódban lehetséges ténylegesen és önállóan megosztani. De amit itt megosztunk, az nem valami esetleges és véletlenszerű, hanem maga is az autonómiába illeszkedik és akként kerül átnyújtásra, már ha egy ilyen adományozás során nem akarjuk eleve visszakérni, amit adtunk. Az autonómia így egyfajta hallgatni tudásként lesz megragadható, mégpedig annak meghallgatásaként és meghagyásaként, amit a másik autonómiájának nevezünk. Az autonómia adományozása nem valamely faktikus létező átnyújtása, hanem meghagyása és meghallgatása annak, ami a másik a maga autonómiájában, s amit a másik ebben az autonómiában mondani tud. De a meghagyás nem is valami passzív cselekvés, puszta lenni-hagyás, egyszerű közöny vagy tolerancia a másikkal szemben, nem a figyelembe sem vevés modalitása, mivel a meghagyás hallgató odafigyelést jelent, amely modalitásban egyedül lehetséges az autonómia, mégpedig a kölcsönös elismertségbe és odafigyelésbe való kiállás formájában.
Az autonómia adományozásakor nem egy rész szakad le, mivel a megosztás meghagyja a megosztót is az autonómiában – már ha az a jogot nem autoritásként, hanem autonómiaként lesz végre képes megismerni –, hanem előáll a közös. A megosztást úgy határoztuk meg, mint az autonómia meghagyásként és meghallgatásként való adományozása. Ami a meghagyásban a megosztás ellenére, illetve éppen neki köszönhetően fennállóként a meghagyottban, adományozottban és a szakadékokon való átnyúlás következtében most előbukkan és megmutatkozik, az nem más, mint az állam mint fennálló állami közös – az a mi, amelytől megtagadta a jogot és az otthont a hatalommegosztás reprezentatív homlokzata.
Az állam mint állami közös nem egy én és egy te, vagy egy én és több te, mivel az alkotmányozás fikciójában a mi önálló és semmivel sem helyettesíthető karakterrel és jelentőséggel rendelkezik. A mi az autonómiából mint megosztásból lép elő, az autonómia pedig a jognak mint létmódnak a fogalma. Amikor az autonómia meghagyó adományozásként magát a másikat nyújtja át a másiknak annak autonómiájában, s a meghagyás odafigyelő móduszában ugyanakkor vissza is tér a magáéba, hogy mindig és újra nyújthassa a másiknak autonóm másikát, akkor nem egyszerűen számszerű, s nem is pusztán csak személyi többes, hanem autonóm többes keletkezik. Az autonóm többes keletkezésében ugyanakkor az is megmutatkozik, hogy az autonómia rá van szorulva önmagának egy autonóm többesben való elismerésére, ami némileg leegyszerűsítően azt jelenti, hogy nem mutatkozik meg autonómia elismerés nélkül. Az elismerés alapvetően köztesség, amit maga az adományozás mint odafigyelés és maga az elismerés mint az adományozott megmutatkozása hoz létre.
Az állami többes létrejötte tehát az állami köztest veszi alapul, s ebben jelent szó szerint mérhetetlenül többet, mint a számszerű többség. Ha azonban a megosztás, az elismerés és a köztes hiányában nem tud megmutatkozni autonómia, akkor nem mutatkozik meg a jog sem mint önálló létmód, mivel az autonómia annak sajátos fogalmi alakja, ami a jognak így és csak így lehetséges módja. Ha nem mutatkozik meg a jog így és csak így lehetséges létmódként mint autonómia, akkor az állami közös nem autonóm, hanem egyszerű számbeli és személyi többes, ami magát reprezentatív többesként a számbeli reprezentáció alapján, a számszerű többesből indulva határozza meg.
