Holnap is szolgaként halok

 

Ismét egy ocsmány, megkeseredett napot kezdek a gyárban. Majd minden napom így indul ott már, ilyen kedvetlenül. Hányszor megbeszéltem magammal, hogy ott hagyom az egészet, és többet sosem jövök vissza. Aztán jönnek a hétvégék, a pénzért ácsingózó napok és rájövök, hogy mennyire kiszolgáltatott vagyok. Nem tartok semerre, ezt már régóta tudom.

A kantáros munkanadrágomat magamra veszem, fölé pólót, és a sose mosott védőcipő is rákerül a lábamra. A szerszámaimat bepakolom a zsebeimbe, és készen állok, hogy fölvegyem a műszakot.

Bent eszméletlen meleg van és levegőtlenség. Már öt perc után kezd folyni az izzadtság a hátamon.

A művezető odalép hozzám és kezet fog velem.

-Szevasz! –mondja mosolyogva. A fogai úgy állnak, mintha egyszer, régen egy üregi nyúl akart volna lenni.

-Jó napot –felelem álkedvesen.

-Na mi van, kialudtad magad? –kérdi még mindig mosolyogva. Legszívesebben pofánverném.

-Szo-szo –válaszolom a fejemet ingatva.

-Figyelj, ma lehet, egy kicsit húzósabb napotok lesz, négy géppel is át kell állni és ügyelni kéne a műhely rendjére is, mert holnap és holnapután is megrendelők jönnek körbenézni.

-Oké, meglesz –lököm oda.

Gépszerelőként vagyok beosztva egy papír-újrahasznosító üzemben. A gépek kezelését, amelyekre szakosodtam ott, többnyire betanították, de a nagy részére magam jöttem rá. Már hónapok óta tizenkét órázok. Van, amikor, tizenhat órát is bent kell legyek, hiszen annyi meló van, és nincs megállás. A főnökség azért meg van velem elégedve.

Egy órája vagyok a műhelyben és a levegő semmit sem akar hűlni, sőt. Mintha az időjárás is tetézni akarná a kínlódásomat. A homlokom állandóan deres és a hátamon is ömlik az izzadtság. Ennél már csak a fásultság és a fáradtság rosszabb, amit érzek. A kávé nem nagyon akar hatni, inkább egy kiadós alvás tenne helyre, de nem lehet. A szavak kevesek ahhoz, hogy leírható legyen, milyen undort érzek, hogy itt kell lennem.

-Szevasz! –jön oda egy másik gépszerelő, aki velem egy műszakban dolgozik. Egy igazi szemétláda. Folyton a disznó vicceivel, meg a hímsoviniszta dumájával próbálja fölhívni magára a figyelmet.

-Helló –nyújtom a kezem neki.

-Mi újság? –fogadja a kézfogást.

-Meleg van. Ez iszonyú –válaszolom semmitmondóan.

-Ó, ugyan már! Volt már itt melegebb is. Egy férfinak ezt viselni kell.

-Hát, azért egy kabát már nem férne el a hátamon –próbálok poénkodni, hátha érti.

-Ezek a fiatalok, állandóan csak a nyavajgás –mondja bazsajogva, és otthagy a gép mellett. Majdnem beintek neki a háta mögött.

Messziről sem ismeri azt a szót, hogy kollegaritás.

Körülbelül úgy három órája vagyok bent, eddig csak egyszer jutottam ki vécére. Néhol egy könnyű elektromos hiba, amit kijavítok, de semmi lényeges. Miért vagyok én itt és miért nem lehetek egy kicsit önmagam?

Hallgatom, ahogy szuszognak a gépek és nyikorgó neszekkel könyörögnek egy kis megállásért. Ők még nem tudják, hogy nem lehet.

Ahogy figyelem, hogyan megy át a papírhulladék a gépen, átvizsgálva azt, kicsit megszédülök. Az órára nézek, úgy tíz órát kell még bent lenni. Kicsit émelyegni kezdek. Nekidöntöm a fejem a gépnek és lehunyom a szemem. Fáradt vagyok, nagyon…

Úgy fél perc után felnyitom a szemem és sokkal jobban érzem már magam. A szédülés megszűnt, és a levegőt is tisztábbnak érzem. Már nincs is melegem. Kicsit furának látom az üzemet, de nem vészes. Már megszoktam ezeket a hullámzásokat. Sokszor éreztem már magam úgy, hogy mintha nem is lennék a saját testemben.

Kifelé tartok az üzemből, a szerszámaim a lyukakkal díszített zsebemben csörögnek, és arra gondolok, milyen finom lehet az a szendvics, amit a barátnőm csinált nekem, amikor halálra rémülök. Az, amit látok nemcsak sokkol, hanem egyenesen azt hiszem, hogy hallucinálok, hogy meghülyültem.

Ugyanis elmegy mellettem saját magam. Pontosan ugyanolyan pólóban, amilyenben vagyok, ugyanolyan cipőben, amit viselek és ugyanolyan hosszú orral, amit kaptam édesanyámtól. Teljesen úgy néz ki, mint én. Ahogy megállok az ajtóban, hétköznapi járásommal, csak elmegyek magam mellett. Én meg állok és a tarkómra nézek: pont ugyanott van elgépelve hajam. Csak egyszerűen sétálgatok a gépek mellett, miközben én ledermedek a bejáratnál és az állam majd leesik. Sosem láttam magam kívülről, de remegni kezdek a látványtól.

Bemegyek az étkezőbe és előkapom a szendvicsemet a hűtőből. Tojásos majonéz van benne sajttal, a kedvenc összeállításom, de egy falat sem megy le a torkomon. Csak azon gondolkodok a falra meredve, ez hogyan lehetséges. Fölvetettem azt a gondolatot is, hogy szellem lettem, de miután rácsaptam az asztalra, a tenyerem erősen csípni kezdett, így ezt az ötletet elvetem. Az öltözőben megmosom az arcomat jó hideg vízzel, hátha észhez térek.

Ahogy visszaérek az üzembe, ismét összeugrik a gyomrom. Ott térdelek az egyik masina előtt és valamit bütykölök. Egy ideig csak állok az ajtóban ismét és nézem, ahogy az izzadtság átüt a szürke pólómon. Kimegyek inkább rágyújtani a dohányzóba és bele sem gondolni, hogy vajon tényleg megőrültem. Jó mélyen tüdőzöm a füstöt és az jut eszembe, legalább ez átmossa az agyamat.

Visszanézek bátortalanul a műhelybe és az a gép, amit az előbb piszkáltam, már áll. Veszettül sípol, mint egy kecske, akinek a szarvát rángatják. Körbenézek és észreveszem magamat, ahogy a szerelő kollégám üvölt velem a placc kellős közepén. Hevesen gesztikulál, én meg állok zsebre tett kézzel és röhögök rajta. Minnél hangosabban kiabál, annál jobban mosolygok a pofájába. Az ajtóban állva lever a víz és ismét remegni kezdek.

Meg se bírok moccanni, mintha odaszögeztek volna a bejárathoz.

Egy ideig még veszekszik velem a munkatársam, majd elindul a dolgára, én meg elkezdem helyre tenni a munkaterületet. Úgy egy percig tologatom a békát, majd ellököm magamtól és odamegyek beszélgetni az egyik nőhöz, aki a szalag mellett áll.

A libabőrözés nem akar elmúlni és kicsit bejjebb lépek a műhelybe, épp, hogy egy lépést az fém ajtótól. Nem bírom levenni a szemem magamról. Jókat dumálok a fura szalagmunkás sráccal is, Lütyővel, ahogy bent hívják őt. Még életemben nem szóltam hozzá azelőtt két szót se.

Egy ideig csak beszélgetek vele és jókat hahotázok, majd belenyúlok ismét egy jól menő gépbe, ami percekkel később megáll. A gépkezelő kollégámnak még vörösebb a feje, én meg csak röhögök rajta, ahogy szentségel magában.

Egy ideig ülök a széken, amire helyet foglaltam, hogy figyelhessem magam, és a remegés még mindig nem múlik. Kicsit pánikba estem, meglehet.

Aztán belép az ajtón a nagygóré, az egész gyárnak az atyaúristene. Az ő szava mindent fölülír. Évente vagy kétszer néz be, talán. Ha azt mondja, hogy pókjárásba énekeljek Madonna-slágereket, nekem szemrebbenés nélkül teljesítenem kell. Jó magas, frissen borotvált, ősz hajú és rendkívül gyanakvó tekintetű az öreg.

