„Az éhségangyal rám nézett az égből és azt mondta:
Amerika.
És hol van Erdély, kérdeztem.
Mire ő: Amerikában.”
(Herta Müller: Lélegzethinta)
A budapesti Ünnepi Könyvéttel párhuzamosan, 70 év után most először Kolozsváron is megrendezték a Kolozsvári Ünnepi Könyvhetet, amely az erdélyi magyar kiadók és egy-két magyarországi kiadó részvételével, változatos kulturális programokkal és koncertekkel zajlott a Mátyás-ház előtti talpalatnyi téren. A rendezvényt a Romániai Magyar Könyves Céh, a Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők Egyesülése és az RMDSZ Főtitkárságának Program és Ifjúsági Főosztálya közösen szervezték. A Mátyás-ház előtti tér standjai – a tájékoztatók szerint legalábbis – a budapesti rendezvény új helyszíneiként sorakoznak fel, tehát a regionális öntudat kinyilvánítása mellett a „nagy testvérhez” való odatartozás igényét is kiolvashatjuk a megmozdulásból.
Nem tisztem és vágyam az események komplex értékelése, mindössze néhány olcsón beszerzett, de jeles kiadványról számolnék be, amelyet még ott frissiben, egy kocsmaárnyékban meghúzódva magamévá is tehettem, amíg a nem túl népes közönség előtt a Kalapos Band jazzes hangolásban megzenésített verseket adott elő Adytól KAFig. A számomra legmegkapóbb sorok ezúttal egy Ady versből (Sírás az Élet-fa alatt) szálltak elő: „Véremmel hívlak, csallak, várlak, / Véremmel gyűlöllek, imádlak.” A homlokomat szétmaró napsütésben a vér valahogy túl gyorsan kezdett megalvadni, és arra gondoltam, hogy a tűző napsugár talán a napnak a vére és itt csorog a homlokomon. Ennyit, egyelőre, a kritikaíró költészetéről és viszonyáról Adyhoz.
Ami itt következik, az nem is szokványos kritika, nem is egyszerű tudósítás, de mindkettő egyszerre. Nevezhetném alapos olvasónaplónak, ám elhallgatnám akkor, hogy néha a pamflettek, vagy a magukat tudományosnak tekintő értelmezések imitációja/paródiája is lenni akar olykor ez a szöveg. Olykor igen árnyaltan, bújtatva mintegy, teljességgel vállalhatatlan politikai eszméket is sugalmazni fogok. Ezektől sem kéne eltekinteni.
De hát mi is ez itt? Az esszéizmus fertője? (Ön)referenciális mocsárvidék? Dilettánsok inváziója az interneten? Áltudományos álokoskodás? Egy új korszak ünnepi megnyitása a kritikaírás terén? Szubjektivitás vagy belterjesség? Inkább ez: a költészet akarása. Minden téren. De hát végül is ki tudhatja…
A főszereplő azonban mégiscsak a líra lesz.
1.
Az első kiadványt, amivel foglalkozni szeretnék, Bálint Tamás szerezte, címe: Visszaút a fekete folyón. A verseskönyv az Erdélyi Híradónál jelent meg és Balázs Imre József mutatta be a Macskaházban népes és masszív székelyudvarhelyi közönség előtt – érthető, hiszen a szerző is onnan való. Bálint Tamásnak ez a második kötete, az első 2007-ben jelent meg A pap leánya, birtokostul címmel, írtam is róla akkor, igaz, nem éppen felejthetetlen sorokat.
Az új kötetben található egy vers, amely az első kötet paratextusaként is játékba hozható, címe Lábjegyzet és jelzi az eltávolodást, vagy legalábbis az eltávolodás, a továbblépés igényét az előző kötethez képest. Ha figyelembe veszem, hogy az előző kötetben sokkalta gyakrabban bukkannak föl a – most egyszerűen csak így nevezem – „szerepjátékos költészet” jellemzői, akkor az új kötet Lábjegyzet című szövegének radikális önszembesítő jellege talán mutatja is az irányt, amely felé ez a kötet elmozdul/tájékozódik:
„A talpam mardossa, mit magam mögött – és sokszor előtt is –
felgyújtottam, a birtokaim lángokban állnak,
kevés bajtársam temetetlenül az út szélén.
nem lett volna szükséges sokat változtatnom a dolgok menetén,
de önmagam helyett is inkább a pap leányát erőszakoltam meg.”
Igényes a kötet külseje is, az első borító geometrikus ábrái utalnak a szövegekben megjelenő bezártság-tapasztalatra, illetve röghöz kötöttségre – de ezt a szakkifejezést egy kicsit később fogom igazából bevezetni. Érdekesebb itt, hogy a borítón egy vastag nyíl a sötétebben szedett és így már grafikusan is kiemelt „fekete” szóra mutat, ezáltal még egyszer kiemelve, hogy talán tényleg valami hátborzongatóan sötét massza felé fogunk evezni, ha olvassuk a könyvet. A vastag nyíl mintázata ugyanakkor megegyezik a kötet hátsó borítójának fotóján a szerzőnek meglehetősen szolid külsőt kölcsönző ing mintázatával. Igen, fölismerjük ezen a fotón nemcsak a költőt, hanem a fiatal közgáz-szakembert is – ő lesz tehát révészünk visszafelé a fekete folyón.