Továbbá ha a gondolkodás és a jogfilozófia adottnak vesz vagy tételez alapvető létmódként olyasmit, mint például „társadalmiság” vagy a „társadalom ontológiája”, hogy majd ebből vezesse le a jogot mint jogos ittlétet, akkor veszendőbe megy a jognak önmagából és fogalmából való megalapozhatósága és interpretációja, s megint csak a társadalmi többes számszerűségen alapuló fogalmához és a jognak a hatalomból való megalapozásához juthat el.
c.) Annak az államnak legtipikusabb formája, amely magát puszta számbeli reprezentációnak tekinti, a nemzetállam. Hogy a nemzetállam számbeli többesként nem ismerheti el a jogot önálló létmódnak és autonómiának, abból az egyszerű példából is világos, hogy a román elnök a székelyföldi autonómia ügyében őt az autonómia jogszerű követelményeiről faggatóknak nemes, ám jogszerűtlen eleganciával csak ennyit válaszolt: „Románia nemzetállam!” Ebben a gondolkodásmódban az államot a reprezentatív többség teszi, nem pedig a szakadékokon átívelő megosztó adományozásban és elismerésben keletkező állami köztes. S ebben a gondolkodásmódban a reprezentatív többség nevében jogot formálnak egy adott földterületre, de az ott élő emberekre mint ennek az államnak jogos ittlétben létező állampolgáraira már nem. Egy ilyen gondolkodásmód hatékonysága odáig terjed, hogy nemcsak az autonómiától megfosztottakat, hanem a reprezentatív többséget is megfosztja a jog autonómiában megmutatkozó létmódjától, azaz mindenkit jogtalanságba dönt. Aki mástól megtagadja az autonóm jogot, az magától is megtagadja. Aki magától megtagadta a jogot, annak persze lehet még hatalma, de joga semmiképp. A jog nélküli hatalom: ez az erőszak – még ha az erőszak nem gyilkosságként, hanem a puszta reprezentációban mutatkozik is meg, mivel a jog nélküli reprezentáció erőszakot helyez kilátásba.
Ha nincsen a jog létmódként elismerve, az azt jelenti, hogy nincsen megosztás. Csakhogy a megosztás hiányát nem az teszi, hogy autonómia mégiscsak van, csak éppen nem mutatkozik meg, mivel a megosztás ellentéte és így a jognak is az ellentéte nem az, hogy a jog titokban, vagy valami ki nem fejtett és fejthető történelmi jogként, foglalásként, őshonosi jogként vagy más értelmetlen zagyvaságként mégis áll és megmarad. Mert a megosztás ellentéte a megrablás. Ahol nincsen a jog autonómiaként megismerve, ott mindenki rabol a másiktól, és éppenséggel annak autonómiáját rabolja meg. Rablásból pedig semmilyen értelemben, sem történelmi, sem jogtörténeti, sem jogfilozófiai értelemben nem keletkezik jog, s így állam sem, mivel állam csak autonómiában, vagyis az öntörvénykezés másikkal való megosztásában keletkezik. 
