A nagy magány

A nagy magány mosott szennyesét
szívemben teregeti, nyitott húsomon
szárítsa a nap, a hold, és a csillagok.
Mostanában kissé egyedül vagyok.

 

Eltűnik a hely, el a levegő.
Nehéz a dolgokat megölelnem.
Napról napra fogy rólam a hús,
a piacnak is meg kell felelnem.
Azt álmodom, hogy királylány
leszel, meg híres színésznő,
mosolyodért odaadom kajlán
fele királyságom. De nincs mosoly.
Nincs királyság. A nagy magány
mosott ruháját szívemben teregeti,
s mire megszárad, kihűlnek az erek,
a halál piros szemeit meresztgeti.

 

José Eduardo Agualusa: A múltkereskedő (regényrészlet)

Esőverte gyerekkor
Esik. Kövér esőcseppeket csap az erős szél az üvegeknek. Félix a viharral szemben ül, és lassan, kanalanként ízlelgeti a gyümölcsturmixát. Mostanában ezt eszi vacsorára. Ő maga készíti el, először villával összevág egy papayát, aztán hozzátesz két maracuját, egy banánt, mazsolát, fenyőmagot, egy evőkanál angol márkájú müzlit és egy kis mézet.

– Meséltem már magának a sáskákról?

Mesélt.

– Amikor így zuhog, mindig eszembe jutnak a sáskák. Persze nem itt, Luandában történt, itt sose láttam ilyesmit. Apám, az öreg Fausto Bendito az anyai nagyanyjától megörökölt egy birtokot Gabelában. Lejártunk oda nyaralni. Olyan volt az nekem, mint ellátogatni a Paradicsomba. Egész nap a munkások gyerekeivel meg egy-két helybéli fehér kisfiúval játszottam, akik tudtak kimbunduul. Indiános-kovbojos háborút játszottunk csúzlival és lándzsákkal, amelyeket mi magunk készítettünk, sőt, még légpuskánk is volt, nekem meg egy másik fiúnak, és indiai almával töltöttük meg őket. Biztos nem ismered az indiai almát, kis vörös termés, nagyjából akkora, mint egy puskagolyó. Remekül lehetett őket tölténynek használni, mert ahogy célba találtak, placcs, szétdurrantak, és úgy piszkították be az áldozat ruháját, mintha véres lenne. Amikor így szakad az eső, Gabela jut eszembe. A mangófák az út mellett Quibala határában. Azóta se ettem olyan rántottát, amilyet a Quibala Hotelban szolgáltak fel reggelire. Gyerekkorom tele van jó ízekkel. Illatos. Igen, emlékszem a sáskákra. Emlékszem azokra a délutánokra, amikor sáskák potyogtak az égből. Elsötétült a látóhatár. A sáskák összezavarodva hullottak a gazba, először itt egy, aztán ott egy másik, és azonnal felfalták őket a madarak. Szétáradt a sötétség, mindent belepett, a következő pillanatban kínzó, önmagát megsokszorozó lénnyé vált, dühös zümmögés, nagy felbolydulás lett belőle, mi meg rohantunk haza, hogy el tudjunk bújni előlük, közben a fák percek alatt elvesztették leveleiket, eltűnt a gaz, befalta az az eleven tűzvész. Másnapra minden, ami zöld volt, eltűnt. Fausto Bendito elmesélte, egyszer végignézte, ahogy eltűnik egy zöld kocsi, mert szétrágták a sáskák. Szerintem ez azért túlzás.

Szeretem őt hallgatni. Félix úgy beszél a gyerekkoráról, mintha tényleg megélte volna. Lehunyja a szemét és mosolyog:

– Ha lehunyom a szemem, újra magam előtt látom, ahogy sáskák hullanak az égből. A quissondék, a kóborhangyák, ismered őket? A quissondék éjszaka leptek meg minket, pokolba vezető ajtón át jöttek az éjszaka közepén, és ahogy öltük őket, úgy lettek egyre többen, több ezren, millióan. Emlékszem rá, hogy köhögve ébredek, erősen köhögök, fuldoklok, ég a szemem a harci füsben. Fausto Bendito, az apám pizsamában, kócos rasztahajjal, meztelen lábát egy lavór vízben áztatva, egy palack DDT-vel a kezében harcolt azzal a hangyatengerrel. Fausto a vastag füstben ordítva utasítja a szolgákat. A gyerekek riadt nevetésével nevettem. Ha elaludtam, quissondékkal álmodtam, amikor felébredtem, még mindig ott voltak a füst kellős közepén, abban a kesernyés füstben, vak dühtől, ősi éhségtől űzött millió apró daráló. Ha elaludtam és álmodtam, behatoltak az álmaimba, láttam, ahogy felmásznak a falon, megtámadják a tyúkokat a tyúkólban, a galambokat a galambdúcban. A kutyák a lábaikat rágták. Dühösen forogtak körbe-körbe, vonyítva forogtak, a fogaikkal próbálták kiharapni az ujjaik közé szorult kóborhangyákat, egyre csak forogtak, vonyítottak, a saját húsukat harapták. A karmaikkal tépték ki magukból a quissondékat. Tiszta vér lett az udvar. A vér szagától még jobban megvadultak a kutyák. Megvadultak tőle a quissondék is. Vén Reménység, aki akkoriban még nem volt ilyen vén, kiáltozott, könyörgött, tegyen már valamit, gazda! Szendvednek az állatok, én pedig emlékszem rá, ahogy apám megtölti a vadászpuskáját, Vén Reménység pedig becipel a szobába, hogy ne lássam. Szorosan Reménységhez bújtam, a keblei közé rejtettem az arcomat, de ettől még nem kerültem távolabb az eseményektől. Ha most lehúnyom a szemem, mindent magam előtt látok, mindent hallok, elhiszed? Még ma is megsiratom a kutyáim halálát. Nem volna szabad ezt mondanom, nem tudom, megértesz-e, de többet sírok a kutyáim után, mint szegény apám miatt. Amikor felébredtünk, kiráztuk a hajunkat, kiráztuk a lepedőinket, a quissondék meg holtan vagy félholtan hullottak a földre, még mindig rágták a semmit, vaskos vasrágójukkal a levegőt harapták. Szerencsére eleredt az eső. A fényes égboltot átszelve haladt előre az eső, mi pedig ugrálva futottunk a kristálytiszta, kövér esőcseppek előtt, és ittuk magunkba a nedves föld illatát. Az első esővel együtt érkeztek meg a termeszek. Egész álló éjjel sűrű felhőben köröztek az utcai lámpák körül, édesen zümmögtek, amíg le nem esett a szárnyuk, reggel aztán átlátszó szőnyegbe burkolózva ébredtek a sétányok. Mindig is ártalmatlan lényeknek tartottam a termeszeket és a lepkéket. Régen minden gyerekmese ugyanazzal a mondattal ért véget, és boldogan éltek, amíg meg nem haltak, miután a Herceg feleségül vette a Hercegnőt, és sok gyerekük született. Az életben nincs az a cselekmény, mely így érne véget. A Hercegnők testőrökhöz meg légtornászokhoz mennek feleségül, az élet megy tovább, és boldogtalanok, amíg el nem válnak. Évekkel később aztán ők is ugyanúgy meghalnak, mint mi. Csak akkor vagyunk boldogok, igazán boldogok, ha ez addig tart, amíg meg nem halunk, vagyis örökké, ilyen időszámításban viszont csak a gyerekek élnek, számukra a dolgok örökké tartanak. Gyerekkoromban ott, Gabelában, a hosszú nyári szünetekben boldogan éltem, amíg meg nem haltam, amikor egy akácfa törzséből kunyhót próbáltam építeni. Egy patak partján voltam boldog, amíg meg nem haltam, egy alázatos kis csermely mellett, mely még azt a luxust sem engedhette meg magának, hogy neve legyen, de azért büszke lehetett rá, hogy többnek tartottuk őt egyszerű pataknál – ő volt a Folyó. Kukorica- és mandiókatáblák közt csordogált, oda jártunk ebihalat fogni, gőzhalyótákolmányainkat vízre tenni, és délutánonként fürdés közben meglesni a mosónőket. Boldog voltam a kutyámmal, Cabiri-val, boldogan éltünk, amíg meg nem haltunk, gerléket és nyulakat üldöztünk a hosszú délutánokon, és a magas gazban bújócskáztunk. Boldog voltam a Tökéletes Herceg fedélzetén egy végtelen utazáson Luanda és Lisszabon között, miközben ártatlan palacküzeneket dobtam a tengerbe. Aki megtalálja ezt az üveget, kérem, írjon. Sosem írt senki. Hittanórákon egy öreg pap megtört hangon, fáradt tekintettel próbálta minden meggyőződés nélkül elmagyarázni nekem, mi is az az Örökélet. Én azt hittem, ez a nagy nyári szünet másik neve. Amikor a pap angyalokról beszélt, én tyúkokat láttam magam előtt. Még ma is a tyúkokat tartom az angyalokhoz legközelebb álló lényeknek. Aztán beszélt még a nyolc boldogságról, én pedig magam előtt láttam, ahogy a tyúkok a napon kapirgálnak, fészket kaparnak a homokba, és misztikus extázisban forgatják apró üvegszemeiket. El se tudom képzelni a Mennyországot tyúkok nélkül. Még a Jóistent is csak úgy tudom magam elé képzelni, amint szelíd tyúklégiótól körülvéve, lustán elnyúlik egy puha felhőágyon. Tényleg, még sosem találkoztam rosszindulatú tyúkkal – maga látott már ilyet? A tyúkoktól ugyanúgy áll távol a gonoszság, mint a termeszektől vagy a lepkéktől.

