A vers zenéje és szavai által férkőzni közel a kozmosz titkaihoz, meghallani és kiolvasni törvényeit, betűkbe szedni a rendezett világot – metafizika és költészet a felsejlő, szemlélhető igaz igézetében.
A léttapasztalás fizikai és szellemi tartományainak egybenlátása, transzcendálása, holisztikus összekapcsolása érvényes költészet művelését jelenti akkor is, ha a vonatkoztatási rendszer maga az univerzum. A lényegek kifejezhetőségét állító, a kimondandó anyagát és formáját a nyelvhez igazító, természetessé, egyetemes természetté igazgató, a léthez igazodó költő szükségképpen kozmológiát művel, különösen akkor, ha mindezt korunk természettudományos eredményei, a kvantumfizika, a genetika, az evolúciókutatás, csillagászat és más területek ismeretanyaga által formált szemlélettel teszi. A tudományok igazságigényét elismerve hisz a múzsai beszéd kifejezőerejében, teremteni, láttatni és hallatni akar. Rendezni a mindenséget, a káoszból kozmoszt, igazolni a létezést, megszólaltatni saját magát – és a világot önmaga által.
Mócsai Gergely költészetéről nyugodtan állítjuk, hogy a kortárs magyar líra legkülönösebb teljesítményei közé tartozik. Eddig megjelent két kötetével (Csumasz. FISZ, Bp., 1999; Eleig. Ráció, Bp., 2005) is bizonyította, hogy egyéni látásmódjával és nyelvezetével sajátos versvilágot teremt. A ritkán jelentkező szerző Igaz című kötete a FISZ Hortus Conclusus sorozatában jelent meg, tartalmazza az első két kötet helyenként átdolgozott anyagát, és a korábbi kötetek versmennyiségének megfelelő új darabokkal egészül ki. A Szeret cikluscím alatt szereplő versek a 2006-ban elnyert Móricz Zsigmond irodalmi ösztöndíj ideje alatt, illetve azóta íródtak. A három kötetrész alapján azonban kijelenthető, hogy a szövegek időtlenek, keletkezési idejük közti több mint évtizedes távolság ellenére sem mutatható ki szemléleti-poétikai változás. Ez persze nem azt, éppenhogy nem azt jelenti, hogy Mócsai költészete már a pályakezdésnél megrekedt volna, sokkal inkább arról van szó, hogy tudatosan időz annál, amit megtalált, abban a világban, amely már az első kötet borítójáról is visszaköszön. A Csumaszon egy Mandelbrot-halmaz látható, egy fraktál, olyan komplex önhasonló alakzat, amelyben a felnagyított kisebb részek a nagyobbal megegyező struktúrát mutatnak. A fraktálhoz hasonló ismétlődés jellemzi Mócsai költészetét is, a kötetek versei, és az Igaz és a benne összegyűlt kötetek között hasonló viszony figyelhető meg; a rész és egész egymásravonatkozása mellett az egymásrakövetkezés, a fragmentáltságban is ugyanannak a világlátásnak az ismétlődéseit figyelhetjük meg. A szép kiállítású Igaz borítóján pedig egy világítótorony magasodik (Fuchs Tamás festményének felhasználásával Bátrory Péter tervezte), ahonnan kémlelhető a világ, és amihez igazodni tudnak a világban kémlelők.
Nem csak az időtlenség, de a lokalizálhatatlanság is jellemző jelenségként írható le. A megszólalás téridő-koordinátái nyomán nem azonosítható egy adott esemény vagy hely, a beszélő pozicionáltsága helyébe egyfajta mindenütt-mindenkor levés lép, amely a gnóma-szerű szövegeknek kinyilatkoztatás-jelleget kölcsönöznek. Mócsai Gergely nyelvi tömörségével és poétikai megoldásaival szétterjedő tereket és időket sűrít egybe, vagy éppen a lecsupaszított részletek, lényegek egymás mellé helyezésével, egyfajta közöttiségben hagyja lebegni az olvasót a sokrétű textúrák szövetében. Halmazterek ezek, egymásnak való megfeleltethetőségük, „összeférhetőségük” megállapítása azonban bizonytalan, hiszen a redukált látványok metafizikai-transzcendens összefüggésrendszerre utalnak. Ezt bizonyítja, hogy sok vers cím nélküli; noha önmagában is megáll, mégis az egészben nyeri el helyét, értelmét. Az érzéki valóság darabjai csupán nyomok, amelyek a megsejthető, megérthető „igaz” létezés felől szemlélhetők egészként, időiségük kikerül a történetiség láncolatából: „így bármilyen élet leírható lesz / nem kell többé görcsösen hajszolni a megoldást / inkább örülni végletes lejártán / annyira kis emésztetlen hólyag a töri / alig van hasznos felület / hova csatlakozhat a nagyidő / a természeti bekerülés tere / feltornyosul” (Hajnalkony).