A nemzetállamban, s főként annak reprezentatív demokratikus formájában, a jog fogalma a szám fogalmából van levezetve. A szám fogalma, mivel csak absztrakció útján állítható elő, – Hegellel szólva – objektív ideális léttel rendelkezik. A szám az absztrakcióban csak hozzáadódik a konkrét dolgokhoz, de nem állítható azokból elő. A szám fogalma ugyanakkor csak úgy keletkezik, ha elismerjük, hogy van a kettő, s nem csak az egy. Ha nincs a kettő, csak az egy, akkor a konkrét dolog nem számolható meg, mivel az csak valami itt, vagy valami ott, vagy valami valahol, vagy semmi sehol. Ahol csak az egy van, ott esetleg csak konkrét deixis lehet, vagy annak hiányában csak valami konkrét és közeli, ami nem dolog, hanem állag. Ahol nincs kettő és nincs deixis sem, ott az egy állag, s nem számolható. Az állag állapotában a világ csak a konkrét és a közeli mágiája. A szám fogalmában azonban az egy megszűnik egy állag lenni, és a kettőszám fogalmában a dologból csak annyi mondódik ki, ami mindegyik dologban közös és egyforma, de ami a számban kimondódik, az mégsem a dologból magából származik, mivel a számszám így inkább a metafora karakterével rendelkezik, s mint ilyen egy hihetetlen agressziót rejt magában, mivel a szám metaforája mindig: valami valami helyett. Amit a szám mint számszerű többes tagad és eltöröl, az mindig az egyes, vagyis valamiképpen az egy identikus önmagasága, amit a deixis még meghagyólag fölmutat, s ami a megszámoló eltörlésben elveszíti a másiktól elválasztó különbséget, mégpedig azáltal, hogy egyenlővé válik vele. függvényévé válik az összehasonlításban. A az absztrakcióban adódik hozzá a dologhoz. A dolog megszámolása tehát sohasem a dolgot mondja ki, hanem éppenséggel letagadja azt, és egy absztrakciót állít a helyébe. A
Ahol a jogot nem az autonómiából fejtik ki, hanem a szám metaforájához hasonlóan mintegy erőszakosan hozzáadják az egyeshez, ott számszerűen objektív ideális egyenlőség keletkezik, amit demokráciának neveznek. De a demokrácia sohasem a mindenki jogos, hanem a többség jogtalan uralma, mégpedig diktatúrája a számbeli többség alapján, még akkor is, ha a kissebség nincsen eltörölve, hanem „harcolhat a jogaiért”. De a kisebbség autonómia hiányában nem pusztán ilyen vagy amolyan jogokért harcol, hanem magáért a joghoz való jogért, a jogért mint autonómiáért, mivel a többség diktatúrája a nemzetállamban őt jogtalanságban tartja. A demokrácia, s annak különös formája, a nemzetállam, így nem az autonómiát megosztó és elismerő diszkusszióban, illetve a másik önállóságának meghagyásában állami köztest keletkeztető jogban alapozódott meg, hanem a kisebbség és a többség örökös belső küzdelmének kilátásba helyezésével, amely az egyenlőség reprezentatív terében zajlik. A demokráciában így mindig háború van, a demokratikus jogokban és a különféle jogharmonizációkban magát a háborút osztogatják szét, s ez a háború a reprezentáció terében a reprezentáció teréért zajlik. A demokráciában a jogért folytatott küzdelem, mentálisan vagy spirituálisan, a kisebbség és a többség reprezentatívan jogi, vagy demonstratív és erőszakos, vagy szimbolikus és képi formájában mindig aktuális, de sohasem érhető el. Az egyenlőség mint reprezentatív eszme mindenkit följogosít arra, hogy küzdjön azért, ami valójában nincs is, vagy legföljebb csak matematikai absztrakcióként. Nincs is olyan uralkodási elv, amely a homlokzatok folyamatos elrejtése és beburkolása, a közvetlenség és az egyenlőség örökös szólammá tétele ellenére létét ilyen mértékben és ilyen rafináltan az üres és semmitmondó reprezentációnak köszönhetné.