Aztán ahogyan elkezdjük olvasni az első ciklust, nem is annyira a fekete, hanem először a szürke szín kezd jelentéssel feltöltődni: muszáj-kompromisszumokról, kényszerű szerepekről, a hétköznapok unalmáról, az átlagosság érzése és a középszerűség elleni küzdelemről esik szó, meg arról a kockacsendről, melyben már az utcakövek formája is a beszélő pozíciójának metonimikus jelölőjeként értelmeződik, amennyiben arra a térre látszik utalni, melyben a regisztrálható különbségek ellenére mégis minden és mindenki már nyomasztóan ismerős (Egyszeregy). A megszokott városi szcénák és szereplők, az indusztriális robot, a határidők terrorja, a nyakkendős élet szolgai automatizmusa pontos és szikár, tényközlő mondatokban, olykor megint csak kíméletlenül önszembesítő hangnemben van előadva, mint például itt:
„ott áll s panaszkodik csak a sok szolgalélek,
akiknél mind különbnek gondolom magam,
mert bennük önmagamra ráismerni félek.”
Azt hiszem, itt kell bevezetnem röviden a röghöz kötés szakfogalmát, mivel amire utal, szerintem hangsúlyosan ott áll a kötet egyik rétegének tapasztalati hátterében. A jobbágyi röghöz kötés törvénybe iktatásával, mint tudjuk, a földesurak birtokaik állandó munkaerejét kívánták biztosítani; a költözési szabadság elvesztése a Dózsa-féle parasztháború után, az 1514-ben hatályba léptett törvénnyel következett be. Ha alaposabban megvizsgálnánk, kiderülne ennek nincs túl sok köze a jelenkori röghöz kötéshez, de hát ekkora melegben senki sem cizellál. A röghöz kötés jelenkori formájának célja mégiscsak ugyanaz – a „munkaerőszolgálat” biztosítása –, de mások az eszközei: a vállalatok nem törvényi úton biztosítják az állandó munkaerőt a maguk számára, hanem „bújtatott trükökkel”, továbbá nem külső kényszer, hanem önkéntesség által válunk röghöz kötötté. Egy cégvezetési tanácsadással foglalkozó portálon olvashatjuk a pontos leírást: „…a vállalatok már régen rájöttek, hogy nem a pénz az egyedüli motiválóeszköz a munkaerő megtartására. Számtalan bújtatott trükk segíti az önkéntes röghöz kötöttség kialakítását. Sok vállalat jött rá ugyanis, hogy a pénz mint jutalom gyakran nem segíti elő az alkalmazottak komfortérzetének növelését. Ennek egyik legfőbb oka, hogy sokan észre sem vesznek egy kisebb pénzjutalmat az átutalt összegről 1 hónap múlva kiküldött bankszámlakivonaton.”[1]
A varázsszó a komfortérzet és annak növelése, de nyilvánvaló, hogy nem valós igényekről van szó, hiszen olyan rétegnek a komfortérzetét akarják itt növelni, aki észre sem veszi a bankszámlakivonaton, ha pénzjutalmat kap. Épp a kényelem és az anyagi elégedettség, sőt egyfajta mozgástér (autó, utazási kedvezmény stb.) biztosítása a trükk, ami röghöz kötötté tesz, ahogyan a Mielőtt csütörtököt mondanék című vers pontosan rögzíti is ezt:
„A munka emberéletet
kér, különösen ez a fajta,
de éhezés nem fenyeget:
ebédem s a parancs alatta
a hű szolgával érkezett.”
A másik fontos mozzanat a – bizonyos tekintetben József Attila kései költészete irányába is mutató – önszembesítés mellett, azt hiszem, inkább etikai és szociális dimenziók felé terel. A szolga-szolga viszonyról van szó. Bálint Tamás ugyanis azonosul a szolgai pozícióval, nem úgy ír az „átlagosakról” és a „középszerűekről”, mint aki fölöttük áll. Egyszerűen regisztrálja, hogy, miként mondani szoktuk: ez van, wazze. Nem lép át egy ironikus, parodisztikus önreflexió szintjére, de nem válik az „ideológiakritika ideológiájának” foglyává sem, hanem ennek az „ez van”-nak a türelmes kihordásából gyűjti össze azt, ami jó lehet költészetnek is:
„Az igazság ezzel szemben annyira egyszínű, mint a szürke robot,
amelyben még a vélt fehérgallért is naponta összekoszolod,
s beleink mindenkiért való kiontása is még várat
magára, de addig legalább szolgálhatjuk tovább a gyárat.”