Még jobban rázendít az eső. Ritkán zuhog így Luandában. Félix Ventura egy kendővel törli meg az arcát. Ő még hatalmas, klasszikus mintákkal nyomott pamutzsebkendőket használ, a monogramja bele van hímezve a sarkukba. Irigylem tőle a gyerekkorát. Persze lehet, hogy az egész nem igaz. Akkor is irigylem tőle.
                                                 Fordította Bense Mónika

A regény a JAK Világirodalmi Sorozatában, a L’Harmattant gondozásában, a Könyvfesztiválra jelenik meg.

Kémek és költők Közép-Kelet Európában

Magyarországon már lecsengőben van az a „múltfeltárási” hullám, amely az 1989-es politikai fordulat után nyilvánosságra hozott állambiztonsági dokumentumok sokkoló információi hatására indult el a 90-es évek közepétől. Úgy tűnik, a nagy médiavisszhangot kiváltó leleplezési ügyek szenzációhajhász és bűnbakkereső hisztériája után elkezdődhet a kutatók, történészek, szociológusok munkája, melynek következtében árnyaltabb kép alakulhat ki a „szocialista táborban” rejtőzködve működő „negyedik hatalmi ágról”, az állambiztonsági ügynökhálózatról.

 

Annyi ugyanis már az első jelentősebb ügyek nyilvánosságra kerülésekor világossá vált, hogy nagyon sok esetben lehetetlen megkülönböztetni az áldozatot a bűnöstől, a besúgót a megfigyelttől. Nem csak azért, mert a zsarolással, különféle kényszerítő eszközökkel beszervezett besúgók egyben maguk is megfigyeltek voltak, hanem mert – ahogyan azt sokan vélik – egy erkölcsileg romlott hatalmi rendszerben a bűnösség tudata a legrejtettebb csatornákon keresztül hálózza be az egyént. Sokan gondolják úgy, hogy egy ilyen korban nem lehet tisztának maradni, hogy mindenki önhibáján kívül is beszennyeződik. Éppen abban mutatkozik meg egy diktatúra természete, hogy „szelleme” mindent és mindenkit megfertőz.

Van azonban más megközelítés is, mely szerint igenis léteztek, és mindenkor léteznek az egyén számára olyan lehetőségek, amelyek révén ellenállhat, vagy kijátszhatja a zsaroló hatalmat. Az egyik ilyen lehetőség, hogy a beszervezett vállalja ugyan a „küldetést”, azonban olyan semmitmondó információkat szolgáltat a megfigyeltről, amelyek nem alkalmasak a koncepciós vádak előkészítéséhez. Más kérdés, hogy ez a „kettős élet” akkor is felőrli a személyiséget – hiszen legjobb barátait, munkatársait, sőt olykor családját kell megfigyelés alatt tartania –, ha magatartása morálisan védhető. De előfordul az is, hogy a jelentések hatására a „tartótiszt” vagy más illetékesek úgy ítélik meg, hogy a beszervezett alkalmatlan az ügynöki munkára, s ezáltal megmenekülhet. Bodor Ádám, a 17 évesen Románia egyik leghírhedtebb börtönét, a Szamosújvárit „kiérdemlő” erdélyi, majd Magyarországra áttelepülő író említi azt a másik gyakorlatot, mely szerint ha valakiből terhelő vallomást kényszerítettek ki ismerőseiről, nyomban megkereste azt a személyt, akire a vallomás terhelő lehetett, és tájékoztatta őt az elhangzottakról. Természetesen ezek az önvédő mechanizmusok is viszonylagosak voltak, hiszen nem lehetett tudni, hogy ki kit figyel meg, melyik lakásban van poloska, melyik kocsmában besúgó a pincér stb.

A hatalomnak persze voltak kifinomultabb eszközei is az írókkal, művészekkel, tudósokkal szemben. A szerkesztőségekbe, egyetemekre, baráti társaságokba beszivárgott besúgók feladatai közé tartozott az ideológiailag nem kívánatos író elszigetelése, lejáratása névtelen levelekkel, kétértelmű fenyegetésekkel, a tudományos munka akadályozásával, a publikáció ellehetetlenítésével. Ilia Mihályt például, a Szegedi Egyetem tanárát, a Tiszatáj című irodalmi folyóirat szerkesztőjét, akit közel húsz éven át tartott megfigyelés alatt az állambiztonsági szolgálat, a gyerekei osztályfőnökének beszervezésével sikerült lehallgatni. Az osztályfőnök ellopta tanítványától a lakáskulcsot, hogy a lehallgató készüléket beszerelhessék a lakásba. Ilia Mihályt ugyanakkor egyik legkedvesebb diákja tartja éveken át megfigyelés alatt, aki bölcsészdoktori fokozatának megszerzésével párhuzamosan egészen az alezredesi szintig jut abban a bizonyos másik életében.