 
4. §
 
Az autonómiában mint a jog első fogalmában és a megosztásban mint a jog második fogalmában már közvetítve van az államelső konkrét és tényszerűen is megragadható értelme: az állam az a köztes, amelyben az autonómiának mint a jog önálló létmódjának megosztása és elismerése lehetővé válik. A köztesközvetítés. Ami a közvetítésben közvetítve van, az maga a jog mint létmód. A megosztás itt még nem valamilyen konkrét tartalom megosztását, az elismerés pedig nem valamilyen ténylegesen kimondott igazának elfogadását vagy az azzal való egyetértést jelenti, hanem csak annak megosztását és elismerését, ami bármilyen mondást az autonómia megengedettségéből következően egyáltalán lehetővé tesz. Hogy itt még nem valami konkrétnak a megosztásáról és elismeréséről van szó, abban válik világossá, hogy a jog mint létmód nem pusztán egy deklaratív, konstitutív vagy imperatív nyelvi tény következménye, hanem bármilyen jognyelvi tény előállásának előzménye, lehetősége és feltétele. Konkrétabban: ahhoz, hogy egyáltalán meg tudjam hallani, amit a másik a kimondottban kimond, a szavak és nyelvi szerkezetek ismeretén túl nyújtanom kell neki azt, amit a jognak mint létmódnak az autonómia megosztása és elismerése összefoglalásaképpen, leegyszerűsítve, bizalomnak nevezünk. A meghallgatáshoz és a meghallgatni tudáshoz tehát sohasem elég pusztán a kimondottnak vagy kinyilvánítottnak a szó szerinti megismerése, hanem a bizalomban mint megosztásban és elismerésben a pusztán kimondotton túlnyúlva kell meghallanom a kimondottban bennfoglaltakat. Amit a bizalomban hallani tudunk, az a kimondottnak egy sokkal szigorúbb értelemben vett bennfoglaltja, s nem pusztán valami odaértett. sohasem pusztán reprezentáció, hanem
Az ilyen bennfoglaltnak a meghallása különféle fokozatokat érhet el a kimondottban foglalt szándék, cél, irányelv, stílus, karakter, eszme, sors meghallásában és belátásában, ezek valamilyen szintű meghallása nélkül pedig bármilyen kimondott pusztán tekintélyelvűséget vagy közönyös érdektelenséget eredményező szóhalmaz, nyelvjáték és üres reprezentáció. Ami így meghallható, az nem valami kimondott és leszögezett, hanem közvetített. Ha az alkotmányozás elismeri az egymás céljairól, stílusáról, eszméiről stb. való hallani tudást a bizalomban, akkor megtalálta azt a formát, amelyben túlléphet a reprezentatív államon, és megközelítheti az állam korszerűbb formáját: a diszkurzív államot. A diszkurzív állam az autonóm köztesben való hallani tudásban és beszélgetésben fejeződik ki és kerül megbeszélésre. Az ebben a köztesben való hallani és beszélni tudásban a jogszerű ittlét nem egy számbeli többség reprezentatív önkifejezése, hanem mint autonóm beszélni tudás a jog létmódjához és az autonómia megosztásához illeszkedik.
A diszkurzív államban a megbeszélés legmagasabb fokán a szaktudományokban, az irodalomban, a művészetekben, a filozófiában, a vallásban lesz a jogszerű és autonóm ittlét megbeszélve és kinyilvánítva. Az a megbeszélt és kinyilvánított, ami ugyan nem a tényszerűen kimondottban, hanem a kimondott bennfoglaltjaként mindenkor a legmagasabb fokon áll: a sors. A sors fogalmában egy nép történeti egzisztenciája van közvetítve, ez a történeti egzisztencia pedig az említett magas fokú megbeszélések és kinyilvánítások legközvetettebb tárgya. A legközvetettebb itt azt jelenti, hogy ezek a megbeszélések és kinyilvánítások nem közvetlenül a sorsról beszélnek, hiszen mindegyiknek meg van a maga sajátosan közvetlen tárgya, amit magában előállít, előfeltételez, föltalál stb., s amelyhez sajátos érdek, cél, funkció, módszer stb. tartozik.