Ennek a versnek a címe is sokat mondó: Értetek és mindenkiért. Szikrázó poénok és látványos nyelvi megoldások nélkül is megrendülést okozhatnak ezek és az ehhez hasonló sorok. Valamiképpen részvét és belátás bujkál a fanyar tényközlések mögött, mégpedig a tárgyak és az emberi viszonyok merőben esztétikátlan világa iránt, amit csak ebben a „türelmes szolgaságban” lehet megtanulni, kitapasztalni. A Prizmáink című szöveg ad erről a leginkább letisztult formában számot:
„A fénynek nem számít,
hogy hol törik meg:
a sportautó motorháztetőjén,
a vadászfegyver ravaszán,
a kedvesnek hitt szemében,
vagy annak a pohárnak a száján,
melyet utoljára a szádhoz emelsz.”
Első blikkre mindez csak szokványos rezignáció szüleménye, talán így is van. Számomra mégis tartalmazza ez a vers a fölismerést, de legalábbis a fölismerés lehetőségét. Annak fölismerését, hogy a fény, vagyis a puszta anyagiság „nézőpontjából” is tekinthetek a világra, hiszen én sem vagyok más. De ha így tekintek a dolgokra és lemondok saját különállásom illúziójáról, nem csak az alávetettség bevallásához, hanem az élet egyfajta őstapasztalatához (huh!) is kilyukadhatok, amikor a dolgok puszta anyagisága elkezd fényleni. Egyfajta unalmon és a hétköznapi közönyön túli állapot ez, a nyugalom és a brutalitás furcsa keveréke, amit a fönti versben előkerülő tárgyak változatos funkcionalitása is jelez: a halált hozó fegyver és a kedves szeme kerül itt egy szintre egy mindent elborító fényáramban. Nem pusztán önszembesítésről és a hétköznapiság regisztrálásáról van szó tehát, hanem ezzel együtt olykor egészen hátborzongató távlatok felé való, még meglehetősen óvatos tapogatózásról.
Formai, poétikai szempontból ezek a versek nem tartalmaznak különösebb újdonságokat, de nem is ez a tét most. Bálint Tamás magabiztosan használ kötött vagy egyénien fölépített szerkezeteket, ugyanakkor gyakran kilép a rímes formákból, hogy prózavers-szerű vallomásokban mondja el helyzetértékelését. Formái – és formátlanságai –, én úgy érzem, valahogy sajátosan lötyögősek. Olykor a formakövetelmény miatt nehézkessé válik a szórend és a szintaxis, például: „(naponta más hülyék miatt / nehéz ügy halni meg)” (Mielőtt csütörtököt mondanék); van egy-két – szerintem – nem túl jól sikerült szólelemény: „és köztük az akarat töpörül” – (Irodaházak között), vagy: „Csak eszközök vagyunk, míg neked az ölöd / én addig ölök, halok, vagy amire kérnek” (A sosem volt dicsőségről). De ezek a gikszerek kis jóindulattal betudhatók annak a minimalista esztétikának (vagy esztétikátlanságnak), ami itt hangot kap, főként mivel A száműzetésből című szöveg úgy tesz, mintha ezek tudatos hibák lennének, legalábbis hozzá tartoznának a világ, s benne a költészet vállalt kisszerűségéhez:
„(…) S számolom, hogy átlagul
csakugyan a középszert adja ki
az összes ötlet, minden eredetiség,
hogyha a gondolatfolyamok partjai
között örvényt keltenek a vaskos klisék
s egyéb képzavarok (…)
Ha eddig önszembesítésről, vállalt kisszerűségről, bezártságról, egyfajta reflexív minimalizmusról és távlatkeresésről beszéltem, akkor ezt azért tettem, hogy innentől kezdve valami másról beszélhessek. Arról nevezetesen, hogy merre található a fekete folyó. A kötet élére helyezett, címnélküli vers utolsó soraiban a fekete folyó még a 19. század végi – nagyjából és durván az Arany János utáni és Ady előtti útkereső költők, például Komjáthy Jenő – búskomorsága, letargiája mentén talál medret. Hadd idézzem előbb kedvenc két soromat Komjáthy Gnóma című verséből, hogy jelezzem az érzületi párhuzamot:
„Nem üdvözít a bűnöröm,
Az eszmekín lesz dicsköröm.”