Az ilyen eseteknek volt egy szánalmasabb vetülete is, hiszen az ügynökök garmadája sokszor teljesen hiábavalóan ügyeskedik, hiába írnak tele jelentésekkel szobányi papírlapot, az „internacionalista” összeesküvést nem sikerül bizonyítani, szánalmas, olykor komédiába illő munkájukat és feltételezéseiket semmilyen sikerélmény nem koronázta. (Ez persze inkább a szocializmus enyhébb korszakára igaz, hiszen a sztálini vagy rákosista időkben az előzetesen feltételezett vád mindig „igaznak” bizonyult.) Jól szemlélteti az ügynökök olykor balek voltát Tompa Kálmán orvos és kozmetikus feleségének 1958-as esete. A megfigyelt, lehallgatott házaspár és vendégei között szó esik egy bizonyos „foszforeszkáló körömlakkról”, amelyről az őket lehallgató, megfigyelő ügynökök feltételezik, hogy valamilyen tiltott, államellenes akció fedőneve. Persze a „foszforeszkáló körömlakkról” nem sikerül végül bebizonyítani, hogy a „népi demokrácia” megtámadására és elpusztítására alkalmas fegyver. A besúgóknak semmilyen hála nem járt a munkájukért, sőt a Párt és az állambiztonsági vezetőség is lenézte őket abban a helyzetükben, amelybe ők maguk taszították őket.

A rendszernek további árnyalatai például az alsóbb szinteken ügyködő vagy akár a társadalom be nem szervezett személyeinek automatizmusa, melynek során mintegy „túlteljesítve a normát” önként, felső parancs nélkül is elvégezték a hatalom által megkívánt tisztogatást, az író elszigetelését.

Az állambiztonsági kishivatalnokok hiányos műveltsége és intelligenciája sokszor nem is tette lehetővé, hogy megértsék a kifogásolt tudományos vagy szépirodalmi szöveget. Konrád György író és Szelényi Iván szociológus 1974-es ügye egy 132 oldalas szociológiai tanulmány miatt indul el, amelyet azonban a peres eljárás folyamán a tisztek nem is nagyon idéznek, mivel megértése komoly tudományos felkészültséget igényelne. Az ügynököket és tiszteket talán éppen ez bosszantotta föl. Hiszen hogyan bátorkodhat valaki olyasféle szöveget írni, ami lekörözi a munkásosztály felvilágosult tömegeinek, és nem kevésbé felvilágosult vezetőinek intelligenciáját?

Szomorúbb a helyzet olyankor, amikor az írót lételemétől, szövegei megjelenésének lehetőségétől fosztják meg, vagy a legprimitívebb kritikai érvekkel járatják le a nyilvánosság előtt. Mihail Bulgakov világhírű A Mester és Margaritá-jának a kézirat megsemmisítésére, a különféle démonikus vallatási jelenetekre vonatkozó részletei nem mindig érthetőek az olvasó számára, ha nem ismeri a KGB és az irodalmi élet szovjetunióbeli körülményeit a múlt század 20-as éveiben. A regénybeli Mester saját könyve elégetésének van az író életrajzában is egy párhuzama: egy házkutatás után során a közlési lehetőségektől megfosztott írótól lefoglalták a naplóját, amely hemzsegett a rendszert kritizáló kétértelmű megjegyzésektől. Az így félelemben tartott író – akinek drámáit a nagy Joszif Visszarionovics Sztálin is kedvelte, de akinek életét szintén a kisszerű pártfunkcionáriusok önkéntes buzgalma és zaklatása, műveinek mellőztetése töltötte be – később visszakapta a naplót, amit menten el is égetett. Az eset iróniája, hogy a napló csak a KGB irattárosainak másolatában maradt fenn az utókor számára, ma is ebből ismerhetjük az író műhelymunkáit, gondolatatait, vázlatait, személyes életkörülményeit. Több más orosz író, például Iszaak Babel azonban nem úszta meg ennyivel. Terrorizmus, a nyugati államok számára való kémkedés, állam elleni összeesküvés, „trockizmus” és egyéb képtelenül koholt vádak alapján többüket golyó általi halálra ítélik.

A demokrácia beköszöntével, az iratok nyilvánosságra hozatalával az irodalmi szövegekben is mély nyomokat hagyó titkosszolgálati örökség problémája azonban nem oldódott meg egy csapásra, sőt újabb problémákat vetett föl. Az „ügynöktörvények”, amelyek lehetővé tették a besúgók és az áldozatok leleplezését, sokszor kétszeresen is áldozattá tették az érintetteket. Sőt, az új politikai szituáció utólagosan átírja az irodalom történetét is. Tar Sándor, az egyik legeredetibb magyar prózaíró évekkel a rendszerváltozás után – amelytől mindenki a „feloldozást” remélte a szocializmus bűnei alól –, abba a teherbe pusztul bele, amelyet ügynök múltja miatt a demokratikus jogállam nyilvánossága mér rá, így válik mindkét rendszer áldozatává. Úgy látszik, az irodalmi közélet nem tudta kezelni ezt a rendkívül érzékeny morális szituációt, így élete végére elszigetelődik, és tragikus visszhangtalanságban hal meg. „…Vajon ki fogja a magyar irodalomnak megtéríteni azt a kárt – írja Tar Sándor nyilvános beismerő levelére válaszul Kenedi János, aki az író megfigyeltje volt –, amely hiányzó, rosszul megírt – külső kényszerből elfuserált – novelláidból ered, miközben a III/III-as csoportfőnök, dr. Horváth József már legalább három emlékiratáért zsebelte be az irodalmi honoráriumot.” Mindez azért, mert ragadozó fantáziájú tisztek aknavetőt és egyéb fegyvereket sejtettek az írók asztala alatt. Talán költői hajlamuknak engedtek, amikor ilyesmit feltételeztek? Vagy egyszerűen csak féltek, s félelmükben öltek? 

Ne kevésbé ejtette zavarba az irodalmi életet az a kutatás sem, amelyből kiderült, hogy Szilágyi Domokos, a romániai magyar irodalom kimagasló költője ’Balogh Ferenc’ fedőnéven szintén besúgó volt, és jelentései részét képezték annak az iratcsomónak, amely alapján költőtársát, Páskándi Gézát 1957-ben hét év fegyházbüntetésre ítélték. Igaz, a Szilágyi által írt jelentések ebben az esetben nem tartalmaztak semmilyen terhelő információt a vádlottra nézve, de egy másik általa megfigyelt személy esetén igen. Az is valószínű, hogy a költőt élettársa életével zsarolták meg, s hogy a költő beszervezése, a „kettős élet” terhe hozzájárult 1976-os öngyilkosságához.

Mindebből az látszik, hogy a pártállami diktatúra áldozatai bizonyos értelemben a demokrácia nyilvánosságának áldozataivá vedlettek át. Aki akkor áldozat volt, más formában a demokratikus átalakulás után is azzá lett. A felelősök, az ördögi rendszer valódi működtetői, a vezetők, akik lenézték a besúgót, a vezetők, akik tudták és hagyták működni ezt a rendszert, ők rejtőzködhetnek a „kifinomult” (?) jogállami törvények joghézagaiban.

De vajon vannak-e személyes felelősök? Vagy maga a rendszer, a történelmi, politikai, földrajzi szituáció a felelős? Az igazság talán valahol a kettő között van. Hiszen morális felelőssége nem az államnak, hanem az egyénnek van. Viszont a jognak biztosítania kellene az egyén erkölcsi autonómiáját, hogy morális kérdésekben mindenki maga fölött ítélkezhessen. A szocialista diktatúrák örökségét, az erkölcsi meghasonlást azonban úgy tűnik, a demokrácia sem bírta hatékonyan feloldani. Az új rendszerben felnövekvő nemzedék pedig nem is mindig érzi, érezheti igazán át ezeknek a kérdéseknek a fontosságát, hiszen – ahogy a már említett Bodor Ádám gondolja – a morális kérdéseknek akkor van értelme, ha az egyén szélsőségesen ki van téve az egzisztenciáját érintő súlyos kérdéseknek. Méltóságról beszélni csak ott nem tűnik álságosnak, hamisnak, ahol veszélyben van az emberi méltóság. Egy biztonságos és demokratikus társadalomban viszont könnyen üres szólamnak, fölösleges okoskodásnak tűnhet az etikai kérdések feszegetése.  