A sors fogalma nem valami misztikusra vagy mitikusra utal, hanem az üres hatalmi reprezentációval szemben a szimbolikus reprezentáció fogalma. Mint fogalom egészen egyszerűen azoknak a szerteágazó és voltaképpen sohasem egyégesíthető, összegyűjthető és leegyszerűsíthető történeti faktumoknak, fikcióknak, elbeszéléseknek, történelmeknek, történeteknek, fölfedezéseknek és önkifejezéseknek a szimbolikus alakzata, amelyek egy nép egzisztenciáját valamiképpen illethetik. Az, hogy a történeti egzisztencia a sors fogalmában sajátos fogalmi alakhoz jut, nem jelenti azt, hogy valami véges tényként kézhez áll, kimondható vagy akár jellemezhető mint jó vagy rossz sors. A szimbolikus reprezentáció fogalmában olyasmi kerül közvetítésre, aminek a tudományokban, a vallásban, a művészetekben, a vallásban stb. sohasem lehet végérvényesen a végére járni, vagy előállítani mint a történeti egzisztencia igazságát vagy esszenciáját. A sors fogalmában a történeti létmód tehát mint potenciális végtelen van szimbolizálva, ami éppen azért szorul reprezentációra, mivel potenciálisan végtelen. A fogalom szimbolizálóként annak egységeként mutatkozik, ami a szimbolizált potenciális végtelenje.
A jog mai nyelve a történeti jogfolytonosság eszméjébe zártan találkozik a sors fogalmával. A jogfolytonosság eszméje azonban a történeti egzisztenciát csak mint az időben elterülőt képes elgondolni, s noha a folytonosság fogalmában benne rejlik, hogy valami önmagában mindig ugyanaz tud csak az időben folytonosnak mutatkozni, nem közvetíti radikálisan a történeti egzisztencia potenciális végtelenjét egységes szimbolikus reprezentációban. Sőt a jogfolytonosság elve nem is számol potenciális végtelennel, pusztán csak a jog és főként a közjog lineáris időbeni lefolyását és kifejlését mint történeti konstrukciót veszi alapul. A magyar szent koronához és a koronaeszme közjogi absztrakciójához, amely maga is egy szimbolikus reprezentáció, éppen azért társulnak misztikus és mitikus spekulációk, mert nincsen még megértve, hogy egy ilyen reprezentáció nem a véges és körülhatárolható történelemnek mint múltnak a szimbóluma, hanem a végérvényesen sohasem megismerhető, potenciálisan végtelen történelem van itt szimbolizálva. A korona konkrét tárgyi szimbólumként fejezi ki azt, amit a sors mint szimbolikus reprezentáció fogalomként és önmagában.
A diszkurzív államban a bizalom adományozásával lehetségessé váló megbeszélésekben kerül sor a sors megbeszélése. A sors itt nem a beszélgetés kimondott tárgya, hanem létmód, mégpedig a beszélgetőké. A beszélgetők létmódja mint történeti létmód csak akkor beszélheti meg a megbeszélendők legmagasabbikát és legfontosabbikát, a sorsot, ha a beszélgetés a jognak mint autonómiának a bizalomban való adományozásaként vált jogszerűen lehetővé. Ha a beszélgetés mint a sors jogszerű megbeszélése nem válik lehetővé, akkor a szimbolikus tárgyi reprezentáció önmagában semmit sem ér, sőt ez is üres hatalmi reprezentációvá vagy a tradíció kacatjává válik.
De elvileg a beszélgetések leghétköznapibbjában is lehetőség van a sors bizalmas kihallgatására. Ehhez az első feltételnek az látszik, hogy egy elbeszéltnek értelmezhetővé kell válni élettörténetként is, még ha nem is kifejezetten annak van szánva, vagy nem kifejezetten úgynevezett életrajzi diskurzus. A történet az értelmezésben áll elő, még ha a maga töredékességében is. Az ilyen értelmezés és megértés nem azt a kérdést teszi föl, hogy mit mond a kimondott?, vagy hogyan és miképpen mondódik?, vagy honnan van merítve?, vagy miképpen építkezik mint narratíva?, hanem azt: miért éppen így és ez mondódik? Az ilyen értelmezésben a miért így és ez szükségszerűnek van véve, még akkor is, ha feltételezhetőek vagy konstruálhatóak más így és ez-ek. Ha egy kimondott mint kimondott szükségszerűnek van véve, akkor a szükségszerűség nem a beszélő vagy a történet alanyának intencióját fedi föl, hanem a miért épp így végső meghatározottságát, amely feszültségben áll a történelemmel mint potenciális végtelennel.
