Épp csak kacsint a tavasz, egy fél délutánra beígéri magát, utána a kerület fölé megint sötét felhők tornyosulnak. Hideg van újra, oltári hideg. Gyergyóban, mondják az ősök a telefonba, havat vetett.
Dideregve slukkoljuk a cigit az erkélyen, április eleje van, a galamb-pár pedig, aki fészket rakott az ócska szekrényben a szakadt párnák és törött fazekak között, rámelegedik a tojásokra. Onnan pillogtat Györgyfalva felé. Hó és eső, meleg tojások, hideg napok. Állat. A határsáv fölött koncentrikus ívekben köröznek a varjak, a vadkutyák figyelő szemüket a híd felé meresztik, hogy időben észrevegyék, ha erre sétálna, éppen ezen az utcán lefelé, az Emberfia.
De nekünk éppen elég ez a fél délutánnyi kacsintás, éppen elég, hogy mindent megértsünk, komolyan: mindent. Vagy legalábbis nagyon sokat. Mert végtére is elég a katasztrófákból, a katasztrófa-publicisztikákból, Mordorból, a West Balkánból, a Stockholm-szindrómából, meg azokból az iszonyú és sunyi békákból, melyek még mindig itt nyúlánkodnak a címlapon, ha kicsit lejjebb görgetsz.
Ideje végre valami reménykeltőről beszélni. A békák mérges savakat fröcskölnek az arcodba, Bolgár György is egy hatalmas béka. De vegyük észre, eközben Kránicz Gábor feje fölött elrepült egy nikkel szamuráj, Matyit elképzelheted hitlerbajusszal, Ádám pedig szerzetescsuhában is megállná a helyét. Ó, a kis Aljósa. És igen, Bánki folyton retteg ettől az egyszerű tőmondattól: éééhes vagyok, éééhes vagyok. A Kálvin tér ökonómiájába beletartozik mindez. És rettegünk mindannyian. Eközben Borbáth Péter hónaljában mocorogni kezdenek a borzos izzadság-csomócskák, riadóztatják a zuglói tűzoltóságot. Katának fáj a tolla. Kondor meg, érzékelve a hatalmas veszélyt, nem tehet mást, gondosan megerősíti pozícióját a Krisztina tér fölött. Így megy ez, ki tudja, mióta.
Egy szóval tehát kilépsz az ajtón, kétszer kattan a zár, s az ősvilági ormányos állatok halkan, a háttérből mintegy, de annál határozottabban felbőgnek a füledben. Elindulsz lefelé a lépcsőn, néhány másodperc csak, és máris egy másik időben lépkedsz, a walkmaned áthangolja szíved:
By the rivers dark
I wandered on.
I lived my life
in Babylon.
And I did forget
My holy song:
And I had no strength
In Babylon.
Mert mit is tehetnél egy ilyen délutánon, mész a piacra friss, ropogós hagymaszárat venni, meg retket is, végtére itt van a tavasz. Persze ízetlen lesz a retek, a hagyma meg fonnyadt, de mit számít ez egy ilyen hangulatban. Lassan jársz, Anyád azt mondaná, ha kicsi gyermek volnál, amilyen voltál is: ügyekejz no, ne bódorogj szanaszerte.
A panelek töredelmesen meghajolnak, amint észreveszik, hogy mekkora szíved van, mekkora üres szíved, melyben elfér az egész kerület minden hányadékával, kukájával, a gyalogjáró közepére pottyantott emberi ürülékkel, a szűk szobákban két perc után ejakuláló, kövér, sőt dagadt „férjecskémmel” és a speedes, füves, bulizó egyetemistákkal, akiknek zsenge még mája, miként a friss hagymaszár. Az élet csak pornográf mozi. Testi, lelki és szellemi értelemben. De a te szíved most akkora, amelyben mindez elfér, és mindennek helye van, megérdemelt helye. Compassion – ahogy az ánglus mondja. Misericordia? Pietas? – ezek a latin himnuszokból ismerős megfelelői talán. Magyarul: részvét, részvétel, részesülés, együttérzés. Aztán: sajnálat, könyörület, kegyelem. De van ilyen is: irgalom. Próbálj együttérezni az utcán heverő szar rostos, széttaposott állagával, a vak koldusnővel, a panelekkel, a galambokkal, a politikusokkal, a gyilkosokkal, erőszaktevőkkel, akik széthordják fölüled a tetőt. Egy sötét folyóban úsznak most mind és ez a sötét folyó a te szívedből ered. Mindent elmerít, mindent fölemel.