Annyira megijedek a látványától, hogy föl is állok a székről, hogy kezet rázzak vele, de nem vesz észre. A szívem még az eddiginél is jobban kezd kalapálni.

Helyette inkább a műhely közepén a békát támasztó magamhoz megy. Kezet fog velem, egy ideig tök jól elvagyok vele. Még egyszer hangosan fel is nevet, ami azért furcsa, mert tudniillik, őt még nagyon kevesen látták örülni valaminek.

Már éppen kezdek megnyugodni, hogy minden a legnagyobb rendben, amikor váratlanul pofán vágom a nagyfőnököt. Egy gyönyörű szép állassal kínálom meg az igazgatót, az meg a földre rogy erőtlenül. Ahogy állok a műhely közepén, csak röhögök a fekvő test fölött.

Akkor lett teljesen elegem, és elindulok magam felé. Mi a fenét csináltam? Hogy üthetem ki egykedvűen a főnököt, amikor ilyen rossz anyagi helyzetben vagyok és nincs semmi más esélyem az életbe maradáshoz? Igaz, hogy rabszolgaként akarnak tartani a végtelenségig, de csak így élhetem túl az egészet, ameddig nem történik valami csoda. Legszívesebben azonnal felpofoznám magamat. És ahogy lépkedek magam felé, először a saját szemeimbe nézek. A kicsit fakó, barna szemeimbe. Közben vigyorgok, ahogy állok a moccani nem akaró test előtt csípőre tett kézzel…

Nedvességet érzek az arcomon.

Valaki eszeveszettül rázza a vállamat.

-Kollega, magadnál vagy? –kérdi egy ismerős, karcos hang.

A földön fekszek. Ahogy magamhoz térek, az az első, hogy fölfedezem, milyen hangosak is ezek a gépek. Szinte fülsüketítőnek érzem.

Az ST nevű tákolmány mellett terültem el.

-Mi a franc történt? –érdeklődöm a szemem fölnyitva. Vagy öten állnak fölöttem.

-Ne hívjunk mentőt? –kérdik többen a szalagmunkások közül. Lütyő is ott áll.

-Semmi szükség nincs rá, csak adjatok egy kis vizet, mert majd szomjan döglök. Mindenki csinálja nyugodtan a dolgát –kezdek határozottabb lenni.

Aztán eszembe jut, hogy én még mindig a műhelyben lehetek, de nem. Senki hozzám hasonló alakot nem látok az üzem környékén. Nagy kő esett le a szívemről. A csavarhúzót és a földre hullott szerszámaimat bepakolom a zsebembe. Aznap másodszor.

A műszakot azért lenyomtam, otthon egy kicsivel kevesebbet tudtam pihenni, mint máskor.

Másnap behívott magához a nagyfőnök és közölte, hogy nagyon meg van elégedve a munkámmal, bár fizetésemelést most nem tud biztosítani. Mosolyogva kezet fogtam vele, és ahogy visszafelé tartottam az üzembe, szomorkodva vettem már sokadszorra tudomásul: az ő játékszere vagyok.

Ki tudja, talán életem végéig.

Jelmez

Aznap lejártam a lábam, és semmi kedvem nem volt már találkozni vele. Amúgy is meglehetősen pocsék volt a hangulatom az elmúlt napokban: legszívesebben kiirtottam volna egy lángszóróval a világot, az önértékelésem pedig valahol a béka segge alatt leledzett.

Gergőnek írtam facebook-on, hogy inkább napoljuk el a találkozót, mert nem érnék oda a megbeszélt időben, ám ő azt válaszolta, ráér, csak menjek. Aztán fel is hívott. Ezek után már nem volt pofám nem elmenni. Egyébként is, egy hete még én kértem, hogy találkozzunk mielőbb, mert szükségem volt némi oktatásmetodikai segédletre, Gergő pedig az egyetemi évek alatt remekelt ilyen ügyekben. Azt gondoltam, talán néhány ötlettel kirángat majd a pedagógiai mélypontból: úgy éreztem, semmi tehetségem a tanításhoz, és az óráimra rendre gyomorgörccsel mentem be, előre rettegve az általam csak Lady Arroganciának nevezett leánykától, akit élénk képzeletem már valami földöntúli démonszerűséggé nagyított fel. Ült az óráimon, tömény unalommal az arcán, és feketével kihúzott szeméből csak úgy sütött a lesajnálás és a megvetés. Sajnos egyáltalán nem találtam rajta fogást, ezért is véltem úgy, ideje gyökeres változtatásokat eszközölnöm, már ami a módszereimet illeti.

Mivel oly soká húztam a dolgot, este már igencsak macerás volt a közlekedés: vagy háromszor át kellett szállnom, és várakozás közben többször is fedezékbe húzódtam, nehogy egy-egy részeg csöves letámadjon, és pénzt kérjen. Ez is… amióta pénzügyi válságba kerültem, minden kéregető megtalál. Aztán rossz buszra szálltam fel, és vissza kellett gyalogolnom két megállót. Jellemző: az utóbbi héten már rendesen közlekedni sem vagyok képes, füstölögtem magamban, miközben lihegve, sajgó lábbal kerestem a megadott címet.

Bő húsz percet késtem a megbeszélt időponthoz képest, és a kezdeti minimális lelkesedésem is rég semmivé foszlott. Minek ez? Haza kéne menni.

Amikor kiszálltam a liftből, épp azon gondolkodtam, melyik lakás is az, de Gergő már nyitotta az ajtót, és ott várt mosolyogva.

– Hello! – mondta, és egészen elállta a lakásból kiszüremlő fény útját. Mindig is imponált a magassága és a fellépése. Jócskán meghízott, mióta utoljára láttam. Mikor is lehetett? Két éve talán.

– Szia – öleltem meg spontánul, mint annak idején, az egyetemen, és csak később tudatosult bennem a helyzet zavarba ejtő volta, ám ő úgy tűnt, észre sem vette: az arcát nyújtotta pusziért. Mintha nem tudná, hogy utálok puszilkodni…

Aztán, a tőle megszokott módon semmi „Gyere be!” vagy hasonló invitálás: bevonult, egyenesen a konyhába. Miért is számítottam valami minimális udvariasságra? Levettem a cipőt, és éreztem, ahogy a vérkeringés visszatér a lábamba. A konyhában nagy készülődés fogadott: a székeken ruhaanyagok, tű, cérna, olló, kész szabóműhely. Idióta diáklánypózban sompolyogtam Gergő után, és iszonyú zavarban voltam. Emiatt roppant mérges voltam magamra, hiszen legalább fél óra kell, mire feloldódom valamennyire és a hangom nem egy olyan egérke cincogására hasonlít, aki épp valami perverz macsek karmai közt vergődik. Leültem, mert Gergő még a szobájában matatott, majd elém állt, fején egy fehér műanyag parókával. Csak néztem rá, de belőle már ömlött is a szó. Hogy egy volt kollégája farsangi partit rendez, és ő valami mesés francia jelmezt álmodott meg magának. A szanaszét heverő rongyok tehát egy jelmez voltak. Lelkesen magyarázta, honnan turkálta a fodros szoknyát és egy csipkefüggönyt, amit majd rávarr. Meg beszerzett egy tűzvörös csipkés legyezőt. Meg egy rakás méregdrága sminkcuccot. Szerintem ez csak felesleges pénzkidobás, pláne ha, mint épp mondta, most rúgták ki. Tehát ezért ilyen felszabadult: legutóbb, mikor találkoztunk, már igencsak tele volt a töke a vállalattal és a hülye kollégákkal. Én mondjuk ennyi fizetésért sokkal szolgalelkűbb tudnék lenni, de lehet, ezt csak a keserűség mondatja velem, amikor látom, hogy hónap végéig megint vajas kiflit fogok enni.

