A hanglemezbolt a belvárosi háztömb belső udvarában működött, nem messze a Hazafias Népfront és a KISZ irodájától. Aki az utcán elment, nem is nagyon tudhatott róla, hiszen egyetlen felirat sem reklámozta. Mindössze az udvarban, a bejárati ajtó felett hirdette az egyszerű felirat Rütyi hangváriumát.

Mint ahogy a jó bornak sem kell a cégér, úgy Rütyinek sem volt szüksége komolyabb hírverésre. A város zenerajongó ifjúsága nagyon jól tudta, hogy egyedül ott lehet nyugati lemezeket kapni. Aki nem érte be az állami boltok szegényes kínálatával, az úgy látogatta a hangváriumot, mint valami szentélyt.

Rütyihez betérni maga volt a zsigerig hatoló izgalom. Vajon milyen kincseket találsz? A polcokon élükre állítva sorakoztak a bakelitlemezek. Ahhoz, hogy közelebbről megvizsgáld őket, ki kellett őket venni a sorból. Sosem tudhattad, miféle kincs akad a kezedbe. Esetleg egy évek óta vágyott ritkaság, egy titokban is alig remélt gyöngyszem?

Rütyi, a birodalom ura, a szentély főpapja vállig érő zsíros hajával, mellig lógó szakállával, kopott farmerszerkóban trónolt a másfél mázsás súlyát alázattal tartó vaskos széken. Első ránézésre is igazi fenegyereknek látszott, akiről nem volt nehéz elképzelni, hogy az utca túlfelén parkolta le a Harley-Davidsont, és egyenest a 66-os úttól robogott idáig, mint a Pokol Angyalainak helyi képviselője. Fizimiskája valahogyan hitelessé tette az eldugott boltot. Aki csak belépett, aligha távozott csalódottan. Mindenki megtalálta a neki való albumot, ha nem is azonnal, de 15-20 percen belül biztosan.

Ifjúságod hajnalán, első megtakarított pénzeddel a zsebedben dobogó szívvel lépted át a szentély küszöbét – életedben először. Az iskolában sugdostak ezt-azt a Rütyiről. Elsősorban persze azt, hogy eszméletlen jó lemezei vannak. Másodsorban meg, hogy már többször is meggyűlt a baja a rendőrséggel. Utóbbin olyan nagyon nem csodálkoztál, mert jól emlékeztél a nem túl régi történetre. Hogy Erlitz Petit azért írta fel a rendőr az utcán, mert hosszú volt a haja.

Fél óra múlva boldogan tartottál hazafelé, hónod alá szorítva életed első Fleetwood Mac albumát, hogy ezzel egy sírig tartó szerelem vegye kezdetét közted és a bakelitlemezek között.

Rütyi a legtöbb lemezt száz forintért adta. Első fizetésed kettőezer forint volt. Minden hónap elseje után Rütyihez vezetett az utad, hogy vásárolj, ha nem is több, de legalább egyetlen lemezt.

Aztán a diadalmas hazaút! Végig az utcákon. Szó sem lehetett arról, hogy a lemezt táskába pakold. Hónod alatt vitted, úgy, hogy mindenki jól lássa. Hadd pukkadjanak!

Aztán a megérkezés! A lemezjátszó bekapcsolása. Izgatottan vársz. A tű landol a bakeliten, sejtelmes sustorgás…és azután a Paradicsom maga! A zene áthatol mindenen, téren és időn, agyon és izmon, ereken, csontokon, a mán és a holnapon.

Vajon miként lehetett az, hogy soha nem csalódtál? Hogy minden egyes megvásárolt lemez tettszett? Még azok is, amelyeket látatlanban vettél, csak mert jól nézett ki a borítójuk, vagy hallottál már az előadóról, bár még nem hallottál tőle semmit.

Nyolcvanas évek. Pofaszakáll és tyúkfarmer. Trabant és IFA. Hol tart a sorszám? Moncsicsi és tamagocsi, sorban állás a telefonfülkék előtt.

