Elvették tőlünk a csendet,

mondta egy szerzetes,

amikor bevonultak a kínaiak,

és hangszórókat szereltek a cseresznyefákra.

 

---

Először volt a háború.

Sokakat pusztán a zaja ölt meg,

minket is e zaj emléke kínoz.

Az újkor: zajtörténet csupán.

 

De ha megírnánk a zaj történetét,

csak tovább fokoznánk a zajt,

talán egészen ama némaságig,

a műholdak ama elliptikus csendjéig,

melyben már meghallhatatlan

a kozmosz kiáltása.

 

Maradjanak talán inkább a versek,

a költészet, melyből hiányzik

az „irodalom” és a „költészet”,

ha ki tudnánk nőni fertőzéseinket.

 

Közben szól a rádió, radioul de pe strada ta,

önti fejedre a történelmet,

táncol az utca, a házak, az oszlopok,

Dionüszosz táncol minden állomásban,

nincsen ott művészet, hol minden művészet.

 

Beszéd helyett fosztogatjuk egymást,

tátogunk, mint akváriumi halak,

némák, egymásra tátogó némák.

Vak kezében töltött fegyver

egy zsúfolt metróállomáson:

ilyenek lettek beszélgetéseink.

 

Egy kávé, két szál cigaretta,

ülj le, vegyél mély levegőt,

és ne szólj addig,

míg nem érted hallgatásom.