Főzött nekem egy teát, és miközben azt szürcsölgettem, mint egy jól nevelt óvodás, néztem, hogyan küzd a varrótűvel és a csipkefüggönnyel. Hamar fel is adta. Ahogy elnéztem, láttam, mennyire megritkult a haja is. Akkor vajon miért hordja hátrafogva? Hisz a homlokvonala igencsak hátracsúszott már. Megkínált valami egyiptomi cigarettával. Már napok óta nem dohányoztam, így most kissé megszédültem tőle. Ő pedig csak mesélt. Ömlött belőle a szó, ahogy a jelmezzel kapcsolatos terveit emlegette, vagy a főnökeit szidta. Közben én is elejtettem egy-két megjegyzést az elmúlt évekről és jelen problémáimról. Tökéletesen egyetértett és kijelentette, igazságtalanság, hogy egy ilyen intelligens valaki, mint én esélyt sem kap a menő nagyvállalatoknál, miközben a már jól beépült kollégák beprotezsálják a sok hülyét. Igen, azt hiszem Gergőnek ez kétségkívül a javára írható: nagyfokú nárcizmusa ellenére is reálisan ítél meg engem, meglátja a jó tulajdonságaimat. Persze, örültem volna neki, ha nem csak intelligensnek, hanem szépnek is titulál… Pedig gondosan felöltöztem, diszkrét, de igényes sminket tettem fel, és gondoltam, nem árt, ha az új cipőmet veszem fel, hiszen Gergő meglehetősen sznob, és állítólag nagyon igényes. Ezzel a megállapításával vitatkoznék, hiszen aki egy üres üvegekből, szennyes ruhából és hulladékból, koszból álló szeméttelepen élt az előző lakásában, nélkülözve az elemi higiénés szabályokat is, az bajosan nevezhető igényesnek. Élénken emlékszem még, hogy annak idején hogyan teregettem ki az elárasztott fürdőszobája közepén a napok óta a mosógép dobjában rohadó alsógatyáit és zoknijait. Meg hát ez a jelmez. Különösen, hogy a kimustrált műselyem, térdig érő szoknya még függönycsipkével együtt sem túl franciás, pláne nem rokokó. Megkérdeztem, mi lesz a szoknya fölött? A válasz: egy ing. Puff. Erről ennyit. Ha már jelmez, és ennyi pénzt ölt bele, akkor legalább… Mindegy.

Mivel nagyon nem tudott bánni a tűvel, átvettem tőle, amit tényleg hálásan fogadott. Jól is jött a varrás, mert ahogy öltögettem, mint valami varrónő színtelen kísértete, és szendén mosolyogtam, legalább nem kellett felemelnem a tekintetemet. Ő pedig csak mesélt, mesélt. Például a szexuális kalandjairól. Hogy legutóbb egy amerikai fiút szedett fel (Gergő biszex, és valamiért úgy érzi, mindenkivel meg kell osztania a viselt dolgait), aki egyébként be sem jött neki, de az önértékelésének szüksége volt valakire, aki imádja. Részletesen kifejtette azt is, milyen volt a szex a ronda és kövér sráccal.

– Tudod, milyen, amikor elkalandozol szex közben és…

– Igen – feleltem. – Amikor azon gondolkodsz, mit kellene vásárolni a másnapi ebédre…

– Pontosan, pontosan – vigyorgott, és rám kacsintott. Még jó, hogy elharaptam az előbbi mondatomat, pedig annak idején a Gergővel való szex is hasonló érzéseket váltott ki belőlem, csak épp nem a vásárlásra gondoltam, hanem a budai panorámát bámultam esti kivilágításban, a nyitott ablakon át. Hogy közben mi történt, arra máig sem emlékszem. – Mert ugye, annak idején furcsák voltak a játékaink, de azért meg kell hagyni, volt bennük szenvedély.

– Aham – lesütöttem a szemem, és gőzerővel varrtam a csipkét. Éreztem, hogy elvörösödöm, ugyanakkor erős késztetést éreztem, hogy elnevessem magam. Hogy valaki tényleg ennyire vak legyen! Vagy az egója nem engedte, hogy akár csak felmerüljön benne a gyanú: létezik olyasvalaki a világon, aki nem élvezi a vele való szexet? De finom voltam, szelíd és diplomatikus.

Még egy darabig ecsetelte, hogy a srác milyen bunkón viselkedett vele a későbbiekben, és láttam, ez roppantul megterhelte az önértékelését. Nem akartam mondani: ha látnám, hogy valaki kelletlenül szexel velem, én se keresném a továbbiakban a társaságát.

– Mi van Tiborral? – kérdezte végül, kibámulva a szemközti játszótérre. Sóhajtottam egyet, letettem a varrást és rágyújtottam egy újabb egyiptomi importcigire.

– Németországban van kiküldetésben.

– Jól megvagytok mostanság? – érdeklődött tovább. Igen, legutóbb, mikor találkoztunk, épp egy hosszabb mosolyszünetet tartottunk Tiborral. No, mi az, csak nem ő is erre gondol? Akkor próbálta volna megragadni a lehetőséget! De miket is beszélek, hiszen már rég leírtam Gergőt annak a két alkalomnak az alapján, amikor az egyetemi éveink alatt összekerültünk. Milyen furcsa: legalább fél évig úgy rajongtam érte, mint egy bugyuta kamaszlány. Alig mertem megszólítani, és amikor a folyosón megkérdezte tőlem, hol lesz a vizsga, izgalmamban addig szorongattam a táskámat, amíg az szép lassan le nem csúszott a vállamról, és amikor ezt szóvá tette, csak vihogtam idétlenül. Aztán észrevétlenül hozzácsapódtam a társaságukhoz, így előfordultak olyan alkalmak is, amikor csak ketten maradtunk egy-egy kávé mellett.

Én mutattam meg neki, hogyan kell használni a könyvtári katalógust. És amikor ott ültünk egymás mellett, úgy izgultam, hogy izzadt a tenyerem, és reméltem, hogy a szuper izzadásgátló nem adja meg magát e kritikus pillanatokban sem: rettenetes volt érezni, amint végiggördül a hónom alatt egy-egy hűvös csepp, közben pedig igyekszem nem feltűnően bámulni Gergőt, különösen a szemét, azt az olvadt csokoládébarnát. Ő persze lazán viselkedett, ahogy szokott, úgy vettem észre, cseppet sem hozza lázba, hogy ott ülünk egész közel egymáshoz és néha össze-összeér a könyökünk. Mintha elektromos áram száguldott volna át rajtam! Bármelyik pillanatban a karjába omlottam volna, mint egy olcsó Júlia- vagy Romana-hősnő, ehelyett inkább higgadt arccal kattintgattam az egérrel, és magyaráztam a raktári kölcsönzés szabályait. Utána úgy mentem haza, mintha repülnék. Korábban csak fintorogtam, amikor ilyeneket olvastam, de most élőben megtapasztaltam, milyen is ez. Amikor otthon Tibor élcelődött az elsózott tökfőzelék miatt, csak mosolyogtam sejtelmesen, és kinéztem a gangon a muskátlikra. Május volt. Most először éreztem valami elégtételt Tiborral szemben, aki sorra döntögette a csoporttársnőit a műegyetemen, és azt hitte, nem tudok róla.

– Igen, most nagyon jól állnak a dolgok – mosolyogtam. Tűnődve fújta ki a füstöt.

– Hát igen, nagyon érdekes volt, amikor eljátszogattunk egymással – mondta és a szemembe nézett. Te jó ég, mennyire kopaszodik! Ebben a világításban a fejbőre is átsejlett a tincsei alól.  – Lehettem volna őszintébb veled. Ha akkor elmondom az igazat…

Na, ilyenkor mit lehet mondani, hogy ne sértsük meg a másikat? Egy darabig hallgattam, ismét magam elé vettem a szoknyát és a fodrokat, és ahogy öltögettem, lesütöttem a szemem, lágyan mosolyogtam, mint valami bávatag, szűzies lányszobor.

– Ugyan, szép volt az az időszak – leheltem, és közben szinte láttam magam kívülről. Nevetnem kellett, ehelyett csak néztem, ahogy diplomatikus hazugságokra nevelt énem remegő báránykahangon folytatja és közben Gergő hiúságát sem felejti el megcirógatni. – Olyan jó volt álmodozni, rajongani… (Ezt a szöveget bármelyik csöpögős leányregény hősnői megirigyelhetnék!)

– Ne érts félre, akármi is történt köztünk annak idején, én változatlanul fenntartom annak a lehetőségét, hogy egyszer egy pár leszünk – nyomta el a cigarettát. Puff, na, most majdnem kirobbant a röhögés belőlem, helyette inkább megszúrtam az ujjam a tűvel és felszisszentem. Erre hogyan lehet diplomatikusan válaszolni? Nevessek a szemébe, hogy Te meg én? Veled aztán soha többet! Ehelyett azonban csak Szende Bárányka mosolygott szűzi pírral orcáján, a varrásra sütött szemmel. Hiszen ilyenkor nem is kell mondani semmit.