De a világ közepe egy Videoton lemezjátszó, a legfelemelőbb pillanat pedig, mikor bekapcsolod, és megszólal Sir Roderick Stewart érdes hangja. Ennél felemelőbb pillanat valóban csak egyetlenegy létezik. Mikor Szentes Lázár gólt vág az ellenfél kapujába!

Mike Oldfield lemezeit hallgatva ellenállhatatlan vágyat érzel, hogy azonnal indulj Franciaországba. Utadon csőharangok kongása-bongása kísér. Életed hátralevő részében bárhol tévedsz mesterséges fénytől mentes környezetbe, tiszta éjszakán, ha meglátod a holdfény árnyékát, azonnal megszólal füledben Maggie Riley hangja. És ha a hold lemegy, táncolsz majd a sötétben a Boss szóvégeket elharapó nyers énekére, mely olyan, mint a Közép-Nyugat szívdobbanása dicsőséges napok után valahol Darlington Country vidékén, egy baseball stadion közelében, miközben a melletted elhúzó kamionról a préri pora szitál rád. A városszéli motelekben hamburgeredre várva mintha a szomszéd asztalnál Mark Knopfler ülne, miközben gitárszólóvá alakul a poézis  /vagy poézissé a gitárszóló?/

Az Eagles dalait hallgatva mindig úgy érzed, hogy nyár van. Szörfözők, vízisíelők, delfinek, a nyugati part. Narancsligetek Mission Viejo környékén, egy durván összerótt karámban rodeóbikákat dresszíroznak éppen, és valahol a tarkód mögött világosan érzed még egy dal jelenlétét. A Hotel Kaliforniáét, pedig az rajta sincs a lemezen.

Otthon bejön az osztrák tévé. De csak a kép, a hang, az nem. De mint ahogy Rütyi hangváriumáról is szájról szájra terjednek a hírek, úgy adják a népek egymásnak egy televízió műszerész nevét. A koma némi csúszópénz fejében bele tudja tenni a tévébe „a bécsi hangot”. És láss csudát, a hír igaz! Vízi Géza hangot varázsol, és attól fogva már nem kell beérned az Egymillió fontos hangjegy magyar előadóival. Nézheted, hallgathatod az Ohne Maulkorbot, ahol Vera Russwurm vezeti a műsort, és olyan, de olyan számokat nyomnak…

Az osztrák tévén látod, hallod először Nenát. Csoda -e, ha azonnal megveszed a lemezeit, amint Rütyinél rájuk bukkansz? És attól fogva ahányszor csak Évát várod a parkban, Nena szól benned valahol mélyen. És ha a virágágyásokon túl megcsillan a napfény Éva vörösbarna gyűrűs haján, úgy érzed, hogy legalább kilencvenkilenc színes lufi emelkedik diadalmasan az égbe.

Az osztrák tévén nézel először Duran Duran klippet. Ott tudod meg, mi az az A-ha. És ki az a fura, szakadt kis gnóm ott a színpadon fuvolával? Micsoda? Hogy Ian Anderson a neve? Gyerünk Rütyihez, hiszen ez fantasztikus! A Jethro Tullal pedig a kelták is otthonodba költöznek.

És mennek az évek, a lemezek gyűlnek. Szól a zene egyre. A kilencvenkilenc luftballon kipukkad, Éva férjhez megy egy rövidlátó, testnevelésből felmentett idiótához, akinek viszont veled ellentétben van pénze.

Sebaj, tegyél fel egy lemezt, oda menekülj a bánat elől, hiszen fülhallgatón, sztereóban Pink Floydot hallgatni, hát az hátborzongató. Figyeld csak! Ahányszor felteszed a The Wallt, az mindig másképpen szól, mindig új és új rétegeket fedezel fel rajta, attól függően, hogy milyen hangulatban vagy.