A márki időutazása és az Orosz bárka

„Mindenki láthatja a jövőt, de senki sem emlékszik a múltra.”
Alekszandr Szokurov 2002-ben készített Orosz Bárka című, lenyűgözően szép filmje arra a kérdésre keresi a választ, hogy a második és a harmadik évezred fordulóján miként lehet megeleveníteni az orosz történelmet? Milyen logika mentén lehet a történelmi eseményeket és a szereplőket kiválasztani úgy, hogy azok valóban az oroszság lényegét legyenek képesek megragadni?  Egyáltalán van-e értelme oroszságról beszélni?

 

A film egy szürreális időutazás története, amely egyetlen helyszínen, az Ermitázs, azaz az egykori Téli Palota termeiben játszódik. Az utazásnak két résztvevője van: egy kortárs orosz filmrendező (maga Szokurov), és egy külföldi utazó, a francia Custine márki, aki 1839-ben valóban járt Oroszországban, sőt nagy lélegzetű útirajzában be is számolt a látottakról.[1] A két főhős, a két narrátor tulajdonképp szellemek, az orosznak a néző számára is csak a hangja (Szokurov hangja) hallható, míg a márkit ugyan a nézők látják, ám az Ermitázs lakói, látogatói számára többnyire láthatatlan marad. Custine árnyszerűségét egzaltált külseje is hangsúlyossá teszi: kissé púpos testtartása, kócos, őszes haja, fekete ruhája, magas sarkú fekete cipője, hátul természetellenesen összekulcsolt karja, furán széttartott hosszú és keskeny ujjai Nosferatura, Murnau expresszionista filmjének címszereplőjére emlékeztetik a nézőt. A filmben a márki úgy marad francia, hogy közben némiképp orosz is lesz: éppolyan árnyszerű alakot ölt, mint amilyennek ő maga útirajzában leírta az oroszokat. De Custine megjelenítése jól illeszkedik ahhoz az orosz irodalmi hagyományhoz is, amely az idegenek, külföldiek ábrázolását gyakran jellemezni szokta.  A filmbéli francia utazó ráadásul beszél oroszul, amelyen a leginkább ő maga csodálkozik, hiszen „igazi életében” sohasem tanulta ezt a nyelvet.
Az utazás helyszíne maga is szimbolikus: az Ermitázs központi épülete, a Téli Palota eredetileg a cárok téli rezidenciája volt, jelenleg pedig a világ egyik legnagyobb és legjelentősebb múzeuma, amely az elmúlt három évszázadban gyűjtött képzőművészeti alkotások tárháza, így az orosz kultúra sajátos foglalata is egyben. Különös jelentősége van annak is, hogy az Ermitázs nem Moszkvában, hanem Szentpéterváron található, abban a városban, amely a világ talán legmesterségesebb képződménye: Moszkvával ellentétben nem organikus módon, hanem egyetlen ember, Nagy Péter cár akaratából, gyakorlatilag a semmiből, a Néva torkolatánál húzódó mocsarakon jött létre a 18. század elején. Az alapítás célja – ahogy ezt a névadás is elárulja – nemcsak az volt, hogy ablakot nyisson Európára, hanem az is, hogy a cár létrehozza szent Péter városának jobbik mását, amely aztán ténylegesen is átveheti a régi Róma küldetését. A város abszurditásáról Custine útirajzában azt írja: Pétervár egy „szappanbuborék”, végső soron a nyugati kultúra paródiája, „agyaglábú óriás, melynek mesés ragyogásához nem hasonlítható a civilizált világ egyetlen fővárosa sem, jóllehet valamennyit lemásolták.” Szentpétervár és az Ermitázs az imitáció, ugyanakkor az orosz különlegesség szimbóluma is egyben.
A helyszínválasztás a bemutatni kívánt történelmi idő kereteit is meghatározza. Szokurov tudatosan lemond arról, hogy az új főváros előtti időkből, például a csak Moszkvához köthető történelemből, meríthessen. Nincs ősi múlt: az orosz történelem a modernséggel, az „idegen pillantással”, vagyis Nagy Péterrrel, Szentpétervár megalapításával kezdődik. A rendező ezzel csatlakozik ahhoz a mélyen gyökerezett felfogáshoz, amely az orosz gondolat rejtélyes megkésettségéről szól, nevezetesen arról, hogy az orosz szellem a péteri időkig teljességgel néma maradt, semmit sem mutatott magából. Az orosz öntudatra ébredés tehát a film logikája szerint is a nyugati kultúrával való intenzívebb kapcsolat, a vele való azonosulási vágy, vagy ha úgy teszik, az orosz „másolási mánia” megjelenése nélkül nem valósulhatott volna meg. Oroszország a 18. századtól kezdve mindig is a Nyugattal való összehasonlításban kívánta meghatározni önmagát, ahogy a nyugatiak is a saját kulturális teljesítményükhöz képest kritizálták az orosz civilizációt, vagy keresték annak különösségét. Az oroszok önképe és a Nyugat Oroszország-képe mindvégig kölcsönösen befolyásolták egymást. Az orosz történelem és kultúra lényege tehát kizárólag belső szemszögből értelmezhetetlen, ezért lesz nélkülözhetetlen Custine márki, vagyis a külső, nyugati nézőpont megjelenítése is.
Ha elfogadjuk Szokurov filmbéli állítását, miszerint a jövőt mindenki láthatja, a múltra viszont senki sem emlékszik, akkor abból az is következik, hogy a múlt felidézése gyakorlatilag lehetetlen: csak hiányos történelmi, érzületi támpontokra épített fikciók képzelhetők el. Az Orosz bárka mindenesetre azt látszik bizonyítani, hogy bármilyen ingoványos, bizonytalan talajon nyugszik is a múlt, lényege valamiképp mégiscsak megragadható, sőt átélhető. Az orosz filmrendező nagy technikai újítása is ezt a célt szolgálja, hiszen arra tesz kísérletet, hogy úgy üljünk kilencven percen át a mozivászon előtt, mintha színházban élő előadást látnánk. A kilencvenperces utazás a filmkészítés valóságában is pontosan kilencven percig tartott – anélkül, hogy a kamera egyszer is megállt volna, egyetlen másodpercet is újraforgattak volna. A rendezőnek kétezer szereplőt kellett ennek megfelelően mozgatnia, illetve a megfelelő jelenetbe „merevedve” addig várakoztatnia őket a különböző termekben, amíg Custine „rájuk nem nyitja az ajtót”. Ez a nem csekély technikai bravúrt igénylő „forgatás egy szuszra”, a vágásról való tudatos lemondás lehetővé teszi, hogy a múlt megidézése az életszerűség, a valóságosság magasabb szintjén következzék be. E rafinált mutatvány úgy teszi hangsúlyossá a színpadiasságot, hogy annak színét és fonákját is megmutatja: úgy élők a jelenetek, ahogy ez csak színházban – filmen viszont nem – lehetséges, ám közben azért mindvégig érzékeljük a jelenetek kulisszaszerűségét, vagyis azt, hogy tudatosan színpadra rendezték őket. A filmkészítés éppoly egyszeri, megismételhetetlen aktus, mint maga a történelem. A mű így metaforája az időnek.
A film cselekményét az időutazás különböző állomásai adják, ahol mozaikszerűen, és természetesen nem kronologikus rendben, egymás után villannak fel az orosz múlt és jelen legkülönbözőbb szereplői, eseményei. Az utazás valamikor a 18. században indul, ahol az orosz rendező, maga számára is érthetetlen módon, az Ermitázs Múzeumban, azaz az egykori Téli Palotában találja magát. Itt találkozik egy fura idegennel, a francia Custine márkival, aki legalább annyira nem érti, hogy került oda, mint orosz útitársa. A két utazó ajtóról ajtóra, teremről teremre, folyosóról folyosóra, korszakról korszakra bolyong az épületben és közben egymással „beszélgetve”, vagy egymás mellett elbeszélve kommentálja a látottakat.
Custine hol sötét alagsori, hol ragyogóan kivilágított és pazarul díszített termekben találja magát. Mindent megfigyel, és közben hol álmélkodik, hol kíméletlenül kritizál. A márki az egyik teremben az alattvalóit durván ütlegelő Nagy Pétert pillantja meg, amely alkalmat teremt számára arra, hogy cinikus megjegyzéseket tegyen az orosz despotizmusról. A következő teremben Nagy Katalin néhány kiválasztott udvarhölgye társaságában éppen egy színházi előadást tekint meg. Egy újabb ajtó már egyenesen a mába vezet, a mai múzeumba, ahol Custine minden kiállított tárgyat megnéz, ha teheti, megtapogat, néha meg is szagol, közben egymás után teszi fitymáló megjegyzéseit. Itt bontakozik ki a két utazó között az a párbeszéd, ami azt a kérdést feszegeti, hogy lézetik-e orosz kultúra egyáltalán. Custine lesajnálóan bírál, míg az orosz filmrendező szelíden próbálja védelmébe venni és megértetni a látottakat.[2] Custine megállapítja, hogy a múzeumban csak olyan dolgok láthatók, amelyek Nyugatról jöttek, ami meg itt készült, az is puszta másolat, sehol egy orosz ötlet, egy saját alkotás. Az egyik teremből váratlanul kilépő Puskinról Custine nem mulasztja el megjegyezni, hogy olvasta ugyan franciául néhány művét, de semmi különöset nem talált benne. Ahogy nincs érdemi orosz irodalom, úgy orosz zene sincs: a francia utazó szerint a zeneszerzők valójában egytől egyig németek.
A múzeumi termeket elhagyva Custine hirtelen Leningrád német ostromának kellős közepén, egy olyan földalatti, sötét világban találja magát, ahol csak koporsók és hullák vannak. A következő terem azonban már újra a csillogás és fényűzés helyszíne: egy ünnepélyes diplomáciai fogadás keretében I. Miklós cár éppen a perzsa sah küldöttségét fogadja.[3] Az ajtón kilépve az utazó a 21. század elejére pottyan, ahol a cári trónteremben épp az Ermitázs volt és jelenlegi igazgatója, Borisz és Mihail Pjotrovszkij arról beszélgetnek, hogy a történelem viharai ellenére sikerült az orosz múlt kincseit megőrizni.
Custine botorkálásának, leskelődésének két utolsó állomása az utolsó cárhoz, II. Miklóshoz kapcsolódik. Az elsőben a cári család éppen vacsorához készülődik, miközben pajkosan kacagó, nimfákra emlékeztető kamaszlányok szaladgálnak a cári lakosztály folyosóin. A második jelenetben az 1913-ban rendezett utolsó nagy bál látható, ahol a vendégek Glinka Életünket a cárért című operájára eltáncolnak egy lendületes mazurkát. Custine a jelenetekbe mindig igyekszik belesimulni, így ezúttal egy fiatal nővel maga is beáll a táncolók közé. Az ünnepség végén a bálozók végeláthatatlanul kígyózó sorokban elhagyják a palotát. A történelmi időutazásnak ez az utolsó állomása.