– Mi újság a szüleiddel? – kérdeztem pár, udvariasságból kivárt perc után, végre témát váltva.

A továbbiakban a lehető legsemlegesebb dolgokról beszélgettünk, mígnem indulnom kellett. Az ujjam már amúgy is sajgott a tűtől. Nem értem, stresszhelyzetben miért alakulok át szorgalmas, törődő házitündérré. Elbúcsúztam, kapott tőlem még egy ölelést, aztán jókedvűen ugrottam a liftbe. Hazafelé úton végig arra gondoltam, vajon annak idején mit érezhettem Gergő iránt, mert ahogy elemezgetem az egykori érzéseimet, nem szerelem volt. E megállapításra hatalmas kő gördült le a szívemről. De akkor mi lehetett? Épp rohantam át a zebrán, hogy elérjem a buszt, mikor derült égből rám szakadt a felismerés: valami torz anyai ösztön. Nemhiába azt élveztem a legjobban, amikor a szobájának nevezett disznóólt takarítottam, vagy a gatyáit teregettem éppen… És hál’ Istennek, ennek az egésznek végre vége.

Sosem éreztem még magam olyan könnyűnek, mint amikor egy halom részeg, buliba igyekvő tinédzser között zötykölődve bámultam a hold fényes kiflijét a Duna felett.

Marcus Valerius Martialis: Figyelmeztetés idősebb nőolvasókhoz

Íme, a könyv eddig szólt, tisztelt asszonyom, önnek.

         Ön megkérdi: kinek szólhat a többi? Nekem.

Most jön a tornaterem, fürdő, stadion: meneküljön,

         hogyha pucéran nem bírja a férfiakat.

Rózsák és bor után a szemérmet félreteszi, s hogy

         mit mond, nem tudja Terpszikhoré maga sem:

nem kétértelmű kép jelzi, de nyílt, egyenes szó,

         azt, mit a legjobban kedvel a büszke Venus,

azt, mit a gazda a kiskertjét őrizni felállít,

         és ha szemérmes szűz látja, befogja szemét.

Ismerem önt: már éppen félre akarta a könyvet

         tenni, de most buzgón kezdi lapozni megint.

                                                                                  Havasi Attila fordítása

A dolgok rendje (Patrick de Mela: Fordított)

Nem tengeri szörnyek vagy effélék nehezítették a hazajutást, hanem a tenger a maga kimozdíthatatlan egykedvűségével. Hiszen nemhiába imádkoztak annyit a régiek! De Illighaen magának egyetlen babonás mozdulatot sem engedélyezett. A tenger is élőlény: alszik, mozog, prüszköl, ébred, fél, vágyakozik, talán élvez is, és ha élőlény, akkor megvannak a maga törvényei – csak éppen olyan hatalmas, hogy senki sem ismeri ki. Rendnek rend, csak egészen másféle, hiszen senki sem látta sem meghalni, sem megszületni. Hamarosan arról is letett, hogy a madarak vagy a szél mozgásából próbáljon meg a tenger szokásaira következtetni.

Pedig még csak három napja dobálta őket a víz. Fargein a szakadozott vitorlákkal bajmolódott, ő pedig a négy éves kislányt próbálta szóra bírni – vagy inkább elhallgattatni. Mert még az örökös hullámzásnál, a nyakukba zúduló vízpermetnél is fárasztóbb volt a gyerek örökös dünnyögése: parakataliriszparakatarum parakatalirisz

Úristen, mibe is keveredtem!

Még szerencse, hogy az átkokban sem ő, sem Fargein nem hittek. Az átkok csak azokat teszik tönkre, akik fáradtak életben maradni. A beteg embereket, akik hajlamosak összeszedni más betegségeket. Illighaen megpróbálta értelmes mondókákra vagy legalább a számokra megtanítatni a gyereket, de az, ha embernyelven beszélt, egyre csak azt hajtogatta: fáj a haja, a kötél kidörzsölte a csuklóját és éhes… nagyon éhes! De hát mind a hárman rettentő éhesek voltak. A szigeten mindig akadt valami elrágnivaló zöldség, de a ladikban csak a szájuk szélét vagy a nyelvüket rágcsálhatták.

És egyáltalán mért hurcolnak egy gyereket magukkal?

A harmadik nap egy szigetre sodorta össze őket az áramlat. A sziklák közt, a puszta földön rothadó madártollak közt aludtak. Előtte Fargein néhány szem mogyorót halászott elő a zsebéből, megtörte a sziklákon, és az éhségtől nyüszítő gyerek szájába tömte.

Talán tényleg a saját lánya, gondolta Illighaen.

De másnap nem kellett bogyókat keresgélniük. Ahogy a nap reggel áttört a ködön, megmutatott egy takaros palotácskát. És ahol az emberek palotákat építenek, ott esznek is, bár Illighaen elsősorban nem kenyérre vagy sült húsra vágyakozott, hanem egy értelmes, tiszta tekintetű nőre vagy férfira, aki elárulja, hol vannak, hova sodorta őket a szél, és hány nap múlva érhetnek Normandiába vagy Írországba. De akárcsak Bandemag szigetén, mintha itt sem lettek volna eleven, izgő-mozgó élőlények.

Csak a szél járt a sziklák közt fürgén.

Csend honolt a fogadótermekbe, olyan puha, barátságos csend, mintha a palotát.egy asszony hagyta volna magára  A gyerek, Riolda rávetette magát az asztalon hagyott édességekre, lisztből és mézből gyúrt golyócskákra, és végre hangosan kacagott. Illighaen szemében most először tűnt teljesen mindennapi kislánynak.

Asszonyszag, mindenütt asszonyszag, de sehol egy lélek. Tűz a kandallóban, lesimított takarók az ágyakon, tej és sajt a kamrában. Illighaen rábeszélte Fargeint, hogy csak az előtérben várakozzanak, mert lehet, hogy a ház úrnője csak sétál, kiszaladt, vagy ki tudja, mi dolga van, vagy éppenséggel kedvét leli az ostoba tréfákban. De a sziget úrnője – akárki is volt, és akármiben lelte a kedvét – nem került elő. Mintha elrabolták volna.

De Illighaen azért attól továbbra is óvakodott, hogy belépjen a legbelső szobákba. A tenger túlontúl hatalmas, és ha kiszolgáltatod magad, akkor könnyen megbolondít – ugyan ki nem hallott még olyan hajótöröttekről, akik beléptek egy néptelen sziget palotájába, és a falra aggatott kárpitokon a saját múltbéli tetteiket látták viszont… Mintha egy láthatatlan szem végigkövette volna őket egész életükben.

Haza Normandiába…! Egyszerű asszonyok és egyszerű gyerekek közé! De míg a jó szélre vártak a szigeten, megpróbálta Fargeint kifaggatni: hogy ment a sorsa Írországban, hogy tudott Bandemag király országában életben maradni. De Fargein csak Fargein volt: egy nehézkes, tanulatlan, ostoba, lassú katona. Mindenkije az ír király katonája volt, az apja, a nagyapja, ám egyetlen tetvére sem élte meg, hogy családot alapíthasson. Halix király ugyanis mindig mindenkivel háborúzott. Fargein számára a múlt a nagypapával kezdődött, a túlélés pedig egész egyszerűen a megfelelő ennivalón múlott. Ő sok szamártejet ivott gyerekkorában, ezért viselte el Bandemag szigetén az éhséget és a bolondériákat.

– És ez a kislány? – kérdezte Illighaen.

Fargein elmesélte, hogy a felesége egymaga szült, ott fityegett a térdénél a köldökzsinór, de ő nem találta meg az asszony holtteste mellett a csecsemőt. No de csodák csodájára, egy csecsemő feltűnt Bandemag palotájában… Hát mit gondolhatott volna? Ő, Fargein nem akarta, hogy a lánya valamiféle bolond kísértetként nevelkedjen.

Illighaen épp a bolondériákra akarta terelni a szót, a Bandemag szigetén látott sok-sok furcsaságra, de Fargein ravaszul elhallgatott, és utána is csak kurtán-furcsán válaszolt. Az éhség mindenhol káprázik. Főleg egy olyan szigeten, ahol évek óta nem lakott jól senki. Ugyan mikor értettek meg a jóllakottak a világból valamit?

