(Részlet Az a saját szoba c. regényből)

A tanárnőknek saját szaguk van. Átizzadt nejlonharisnya-, régi tolltartó-szaguk, megkeseredett spray-illatuk. Tiszteletreméltó illat. Jó hozzájuk érni, véletlenül beletörölni az arcod a blézerükbe, és azt mondani, otthon hagytam, nem csináltam meg, elvesztettem…, ne tessék haragudni! A tanárnő azért tanárnő, hogy… Ha szépen kéred, akkor nem haragszik.

Hatalomszag. Tanárnőszag.

Az egyszerű szerkesztőknek a kiadóban nem volt hatalomszaga. Hogy telt a hétvége, Bettike? Mit szólsz ehhez a nagy meleghez? Betti ide-oda csapkodott a porronggyal, és csak vigyorgott, mint aki nem tud háromig számolni… pccc, cscscs, brrrrr… na ne mondd, Bettike, nekem is. Betti belevaló, feszes farmerbe bújt falusi takarítónő volt, jópofa csaj, a szeme is nevetett, de hamarosan rá kellett jönnie, egy porszemnyit nem számít ezeknek a szerkesztőknek a szemében.

Milyen jó kedved van! Táncolni voltál, Betti?

Betti olyan jelentéktelen porszem volt, hogy a kiadóban bárkit visszategezhetett. Te mit szólsz, Betti, ehhez a napsütéshez? Betti nem szólt semmit. Hálásan vigyorgott, hisz megadták neki a tiszteletet. Még Murányi úr, a kiadó igazgatója is.

Nikoletta, az igazgatóhelyettes viszont nem volt ilyen jó fej. Talán a lábikráján feszülő nejlonharisnya miatt, vagy mert hajcsavarókkal aludt, és ezért nem tudta magát kipihenni éjszaka. Porszürke karikák lapultak a szeme alatt. Majd megmutatom neked, Betti! A polcokon a könyveket is le kell porolni, rámenni a sarkokra! Idejön a szerző, végignéz a könyveken, ránéz a sarkokra, és mit gondol…mit gondol rólunk.

Nikoletta minden blúza, minden kabátkája mintha poros lett volna. Szürkés, tanárnős kontúrja volt az arcának, pedig szerette az élénk színeket, és a haja is mogyoróbarna volt. Talán az áldozatos életútja miatt. Hiszen feláldozta magát a magyar művelődésért. A hetvenes-nyolcvanas években minisztériumi osztályokat vezetett, negyven-ötven ember munkájáért felelt – magától értetődően a takarítónőkért is.

Nikoletta tehát mindent tudott.

Egy szerző sem járhatott túl az eszén. Még azt sem engedte, hogy egy író vagy tudós túlzottan egoista legyen. Volt egy kis közös munkánk, mondta a megjelenő könyvekről, és mint a gyóntatópap, olyan jól ismerte a szerzők gyengéit. Nikoletta Betti gyengéjét is ismerte: összecsapja a sarkokat, túl jóban van Julival (pedig ő nem jó példa, ő nem az igazi), túlságosan zárkózott, és soha nem beszél a családjáról. A „problémáiról” és a „perspektíváiról”.

Egy özvegy igazgatóhelyettes, gondolta Betti, és vigyorogva törölgette tovább a sarkokat. Juli egzaltált, túlságosan is egzaltált, duruzsolta Nikoletta. Talán segítségre szorul, talán gondjai vannak. Betti hátat fordított, újra lehajolt az egyik alsó sarokhoz, és eleresztette a füle mellett Nikoletta puhatolózását.

De nem azért volt igazgatóhelyettes, hogy Szabó Bernadettet futni hagyja. Hiszen kedvelte őt, érdekelték a „problémák” és a „perspektívák”, és Julihoz m is a „szegény Bettin” keresztül vezetett út. Nikoletta remekül kiismerte magát a nagy apparátusokban, tudta, ki mennyit nyom a kulturális szférában, hogy „kinek mi a súlya” − de hiába, a kövesdi dolgokban nem ismerte ki magát.

Mintha Betti és Juli közös múltja valamilyen veszélyforrás lett volna.

– Bettike, nem akarnál egy kis pénzt keresni? Mondjuk, most szombaton…?

Betti nem nagyon akart, ez az igazság. Már megbeszélték Karcsáékkal, hogy egy bevásárlóközpontban, és írják tovább a facebook-regényt. Persze, ha a főnök szólít, mindent és mindenkit el lehet halasztani. De Nikolettánál az is mulatságosabb lett volna, ha egy matematika könyvvel a kezében leül egy parkba, és egy bizonyításon töri a fejét …

Természetesen rögtön igent mondott.