There’s moon across the Ocean

És te látod. Látod az óceánt a holdról, ás látod a holdat az óceán felől. És zsong, zsong a zene, kellemes kábulatba ringat, és a szemed sarkában összegyűlik egy könnycsepp. Hogy lehet ilyen dalokat írni? Hogyan lehet erre képes a tökéletlen ember?

Rick Wakeman zongorafutamai már-már liszti magasságokat ostromolnak. Az Electric Light Orchestra lemezborítója maga az életre kelt Kelet, s amint a zenét hallgatod, a borítót nézve el tudod képzelni az egész történetet oázisostul, beduinostul, tolvaj gyerekestül, meg az Ezeregyéjszaka meséivel.

Lemezjátszódból szól a Radio Ga-Ga, Freddie Mercury önálló lemezt készít, és azt énekli, hogy Love Me Like There’s No Tomorrow, te pedig érzed, hogy igenis lesz holnap, és sose fogunk meghalni.

Aztán Freddie Mercuryt mégis beleteszik a fekete földbe. Rütyi már háromszázért adja a lemezek darabját, te pedig először leszel munkanélküli.

Kicsit serceg a tű, ha felteszel egy lemezt, de a dal ugyanaz marad, és olyankor hajlamos vagy azt hinni, hogy te sem változtál. Nem magadon veszed észre a változást először, hanem a környezeteden. Például azon, hogy a bakelitlemezek kezdenek kimenni a divatból. A lemezjátszó működne még, de ki kellene cserélni a tűt. Azt viszont égen-földön nem kapsz. Sokáig próbálkozol. Végül feladod.

Attól fogva egy egész obsitot kapott hadsereg sorakozik a polcokon. Lemezek sora, melyeket már nem hallgat senki. Szürke por lepi őket, hacsak rájuk nézel, lelkiismeretfurdalásod lesz. Cserben hagytad a legkedvesebb barátaidat. És egyre jobban érzed, hogy a bakelitlemezekkel együtt a saját ifjúságod is megpókhálósodott.

Egyszer látod az utcán Évát. Már nem negyvennyolc kiló, hanem nyolcvannégy. Hol van már az a régi macskapofi? Inkább olyan tekintete van, mintha haragban lenne az egész világgal. /Te megmondtad, hogy az a szemüveges tökfej, az egy… egy…szóval te előre tudtad az egészet. Igaz?/ Éváról már nem Nena-dal jut eszedbe, inkább a Force Majeure a Tangerine Dreamtól. Amit éveken át hallgattál anélkül, hogy tudtad volna az igazságot. Hogy selejtes lemez. Nyávog. Te azt hitted, hogy azok a szintetizátor-varázslók direkt így hangszerelték. Aztán egyszer kölcsönadtad a Tökinek. Ő világosított fel.

Az elnémult obsitos hadsereg áll fegyelmezetten, mintha csak azt várná, mikor hívják őket újra csatasorba. Néha hangos sóhajtással kiveszel egy albumot, és nosztalgiázol. Aztán gyorsan visszateszed. Stevie Nicks és Glen Frey olyan vádlón néznek rád, hogy nem állod a tekintetüket.

Éjszakánként, mikor nem jön álom a szemedre, nyugtalanul hánykolódsz, holdfény árnyéka vetül a lemezekre, és te velük beszélgetsz.

 –  Bocsássatok meg!

Vera ilyenkor oldalba taszít.

 –  Már megint motyogsz álmodban!

A népek CD-t hallgatnak, meg a You Tube-ot. Az ostobák! Megfosztják magukat a bakelit csodás hangulatától, ami valamikor az életöröm forrása volt.

Megöregedtél. Vagy legalábbis öregedsz. Egyre szentimentálisabb vagy. Mikor Vera felveti, hogy ki kéne dobni a szemétbe azt a sok használhatatlan lemezt, nagy veszekedés lesz a vége. Akkor megyek velük én is, mondod, és ezt komolyan is gondolod.

Az évek múlnak. A veszteséglista mind hosszabb lesz. A hajad már egészen olyan színű, mint a lemezborítókon megülő por. De a füledben néha hallasz még elhaló dallamfoszlányokat.