Míg a jó szélre vártak, Illighaen unalmában mondókákat tanított a kislánynak, és igyekezett rávenni, ne beszéljen halandzsa-nyelven, ha valahol valami szokatlant lát. De minden rossz szokásán nem sikerült változtatnia. Ő is félig nyitott szemmel aludt, ahogy édesapja, és ha a palotáról kérdezték, kurtán-furcsán válaszolt. Ugyan hercegnőnek nevelték, de belőle is csak a szegények konoksága sugárzott.

Aztán a szél végre valahára kegyes lett hozzájuk. Egy hét hánykolódás után találkoztak Vilmos herceg egyik hajójával, és ez az áruval megrakott bárka elröpítette őket Normandiába.

 

– Ez a Normandia már nem ugyanaz. Nem ugyanaz az ország, mint amit itt hagytál – mondta Vilmos herceg.

És ebben talán tényleg van valami, töprengett Illighaen. Normandiából szebb arcokra emlékezett – több békességre, több nyugalomra, több jóindulatra. Hogy meggyilkolják a királynét a tulajdon palotájában? Hogy tele a kikötő lökdösődő, éhes gyerekekkel, akik már nem kellenek a szüleiknek? Hogy fura járvány kezdődik a hegyekben? Őrjöngenek és táncolnak, miközben azt hirdetik magukról, hogy már meghaltak?

Ilyen lenne a halál? Tényleg ilyen lenne? Illighaen nem tudta.

Fenséges, csodálatos, felejthetetlen élvezeteket várt a feleségétől – vagy ha fenséges élvezeteket nem is, de puhán elomló melleket, egy kis sopánkodást, (ugyan, mi történhetett veled, drágám?), egy kis meghittséget, azt igen. De vele semmi sem történt, csak a feleségével. A körtefák, a cselédek ez a ház. Minden befolyik, leszakad, megrohad. Semmi sem az igazi. És közben te csak a tengeren lófrálsz… Illighaen megkérte az asszonyt, hogy adjon Fargein kislányára tiszta ruhát, nyírja le a haját, és egyáltalán… De az asszony csak morgott: végülis találhatott volna bárhol egy ilyen koszos, egy ilyen ilyen-olyan kislányt, ezért kár volt elutazni….

Mióta élünk így, töprengett Illighaen.

Miért ilyen dühös mindenki?

Ez az új asszony, Vilmos felesége bezzeg puha és gyönyörű. Illighaen szégyellte, hogy merevedése van, míg ezt a pompás ruhákba öltözött, még túlságosan félénk hercegnét nézegeti.

– Megbomlott a jó és rossz dolgok rendje – felelte Vilmosnak. – Ennek az okát kéne kikutatni.

Vilmos kísérete, csupa alabárdot szorongató, éretlen suhanc – felröhögött.

– Míg fel-alá ténferegtél a tengeren, volt időd gondolkodni.

Illighaen bólintott: – Igen, volt időm. De néha nem halad úgy az idő, ahogy várnánk. Néha foszladozik, megmakacsolja magát. Talán az idő betegségeivel függ össze, hogy már a normannok is koldulni küldik a gyerekeiket, hogy hol rossz, hol jó a termés, hogy ismeretlen betegségek sújtanak minket.

Vilmos elgondolkodott: – De mi is az idő, barátocskám?

– A dolgok rendje – felelt Illighaen. – A dolgok megfelelő rendje. Hogy ami elmúlt, az elmúlt. Hogy előbb születünk meg, és utána halunk meg. Hogy mindannyian egyformán tudatlanok vagyunk a bekövetkező eseményeket illetően.

– És ki az, aki az időért felel? – nevettek a katonák. – Ki tartja a kezében? Kik a katonái? Hol a székhelye?

Illighaen nem akart komor, öreg tudósnak látszani, ezért velük nevetett.

– Újra kell az időt alapítani.  Vissza kell foglalni azokat a helyeket, ahol az idő felfeslik.

– A múlt meg a jelen az én életemben is összekeveredett – mutatott Vilmos az új feleségére. – Ő az én jövőm, de nézd csak meg, mennyire hasonlít Marcendára, az első feleségemre…

Illigaen boldogan replikázott: – Képzelj el egy olyan világot, uram, hogy már azt sem tudod, a halott feleségeddel beszélsz vagy az élővel. Ahol a halottaknak nincs hová menniük. És akik még meg sem születtek, eljönnek közénk, hogy próbára tegyenek minket…

– A tündérek! – nyögött fel az egyik alabárdos fiú.

Mély, rémült csend lett. Hisz minden fiú a tündérekről álmodott, hogy egyszer majd odavész, nem tud a hívásuknak ellenállni. Illighaen végignézett a sok pattanásos kamaszon, és elnevette magát.

– Egy-két kamatyolás még nem a világ. Hanem amikor nem tudunk az élők és a holtak közt különbséget tenni.

Vilmos türelmetlenül legyintett. Talán nem akart a friss felesége mellett túl okoskodónak látszani.

Talán történt még más is? És még mit csináltál azon a szigeten, Illighaen?

De arra azért ígéretet tett, hogy egyszer végighallgatja Fargeint, aki arról a „borzasztó szigetről” szökött meg. És igen, hajlandó is egy kis időre a kíséretébe fogadni. Bár ez az ír nem tűnik túlontúl tagbaszakadtnak.

Hogy a kislány…? Hogy is hívják? Riolda? De mit csináljanak egy nyüszítő négyévessel a palotában?

Ez a kislány jobban zavarta Vilmost, mint az idő összeomlása.

Vele már összeomlott az idő ifjúkorában. Becsvágyó, egészséges férfi volt, de nem született gyereke.

Hildi, az új feleség akasztotta meg a csendet. Persze, vigyázni fog a kislányra. Hogy hívnak, kicsim? Vagy ő sem tud normannul? Túl sokan vagyunk felnőttek, ugye? Kézen fogta a gyereket, és a toronyszoba felé indult, ahol Vilmos nagynénjei, az aszott, szomorú vénkisasszonyok élnek.

Vilmos unottan asztalt bontott. És ha ő asztalt bontott, akkor mindenki követte.

Fargein nem mert a gyereke után menni. És a gyerek sem mert sírni vagy ellenkezni. Hiszen félig-meddig foglyok voltak itt, gyanús, szokatlan idegenek. Egy morcos ír katona, egy gyanús, ír szökevény, akit itt Normandiában legfeljebb a tyúkketrecek őrzésével bíznak meg.

 

Fargein amúgy csalódást okozott az udvarban. Először csalódást, aztán meglepetést.

Neki kellett volna a titokzatos szigetről, Bandemag országáról a legféltettebb titkokat elárulnia, de konok volt, rosszkedvű, mogorva, zárkózott.

Igen, néha egy hét évekig is eltart Bandemag országában. És néha hónapokig le sem hunyják az emberek a szemüket. Na de mit lehet várni olyanoktól, akik örökké éheznek? Igen, meztelen törpék is élnek velük, a szorgok. De hát mért is ne? Ami azt illeti, ő még egy szúnyogot sem látott azon a szigeten. Azon a szigeten az állatok nem bírják ki, csak egy-két sovány birka vagy juh, amiket szigetlakók azelőtt felfalnak, mielőtt megerősödnének. A birkákon kívül más állatok ott nem élnek. Hát csoda, hogy összezavarodik az emberek elméje?

Fargein úgy beszélt, mintha az idő a testek kipárolgásából keletkezne.

Vagy mintha Bandemag király megeskette volna, hogy senkinek sem árulja el a titkaikat. Talán ez volt az ára, hogy ők kiszabaduljanak?

Vagy hogy ő kiszabaduljon a lányával?

Illighaen megköszörülte a torkát.

– És nem emlékszel, hogy ott találkoztál olyan emberekkel, akik meghaltak? Vagy olyan napokkal, amik régesrég elmúltak?

Fargein türelmetlenül dobbantott. Lepergett róla az alázatosság, az sem zavarta, hogy a herceg színe előtt az udvar krónikásának vág vissza.

De azért csendesen tette hozzá:

– Ugyan! Az egész mért érdekelt volna? Csak a halottak foglalkoznak a halottakkal.

 

                                                                                                          Csóka Kata fordítása

 

Régebbiek:

Patrick de Mela: Fordított (részlet)

Patrick de Mela: Fordított II. (Hiábavaló jelek)

A királyné kertje (Patrick de Mela: Fordított III.)