A szilánkos város mandalát formáz, ha a magasból nézed. I had no strength in Babylon.
Miserere nostri Domine, miserere nostri.
Fiat misericordia tua Domine super nos,
quemadmodum speravimus in te.
In te Domine speravi:
non confundar in aeternum.
Igaz, a Te Deum régies angol változata máshogyan fordítja: Let Thy mercy, O Lord, be upon us, for we have hoped in Thee. Nekem mégis a compassion tetszik jobban. A mercy valami szörnyű rumos csokit juttat eszembe. Na de idézzük föl a megfelelő román szavakat is: simpatie, compasiune, milă. Mennyire kell üres legyen a szíved, hogy könyörületes legyél?
Itt egyetlen árnyalatra térnék csak ki, ami rejtetten-rejtélyesen e jelentések fészekcsomóján, mint fehér fonál, áthúzódik. Ha te vagy könyörületes, könyörületet gyakorolsz, ebben a könyörületben meg is kell köszönnöd azt, ami iránt könyörületes vagy, ami iránt részvétet tanúsítasz. Köszönet a széttaposott szarfeccsedékért az utcán, köszönet a hájas szomszédért, köszönet a politikusokért, köszönet, hogy folyton megbántalak titeteket (az utóbbi időben különösen gyakran és többeket, úgy-e, kedves szerkesztőtársak?), az ablakon kidobott szétloccsanó óvszerért, köszönet a reménytelenségért, a szegénységért, köszönet, amiért megvetnek minket, hogy megvetjük egymást, köszönet a politikusokért is, és igen, köszönet végül a halálért. Köszönet érte, és legyen könyörület.
Tudod már, hogy a holnapi tudományos konferencián el fogod mondani, csak úgy mellékesen említve meg, hogy Cohen New songs című albuma legalább olyan jelentős alkotás nekünk, erélyi magyaroknak, ha meg is feledkezünk a Psalmus Hungaricusról (ezt ki kellene hangsúlyozni), mint Ady Új versek című kötete. Tudod azt is, hogy senki nem fogja ezt komolyan venni. Gyakorolj könyörületet, hisz lehet, hogy valami miatt – saját maguk nyomorúsága miatt például – észrevétlenül meggyűlölnek. Soha nem tudhatod:
By the rivers dark
Where I could not see
Who was waiting there
Who was hunting me.
Sebaj, hisz e rövid tavaszi délutánon olyan szimpatikus vagyok. Ez a szó is hozzátartozik a fönt összehordott fészekcsomóhoz, a román nyelv szerint legalábbis. De Berzsenyink is beszél valaminő sympathiás érzületről. Érzed a szimpátiát, érzed milyen szimpatikus a karaktered ebben a mizériás, misericordiás, félfényes, félvilági év- és napszakban. Süt a nap, Cohen énekel a füledben, friss hagymaszárért és retekért bódorogsz a piacra. Érted már végre? Érted már? Szabad vagy, mert elkapott a sorsod, nevetsz, mert sírnod kéne, meg fogsz halni és így tovább. Végül:
By the rivers dark,
Where it all goes on;
By the rivers dark
In Babylon.
A 137. zsoltár, melyből Cohen ihletődik, magyarosan így kezdődik (emlékezetből idézem ezt valamelyik régi zsoltárfordítónktól, nem biztos, hogy pontos):
Babilonnak folyóvize mellett
Jaj Sionért hullanak a könnyek
Emlékezvén évről évre
Jeruzsálem szent hegyére
És most következne a zárlat, a coda, egy vidám befejezés, Babilon sötét vizeire csempésszünk ide valami szurkos, csillogó fénysugarat Cseh Tamás szimpatikus délutánjából, 2004-ből:
Táncolok nincsből a van felé,
Fél hétből megyek a hét felé.
Megyek az utcán lefelé,
Viszem a nincset a van felé,
És minden hálám csak az Övé,
Aki ezt így elrendelé.
Az erkélyen meleg tojások a szekrény aljában. Valaki kéri: vigyél még, vigyél át. És szólok én: Salve! Vagy kuss! Nincs tovább.
SEGÉDANYAGOK:
http://www.azlyrics.com/lyrics/leonardcohen/bytheriversdark.html
Leonard Cohen: By the Rivers Dark
Cseh Tamás: Megyek az utcán