A filmben egy-egy jelenet erejéig felbukkannak cárok, magas rangú udvari tisztviselők, költők, zeneszerzők, tudósok, múzeumigazgatók, ismeretlen és ismert múzeumlátogatók. Feltűnő ugyanakkor, hogy Szokurov történelmi panoptikumába a szovjet időkből – egy tudóst és egy balerinát leszámítva – gyakorlatilag senki, egyetlen emblematikus figura, Leningrád német blokádjától eltekintve pedig egyetlen esemény sem kap szerepet. Szokurov Oroszország utolsó háromszázéves történelmének csaknem harmadát gyakorlatilag mellőzi. Ez pedig felettébb különös. Az idősebb kortársak számára ma Oroszország elsősorban mégiscsak a Szovjetuniót jelenti, ráadásul az Ermitázs, azaz a Téli Palota a bolsevik forradalom egyik szimbolikus helyszíne. Mit jelenthet ez a hallgatás? Arról lehet talán szó, hogy a rendező a szovjetrendszert egyszeri és véletlenszerű kisiklásnak tekinti, amely nem tartozik az oroszság, az orosz múlt lényegéhez? Netalán olyan közel van még, hogy még nem érett meg az idő arra, hogy értelmezni tudjuk? Rendezői eligazítás, fogodzó hiján csak találgathatunk arról, hogy a szovjet múlttal való szembenézés miért maradt el ezúttal is.
Íme az orosz múlt reprezentatív, szokurovi kiállítása.  De mit kezdjünk Custine márkival, a mi „idegen vezetőnkkel”? Hogy kerül egy francia arisztokrata a 19. század első feléből a harmadik évezred elején egy látomásos posztmodern filmbe? Olyan sokan utaztak Oroszországba az elmúlt évszázadokban és írták meg ottani élményeiket, hogy szinte lehetetlen számba venni őket. Miért esett Szokurov választása éppen a francia márkira? Custine nemcsak a filmben, de a valóságban is rejtélyes személyiség volt. Kalandos élete már önmagában is több, fordulatos monográfia megszületését ihlette meg. A francia forradalommal kapcsolatos élményei (apját és nagyapját is kivégezték, anyját pedig bebörtönözték), zaklatott szerelmi élete különös érzékenységgel ruházták fel.[4] Mindig is nagy író szeretett volna lenni, ám a sok kudarccal járó kísérletezés után az igazi sikert végül is oroszországi útjáról szóló nagy terjedelmű beszámolója hozta meg. Úgy tűnik, Custine rendkívüli érzékenysége és nem utolsó sorban kétségbevonhatatlan költői tehetsége az Oroszország-élményben találta meg azt a talajt, amely lehetővé tette egy irodalmi szempontból is kimagasló mű megszületését.
Custine 1939-ben négy hónapot töltött I. Miklós cár Oroszországban. Vidéken nem nagyon járt, de a két főváros alapos megtekintése, több cári ünnepségen való részvétel elegendő élménnyel szolgált ahhoz, hogy négy év megfeszített munkájával egy rendkívüli művet készítsen el.  A szerző tehát négy hónapot szánt a megfigyelésre, és tizenkétszer annyi időt, azaz négy évet a megfogalmazásra.  Custine több szempontból is egészen újat alkotott. És nemcsak azért, amiért leginkább méltatni szokták. Aligha vitatható, hogy Custine Oroszország és Európa jövőjével kapcsolatos sötét, profetikus jóslatai, valamint a zsarnokság lélektani mozgatórugóit és a jellemfejlődésre gyakorolt hatását feltáró hallatlanul pontos és érzékletes természetrajza ma is ijesztően helytállónak tűnik. Ám ez a film szempontjából majdnem érdektelen. Hacsak abban a vonatkozásban nem, hogy a szerző fenti megfigyelései és elemzései jelentős mértékben hozzájárultak ahhoz, hogy az útleírás oly kitartóan foglalkoztatta – és ahogy Szokurov filmje is bizonyítja, ma is foglalkoztatja – az oroszok fantáziáját. A művet mind a cári, mind a szovjet rendszerben betiltották, mégis állandóan olvasták: a 70-es évek közepén egyenesen az egyik legolvasottabb szamizdatnak számított. Az útleírás tehát a 19. század közepe óta az orosz önértelmezés majd minden fázisát, így vagy úgy, de befolyásolta.
A Custine-mű azonban más téren is egészen „forradalminak” tekinthető. Ő az első nyugati utazó, aki ösztönösen szinte mindazt felismeri, ami miatt sokan később Oroszországot a tudatalatti, az irracionalizmus, a mágia, majd a posztmodern természetes hazájának tekintik, s ekként démonizálják illetve dicsőítik. Custine ugyanis nemcsak a mániákus utánzást, – ami persze már önmagában is eléggé posztmodern jelenség, és amit nemcsak a külföldiek, de maguk az oroszok is megfigyeltek -, nemcsak a rettenetes elmaradottságot és a szolgaságot, hanem azt az esztétikai ellentmondást is megfigyeli, hogy Oroszország az a hely, ahol a borzalmas lehet egyben szép is. Orosz földön a rettenetes, a sötét nem zárja ki sem az angyalit, sem a ragyogást. Oroszország a fenséges szülőföldje, így lehet pl. a Kreml, a „gigászok építette sátáni építmény” egyben káprázatos remekmű, ahogy a csodálatos, mesébe illő cári ünnepségek mögött is sötét varázslat húzódik, miként Custine többször is emlegetett Csipkerózsika-hasonlata ezt olyan érzékletesen kifejezi. A francia utazó azt is megfigyeli, hogy ebben az országban az élet és a halál, a valóság és a mese, az ébrenlét és az álom határai kibogozhatatlanul összemosódnak: Oroszországban mintha egyszerre lenne jelen menny és pokol. Így kapcsolódnak a Custine-műben az élőkhöz halotti tartalmak, a halottihoz pedig az élet vitathatatlan jegyei. Custine öntudatlanul is felfedezi, hogy az oroszok egészen különleges viszonyban vannak a halállal, és rendkívüli ismeretekkel rendelkeznek annak mind sátáni, mind pedig költői mélységeiről.
Hogy Szokurov az idegen utazó szerepét Custine-re osztja, voltaképp azt is jelenti, hogy Custine maga is az orosz kultúrkincs részévé vált. A rendező az „idegenvezető” kiválasztásával úgy ítélhette meg, hogy a márki ösztönösen is az orosz lélek, az orosz jellem lényegére tapintott rá: mindaz, amit Custine látomásos soraiban megfogalmaz, 21. századi kontextusban is helytállónak tekinthető. Ráadásul a márki útleírása a lehető legteljesebben és legdifferenciáltabban juttatja kifejezésre (Nyugat-) Európa Oroszországhoz való viszonyulásának kettősségét: Custine-ben testet ölt, gyakran már-már paródiába hajlóan is, a más, ebben az esetben a „keleti” kultúrával találkozó nyugati megfigyelő felsőbbrendűségi tudata, lekezelésre hajlamos magatartása. Ám a francia író nemcsak cinikusan éles eszű és ragyogó megfigyelő, de hihetetlen empátiával is rendelkezik, ami lehetővé teszi, hogy kortársait messze megelőzve ráérezzen az orosz lélek, kultúra nem csak archaikus, hanem modern értelemben vett különösségére is, amely az oroszokat többek között az irracionalizmusra és a posztmodern életérzésre oly fogékonnyá teszi.
A filmben az Ermitázs maga is mágikus tér, ami nemcsak a jelen és a múlt, de az alvilág és a mennyei ragyogás, az élet és a halál, az álom és a valóság között is átjárást biztosít. A múzeum a holt lelkek panoptikuma, de nemcsak a holtaké. Termeiben éppoly természetességgel mozognak az élők, miként a holtak. A történelmi alakokat Nagy Pétertől, Nesselrode grófon, Puskinon át egészen II. Miklósig csak egy-egy ajtó választja el az élőktől, a jelenkor szereplőitől, akik nem ritkán saját magukat alakítják. Az Ermitázs igazgatójának szerepét az igazi igazgató, Mihail Pjotrovszkij játsza, (aki mellesleg az előző igazgatóval, azaz saját apjával beszélget), a múzeumban a képeket szemlélő egyik nőt a szovjet korszak ma is élő sztárbalerinája, Alla Oszipenko alakítja, az 1913-as nagy záróbálon a zenét pedig a saját magát alakító Valerij Gergijev karmester és a Mariinszkij színház zenekara szolgáltatja.
Az Ermitázs olyan, mint egy elvarázsolt kastély, amelyet különös illatok, hangok járnak át. Minden szegletében, ahogy a kiállított festmények apró részleteiben is, titok lappang. Ahogy a felvillantott jeleneteknek, elejtett szavaknak is egyszerre több jelentése lehet. A Custine márki körül terjengő orrfacsaró formalinszag például nemcsak arra utal, hogy a márki valójában nem él, csak „tartósított holttest”, hanem arra is, hogy a formalin az orosz kísérletező kedv, az orosz tudományosság egyik vívmánya, hiszen azt egy orosz tudós találta fel.[5]  A termekben felbukkanó szereplők gyakran különleges képességekkel rendelkeznek. Az egyik múzeumi teremben álldogáló vak nő nem lát ugyan, mégis „szakértői szemmel” csodálja a festményeket. Ahogy az udvaroncok között nemcsak besúgók vannak, de „médiumok is”, akik ugyan nem látják Custine-t, mégis megérzik a jelenlétét.
Így válik az Ermitázs az orosz lélek bonyolult metaforájává. A film melankolikus és misztikus záró képsora az épület utolsó ajtaját tárja fel, amely az áttetsző fehér felhőkkel, ködfoltokkal összeolvadó tengerre nyílik. Szokurov itt azt mutatja meg képekben, amit Custine útleírásában lenyűgöző sorokkal rajzolt meg – a sarki, fehér éjszakák semmihez nem fogható, földöntúli világosságát: „(-) hirtelen csodálat fogott el egy fényhatás láttán, amit csak északon lehet élvezni, a sarki éjszakák mágikus világossága idején. Éjfél után fél egy volt (-). Ebben az órában Arhangelszk felől már feltűnt a virradat; a földi szél elült, s a közökben melyek elválasztották a mozdulatlan felhőszalagokat, a hajnalodó ég mélyét lehetett látni, aminek fehér színe élénk és csillogó volt, s úgy festett, mintha tömör hímzések füzére ezüst pengéket választana el. Ez a fény a mozdulatlan Néváról verődött vissza, mert az öböl, amit a nap közben felkavart, visszanyomta a vizet a folyó medrébe, az alvó folyó széles tükre olyan volt, mint egy tejtenger vagy egy gyöngyház tó. (-) Az ég látványában volt valami olyan rendkívüli, hogy kis képzelettel azt lehetett hinni, hogy a Lappföld pusztáitól a Krímig, a Kaukázustól és Visztulától Kamcsatkáig az ég királya valami jellel válaszolt a föld királyának hívó szavára.”[6]
A film utolsó képsora teszi világossá, hogy az időutazás valójában a tengeren történik. Az Ermitázs az orosz bárka, amely az orosz múlt különös és ellentmondásos kincseivel és terheivel, fénnyel és félelmekkel megrakodva hajózik a végtelen tengeren.