            „Gaultieri talk about Union Jack.”

Ha jól emlékszel, ez Pink Floyd. Valami háborúellenes dal, talán a Falkland-válság idején születhetett, de ebben nem vagy egészen biztos.

Ha néha a lemezeidet portalanítod, elcsodálkozol. Ismeretlennek tűnő albumok akadnak a kezedbe. Ezt is te vetted valamikor? És nem emlékszel egyetlen dallamra sem.

Aztán egy napon ülsz a fotelban, és az újság kulturális mellékletét olvasod. „Reneszánszukat élik a lemezjátszók és a bakelitlemezek” Az újság megremeg a kezedben, a szíved nagyot dobban, mohón falod a sorokat. Azt írják, hogy a zeneértő közönség mára rájött, hogy a bakelitlemez sokkal tisztábban szól, mint a CD, és sokkal hosszabb az élettartama. Több gyártó újra lemezjátszókat dobott a piacra.

És te elindulsz a Media Marktba. Van ott minden, amit csak el lehet képzelni. Egy csomó kütyüről nem is tudod, hogy mire való. De az áruház legeldugottabb sarkában valóban ott vár rád egy Denon lemezjátszó.

Ha Éva jönne a virágágyások mellett negyvennyolc kilósan, akkor sem verne jobban a szíved. Megveszed a lemezjátszót, és szinte futsz vele hazáig.

És a szobát rég eltemetett, majd feltámadt halottak lepik el. John Lennon és Freddie Mercury újra él. Sorban rakod fel a szépen megtisztogatott lemezeket, egyiket a másik után. Peng Mark Knopfler gitárja, rikolt az Anderson-fuvola. Harminc éve nem hallottad a Styx szaxofonba álmodott poézisét. Legyőzted az Időt, úrrá lettél a szív napfogyatkozásán, és most már tudod, hogy így lesz ez mindörökké. Szól, árad körülötted a zene, mint régen, és te Évát várod reszketve a kék, meg sárga virágok között, a szökőkúttól balra.

Akkor is szól a zene, mikor Vera a délutáni műszak végén hazaér. A szőnyegen fekszel, csukott szemmel ám nyitott füllel, testedhez szorítva az utolsó lemez borítóját.

 –  A halál már délelőtt beállt – mondja az orvos.

 –  Az nem lehet – szipog Vera – Hiszen mikor hazajöttem, még ment a lemezjátszó.

 –  Nincs ebben semmi rejtélyes, asszonyom. A bűvös bakelit az oka. Nekem elhiheti, mert valamikor én is a Rütyi vásárlója voltam.

Sírtam. Sosem az a távoli, poros levéltári gyász volt, amiről olvasni szokás, nem is valami statisztikai tény, ami után illik lehajtani a fejet. Sokkal inkább egy megmagyarázhatatlan, elemi bizonyosság. Amint ez a felismerés átszakította bennem a gátat, kíméletlenül utolért, akármerre mentem.

Otthon nem lehetett elmondani. Nem azért, mert hallgatni akartam; tudtam, úgysem hinnék el. Nálunk, romáknál ez a szó nem létezett, nem lett a családi narratíva része; a mindennapok nyers túlélése, az agy porhanyóssága elfedett mindent. Én meg csináltam a makacs belső logikámat, és szándékosan mindenkit kihagytam belőle. Jött a magányos tér, a polc, amit egyedül törölgettem, aztán egyre többet írtam. A füzetből lassan irodalom lett, a nyelv, amit kapargattam, hirtelen tágasabbnak bizonyult a hallgatásnál. Publikáltam, jelen voltam, de a versek mögött még mindig ugyanaz a kifürkészhetetlen áramszünet.

Sorsszerű találkozás, belemerültem. Haladtam, csak egy-egy foszlányt villantottam fel néha, mint aki vályogot hoz felszínre, vissza a barlangba. Így épült sorról sorra az egész, a saját magam formálta épülettel.