Mi is az igazság? (Patrick de Mela: Fordított)

Ugye, nem felejtesz el? – Patrick de Mela: Fordított

Rendetlen eső (Patrick de Mela: Fordított)

Anyád, igen (Patrick de Mela: Fordított)

http://ujnautilus.info/patrck-de-mela-viii-majd-megjutalmaz-a-kepzelet/

Szabad vagyok, és mégis meghalok (Patrick de Mela: Fordított – részlet)

Hazák, garabonciások, tárgyak – könyvheti szemle

 „Megmerítkezés a másik idegenségében”

Győrffy Ákos: Haza, Budapest, Magvető, 2012.

 

Győrffy Ákos haza-kereső, haza-találó esszé-prózái kockázatos komolysággal végigírt szövegek, az esszék problémaérzékenysége és a szövegalkotás eszköztára szoros kapcsolatban áll a korábbi verseskötetek (Nem mozdul, Havazás Amiens-ben) közegével, probléma-központúságával. A Haza  következetes bátorsága és telített személytelensége Mészöly Miklós ’60-as évekbeli esszéivel rokon, meditatív elmélyültsége és a természeti jelenségek képnyelvi megjelenítése pedig – a kötet fülszövegét is jegyző – Földényi F. László esszéinek énkereső (ön, én, Másik) alaposságához hasonlítható. A Győrffy-esszék karakteres megközelítési módja, kitettsége az emberi és a természeti jelenségek egyszerre radikálisan mellérendelt és könyörtelenül hierarchikus viszonylatainak működésére tekint a lehető legadekvátabb nézőpontokból. „Mintha lenne valaki bennem, aki sokkal jobban tudja, hogy mi a jó nekem. (…) Mint a látóhatár peremén futó őzek, amikor magukra vonják a tekintetet. Alig látszanak, minden másnál kisebbek, mégis ők adnak értelmet a képnek, ők a középpont, amelyhez minden csak asszisztál.”

 

Borbáth Péter

 

Közéleti versek – versek a közéletben

Édes hazám. Kortárs közéleti versek, Bárány Tibor összeáll., Budapest, Magvető, 2012.

 

Kortárs közéleti versek, így az alcíme az Édes hazám antológiának. Versek, amelyek közéleti problémákról szólnak, miközben a vers problémája vált az elmúlt időszakban közéleti kérdéssé. Politikai költészet-vita az ÉS hasábjain, közéleti versíró pályázat a Literán, s egyre szaporodó mennyiségű közéleti költészet.

Az antológia az utószó szerint is arra vállalkozik, hogy a rendszerváltás utáni politikai, közéleti versek párbeszédét mutassa be. A kötet nagy merítésből dolgozik, talán túl sokat is vállal, több mint háromszáz oldalnyi verset fog egybe, igen széles szerzői gárdát szólaltatva meg. A kötet azonban inkább a közéletről való gondolkodást, mint magát a költészetet állítja előtérbe, a válogatásnál nem csupán az esztétikai értékek játszottak szerepet.

Megváltozott a szerepe a politikai versnek a rendszerváltás után, hiszen nem zsarnokság, hanem szabadság van. De vajon tényleg megváltozott-e? A közéleti költészet nyelvkeresése, ellentétes és untig ismételt narratívái az elmúlt esztendőknek, politikára, kisebbségi kérdésekre, a demokráciára való reflexiók gyűjteménye az antológia. Noha esztétikai szempontból egyenlőtlen, azonban társadalmi, irodalomtörténeti perspektívából mindenképpen figyelemre számottartó összeállítás.

 

Gorove Eszter

 

Közel maradni

Gerőcs Péter, Tárgyak, h.n., Scolar, 2012.

 

A 2010-es Zombor és a világ után két évvel, második novelláskötetében Gerőcs Pétertől tárgyakat kapunk, és átadásukban nyoma sincs a Zombor kisebb-nagyobb sikerületlenségeinek, az alaphang itt egészen más, a kötet szerkesztésében is következetesen végiggondolt. Mások által egykor leírt, de elveszettnek hitt, vagy elfelejtett szövegekről és szövegdarabkákról van szó, illetve saját szövegekről, legyenek azok az előzőek hányattatására adott reflexiók, vagy egy szűk terű világra nyitó elbeszélések. A „talált” és a „saját” kategóriái természetesen elmosódnak, az imitációs játékokkal ügyesen játszó kötet, a fiktív Bórhes Katinka- (Lónyay Erzsébet), Mészöly- és Márton László-szövegek „közreadása” köré teker narratívákat. Az utóbbi két imitáció a pontos és tiszta nyelvvel, az okos humorral a Tárgyak talán legerősebb szövegei. A Mészöly-szöveg összpontosító figyelme, amely a fényképek apró részleteiből kívánja „megalkotni a homályos múltat”, jellemző a „saját tárgyakra” is, a kötet erős prózapoétikai karaktere a közelség – a felmerülő tárgyakhoz, a lehetséges élettörténet-variációkhoz, a beépülő gondolati-, néhol a szöveg épülésére reflektáló passzusokhoz, illetve a szavak, szintagmák és mondatok sűrű anyagához. Mögöttük vagy alattuk pedig megrázó, időnként brutális történetek zajlanak, kegyetlen és szikár valóságok rejtőznek, ugyanakkor lépten-nyomon felbukkan Gerőcs kesernyés humora is. Rejtélyes és bizonytalan térben mozognak a karakterek, hol egy fiú eltűnése után folyik nyomozás, hol Hrabal jelenik meg egy kafkai világban, hol egy emlékezet nélküli leszázalékolt matematika professzor ejti fogságba ápolóját. Közel maradunk tehát mindvégig, közel a tárgyakhoz, amelyeket gazdagon ad nekünk a kötet.

 

Csuka Botond

 

Gördülő kövek

Toót-Holló Tamás: Üsse kő. A garabonciás könyve, Budapest, Napkút Kiadó, 2012.

 

Az Üsse kő könyvmutatvány. Többféle szempontból. Kinyitni csak csipesszel, kesztyűben – lévén kötészeti remek – és olvasni is legalább ugyanilyen finoman szabad. A népnyelvi sztereotípiákból kibomló szöveg gördül előre, ha az olvasó hajlandó nekifeszülni, ám ez nem egyszerű feladat. Regénynek mondhatnánk Toót-Holló Tamás művét, de leginkább úgy olvashatnánk, mint ritmusos prózába tört varázsigéket, vagy mint lírai elbeszélést, mely varázsigeként hat. Nem véletlen a weöresi prológ sem. Egy ősvilági, természetközeli garabonciás, idő felett álló, illetve benne mint mesebeli térben vándorló mágus, elátkozott mítoszi alak, mesék és legendák hőse szólal meg. Beszéde állandó ellenőrzést kíván – ezért a két könyvjelző, a piros és fekete, meg a fent és a lent, szegről és végről, hébe és korba, vagy a hivatkozások. Sosem tudjuk, pontosan merre járunk, mert a mesebeli tér és a könyv tere állandó jelleggel hat minden irányba, és mindig az ellentétek feszültségében, vagy inkább – ha már Weöres és Lao-Ce is szóba jön – egységében. Csináltunk már ilyet, hogy ide-oda lapoztunk: könyvjelzők, magyarázatok, (szöveg)testek, képek, de ez most se nem halál, se nem püspöklila, ez most rock ’n’ roll, a varázsló titkos gyűjteménye, az első beszéd, mely elhangzott. Könyv mindenkinek és senkinek.

 

Makai Máté

 

Mitracsek úr, az idegenvezető

Lengyel János: Mitracsek úr elfuserált életének hiteles története. Ungvár–Budapest, Intermix Kiadó, 2012.

 

Lengyel János novelláskötete a Könyvhét alkalmából egy érdekes utazásra invitál minket. Nem csak emberi sorsokon, élethelyzeteken át vezet az út, de bepillantást enged – a szerzőén túl – a kárpátaljai gondolatvilágba is. A családok történetét körüllengő misztikumot hamar felváltja a háborúk borzalma, mely végül feloldódik a filozófiában, s végül a humorban. Mindezt hol burkolt, hol nyílt formában átitatja a határon túli probléma: a nemzetek kényszerű együttélése és a szomorú történelem, mely bennünk él, és nem hagy nyugodni. Az önreflexió lépten-nyomon tetten érhető a művekben, de az író hangja témánként és néha még történetenként is változik: ahol kell hangulatot teremt, ahol kell naturalista vagy éppen modern – mindezt igen jó ízléssel, technikával.