[1] Az útleírás magyarul csak rövidett formában olvasható: Marquis de Custine: Oroszországi levelek. Oroszország 1839-ben. Nagyvilág, 2004.
[2] Az orosz utazó részéről egyébként csak egy alkalommal hangzik el bírálat a Nyugat irányában. Amikor a jelenlegi orosz államberendezkedésről esik szó – amiről az orosz filmrendező sem tudja megmondani, hogy az milyen rendszer is valójában – értetlenkedve állapítja meg: „Ti, európaiak, demokraták vagytok, akik gyászolják a monarchiát.”
[3] A delegációt a perzsa koronaherceg vezeti, akinek az a küldetése, hogy enyhítse a cár haragját, amiért a perzsa udvar nem tudta megakadályozni, hogy a megvadult teheráni tömeg, lemészárolja a teljes orosz küldöttséget. A herceg engesztelési ajándékként egy hosszúkás, drágakövekkel kirakott tárgyat nyújt át a cárnak. A csillogó ajándék különösen jól illeszkedik a jelenet keletiesen varázslatos atmoszférájához: a valóságban egy 16. században, Indiában talált gyémántról volt szó, amelyet mágikus erővel rendelkező talizmánnak tekintettek. 
[4] Nemi vonzódása miatt olykor kettős életre kényszerült: 1822-ben ugyan házasságot kötött, de már egy évvel később fiatal fiúszeretője oldalán Angliába menekült. 1824-ben csúnyán megszégyenítik: amikor tüzér szeretőjével lenne találkája, szeretője tiszttársai megtámadják, megverik, majd meztelenre vetkőztetik, és csaknem félholtan egy Párizs környéki árokban hagyják. Az esetből aztán a francia lapokban és szalonokban „világraszóló” szenzáció lesz.
[5] Ahogy a szovjet rendszerre vonatkozó finom utalásként a Nobel-díjas Pavlov kedvenc tanítványa, Leon Orbeli sem véletlenül bukkan fel a filmben. A híres örmény-szovjet fiziológus többek között a szimpatikus, azaz a készenléti, vészfunkciót ellátó idegek működését és a viselkedésre gyakorolt hatását vizsgálta. A szovjet vezetés, ahogy Pavlov, úgy Orbeli kutatási eredményeit is fel kívánta használni az új ember, a homo sovieticus kineveléséhez.
[6] Custine, 97-98.