A 20. század nagy letargiái után talán kicsit mulatságosnak is hat ez az egyébként tényleg egzisztenciális feszültségeket egybetartó tömörség, de gondoljunk arra, hogy Komjáthy Nietzsche kortársa, s valamiképpen azoknak a kulturális, lélektani, eszmei feszültségeknek a magányos, elszigetelt és egyik legkorábbi kihordója, amelyektől egy kissé talán még ma is reng a lábunk alatt a talaj. Hadd mondjam most így: szerintem többek között Komjáthy is a fekete folyó költője, akitől, talán kissé merész ugrással, Georg Traklhoz is eljuthatunk. És most lássuk Bálint Tamásnak a régies, búskomor atmoszférát idéző, hol archaizáló, hol szentimentális, hol világfájdalmas szerkezeteit, szóválasztásait: „a zaklatott, / bús lélek akkor is eltéved, ha magába fordul”, „vad, émelygő-morajló mélység felett”, „mégis a folyton útonlevés rabja vagyok”, „az összes árnyék rosszfelé halad”, „nem igaz a város, az emlék, a betű,”, „visszhangtalanság, mely olyan volt, / mint szíven áthúzott szögesdrót”. Az eltévedt lelkek, a csalfa árnyékok és, persze, a csalfa betűk, a visszhangtalanság miatti bánat, meg ez a legrosszabb Auschwitz-giccsre és Jézus szívének morbid, szó szerinti ábrázolataira egyszerre emlékeztető szögesdrót a szíven áthúzva, ami mellé oda keveredik olykor egy-egy „vérpatak” meg „jégvirágcsokor” – nos, mindezek a furcsaságok egyáltalán nem tűnnek föl a szövegben, egyáltalán nem zavaróak, s ezúttal tényleg én vagyok a vétkes, amiért kimazsoláztam őket. De azért tettem, hogy jelezzem, a sötét folyó felé való óvatos avászkodásnak ezek is állomásai, és megvannak a nagyon is hiteles és érvényes előzményei, hagyományai. De jelzik azt is, hogy a giccses és az esztétikus között olykor csak árnyalatnyi a különbség, és tálalás függvénye is lehet, hogy melyiket érzékeljük. A fönti sorok a kontextusukból kiemelve olykor giccsesek, míg a szövegekbe remekül illeszkednek, funkciójuk, hogy a posztindusztriális kockacsendet feltörő, az automatizmust megakasztó és másféle, sejtelmesebb távlatok felé mutató útjelzők legyenek. Hiszen Ady vér- és giccsimádata, magyar nótázók hejehujáját megszégyenítő szentimentalizmusa költészetté terebélyesedik, de a szolidabb, európaibb vágású Babits is írt ilyet a Vérivó leányokról:
„A sápadt, vérivó leányok
keringenek szivem körül;
zsineget fonnak zabolának –
hajrá! a Sátán úgy örül!”
Ha például a Vérivó leányok felől olvasom Bálint Tamás A kárhozat útja című versét, akkor sokkal izgalmasabb távlatok felé mutat, mintha a versben megcélzott villonias allegorizálás mentén haladok. Utóbbi esetén a polgárpukkasztás célzata felől kellene közelítenem talán, de, mint azt mindannyian tudjuk, polgárok márpedig nincsenek, vagy ha vannak, nem olvasnak kortárs költészetet, vagy ha olvasnak, már túl vannak azon, hogy pukkasztgatni lehessen őket.
A kötet sötétebb tónusai – s ezt kicsit sajnálom, ugyanakkor meg is értem – így hát el vannak némiképp bizonytalankodva. A második ciklusban (Felcsapni akárki másnak) feltűnő ugyan egy baljóslatú mondat többszöri ismétlődése: „eladtam magam”. Kinek is? A számlagyárnak, a hétköznapoknak, a vérivó leányoknak, a Sátánnak vagy a fekete folyónak? Való igaz, Faust utazásra készül a fekete folyón, de azt hiszem, még csak készülődik, s egyelőre a kétely, nem az elhatározás kerekedik fölül. Például: „A hideg, a távolság / és a beláthatatlan túlpart mellett ezernyi ok mutatja, / hogy az úszás miért nem lehet megoldás” (Az utolsó méterek),vagy: „Tartok a továbbrohanástól is, / semmi garanciát nem látok, / hogy ne lehetne még rosszabb” (Alkalmi). Bizony, mivel garancia talán nincs is. Na és ha nincs? De árulkodó lehet a megtorpanást illetően a címbeli „visszaút” is.
Igaz, a kötet narratív szerkezete szerint a történet azzal zárul, hogy a beszélő átúszta a folyót, ahonnan visszanéz a távolodó révészre, s hogy megszabadult a korábbi muszáj-szerepektől, amire az utolsó versben a tóga és a páncél levetése utal. A szerzői/szerkesztői szándékok szerint tehát egy szabadulástörténetről kellene, úgy tűnik, szó legyen így a vége felé. De ezúttal én, aki talán egy hajóról figyelem az eseményeket, mégsem hiszem el, hogy elkezdődött az úszás. Az úszás csak ezután kezdődik. Ezért mondom azt, hogy Ússz, Faust, ússz!
2.