Hiszen a parasztok szeretik a pénzt. És bizalomra vall, ha a szellemi élet Nikolettája beengedi a fürdőszobájába, a nappalijába, a magánszférájába… De nehéz az alázatosság és pökhendiség között a középutat megtalálni. Ezt az ösvényt benőtte a gyanakvás.

Pedig Betti felkészült, mi több alaposan felkészült. A térképen kikereste a Szent István parkot, a neten utánakeresett Romhányi úrnak, Nikoletta múltjának, az „apparátusainak”. És Nikoletta is készült, alaposan készült: szombat reggel úgy ragyogott a lakás, mintha Nikoletta lázasan takarított volna egész éjszaka.

− Kezdjük a munkát egy kis kávézással, Bettike!

Mért akar ilyen jó benyomást tenni rám?, töprengett Bernadett. T

Tárva-nyitva álltak az ablakok, de a lakásnak olyan irigység- és özvegyasszony-szaga volt, mintha sok év elteltével most nyitották volna ki először a szekrényeket. Szagcsata, gondolta Bernadett, és próbálta szétválasztani a Szent István-park, a nejlonharisnyák és a frissen főtt kávé illatát. A kávét szürcsölgetve megtudhatta – amit tudott, hiszen készült a takarításra – hogy Romhányi úr tragikus hirtelenséggel… hogy Romhányi úré és Romhányi úr családjáé voltak a szekrények és a falak, minden, de minden – a Bálint bácsié, az Erviné, a Szidi nénié… akiket Nikoletta tragikus önfeláldozással… Oly sokáig… tragikus önfeláldozással…

Betti Kövesden nagyon sok ilyen öregasszony-történetet hallgatott végig, csak ott nem Szidikének és Ervinnek hívták a rokonokat. Mindeddig kételkedett is abban, hogy ezek komoly, normális nevek volnának.

Most is kételkedett, ami azt illeti.

A csiszolatlan kőkorszakra nem emlékezhetett a mamutvadász, bár ölni többször volt szüksége puszta kézzel, mint azt a felkelő nap fényében kívánni lehetett. A nyár mocsárba hajszolta a völgyeket, a lágy ívű dombokat nem tapodta rénszarvasok serege. Jó kilátás nyílt a sziklaeresz alól, ahol a vadász menedéket keresett a még mindig jeges szél elől, tekintetét a várakozás kővé dermesztette, amint az időtlen tájra simult. 

Meztelen karján hegek és forradások idézték mozgalmas életét, melyet senkinek sem kívánt. Kezében apró tárgyat szorongatott, egy csonthamuból, zsírból és agyagból formázott, aztán kiégetéssel megszilárdított kicsi mamutot. Még az előző táborhelyről hozta, amit azért kellett elhagynia, hogy halott fia zavartalanul elmerülhessen a békében, mely életében nem adatott meg neki. Azóta hozzászokott, hogy mindenben önmagára ismer, légzése egyenletesen pulzált az olvadó gleccser árnyékában.

A medvék átadták téli szállásuk, bundájuk, húsuk és csontjaik az észak felé űzött maroknyi félelemnek, hat férfinak, négy nőnek és öt gyereknek. Később a barlang otthontalan emberevőké lett. Táboruk így vándorolt közös emlékezetük óta, melyet óvatos életük rejteke őrzött, szabad ég alatt nem gyújtottak tüzet. Könnyű kunyhó most a fészek, pillanatnyi világuk origója. A gyapjas orrszarvút rég áteresztették magukon, váza átmeneti hajlékuk támasza.

A látóhatár peremén színtorlódás, kísérete tompa moraj. A sziklák felerősítik a hangot, igazolják a látványt, a mamutcsorda visszatért. A vadász fölemeli a szobrocskát, kinyújtott karral maga elé tartja, hunyorít. Még nem. Megismétli a műveletet, hosszabban méricskél, a távolság nagyon lassan, de csökken, a mamutok nőni kezdenek, a vadász orrcimpája megremeg. Talán. Újra méretet vesz, ha majd ugyanakkorák, akkor. Hosszú délelőtt.

De a nap delelőjén is áthaladt, nagy ívben bukott a lármás páfrányerdő felé, és e táj legnagyobb látható állata egy ernyedő marokban hevert, mert a mamutok aznap nem vándoroltak tovább. A vadász tisztában volt ennek jelentőségével, ezért hűséges távolságmérőjét szütyőjébe csúsztatta és lassan fölemelkedett a keskeny kőpárkányon, majd óvatosan oldalazva elhagyta megfigyelőhelyét. A párás levegőben tovább erjedt az élet moraja. A vadász számára élesen elvált a látható és hallható világ, az ízlelés, tapintás és szaglás intim borzongása, az érzékek átjárhatóságában felfedezett univerzum azonban kimerítően kifejezéstelennek bizonyult. Lábában neszezett a vadak lépte, ringva suhant ingerei feszített hálóján.