Gérald Messadié munkáiból

Szulejmán pasa utca 25.

Indigókék sötétségben úszott a Boszporusz. Az asztali lámpák fényénél olvasztott rubinként piroslott a hibiszkuszlé. Hűvös volt az este. Gondtalanul haladt el egy teherhajó, s arra gondoltam, nem lennék-e boldogabb a hajó fedélzetén, mint ebben a díszletben, ebben az ezeréves emlékekkel terhes közegben.

Rasida Nureddin hercegnő felém fordult. Hattyúnyaka, amit fiatalon annyira csodáltam, érintetlennek látszott. Valaha fekete hajkoronája hófehéren ragyogott, mint azon legendás nőalakoké, akiknek soha nem fakul a szépsége. A félárnyékban elmosódott az áll puha kontúrja s a mosolyráncok, amelyeket a szalon fényében láttam az előbb. Alig valamivel volt komorabb a hangja. Hetvenhat évesen is arra emlékeztetett, hogy boldogult ifjúkoromban róla mintáztam a női szépséget; s hogy azt hittem, elájulok, amikor fiatalkoromban, fiatalságunk megszámlálhatatlan ünnepélyeinek egyikén magas, kecses, fekete krepdesin lepelbe burkolt alakja egy este felém hajolt – elefántcsontszínű vállai karnyújtásnyira tőlem – s ironikus bájjal, de alapvetően királynői hangon kijelentette:

„Látom, hogy mennyire szeretne táncolni velem.”

– Visszatért Egyiptomba? – kérdezte most.

– Nem – válaszoltam. – Már senkit nem ismerek ott. Egyiptomban már csak az emlékeimmel találkozhatnék.

Elhallgattunk.

– Sokszor gondolkodtam azon, – mondta kifogástalan franciasággal, azzal az éneklő hangsúllyal, amely annyi éven át elringatott – hogy életünk alkonyán jobb-e, hogy vannak ezek a bájos emlékek, mintha nem lennének egyáltalán.

Életünk alkonyán. Alkonyán. Olyannyira veretes volt ez a kifejezés, hogy önkéntelenül elmosolyodtam. (11-12. old., 25, rue Soliman Pacha, par Gerald Messadié)

***

A villanyírógép szimbolikájáról

Frissen borotválkozva, új nyakkendőjéban Lutfi al-Isztambuli leült az íróasztalához a Kelet-Nyugat folyóiratnál, ahol nemrégiben nevezték ki főszerkesztő-helyettessé. Száraz, hideg idő járta, és Lutfi előző este tudta meg Nadiától, hogy huszonkilenc hét múlva apa lesz. Mindkét dolog kihatott a kedélyére. Mindent összevetve már régen érezte magát ennyire boldognak. Hosszasan nézte az arab nyelvű lapok halmát az íróasztalán, majd az új villanyírógépben kezdett gyönyörködni, amely a beosztásához járt neki. Megnyomta az indítógombot, s figyelte az alig hallható neszezést. Mennyire más volt ez, mint a régi Remingtonja Kairóban, az a rémisztő gombbillentyűs masina, melynek a zakatolása a falon át is hallatszott. Éppen készülődött, hogy a folyosóról papírpohárban hozzon magának egy rossz kávét, amikor belépett az igazgatója.

Karim Benhocein, a mosolygós arcú negyvenes férfi, aki néhány hónapja felvette őt a laphoz, köszönt és leült Lutfival szemközt.

– Olvastam a tegnap leadott cikkedet a palesztin kérdésről – mondta.

Lutfi érezte, hogy valami gond van.

– Figyelemre méltó cikk – folytatta Benhocein, – de nem publikálhatom. Legalábbis ebben a formában nem.

– Miért?

– Nem szolgálná a javadat.

Csönd lett.

– Miért?

– Ez egy forradalmi cikk. Pontosabban egy forradalmár cikke. Gyakorlatilag az egész arab világot Izrael elleni háborúra szólítod fel. Egy francia tollából még úgy-ahogy megjelenhetne. De így, hogy egyiptomi emigráns a szerzője, közölhetetlen. Azt írod, hogy a palesztin kérdést egész egyszerűen a Kelet ötven évnyi nyugati gyarmatosítása eredményezte, ami pontosan így is van. Hogy Izrael állam summa summárum ellopta a palesztinok földjét és elűzte őket onnan. Hogy csak fegyverrel fogják tudni visszavenni a hazájukat.

– Ez az álláspontom, mondta Lutfi.