Ez a címe ugyanis Karácsonyi Zsolt 2010-ben a csíkszeredai Pallas-Akadémia Kiadónál megjelent kötetének, amelyet szintén a Kolozsvári Ünnepi Könyvhét alkalmából vettem kézhez, és föl is kiáltottam volna nyomban, amúgy gyergyaialbertosan, már ha Mallarmé és Valery kortársaként olvasnám Karácsonyi Zsolt poémáját, tehát valahogy így: minő immanens homály! A megszeppenésre hajlamos erdélyi értelmiségi – aki hátha nem vagyok, mármint nem megszeppent és nem is értelmiségi – méltán gyanakodhatna, hogy itt valami rafinált francia-német koprodukcióról van szó, méghozzá a legjobb értelemben, amelyben az érzéki és az elvont remekül szervesül (Gyergyai Albert), s ez – miként arra Szigeti Csaba is utalt egyik kései költői művében – maga lenne az Európai Unió.
Csakhogy mi itt vagyunk Erdély közepében, Goethe halott, Valéry halott, Mallarmé halott, az Európai Unió is halott. Mi már csak a költészetben hiszünk, próbálkozunk még legalábbis. Valaki például a minap így jellemezte Karácsonyi Zsoltot: „aradi fiú, ismer idegen nyelveket és tud viselkedni”. Méltán tarthatjuk tehát egy új generáció és egy új típusú költői hang markáns hírnökének – ezt most és itt komolyan is gondolom! –, főként ha viselkedni tudásához hozzávesszük a következő sorokat:
„A víz nyugodt, a víz nyugodt barátként
gátolja, hogy gátlástalan lehess,
hogy új világba érj a világ peremén túl,
hogy ne félj önmagadtól,
ne remélj.”
Amire ezúttal vállalkozott, az a világ, s benne Európa legalább költői újrateremtése immanens forrásokból. Vagyis elutasítja a „régi Európát”, amelyben dívott a világ peremén túlra való metafizikus pillantgatás, de amely végül – miként Noé apánk idején is, s talán mindig újra –, rátalált méltó zátonyára, ezért azt javasolja inkább:
„Magadba nézz,
amíg én úszom és
őrzöm tovább
a nyugodt éjszakát.”
Ám egyúttal régi-új metafizikai tételeket is hirdet:
„kiszögezem az ég kapuira
a régóta fogalmazott kiáltványt,
hogy minden egy,
és százmilliárd ember
csak milliárdszor széttörő
szilánk, de az, hogy ennyi lény
nem egyesül azonnal –
az nem volt, nem is lesz a mi hibánk.”
Amaz immanens homály, amiről beszéltem, a poéma egészét tekintve abból az utalás-technikából ered talán, amely a sokféle hagyomány – többek között a terjedelmes Faust-irodalom, amelyre Dobás Kata figyelmeztet a kötetről szóló kritikájában[2] –, a különféle mítoszi rétegek (a bibliai Noé-történet, Odüsszeusz, a „világtenger” gyanúsan sumér-akkád eredetű variációi, a négy őselem preszókratikus és szintén keleties misztifikációja, képzelt és valóságos tengeri szörnyetegek á la Borges, avagy az emberi szellem kölemb-kölemb féle történeteiből előásva (tengeri medvék, szárnyas polipok), s még bizonyára sok minden, amit az intertextualitás és a kultúrák közti közvetítés tavalyi és tavaly előtti divatja szerint én képtelen leszek ezúttal visszakeresni), szóval az immanens homály az utalások visszakereshetetlenségéből, radikális transzformációjából keletkezik. De nem csak ebből, hanem az önvizsgálat-szerű monológ asszociatív tudatfolyam-jellegéből, az úszó Faust önmagának föltett, öndefinícióra vonatkozó kérdéseiből és helyzeti értékű válaszaiból, na meg a nyugati költői szókincs igen-igen megterhelt, és így óhatatlanul homályossá vált metaforáiból. Mert mit kezdjek én azzal, hogy Élet meg Halál, meg Ég, sőt Menny és Föld, hogy Caesarok, Károlyok, meg Szkülla és Kharübdisz? A teljesítmény éppen az, hogy ez a szókincs itt ismét fényleni kezd, működésbe van hozva, érvényesen. Ugyan hitem szerint olyasmi, hogy Európa, már nincsen, ebben Fausttal egyet értünk („Mögöttem már a régi Európa, / de itt százezer / Európé vár rám”), ám vannak európai költők.