Az alvó vulkánt csendes folyó ölelte körül, álmot vigyázó zöldezüst kígyó. Az idő fátyla rongyokban lógott az átkokkal terhes, törött körmök szaggatta égen. A letűnt civilizáció árnyai nem kísértettek a legöregebbek emlékezetében sem, a mítosz halála észrevétlen maradt. Minden sikoly rögtönzésnek tűnt a vonatkoztatás nélküli térben. Itt az életnek sodra lehetett csupán, súlya nem – ezt akkoriban mindenki így tudta. És fejét, ha tehette, semleges irányba fordította, karját, ha volt, árnyékba mártotta. A túlélés céltalansága, önmagát is elnyelő idegensége sokakat fölemésztett, hullahalmok királyai lettek ők. Az istenek kegyelme a föld verejtékébe fulladt.

A mamutvadász egy teknőst vonszolt be a táborhelyre, a vak suhanc értően bólintott, az asszonyok szája mintha szóra nyílt volna. A férfiak felálltak és munkához láttak, csöndben daraboltak. A teknős felért egy kisebb vaddisznóval, bélelt páncéljából gyermekágy készült. A ritka fogást mégsem fogadta ünnep, csak a fekete napok halk sóhaja, az elhagyottak könnybe kövült tekintetébe vésődött megannyi úttalan fájdalom. Lelkükben a bosszú elrohadt, a szomorúság szomjas sivatagot szült, az érzések kiszáradtak. Közösségük kényszeredett volt, észben csonka, testben nyomorék. Sokan már a járvány idején halálvárókká lettek, amikor az uszonykezűek a folyó felől megérkeztek, osztatlan tudással, ápolt figyelemmel, hogy fajuk nemesítéséhez megfelelő alanyokat találjanak. Meddőnek tartott nők járultak elébük önként, némelyek puszta kíváncsiságból, mások bűnös élvezetből. Egy ilyen viszony gyermeke volt Amelész, a vak suhanc. Pikkelyei szemét is ellepték, ennek ellenére tudott tájékozódni, bár hallása az emberekét meg sem közelítette. Rendszerint a mogorfa alatt ült, a többiek közelében, de tőlük külön. A mogorfa gyökerei az égbe kapaszkodtak, levélszerű hajtásai a földben matattak, bujdosó sötéttel táplálkoztak.

A pikkelyes arcú fiú élete gondtalan volt, ételt és italt azonban csak a mamutvadásztól fogadott el. Napjai nagy részében sárból és miegymásból apró állatokat formázott, majd a kora esti tűznél kiégette őket, hogy másnap megtisztítva és kifestve elajándékozhassa mind. Senki nem tudta, hogy e képesség honnan ered, és azt sem, milyen célt szolgál, de mindenki örömét lelte benne. Csillagtalan éjjelen néha hallani lehetett valami halk és elhaló remegést, egy leheletnyi, kitartott rezgést a levegőben – senki nem tudta eldönteni, ilyenkor Amelész sír vagy énekel. A fiú szerette a teknős húsát, a mamutvadász pedig szerette nézni, ahogy Amelész eszik. Áhítattal áldoztak a néma békének, melyen kényelmesebben üldögéltek, mint a talpukat csiklandozó, zsenge porcfüvön. Nevetésük hangtalan volt, mosolyuk láthatatlan. Négy olvadás múlt el az utolsó androgün meggyilkolása óta, immár felhőtlenül önmaga felé fordult az egynemű gyűlölet. És Amelész nem vette észre, amikor a derűs csöndben vérezni kezdett.

Rubintszerű könny gördült végig szivárványos pikkelyein, fülréséből karmazsin színű testnedv szivárgott. Orrlukai repedésén vörös buborék ült, apró szája szegletében kibuggyant az elfolyó idő. Aránytalanul kis teste rángatózni kezdett, úszóhártyás kézfejét maga elé dobva görnyedt bele minden egyes mozdulatba. A mamutvadász kiáltása darabokra zúzta a völgy törékeny álmát, miközben égbe emelt karjaiban halálba ringatta a torzszülöttet.

Másnap hajnalban a völgy új, embertelen álomra ébredt. A hevenyészett tábor odébbállt, helyén lábnyom sem maradt, csak egy friss földhalom és egy picinyke mamut a mogorfa egyszer nyíló virága alatt.