– Nem vitatom. De ez totális háborúra és Izrael megsemmisítésére buzdító felhívás. A cikked után téged automatikusan a legszélsőségesebb arabok közé sorolnának, nem is beszélve arról, hogy a lapot a szélsőséget többé-kevésbé nyíltan támogatók között tartanák nyilván. Ellenére lenne számos olyan arab országnak, amelyek nem sorakozhatnak fel e mögött a nézet mögött, mert, mint tudod, nincs módjuk háborút viselni, mert amerikai segélyre szorulnak, mert vezetőik megállapodásokat kötöttek az Egyesült Államokkal, amely Izraelt támogatja. Ha leközölném ezt a cikket, az hátrányosan befolyásolná a francia állampolgárság iránti kérelmedet is, aminek egyébként kétségtelenül helyt fognak adni.”

Végigmérték egymást. Mind a ketten rendíthetetlennek tűntek. Lutfi felsóhajtott. Arra gondolt, nemsokára gyermeke születik.

– Ez cenzúra? – szólalt meg végül.

Benhocein vállat vont.

– Mindig és mindenütt van cenzúra, ezt te is tudod.

– Na és?

– Na és akkor megkérlek, hogy írd át a cikked, legyen tárgyilagosabb és kevésbé erőszakos. Ezt barátilag kérem tőled, mert szeretném, ha továbbra is a lap munkatársa lennél. Mert emigráns vagy, akinek már egyszer el kellett hagynia a hazáját ilyen szélsőséges nézetek miatt. És mert ma itt az egyik egykori gyarmatosító hatalom vendégszeretetét élvezed.

– Tehát azért, mert még mindig a gyarmatosítás alattvalója vagyok.

Benhocein elmosolyodott.

– Én is az vagyok. Ha meg akarod védeni a cikkben kifejtett álláspontodat, el kell hagynod Franciaországot és csatlakozni a PFSZ-hez. És figyelmeztetlek, hogy nem leszel Arafat kegyeltje. Az ő szemében te a szélsőséges szárnyhoz tartoznál. Mindig be leszel skatulyázva, mert nem palesztin vagy, hanem egyiptomi. Életed végéig a sarkadban lesz minden ország rendőrsége.

Lutfi lehajtotta a fejét. A villanyírógépet nézte, amely most megszűnt semlegesnek lenni. Az amerikai technológia vívmánya. Nem írhatja rajta azt, amit akar. Az a világ, ahol előállították, megköti a nyelvét.

– Akkor hát minek vagyunk mi itt?

– Hogy tájékoztassunk, ami nem is olyan rossz – válaszolta Benhocein. – Tájékoztatni és befolyásolni viszont nem ugyanaz.

Lutfi ismét felsóhajtott.

– Tudatában kell lenned, hogy eljöttél Keletről. Most itt Nyugaton vagy. Az egyik nyugati nyelvet beszéled – mondta Benhocein. – Ez következményekkel jár.

Lutfi felvetette a fejét. René Guéronnak igaza volt: forradalmárnak lenni rabszolgák mestersége. Még akkor is, ha tartózkodik az ember attól, hogy forradalmat csináljon. Visszagondolt a kairói kávézósra, akit valaha groteszknek tartott: „Egy nő se menne férjhez egy kommunistához.” Az az igazság, hogy minden forradalmár mindenekelőtt egy zsaruval házas. Szorosan mögötte mindig ott áll egy zsaru, aki bármikor rátörhet és megkeserítheti az életét. Társadalmi rangja ugyanaz, mint egy erkölcstelen nőszemélyé. Valld be, hogy ringyó vagy. Azok tudhattak valamit. Gúnyosan elfintorodott egy picit. Ciorannak is igaza van: száműzetésben élni annyit tesz, mint lemondani az identitásunkról.

Kinézett az ablakon, és most először vette alaposabban szemügyre a szemközti földszinti lakást. Egy öreg jött ki onnan a kutyájával, ügyetlen mozdulattal csukta be a kaput és szorosabbra vonta sálját a nyaka körül. Neki vajon van identitása? Kétségtelenül nem is értené a kérdés horderejét. Megvan a személyazonossága, s az kielégíti. Végső soron a Nyugat nem más, mint személyi okmányok gyűjteménye. Lutfi megmagyarázhatatlan fölényt érzett.

– Rendben, mondta. Köszönöm, Karim.

– Don’t mention1 – felelte gúnyosan Benhocein, majd felállt és kiment az irodából.

Miután magára maradt, Lutfi rosszalló pillantást vetett a villanyírógépére. A nyugat hatalmának eszköze. A nyugat iránti lekötelező tisztelettel használhatja. Ő már nem egyiptomi. Nem is francia. Semmi sem. Ami pedig a forradalmat illeti… Simon Bolivar mondása jutott eszébe, Bolivaré, aki mindig is foglalkoztatta: „A forradalomért munkálkodni annyit tesz, mint megművelni a tengert.” Még negyvenéves sincs, és ennyi az élet. Már csak Nadia maradt neki. A jövője Nadiába vándorolt. Immár Nadia hordozza férje és a gyereke jövőbeli életét. Lutfi kiment egy pohár kávéért.

Míg az automatából a papírpoharába csorgott a kávé – az automatával, ezzel a luxussal is Benhocein ajándékozta meg a szerkesztőséget – , Lutfi azon gondolkodott, vajon mit csinálhatott Lenin Svájcban és Trockij Mexikóban. Hogyan tudtak forradalmárok maradni a hazájuktól távol?

Naivan egyszerű  volt a válasz: nem voltak szerelmesek. Csak szajhákkal volt dolguk. Vagy majdnem. A TASZSZ Hírügynökség egyik újságírója, akivel összebarátkozott, egyszer elmondta neki, hogy például Leninné boncolásánál kiderült, hogy az öreg Nagyezsda Krupszkája szűz volt. S hogy Lenin szifiliszben halt meg. A folyosón elhaladó titkárnő nem kis döbbenetére Lutfi homéroszi kacajjal, harsányan felnevetett. (409-413. old.)

Fordította: Turucz Éva 

Város, nélküled

 
 
 
 
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Tömött autók rohannak el előttem,
miközben tudom, te máshol időzöl.
Egyre zavartabban óvom és féltem
magunkat a megfeneklett időtől.
Hasonló megszokott vonzás, akár
az elmúlt tíz évben bármikor.
Mint betonfalból sarjadó akác,
felnőni kéne – s azt is tudni, hol.
Városunk egyszerű, mégis nehéz.
A kirakatok véznák, üresek.
A Jászain gyakorló térzenész
játékából már csak a szünetet
hallom. Cégtáblák és neonterek
gyűlnek körém, akár a rácsok.
Szokatlan az, hogy mindent ismerek.
Nem mondhatnám, hogy megigézve állok.
Hisz nincs felkattintva sehol a város,
az ismerős falak is összefolynak –
és elbizonytalanodom. Irányok
változnak meg; löknek el és sodornak;
egy rozsdás állványszerkezet alatt
emberek kartondobozokban élnek.
A híd túloldalán sínen ragadt,
grafitszínű árnyék rohan a HÉV-nek.
Előttem teljes némaság borítja
az eget; festi szürkére, sivárra.
Átellenben egy laza körre hívna
egy önmagát eladni kész leányka.
Az éjszakai érkezik, megáll.
Most más megy el vele – én meg csak állok.
A forgóórán fél kettőre jár.
A körúton lakatlanok a sávok.
Megüresedett utak párolognak
vonagló és nyújtózkodó ütemben,
és minden ház megroggyan és szorong, vagy
saját árnyékától félve remeg fenn.
Látom, a város semmit sem akar
(miközben tudom, te máshol időzöl),
s én inkább ettől félek, mintsem a
magát ismét feltaláló időtől.

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info