Egy nap megcsörrent a telefon. Papíron egy hallgató, aki mindent beletett, határ a csillagos ég, de amikor letette, nem a karrier vagy a jövő kopogott. A múlt. Cigány családban nőttem fel, az anyai ág körkörös valóságában, a szüleim elváltak, ott maradtam. Apámnak köze nincs a cigánysághoz; a gyökereinek pontos ágát pedig maga sem tudja. Maradtam én: az a gyerek, aki romák között él, eközben a fülébe égve idegen hang. A zsidóság nem hagy békén. A történelem rosszul programozott iránytűvel bökdös. Hurut szakad a bőröd alatt.

A pódiumok tetején, nagyszabású beszédekben megbocsátásról zsoltároznak. Azt mondják, ez a gyógyulás útja, a megnyugvás feltétele. Diókoppanás. Elfelejteni azt, amit aligha vallottak be? Akinek a létezését sem akarták tudomásul venni? A megbocsátás ott kezdődik, ahol a felek szembenéznek egymással. Az a hűség, mely nem engedi el a gyermeket játékával a sötétben, nem ment fel a felelősség alól azzal az olcsó szöveggel, hogy régen volt, kattog az óra.

Nem küldtem el. Töröltem, vagy hagytam, hogy ott vibráljon a képernyőn. Megértettem, nem tudom lekapcsolni. A laptop fehéren tükröződött, a kurzor meg csak áramlott a sorok végén. Kit érdekel, vonulj sárgaházba. Túl kell lépni, a neheztelés csak felemészt, mit szüttyögsz.

Komfortos út, hiszen a gyógyszer-túladagoláshoz is ez a túlélési reflex dukál. Miközben a plafont bámultam, rájöttem, hogy az engedékenység nem felszabadulás, hanem a tapasztalat megcsúfolása. Mintha bárki azt várná, hogy tiszta lappal induljunk. A barbárságot nem lehet ecsetelni; beleivódott a garat legmélyebb pórusaiba. Az igazi terror pedig nemcsak az, ami megtörtént, hanem az a hamis kényszer is, amely az elengedés álcája mögött arra int, hogy békésen becsukjuk az ajtót, amit egyszer rózsaszínre festettünk.

Gyerekként pontosan tudtam, mihez van közöm. Amikor rájöttem, a felmenőimet hova deportálták, minden összekapcsolódott. Segítséget kértem. Pár kattintás, hosszú mantra és pipa. Nem nagy kunszt, a kutatásból már ismerős a dolog. Idővel persze elkezdem leírni. Kutya se tapogatózik ott, ahol a második gyilkosság kávéházi teraszok mellől, két cukorral Beethovent kortyol.

Arra vártam, hogy feltépjem az asztalterítőt. Ma újra azt érzem, hogy a csonkolás utolsó fázisa, a köldökzsinór, amit el akarok vágni, megsüketít.

                                  /Boccaccio után szabadon/ 

Élt a szépséges Toscanában egy grófi házaspár. Csodálatos birtokuk volt, hegyen-völgyön át, amerre a szem ellátott. Az éltes korú gróf, és családja minden vasárnap örökösért imádkozott. A tiszteletes úr meghallgatja, és mint Isten szolgája igyekezett közbenjárni.

Tiszteletes úr, ne szorítson olyan nagyon, ruhám fodrai meggyűrődnek, uram éles szeme felfigyel, hogy az elülső fodrok nem gyűrődhetnek meg, attól, hogy a gyóntató széken ülök. Ó, tiszteletes úr, legyen belátással, kérem.

Leányom ennél jobb belátással már nem bírhatok. Most alulnézetre van szükség, mert nehezen kapok már levegőt a felső régiókban. Alá kell szállnom, hogy megtudjam, a pokol bugyraiba miért is kerülnek tisztes hívő emberek.

Tiszteletes úr, az uram csak azt  parancsolta, mutassam meg a birtoka hol terül el, láthassa a lankákat, a dombokat és a völgyeket, a párás, harmatos patak partját.