Az így és ez szükségszerűsége mint sors maga a partikuláris és a véges. Az értelmezésben pedig nem az elbeszélt kimondottja, hanem a kimondás mint a szükségszerű így és ez lehetségessége és különössége lesz megértve, végső soron pedig a végtelenbe vetett véges sors. A sorsnak mint személyszerű végesnek a beszélgetésben való kihallgatásakor a beszéd mögött a potenciális végtelen csendjét halljuk, a történelem hallgatását, a véges és a végtelen közti interferenciát.
 
Különös rész
 
5. §
 
A multimediális információzaj és -morajlás korában az a veszély van itt, hogy a beszélgetés és a meghallgatás a végtelenség áramlásának csendjében elvész, puszta zajjá és morajlássá válik. A morajlást mindenhol mindig hallani lehet, de nem lehet meg-hallani, azaz nem lehet befejezetté és végessé tenni. A mindenhol jelen lévő banális képek – hogy egy másik médiumot vegyünk példaként – megfosztják a testet önnön árnyékától és világtalanná teszik. A kép banalitása éppen azt jelenti, hogy a kontúr elveszíti azt a funkcióját, hogy a láthatók végtelenségéből kiemeljen egy alakot, s azt alakkal rendelkezőként végessé tegye, elzárja a végtelentől. Ha a kontúr jelentése már nem elérhető, a kép puszta felület és sivatag. A felület maga a végtelen és a kontúrnélküli, ami már semmit sem ígér és semmit sem mutat meg. Az árnyék nélküli test a képi kommunikációban végtelenül osztódik és szaporodik, de nem él. Az ilyen test örömtelen, de nem szenved; tiszta, de inkább steril.        
A beszélgetés, amely a bizalomban autonómiát és elismerést adományoz a megbeszéltek legmagasabb fokaként a sorsot beszéli meg. A sors a történeti egzisztencia fogalmaként annyit tesz, mint végtelenbe vetett véges élet. A sors kihallgatása fölfedezi a végtelent, de mint autonóm beszélgetés el van zárva tőle és nem hull benne alá. Az autonómia adományozásaként megvalósuló jogszerű élet mint beszélgetés maga is véges ittlét, de csak amennyiben az autonómiában elzárja magát a végtelentől és nem válik zajjá, morajlássá, árnyék nélkülivé és nem némítja el magában végleg a történelmet. A történelem az egyes felől úgy mutatkozik, mint véges sors, de tud a végtelenről. A végtelen színfala előtt lejátszódó sors a történelem.
Hogy a végest egyáltalán meg lehessen beszélni, annak az volt a feltétele, hogy a jog létmódja mint autonómia a megosztásban adományozva és az elismerésben biztosítva legyen. Amit legmagasabb fokon a jog létmódja biztosít és lehetővé tesz, az tehát a véges élet, amit az előzőekben jogos vagy jogszerű ittlétnek neveztünk. Nyilvánvalóan nem arról van szó, hogy fennáll az élet önmagában, amiben aztán eldönthetjük, hogy a jog létmódját válasszuk-e, vagy valami jogtalant, hogy a végest válasszuk-e, vagy a végtelent, hiszen csak az autonómiát adományozó beszélgetés lehetőségében lehetséges megbeszélni olyasmit, mint a véges élet és sors, de nem lehet az árnyék nélküli test, a beszélgetés nélküli zörej, a végtelenség áramlásának, a szimulákrumnak a létmódjában, noha mint létmódok ezek is lehetségesek.
Az autonómiában mint jogban végső soron a véges életet illetők (sors, történelem) megbeszélésének lehetőségét adományozzuk, nem pusztán valami általános önrendelkezési jogot, s csak az elismert autonómiában ismerhető meg a mindannyiunkat illető közös sors mint véges a végtelennel szemben, vagy mint a végesben közvetített végtelen. Ez nem zárja ki, hogy elgondolható más élet is, mint a véges vagy a végtelen, de a jogot pusztán ez és éppen ez illeti.