Karácsonyi ezoterikus/egzoterikus filozófiai költeménye – nevezzük inkább tovább eredetieskedve poetozófiának – szerkezeti építkezésében is mímeli az örökösen hullámzó, mégis „egy helyben, mozdulatlan” ragyogó tengert: a három fő részből álló szerkezet további hármas egységekre épül, mintha egy önmaga körül forgó örvény belsejében ereszkednénk lefelé. Faust, miközben úszik, a tenger határait keresi („Mióta tart és hol lehet a Gát?), arról álmodik, hogy zátonyra fut („Zátonyra futottam, / tornyos hajóim itt süllyedtek el”), ugyanakkor eggyé is válik a tenger mozgásával („szememben tengermély ragyogás”). Ez a kifelé és befelé egyszerre irányuló figyelem lassan fölszámolja, vagy az úszás mozgásában valamiképpen egybefoglalja a hagyományos oppozíciókat lent és fent, kint és bent, inneni és túli, hátra és előre, múlt és jelen között, ahogyan például a Zátony szimbóluma is egyszerre gyűjti magában a halál és a pusztulás, de a stabil pont és újrakezdés jelentésmezőit is. Ez az egybefoglaló mozgás ugyanakkor egyidejű az önosztódással, sőt a két mozzanat a következő képben egybe is esik:
„Két föld, két víz, és két pólus között,
úgy sejtem, én is két
ember vagyok,
mint falevél
úszom a felszínen,
de szememben tengermély ragyogás.”
Az oppozíciók lebontása és a tájékozódási pontok önmegszüntető elmozdulása, ahogyan például a tenger az idő, majd az elmebeli folyamatok metaforájaként is értelmezhető, azonban revelatív fölismeréseket is tartogat az úszva-beszélő számára. A jelenlét visszanyerése egy helyütt az idő múltra és jövőre utaló aspektusainak eltávolításával/megszüntetésével érhető el, s ami ezek után mégis marad, az nem pusztán egy „most” jelene, hanem egy „van” tudatának evidenciája: „minden, mi volt, mi lesz, / távolodóban, / de ami van, az egészen közel.” Egy másik ehhez hasonló revelációban is gnómikus tömörséggel kerül felmutatásra az oppozíciók lebontásának és a szokásos időaspektusok átalakításának kognitív jogosultsága:
„A másik lehetőség,
hogy minden mozdulatlan,
és minden mozgás csak az elme műve,
ha hátra nézek, akkor is előre,
a pusztaságban erdők lombosodnak”
Ennyi komoly bölcsesség hogy is fér meg egy erdélyi költő agyában? Gyanús, hogy itten Gadamer, s már Derrida sem segít rajtunk, egyébként is már halottak, jobb lesz, ha egy székely vándor nyomán elindulunk Tibet felé, vagy egyszerűen csak kattintunk fürgén egerünkkel és előkeressük a neten a végső bölcsesség szívét, a Szív Szútrát, melyben ez áll: „Ó, Sáriputra! Az alakzat nem más, mint üresség, az üresség nem más, mint alakzat; üresség bizony az alakzat, alakzat bizony az üresség. Így van az érzet, az észlelet, az indíték, a tudat is.”[3] Csakhogy ezek a komoly bölcsességek mégsem olyan örök igazságokként vagy szent szövegként adódnak itt elő, melyek még zavarhatnák is a mi szekuláris elménket. Nem egy monológikus tudat kinyilatkoztatásai ezek, hanem a posztmetafizikusan megosztott szubjektum önmagát és beszélői pozícióját folyton megkérdőjelező poetozófia költeménybe ágyazott, s ottan tovább osztható/osztódó költeményei, melyekben a megosztás egy hol jelen lévő, hol nem jelenlévő, hol jelenlétében vagy jelen-nem-létében eldöntetlennek hagyott Másikkal/Önmagával/Önmásikkal diskurál – na és ebből születik a poetozófia.
Hogy mindezt kellő hatékonysággal kifejthessem, be kell itt vezetnem újfent egy szakfogalmat: a poetozófikus reflexió fogalmát, mely a poszt-posztmodern utáni poetozófiai diskurzus egyik differencia specificaja. Karácsonyi Zsolt mint poetozófus ugyanis orfikus alkat (egyébként minden poetozófus az), de annak nem nosztalgikus, hanem utópikus változata (ha van még egyáltalán értelme időbeli kategóriákkal operálni), s így reflektálnia kell saját tevékenységére mint a mediális értelemben történetileg feltételezett írásaktusra. Ezt így teszi: „az út túl hosszú, új szöveget kérek / az egyre ismétlődő hangjegyekre”,, vagy így: „repül a ház, amelyben egykor laktam, / úszik a könyv, az elképzelt varázslat / ismét erőt ad / minden karcsapásnak”; majd így: „ha a fejek gyorsan alámerülnek, / az írás mindig segíthet az ügynek, / fárad a láb, indul a nagyüzem, / hogy mit üzen – meghallgatom / megint”. A poetozófikus reflexió első szintjén megemlítődnek a poetozófia hagyományos eszközei/médiumai: 1. aszöveg, amely itt a régi hangok átirataként és átformált újraelőadásaként a múlt szövegeivel (úgy is mint egy mediális technológia termékeivel) való rendelkezés akarását és ezzel együtt a jövő akarását, azaz a „mindig van remény” klasszikus formulát hivatott korszerű fogalmazásban előadni; 2. akönyv, mégpedig az úszó könyv meglehetősen poétikus/prófétikus látomása, mely egyszerre utal a könyv hatalmát lebíró mediális robbanásra, amit itt a tenger jelképez, és Gutenberg találmányára mint a képzelet technikai protézisére, mely még mindig erőt ad és fog is adni, hypertext ide, vagy hypertext oda. 3. végül az írás pszichotechnikája kerül elő mint motívum, méghozzá – az imitáció révén – az írásnak egy bizonyos nyelvjátékozó, ironikus rímekben manifesztálódó változata, ami időközben üzemszerű rutinná vált egyes költőknél, s melynek üzemszerűsége így maga az üzenet, amire a poetozófus odahallgat ugyan ihlete pihenetében, de amit a poetozófiai diskurzus tulajdonképpen már meghaladott.