Ó, leányom, ezek a dombok, ezek völgyek, a lankák, és a partok, peremek, és az egyetlen mély nyiladék a tájon, leányom, urad e birtoka irigylésre méltó, bár ezért elkárhozás is járhat, de megértem a gyarló férfinépet.  Ha tudnád, hányan gyóntak már, erről a két csúcsos dombról, mely között, íme megtaláltam, a kis piros lóherét, hány nemes ifjú férj gyónt már erről.

De tiszteltes úr, ne gyalázzon engem, két domb között!

Nem, leányom, nem gyalázat, csak idézet.

Jaj, csak az uram, oh, tiszteletes… úr, Isten megbocsátja önnek e lankák bejárását, mert mindent megtett, hogy a völgy termékenységét bőséges öntözéssel biztosítsa. Isten megbocsátja önnek, én pedig buzgón óvom a magocskát, hogy szép terméssé növekedjen, uram családjának dicsőségére.

Nem fáradt el a tiszteletes úr bejárni birtokomat? Gróf úr, nem tettem mást, mint birtokán némi sétát. Először szememmel simogattam végig minden dombját, és csúcsát, mely oly szépen ágaskodott, hogy emberi szem annak ellenállni nem tudott. Aztán a völgyekbe tekintettem, és megértettem, hogy mitől oly boldog férfiú ön. De bocsásson meg, egy ily szép birtok minden tagjának megtekintése oly kevés, mint amikor a bort csak nézzük a pohárban és nem kóstolunk beléje. Ezért, hogy szemrehányást ne tehessen, hogy nem fordítottam kellő figyelmet nagyméltóságú. igen értékes, míves birtokára, hát lehajoltam földig, és mint igaz hívő, a mindenható példáját követve, megmostam birtoka lábát, és ámuló tisztelettel csókoltam meg termő dombjait, melynek méhéből az Úr segedelmével új élet szökken, méltóságod örömére.  Hisz itt minden új élet, pardon, új kalász, csak az ön gazdagságát és dicsőségét növeli.

Egy esztendő múlva keresztelő volt a grófi birtokon. A cselédek is részesültek a gazdag lakomából. Nézzétek, a jó öreg Bartolucci gróf ősz fejjel, hajlott derékkal is megjutalmazta ifjú feleségét egy gyönyörű gyermekkel.

Egy buzgó templomjáró asszony megszólalt a hátsó sorban. Oly nemes arcéle van, akár a tiszteletes úré, aki egy valóságos szent ember volt, és akit a gróf úr ajánlására bíborossá neveztek ki, így Rómába került.

Ó, az egy gyönyörű ember volt, és nagylelkű, nem sajnálta az időt a hívektől, sóhajtotta egy csinos szolgáló leány, és megsimogatta elöl domborodó szoknyáját.