Ami a jog létmódjában mint autonómiában elismert, az tehát a véges élet mint sors és történelem, míg az autonómia megtagadása arra játszik, hogy az információmorajlásban elhallgattassa, megszüntesse, meg-hallgathatatlanná és sivataggá tegye a történelmet és a sorsot.
 
6. §
 
A legmagasabb fokon megbeszélhető a jogszerű ittlét számára a szaktudományok, a filozófia, a művészetek, az irodalom stb. nyelvében szó szerint mérhetetlenül nyúlik túl a nemzeti, nyelvi, etnikai stb. többség számszerű fölényén, mivel éppen az ezeken a szakadékokon való átnyulás a legsajátabb megmutatkozása. A sorsnak mint végesnek a megbeszélése a mi-t nem egy határozatlan mindenkiként vagy számszerű többesként illeti meg, hanem a másik másikjának az autonómia megosztásában és elismerésében való adományozásaként. Az autonómia, mivel egyesként mindig rászorul az elismerésre, illetve a megosztáskor önmagát is autonómiához juttatja, a sors megbeszélésekor és meghallgatásakor keletkező állami köztesben sorsközösséget keletkeztet. A sorsközösség mint véges jogszerű ittlét és beszélgetés a véges ittlét jogszerű létmódjaként illet meg mindenkit.
De a sors a legszigorúbb értelemben az én számára mindig a másik, mivel a neki adományozott autonómiában és elismerésben mint bizalomban nyílik meg. Az így létrejövő állami kötelem tehát nem a nyelven, az etnikumon, vagy más számszerűségi elven nyugszik, hanem az engem magamat is öntörvénykezőként lehetővé tevő felelősségen. Ez a felelősség teszi lehetővé annak kimondását, hogy az állam létmódja abban határozódik meg, hogy az állam mi vagyunk.
A reprezentatív államba – tehát nem a mi vagyunk-ba és a diszkurzív államba – az állampolgári jogok ma még a reprezentatív erőszak alapján avatnak be, hogy azután egy törvénnyel, mint amilyen egy államnyelvtörvény, megakadályozzák a beszélgetést mint átnyúlást a nyelvek közötti szakadékokon, eltöröljék a sorsot, a sorsközösséget, a felelősséget, vagy megtiltsák a véges élet bevallását a sírkőre véshető saját névben. Ez a gondolkodásmód a történelmet és a véges életet vagy az erőszak terévé, vagy sivataggá akarja változtatni, mert ahol meg van tiltva a beszélgetés és a meghallgatás, ott két lehetőség van: a kiprovokált erőszak, ami egyformán pusztítja az agresszort és az áldozatot; és a beszélgetés terének, az állami és az államok közötti köztesben való beszélgetésnek puszta morajjá és meg-hallgathatatlan, a végtelenség közönyébe hulló zajjá változtatása.
De bárhogyan is van: ott ahol ma a köztes sivataga húzódik és terjeszkedik, ahol a kontúr nélküli felületeken eluralkodik a (pl. erőszakkal szembeni) közöny és a végtelenség metafizikája, meg a semmit sem mutató és semmit sem mondó képek, hangok, diskurzusok szürke univerzuma – ebben a sivatagban kell megnyílnia annak a publikusnak, ahol megbeszélhető a minket illető véges.