Olvasóként gondjaim csupán az író aktuálpolitikai, vagy éppen a mának címzett kiszólásaival akadtak. Úgy érzem, nem feltétlenül tesznek hozzá a műhöz az olyan témák, mint az USA nagyhatalmi helyzetének, vagy a mai fiatalok kulturális érintettségének bírálása – de hogy ez ténylegesen kit, és mennyire zavar, majd mindenki eldönti maga.

Annak, aki pedig Mitracsek úr elfuserált életét keresi a könyvben, csak annyit mondhatok, ha belát a sorok mögé, hamar rá fog jönni: igen, ezt tartja a kezében.

 

Haller Zoltán

 

Egy kiiktatott irodalomtörténet

Sándor István: Író és társadalom, Fejezet a magyar felvilágosodás irodalomtörténetéből. 1. Főúr és nemes, Budapest, Ráció, 2012.

 

Manapság, amikor az irodalomtörténetek korát éljük, különösen izgalmas lehet egy elfeledett irodalomtörténeti munka újrakiadása. Sándor István könyve 1945-ben jelent meg, azonban a kötetet nem terjesztették, könyvtárakba is alig került, köszönhetően a szegedi Tanárképző Főiskola irodalomtörténésze ellen indult koncepciós eljárásnak, ahol is többek között a fasiszta szimpátia vádját próbálták rábizonyítani a professzorra – sikertelenül. Így viszont az irodalomtörténészi pálya megszakadt, a munka pedig irodalomtörténeti zárvány maradt. A könyv intenciója szerint a magyar felvilágosodás társadalomképéről kívánt egy másfajta, de nem előzmény nélküli álláspontra jutni, s hogy ezt a ma már nem feltétlenül releváns módszereken keresztül teszi, nem kisebbíti a kérdésfelvetés jelentőségét.

Sándor István elfeledett előfutár. Könyv annak, aki – hogy a részletes, áttekintő jellegű utószó szerzőjét, Szilágyi Mártont idézzem – az „irodalom társadalmi használatának dimenziói iránt érdeklődik.”

 

Dobás Kata

A védett királyság (befejezés)

Két hónap telt el azóta. Naonar továbbra is a varázslattal bajlódik napi nyolc órában. Többet képtelen foglalkozni vele, mivel a Mágusok Társulatának hivatalos ügyeit is neki kell intéznie, ami az ideje nagy részét felemészti. A mi rendünk továbbra is a bérgyilkosok céhének nyomait kutatja, sajnálatos módon kevés sikerrel. Gyakran találkozom Saerith-szel. A céh egy vezéregyénisége talán rájuk bukkanhat. A tőle hallott régi rejtekhelyeket felkutattuk, de nyomuk sem maradt, kivéve pár csapdát, amit a kíváncsiskodóknak hagytak hátra. Számíthattunk volna rá, de az első alkalommal legalább három lovag esett áldozatul egy tűzgolyó csapdának. Végül egy újabb hónap elteltével Naonar felkeresett, hogy állítsak össze egy ötfős csapatot, ugyanis egy héten belül útra kelhetünk. Már csak a végső simítások vannak hátra a varázslattal.

És így is történt, egy héten belül felkerekedtünk. Maga az út nem tartott sokáig, pár órán belül meg is érkeztünk. Ekkor Naonarra szegeződött az összes szempár, hiszen mindenki nagyon kíváncsi volt már arra a híres varázslatra. A főmágus legalább egy percig kántált, ezalatt az ég teljesen elsötétedett, rémisztő robaj futott végig az egész tájon. Ahogy folytatta a varázslatot, a sötét felhők egyre inkább egy bizonyos pont fölött sűrűsödtek össze, majd egy hatalmas fekete villámcsapás rázta meg a földet. Fekete… s mégis… vakító. Ahová becsapódott, ott az addigi kősziklák helyett csupán a talaj füstölgött. Ha pedig mindez nem lett volna elég; alig húsz méterre tőlünk egy háromemeletes torony körvonala kezdett kirajzolódni. Tiszteletem rögtön megháromszorozódott Naonar iránt, és nem tudtam megállni, hogy rámosolyogjak. Ami fogadott, arra nem számítottam. A főmágus a földön térdepelt, és zihálva kapkodta a levegőt.

– Ez a varázslat… ennyire kimerítő? – érdeklődtem.

– El sem tudnád képzelni. Már a varázslat szavainak kimondásakor éreztem, hogy közvetlenül az életenergiámból táplálkozik. Az elmúlt három hónapban nem egyszer estem össze sikertelenül, csupán Saerith tanácsai segítettek a varázslat használatában.

– Tehát most már megbízol benne?

– Igen. Számos alkalma lett volna, hogy megöljön. Ehelyett frissítő varázslatokkal üdített fel, ha közel jártam az eszméletvesztéshez. Most viszont szeretnék egy pár percet pihenni. Vissza kell szereznem az erőmet, ha egy éjmágussal akarunk szembenézni.

– Természetesen, szólj, ha indulhatunk.

– Rendben. Viszont nekem is lenne egy kérdésem. Miféle kard az ott az oldaladon? Nem tűnik a lovagok általános viseletének. És mikor utoljára találkoztunk, nem ezt viselted. Kifosztottál egy sárkánybarlangot az utolsó héten? – mosolyodott el.

– Persze, hiszen mindenki tudja, hogy egyetlen lovag bőven elég egy sárkány ellen – viszonoztam a mosolyát. Az igazat megvallva, a kardot Saerith-től kaptam. Annyit mondott, hogy ha harcra kerülne a sor Duatos-szal, akkor feltétlenül ezt használjam. Az éjmágus védelmével szemben semmit sem érek a hagyományos lovagi karddal.

Látszott, hogy Naonar elbizonytalanodott.

– Megnézhetném egy kicsit?

– Természetesen, de vigyázz vele, megígértem, hogy visszaviszem – ezzel átnyújtottam neki a halványkékben izzó szablyát.

– Még én is, aki életemben nem használtam kardot, érzem, hogy tökéletes az egyensúlya. Ezen felül hatalmas mágikus erő járja át, de… nem tudom megállapítani, hogy pontosan miféle. Ez pedig komolyan aggaszt.

– Nekem azt mondta, hogy a pengét Kaze kouen tsurugi-nak hívják – feleltem. Úgy tűnt, hogy Naonar szeme menten kiesik a helyéről.

Kaze kouen tsurugi? A legendás kard, amely szél- és lángvarázslatok kombinációjából született? Milyen kapcsolatrendszere van a bérgyilkosok céhének, ha egy ilyen legendás fegyvert ő csak úgy kölcsön tud adni?

– Látod, azt én is szeretném tudni. Viszont ha csak ezzel a karddal tudjuk legyőzni, akkor talán jobban járnánk, ha nálad maradna a penge.

– Szó sem lehet róla. Az én specialitásom a varázsküzdelem. Bízzunk benne, hogy egyszerre két fronton nem tud harcolni Duaton, és sikerül elkapnod, ha lefoglalom.

– Rendben, de azt a sötét villámot ne használd, látszik, hogy mennyi energiát kiszív belőled.

– Csupán végszükség esetén fogom használni, ne aggódj!

– Rendben van, induljunk hát!

 

Meglepetésünkre a toronyban senkit sem találtunk, csupán három ajtót. Mivel hatan voltunk, így csapatunkat felosztottuk három két fős csoportra. Én Naonarral tartottam, s az első ajtón mentünk be. Érdekes módon, a földszinten semmit sem találtunk, még Naonar rejtélyfelfedezés varázslatával sem. Az első emeleten azonban belefutottunk a második ajtón belépő csoportba. Pontosabban Jaer és Paeron holttestébe. Hogy mi is történhetett velük, arra egyikünk sem tudott rájönni. Fizikai sérülés nem látszódott rajtuk, mágikus sem, így arra a következtetésre jutottunk, hogy megfulladtak. De mégis hogyan? Nem vesztegethettünk időt ezzel a rejtéllyel, hiszen elképzelhető, hogy Duatos már réges régen felfedezte, hogy beléptünk (egy nagy erejű villámcsapást könnyű észrevenni) és felszerelkezett támadó- és védővarázslatokkal.