Tyereskova fent, Nagy Imre lent. Zsadányi kórházi ágyon, rádiót hallgat. A fentről tud, a lentről nem. Túl van a Rózsa Sándoron. Veszelkán, Pisze Matyin. Ki lehet az a szörnyeteg, aki fényes nappal möggyújtotta a várost. A felcsapó lángot ma is látja. Olvas és olvas. Olcsó Könyvtár.  OK. Darabja két forint. Csak fekszik és fekszik, fehér falak között, egy szanatóriumban. Általánosba jár. Ének-rajz nincs, kapa hangja van, és botfülű. A ritmust érzi, ösztönösen. Számolni tud, és a szemével mér, darabol, összerak. Apja a kocsmában huzatja, a prímást ölelgeti. Vén betyár mindkettő. Nem akar részeg lenni. Nem mer inni, lakodalomban, disznótorban sem. Gyenge fiú, és bátortalan. A lányokat is kerüli. Vagy azok őt, mindegy. Futni már nem fut, ha akarna sem. Csípője merev, bal lába rövidebb. Sántít, még bot nélkül jár. Nem szeret késni, sietni siet, megszokta, hogy előbb érkezik, mint kellene. Tíz éve bottal jár, tenyere puha, kérge nincs, anyjától örökölte. Ha megsérti valami a bőrét, egy konzerv, megüti a lábikráját, a vérző seb nehezen gyógyul, hetekig látni a nyomát. Piros a heg, a forradás. Nem fél az esőtől, a széltől, vihartól. Aki a mezőn-földön jár, kapál, répát eggyel, kaszál, nem menekül, összébb húzza magát, mire hazaér, megszárad. A jég, az más, hideglelést kap ilyenkor. Levelek szakadnak, szőlőfürtök esnek szét, barack, cseresznye feketedik, féloldalasan. Akit kint ér, annak testében is kárt tesz.  Nem nevezi áldásnak, de átokként sem tekint a természet jelbeszédére, érteni érti, számol vele, imát sem mormol magában, békétlenül fekszik le, álmában forgolódik, izzadó teste fázik. Reggel az ablak előtti virágot nézi, a nap, a fény jelképe, lehajol hozzá, szirmait most nyitja ki. Százszorszép, megtépázva is örök és vidámságot áraszt. Nagyanyja szerint ez kicsiny és kiszszerűen is elegáns virág az igazság jelképe, egyben a titokban tartott, rejtett igazságé is. A százszorszép által a világ is egyszerűvé és nagyszerűvé válik, a tisztaság és az ártatlanság, a belső szentség jelképe. Ne ringasd magadat illúzióban, súgja fülébe valami ismeretlen hang, talán az ördögé, a nap szeme sosem leszel. Egyszer mindenkinek a testén százszorszép nő majd. Halott lesz. Szeret, nem szeret, tépi a virág szirmait. Alig tíz éves, először szerelmes. A lány nevét nem mondja ki, csak a lány arcát látja, ahogy abból az arcból egy szempár mered rá, de csak egy pillanatra. Hideg fut át a hátán, hallja az anyja hangját, a százszorszép gyomnövény, és a fűnyíró dobjában végzi. A csillagokat nézi, nincs távcsöve, hogy a szputnyikot kövesse, vadludak szállnak, indulnak vissza északra. Képzeletben velük száll, még nem volt Budapesten, a Balatonnál sem. Hegyet sem látott, a dűlők mentén járva a lenyugvó nap horizontja a messzeség, a végtelen, és megszűnik, amikor beáll a sötétség. Az élet nem áll meg. Képeslap, újságpapír a latrinán, olvas és használja is. Nagyapja nem jön ki éjjel, serblibe engedi a vizeletét. Hallja, hogy csorog, időnként megszakad a csorgás. Másik oldalára fordul. Tyereskova fent, Nagy Imre lent. Fentről látja a földet, mindenütt kékség, és átdereng rajta a sok kontinens. Földrajzból jeles. Marco Polo szeretne lenni, és az sem bántja, hogy nem vették őt komolyan, nevettek rajta, csak képzelődik és hazudik, sosem látta a kínai nagy falat. Igaz, hogy én sem, vallja meg magának. Tanulnia kell, ha világot akar látni. Reménye olyan, mint a pongyola pitypang, ádáz, szinte kiirthatatlan gyom. Csontjából nő ki, lelkében ver gyökeret. Néha úgy érzi, olyan, mint foncsor a tükör hátoldalán, fényvisszaverő bevonat. Szeme vak dolgokra, nem lát. Ha a tükörre fújja leheletét, a tükör felülete elhomályosul, párás lesz, írni is tud rá. Jeleket rajzol, majd letörli, nem akarja, hogy valaki lássa, bár tudja, az nem marad ott sokáig. Pusztai Ági. Csak Ági, a g eltűnt, a piramis nem, ott van a képen, talán nem csak ott, a Nílus sem sodorta el. Ő csak Köröst ismeri, a füzes bokrokat, a hideg-forró homokot. A túlpart titokzatosságát, a túlparti erdő csöndjét. Sosem járt ott. Valahogy így van a járásával is. Illúzió.