Ma még nem tudjuk, miként lehetne ez a nyitott. A filozófia és a publicisztika közös nyelveként, mint diszkusszió? A jog és a költészet közös nyelveként, mint szimbolikus reprezentáció? Csak azt sejtjük, hogy a celluloidok akkor is termelni fogják az árnyék nélküli testeket és a morajt a puszta univerzum számára, amikor a mi már itt sincs. Előre kell nyomulnunk a zaj irányába, mivel az már a nyitott – csakhogy sivatag. Meg kell osztani a zajt, hogy publikussá váljon, el kell ismerni, és át kell nyújtani önmagának, hogy közvetítve legyen. Most a legextrémebb módon partikuláris és magánjellegű is a sivatag nyitottjában hever, s így már megosztott. De önmagát osztja meg – magával, nem velünk. El lehet-e őt ismerni, leheti ajándékozni neki a mi autonómiáját?
Ahol ma a sivatag terjeszkedik, ott Kant még abban bízhatott, hogy a filozófia nyilvánossága mint a meghallgatás lehetősége nyílik meg: „Ami annyit jelent mint: /az állam/ hagyja őket /a filozófusokat/ szabadon és nyilvánosan beszélni a hadviselés és a békemegállapítás általános maximáiról…” Az örök békéhez írt titkos cikk a nyilvánosságot a meghallgatás nyitottjának tekinti, annak a publikusnak, ahol a meghagyás a gondolkodás autonómiájának adományozását jelenti a filozófus és a jogász között zajló megbeszélésben. Meghagyni nem pusztán annyi, hogy szabadon lehet publikálni, hanem azt: a jogász megérti a legmagasabb fokon megbeszélteket, hogy maga is a saját praxisában autonómiával rendelkezhessen. A nyilvánosság az az állami köztes, amelyben az állami sorsközösség mint jogszerű ittlét kerülhet megbeszélésre.
De ez a nyilvánosság ma sivatagként és kontúr nélküli felületként mutatkozik meg, ahol nincsen beszélgetés, csak zaj, morajlás és a virtuális háborúk üvöltései mint akusztikus a/effektusok. A végtelen és nyitott sivatag, ami itt áll előttünk és amiben állunk, ma közel sem az örök béke tereként, hanem egy végtelen és közönyös háború tereként nyílik meg, amely az árnyék nélküli test és a jogszerű ittlét között zajlik. Ebben a nyitottban persze mindent ki lehet mondani, mindent reprezentálni lehet, de semmit sem lehet megbeszélni és felmutatni, mert a kommunikáció homokdűnéi betemetik az élőt. A sivatagban hallgat a történelem. Az állam és a történelem: animáció. A politikus: koronás hiéna. A homok beissza a vért.
(…)
pótlás
Egy ilyen meghatározás (Az állam mi vagyunk!) nem tekinti szükségszerűnek vagy kötelezőnek azt, hogy államnak egy ilyen mi vagyunk-ként feltétlenül lennie kell, mégpedig annak értelmében, hogy az állami közösben való ittlét ontológiaként, vagy a létből levezetettként áll elő az alkotmányozásban – mivel az alkotmányozás azt mondja: lét nincsen, csak különféle fiktív és lehetséges létmódok. Éppen ezért mondja magát az alkotmányozás a jog egy levezethető létmódjáról szóló fikciónak. A fikcióban meg van tagadva a jogtól a realitás és az ontológiai státusz, mivel a realitás és az ontológiai is fikcióként, vagy egy beszélgetés és meghallgatás sajátos bennfoglaltjaként lehet megérthető.
Ha a fikció nem válik beszélgetéssé, mégoly fiktíven is, akkor az állam puszta reprezentációvá, erőszakká és sivataggá lesz, azaz csak ezek fikciójaként lesz levezethető – tehát már sehogyan sem, mert a sivatagban nincsen levezetés, csak végtelen és felület.
Az alkotmányozás mint fikció csak a diszkurzív államnak az előlege, mindaz, ami nem pusztán a pozitív jogot illeti a jogban mint létmódban, s aminek e sajátos fikció szerint a végesség jogaként mégis vissza kell térnie a pozitív jogba. S amennyiben az alkotmányozás egy autonómiát adományozó beszélgetésben lehetővé vált, fikcióként sajátos jogosultságot jelent be egy ilyen igényre.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info