A Karácsonyi-féle poetozófia nyelvi teljesítménye többek között a szavak képi és fogalmi aspektusának egyszerre való ünneplése, a marginális-centrális pólusok szerinti tájékozódás (szinte !) végleges fölszámolása, az alantas/szubverzív/ironikus és a patetikus/fenséges/filozófikus regiszterek egybeoltása, mely utóbbit a következő példával szemléltethetek:
„És Róma így tárult fel előttem.
A Köpőcsészék Misztériuma.
Az újabb és még újabb kikötők.
A férgek féltett állomásai.”
Mindezek következménye egyfajta androgüni termékenység, melynek eredményeként a poéma második felében megszületik Nimfaust, kicsit Aphroditéhez, de tulajdonképpen senkihez sem és mindenkihez hasonlíthatóan:
„A nyugalom robajló lendületként
lecsap, hogy az Istennő –
megfogalmazódjon.”
E momentum egyúttal a poetozófia mint nyelvben megfogalmazódó világakarás pillanata is, amely a múltak és a jövők jelenbeli újrateremtését önmagából kiindulva végzi el, így végül a világok sokaságának mindegyike végül mégis egyetlen ténylegesen is létező világban talán otthonra, egy igazi démiurgoszi világban, ahol a dionüsszoszi és az apollóni erők szintézisre jutottak, ahol érvényes a mondás, hogy „egy mindenkiért és mindenki egyért”, ahol nő vagyok és férfi, s miként valaha Luther, mondhatom tisztán és szerényen:
„Felétek
élve
állok
a fényben!”
Karácsonyi poetozófiája zavarba hozza az olvasót, s ez jó jel. Mert úgy érezheti, hogy egyszerre kellene mozgatnia a Faust-irodalmat, Dantet, Hölderlint, Rimbaud-t, a fénymetafizikázó részeknél olykor még a János evangéliumát is, meg mondjuk Valéry Tengerparti temetőjét, Borges pogány gnoszticizmustát és egyebeket, de végül is mindez sehová sem vezetne, nem lenne okosabb tőlük. Úgyhogy, miként a vén Martin mondotta volt Hölderlin-könyvében, az értelmezőnek bizony félre kell állnia, hogy maga a mű szólhasson – no nem mintha ő maga nem állt volna olykor nagyon is a művek elé szörnyűséges ontológiájával. Mindenestre én most hagyom Nimfaustot, hogy további könyvhetes zsákmányaimról is szót ejthessek, s csak annyit mondok – nem mintha számítana –, hogy Karácsonyi Zsolt, szerintem, igen fontos költő, pontosabban poetozófus, s ki-ki vonja le ebből a maga következtetéseit.
3.
Mi van még a ládafiában? Igazi kellemes meglepetés, olyasmi, amire nem is számítottam, amikor a Mátyás-ház előtti talpalatnyi tér felé törekedtem az oltári napsütésben, de amit csak nagyon röviden fogok – mintegy figyelemfelhívásként – megemlíteni. A Kellék című filozófiai folyóirat három számáról (36., 37., 39.) van szó, s szégyen, nem szégyen, a folyóiratról eddig még nem hallottam. Igaz, filozófiát csak hobbiszörfözésként szoktam olvasgatni, úgyhogy túl szakszerű értékelést nem fogok tudni adni, csak szubjektívet. Nagyon ízléses, fényes borítójú kiadványok ezek, egy játékos, önironikus állandó mottóval Joseph Hellertől: „Kellék ez csak, pajtás!”. Tetszik a koncepció, mármint hogy „csak kellék”, meg hogy alapvetően – legalábbis az általam beszerzett lapszámok – fenomenológiával foglalkoznak, mivel gondoltam már arra, hogy egyszer, ha érteni fogok a fenomenológiához és a költői nyelvhez, megírom A költői nyelv fenomenológiája című hiánypótló művet, de egyelőre erre nincs túl sok kilátás.