A második emeleten már nagyobb szerencsénk volt, megtaláltuk Duatos naplóját, melyet Naonar mágikus köntösének egyik végtelen zsebébe rakott el, ezen kívül pedig még pár varázslat kelléklistáját is. Így hát felmentünk a végső, harmadik emeletre. Ami ott a szemünk elé tárult, arra egyikünk sem volt felkészülve. Egyetlen hatalmas terem tárult a szemünk elé. A plafon az éjszakai égre hajazott, varázslat által még a telihold kicsinyített mása is megtalálható volt rajta. Más körülmények között szívesen töltöttem volna el több időt is itt. Most azonban egy fekete csuhába öltözött mágus nézett velünk farkasszemet. Saerith-szel ellentétben nem volt az a mosolygós fajta. Egyetlen varázsbotot viselt fegyverként, de azt még én is érzékeltem, hogy hatalmas erő árad belőle. Naonarral összenéztünk, majd lassan bólintottunk. Mégis, Duatos szólalt meg először.

– Hogy találtatok ide? Ha jól tippelem, Saerith szája járt el.

– Valóban ő segített, igen – válaszolt neki Naonar.

– Na majd elbeszélgetek én azzal az árulóval. Bár azt hiszem, nem meglepő, mindig is el akarta venni a hatalmamat.

– Nem a hatalmad kell neki. Meg akar állítani, mivel elment az eszed, és nem hallgatsz a józan észre.

– Értem, tehát megjavult a kis áruló. Ha nem is a céhünkben, de akkor is elkapom, amint végeztem veletek. Két pajtásotokkal már találkoztam, az ő füstölgő hullájukat a tornyon kívül megtalálnátok, ha kijutnátok innen élve. De ha szeretnétek, akkor a ti hullátokat is odadobom melléjük. Már ha persze marad belőletek valami.

 

Ahogy oldalra tekintettem, miközben beszélt, láttam, hogy Naonar alig észrevehetően egy varázslatot kántál, de mikor befejezte, nem történt semmi. Ugyanezt a varázslatot még egyszer elsuttogta, ekkor már észrevettem a hatását, és fel is ismertem. Sebességnövelés. Az elsőt magára, a másodikat rám mondta. A másodiknak a hatását már Duatos is észrevette. Mikor befejezte a beszédét, egyszerűen megcsóválta a fejét, majd belekezdett egy varázslatba. A varázslat szavait, úgy látszik, felismerte Naonar, mivel rögtön belekezdett egy ellenvarázslatba. Az éjmágus egy erőteljes tűzgolyót küldött felénk, a főmágus erre egy hasonló erősségű vízpajzsot helyezett elénk. Mondani sem kell, hogy a tűz nem tudta átütni, viszont a víz elpárolgott. Naonar tett egy pár lépést oldalra, nekem pedig alig észrevehetően intett, hogy induljak a másik irányba.

A mágusok őrületes párharcba kezdtek. Csak úgy repkedtek a támadó- és védővarázslatok, a tűz, a víz, a villám. Én pedig mozdulni sem mertem, ha akár csak egyetlen varázslat is eltalál, akkor elbúcsúzhatok valamelyik végtagomtól, de lehet, hogy akár az életemtől is. Duatoson egyáltalán nem látszódott, hogy fáradna, Naonar viszont úgy tűnt, hogy a saját határait feszegeti minden egyes varázslattal. Ekkor követte el az első, de végzetes hibáját. Mivel látta, hogy ezt a csatát nem nyerheti meg, így felhasználta a Da rai an su-t. El lehet képzelni, hogy milyen hatása volt Duatoson. Az éjmágus a Da rai an su mestere, míg Naonar, még ha erőteljes is, csak az alapszintet sajátította el. Egy mester pedig nagy valószínűséggel ismeri a technika ellenszerét. Nem volt ez másképp Duatos esetében sem. Ez pedig a Raitsu de ni su, más néven holdvillám pajzs. Nem véletlenül ebben a teremben várt ránk, a mennyezeten található varázshold felerősítette a holdvillám pajzs varázslatát, így a Da rai an su még csak meg se karcolta. A kardommal ellentétben.

Magamat is megleptem azzal, hogy mögé tudtam lopakodni, és sikerült átszúrni a védelmét a Kaze kouen tsurugi-val. Akármennyire is legendás kardnak mondta Naonar, akkor is meglepett, hogy a halvány bordó derengést átütötte a kard világoskék villanása. Az a megdöbbent arckifejezés egész életemben kísérteni fog. Érdekesnek találtam, hogy haragot egyáltalán nem láttam a szemében, csupán döbbenetet. A kard úgy látszik, hogy a mágusok erejét szívja el, majd átadja a viselőjének. Rögtön éreztem, hogy erő buzog fel a testemben. Mivel Duatos megmozdulni sem tudott, így elmosolyodott.

– Mi a neved, lovag?

– Aethor, mágus.

– Aethor… a lovagrend vezére, értem. Jól választott Saerith. Miféle fegyver ez, ami így el tudja szívni az egyik legnagyobb mágus erejét?

– Gondolom, az egyik legnagyobb mágus hallott már a Kaze

– …kouen tsurugiról? Igen, hallottam. De hogy Saerith hol talált rá, azt még elképzelni sem tudom. Az erejéről mindenesetre nem túloz a legenda.

Elfúló hangon ennyit még megjegyzett a haldokló mágus:

– A legszebb az egészben az, kedves Aethor, hogy nem is tudod, mit szabadítottál a királyságra a halálommal…

 

És mennyire igaza volt! Most itt ülök, írom a naplómat, és azon töprengek, hogy hogyan lehetne az átok alól felszabadítani Mystaria királyságát. Talán emlékeztek még, történetem elején említettem, hogy a három királyság közül csupán Mystaria volt védett a járványok és betegségek ellen. Arra is emlékezhettek, hogy ezt én a királyunk főmágusának, Naonarnak tulajdonítottam, azt gondolván, hogy az ő ereje tartja vissza a rosszat valamilyen módon. Ennél távolabb nem is járhattam volna a valóságtól. Az igazság az, hogy Duatos, az éj mágusa tartotta távol, csupán azzal, hogy élt. Mondanom sem kell, hogy a halálával ez a bűbáj megszűnt. Bár a tornyát alaposan átkutattuk, mégsem leltünk rá a varázslathoz szükséges összetevőkre, sem olyan a tekercsre, melyben akárcsak egy szóval is említette volna a kórmegfékezés varázslatát. Saerith-szel is átbeszéltük, mivel mégiscsak Duatos mestere volt, de ő sem volt képes segíteni nekünk.

Naonar, Saerith, a mágusok- és a gyógyítók gyülekezete egyaránt szorgosan kutatnak a megoldás után, de egyelőre nem tűnik úgy, hogy siker koronázná a kísérleteiket. Ha nem sikerül megoldást találniuk, akkor attól tartok, hogy ellenségeink felbátorodnak, hiszen ők úgy tartják, hogy Kaor, a védelmezés Istene vette kegyeibe kicsiny királyságunkat. Arra a kérdésre, hogy mi lesz Mystaria sorsa, úgy vélem, hogy csupán az elkövetkezendő generáció írnokai, vagy egy hosszú éltű elf beszámolója adhat választ.

Pár kilométerrel arrébb, egy sziklaperem szélén ücsörögve, Kaze kouen tsurugi-val az oldalán Saerith elmosolyodott.

– Ezek az ostobák… el sem hiszem, hogy tényleg megölték Duatost! Annak a szerencsétlennek a halálával a környező királyságok végre minket is bevonnak a háborúba és eljöhet céhünk aranykora. Méghogy Duatos lenne a céh vezére! – nevetett jókedvűen a hold elf mágus.

 VÉGE

 

Irodalmi és Társadalmi Portál

make up wisuda jogja make up artist jogja make up artist yogyakarta mua jogja murah mua wisuda jogja make up pengantin jogja mutiara make up jogja make up wisuda jogja murah make up jogja putri rekomendasi make up wisuda jogja make up pengantin jogja putri sekolah make up jogja make up class di jogja make up murah jogja mua di jogja mua jogja bagus make up paes ageng jogja salon make up wisuda jogja salon wisuda jogja make up wisuda wardah jogja salon make up jogja mua jogja terbaik make up wisuda jogja bagus make up wisuda berjilbab di jogja
ujnautilus.info