Mindemellett nem hiányzik a mozgás, a mozgalmasság sem. A versek fizikailag és szellemileg megtett utazásokból szerveződnek, a vízió-, filmkockaszerű képrészletetekben a létezés vitalitása jelenik meg. A létlehetőségekre történő rámutatások – akár a halálra is, egyszerre tárják elénk a létezés példáit, mindegyre analogikus és metonimikus jellegüket hangsúlyozva. Az átjárhatóság, megismételhetőség és egyenértékűség mellett azonban ott az érvényesség, az igazság kimondásának igénye, tétje. Belátni, beláttatni a létezés csodáját, mert „minden tudás ég és föld közé reked / elkékül” (Elkékül)
Mócsai Gergelynél a nyelvnek kitüntetett szerepe van. A nyelv teremtő erejét éppen a szűkszavúsággal, tömörséggel, illetve a nyelv alapokig történő bontásával sokszorozza meg, a rendelkezésre álló és egy poétikailag formált saját alapszókincs kifejezőerejében bízik. A nyelv roncsolásával megnyitott réseken át meg áttörve más vonatkozások tűnnek elő, a határok megnyílnak, s eltűnnek. A tagolatlanság, a csonkolás, az archaizálás, a sajátos grammatika, vagy éppen a nyelv zeneiségének hangsúlyozása hipnotikus világot nyit meg, amely az ösztönök, vágyak, érzelmek megértésének lehetőségét kínálja. „kibe mi dől ele / roppant atavér / zsigeri hő loha / bimbós az egész / közösségi helyzet / industria nyelvzet / koromba láng hamvadom / saját magam angyalom” (Ez az 1. nap) Olyan analógiákra is rávilágít, amelyek – akár megsokszorozott asszociációkon keresztül – folyamatos transzfigurációkban válnak, ha válhatnak egyáltalán nyilvánvalóvá: „nekünk ez a világ /magába hajtogatott tenger / Balaton, nyári rostok / a parton, rekkenő fény / zsivaly kinek-kinek a test / mozdulatlanul is bejárható látvány / együtt állsz, merülsz, fújsz, tűzöl / a többivel”. ([nekünk ez a világ])
Az emberi nézőpont elhagyása, egyetemessé (intellektuálissá, kozmikussá?) tágítása mellett megfigyelhető a szám/személy váltogatása, akár többször is egy versen belül, rávilágítva a szubjektivitás, sőt az interszubjektivitás, a kommunikáció problémájára: „a személyragok is / oly esetlenül / keringenek még a számban / valahányszor belekezdtek / ebből fogtak idézni.” (Véletlen)
Az Igaz Mócsai Gergely eddigi költői munkásságának összegzése, amely a korábbi kötetek anyagát is tartalmazza. A szerző látásmódja, az általa alkalmazott poétikai eljárások, a szövegek összefüggésrendszere egyénítik ezt a költői világot. Versei olyan kozmológiai világképet tükröznek, amely a személyes, megélt tapasztalatok felől, de korunk tudományosságára is nyitottan szerveződik. Ez a révületszerű líra a létezés élményként történő megtapasztalása mellett annak felfokozása, megsokszorozása, összekapcsolása, mint az igaz ösvényének kirajzolása, és az afelé terelés szándékával íródik, és ha szerencsés kezekbe kerül, olvasódik is.
Mócsai Gergely: Igaz, Budapest, Fiatal Írók Szövetsége, 2010.