Eddig folyóról, tengerről meg hajózásról beszéltem, most meg a hídról kellene, a Kellék című folyóirat „telephelyeként” ugyanis – nagyképűen megfeledkezve a közbeeső falvakról, erdőkről, folyókról és kisvárosokról – Kolozsvár, Nagyvárad és Szeged van feltüntetve. A lapszámok tematikái a számok növekvő sorrendjében: 36: Intencionalitás, 37: Alapjában mit is jelent az egyetemes értelem számára, hogy teste van? 39: Teremtés, természet. Az Intencionalitás-számban a nagyok közül természetesen Husserl, Merlau-Ponty, aztán Lévinas meg Adorno kerül szóba, de felbukkan egy számomra ismeretlen név, Michel Henry és az ő Kandinszkij-értelmezése, aztán egy másik ismerős név, Ingarden és Az irodalmi műalkotás. A nélkülözhetetlen filozófiai aprómunka szövegei ezek, kommentek, kommentárok a nagy szövegek alá. Felbukkan olykor egy-egy merészebbnek tűnő mondat, például Deczki Saroltánál: „Számomra inkább az a mód, a leírásoknak az a mozzanata tűnik figyelemre méltónak és megfontolásra különösen érdemesnek, hogy akármerről indulunk el a fenomenológiában, a következetes elemzések elkerülhetetlenül a metafizika vidékére vezetnek. Nem lehet, hogy maguk a dolgok ilyenek, hogy ez természetük inherens eleme?” És itt véget ér a cikk, pedig innentől kezdve olvasnám még nagyobb érdeklődéssel, hisz én is kíváncsi lennék rá, hogy Husserl marad benne a metafizika hagyományában, vagy vele együtt a dolgok is mindvégig ott vannak. A nagyok mellett, és túl rajtuk, számomra ebből a számból Pintér Judit Nóra Nosztalgia és otthonosság című szövege vált a legfontosabbá, mert nem a nagyok kommentelésére – ami persze nagyon fontos, meg minden –, hanem a cikk címében megnevezett fenomének önálló leírására vállalkozott meglehetősen vegyes – pszichológiai, filozófiai, társadalomtudományi – szakirodalom alapján, de Halász Hajnalka Ingarden-tanulmányát is remek elemzésnek tartom. Nyilván, mert valamilyen aspektusból érintenek a témák, de azért is, mert az ők szövegeit találtam a leginvenciózusabbaknak.
A 37. számban főként régi és új román filozófusoktól olvashatunk szövegeket, szövegrészeket, ezeket a teológiával foglalkozók is nagy haszonnal forgathatják. Alapvetően lendületesebb, bátrabb szövegek ezek, merészen eveznek metafizikus vizeken, de radikálisabb kritikát és képesek olykor bevetni, mint például Culianu, A gnózis fája című könyvének magyarra fordított részletei, vagy egy merész és izgalmas vita négy román filozófus között párbeszédes formába szerkesztve, A kereszt metafizikai jelentései címmel. A román filozófusok, ahogy így első ránézésre vélem, kevésbé röghöz kötöttek, merészebbek, hogy azt ne mondjam: szárnyalóbbak.
Végül a legvékonyabb, 39. Kellék-szám ismét mintha könnyedebb, de németesebb irányba evezne. A röghöz kötések mellet itt a leginvenciózusabb Valastyán Tamás Visszanyesések című szövege. A többi is jó, bár nem azt kaptam, amit a borítón feltüntetett tematika alapján vártam, na de hát biztos ez azért van, mert ilyen a filozófia.
Ilyesmiket (is) begyűjthetett tehát, aki a múltheti Kolozsvári Ünnepi Könyvéten nem volt rest és volt egy kis pénze is.
Végül hadd fejezzem be ezt a hosszúra nyúlt beszámolót a regionális teljesség gondolatával. Mert újabban foglalkoztat ez a kifejezés, de nem tudom, hogy pontosan mit is jelent, s az a gyanúm, ha megtudnám, már nem nagyon érdekelne. Van benne némi ideologikus malaszt, nem tagadom, s emellett némi transzcendentális nosztalgia, sőt gyász. De ott húzódik mindezek mellett, mögött egyfajta utópisztikus jövőszerűség is, s ezt szeretném szembeállítani – magamban – az erdélyiség történelmi „atmoszférikájával”, amelyben megint csak szépen kavarognak az eminens és példaszerű, a hétköznapian otromba, na és a traumatikus motívumok. Amott az el– és ezzel együtt a visszavágyódás, emitt a röghöz kötöttség érzése – vagy hogy ne essek foglyul érzelmi dichotómiáimnak, hozzáveszek még egy félig antropológiai, félig kulináris jelzőt, ami talán jellemző ittlétünk hangulatára: nyersfőtt, avagy főttnyers. Mert ilyen is az a bizonyos regionális teljesség. Mint a savanyú káposzta torzsája, ami a hordóban megpuhult, málló félben lévő fejkáposzták törzseként, gerinceként mégis – igaz, korántsem mindig – frissen marad és roppan a fogaink között.
Ilyen tehát a regionális teljesség. És én ezt is átéltem. Vale.
