élj!
mása
alig
marad
istennek.
(SZÓZAT)

Értelmező esszém megírása során a következő módszertant követtem. Első lépésként a kötetben található minden vers fölött elgondolkodtam, és a lényegesnek érzett mondandót megfogalmaztam. Második lépésként a főbbnek ítélt tartalmi pillérek köré csoportosítottam az egyes versekhez fűzött értelmezéseket. Harmadik lépésként némileg ritkítottam, jelentősen átrendeztem az anyagot, további gondolatokat fűztem az egyes csoportokon belüli észrevételeimhez. Negyedik lépésként pedig addig-addig fésülgettem, igazgattam az írást ügyelve arra, hogy bizonyos mértékű kócosság azért benne maradjon, amíg belső mérlegem kilengései minimálisra nem csitultak. Az idézeteket dőlt betűvel szedtem. 

Felhív egy minőségibb, szentség iránt fogékonyabb életre 

Nehezen, de jó reménységgel szálazható tömörítés jellemzi Leveles Ibolya költői beszédmódját. A látszólagos egyszerűség mögött értelmi, érzelmi sokrétűség és feszültség lapul. A mottóként szereplő vers címe, a SZÓZAT kijelöl egy beszédhelyzetet. Valaki fennkölt, azaz szenvedélyes és lényegi ügyeket illető beszédet intéz egy embercsoporthoz. Megjelenik a felszólító mód. A felszólítás az életre vonatkozik, mintha azok, akikhez szól, nem élnének, vagy élnének, de nem eléggé. Mi a tétje annak az életnek, amelyre itt felszólítást, felhívást, biztatást kap az olvasó? Erre a mása és az istennek szavak utalnak. Annak az életnek, amelyre itt felszólítást kapunk, köze van Istenhez. Ennyit állíthatok bizonyosan. Ennél többet akkor mondhat az értelmező, ha a bibliai emberteremtés, illetve az úgynevezett bűnbeesési mítoszt is figyelembe veszi. Tekintve, hogy Leveles Ibolya költői beszéde igen sokszor utal valamilyen biblikus történetre vagy keresztény teológiai fogalomra – olyannyira, hogy e tényt egyenesen költői háttérszövetnek tekinthetjük –, ezért logikus, hogy a fent idézett verstartalom hátterében is feltételezzünk bibliai történetet. Ha az embert az Isten saját hasonlatosságára teremtette, ha tehát az ember istenképmás, akkor az a fajta minőségi élet, melyről itt, mint kívánalomról szó van, feltétele annak, hogy ezt a képmást megalkossa az én. Ha nem él (valahogyan másként), akkor e képmás nem jön létre, s ha nem jön létre, akkor annak súlyos következményei lehetnek.

Meg sem született életünkről olvasunk a SCRUPULUS című versben – azt gondolom, hogy e kifejezés azt a fajta életet nevezi meg, melyhez képes az élj felszólítás felhangzik. Az ember élete ne váljon olyanná, mintha meg sem született volna, ne vonja vissza a teremtést! Milyen hatás hozza létre a problematikus életérzést? Az elhamarkodott megkérdőjelezés, mely abból fakad, ha egyik ember felszínesen szemléli a másik dolgait: még történet / sem gömbölyödött ki / mozdulatomból / máris faragod éleit.  Mi hiányzik egy efféle elhamarkodottságból? Egyrészt a dús-tartalmas idő tisztelete, másrészt az időben való rejtekező sorskibontakozás óvó figyelme, harmadrészt annak az én-hatalomnak a tisztelete, mely az egyes lelkek egyszeri, soha meg nem ismétlődő életút-kanyarait itt és most fonja. A SCRUPULUS negyedik szakasza komplex módon ábrázolja az elhamarkodott felszínesség hatását a lélekre: a léthullámok összezavarodnak, a fény elvész, bolyongás alakul ki, ráadásul épp akörül, aki a negatív hatást tette. A bolyongás céltalanságot jelez, a saját célkijelölés hiányát – márpedig a bibliai történet szerint is a szabadság a saját célkijelölés felelősségének vállalását jelenti, és a képmás-mivolt is ezzel az eszmével lehet lényegi kapcsolatban. A lélek középpontja önmagán kívülre kerül, éppen oda, ahol az elhamarkodott, felszínesség faragása zajlik: Isten hangja helyett, az emberi véső hangját követi a lélek. Tudat alatti sötét mágiának tűnik ez számomra.

Ugyanakkor a fásulás, hámlás negatív élettani, illetve lelki jelensége fényérzékenyebbé teheti az ént: alázattal adakozik / a nehézkedésnek. Valamely negatív jelenségben meglátni a pozitív lehetőséget, vagy egyszerűen meglátni az érem másik oldalát, a jónak a rossz, a rossznak a jó oldalát (SOSEM LESZ SÖTÉT) – e hozzáállás vagy léthangoltság lényeges vonás Leveles Ibolya költészetében, mely mindig az eleven Élet felé húz. Egyrészt domináns alkatokat és hálás (alárendelődő) alkatokat lát a költői szem – másrészt szemben velük azokat, akik ilyesmivel nem foglalkozva pusztán élnek (ALKATOK). Az egyszerű, természetes, közvetlen tapasztalatra alapuló élet kerül mintaadó középpontba.

Csend és hang között oszcillál, lebeg a költői én. Az életre kelés pillanata érdekli. Közöttisége még nem valami, de már elindult felé (MÁR ÉL). Az angyal az a túli valaki, aki túlél benned (mindent). Rokon az Élet önmagához végletekig ragaszkodó törvényszerűségeivel. Talán éppen az Élet isteni lényege, illetve ennek a Lényegnek a sugallata. A transzcendencia és az Élet mélyértelmű szerveződése összeér ebben a költészetben (DIAPAUZA).

 A versírás szertartás

Mivel Leveles Ibolya költészetének háttérszövetét a kulturálisan közvetített és a megélt szentség szövi, ezért az ihletett állapot és az alkotói folyamat is logikusan valamifajta szentséggel átitatott létmód. S ha az eredmény egyfajta szózat egy közösséghez, akkor a vers létrejötte nem lehet más, mint sajátos egyéni szertartás, azaz istentisztelet (SZERTARTÁS).

A latin szavak használata egyrészt a közvetlen élettapasztalattól távolító hatású, másrészt a művelt, tudományos szentség hangulatát is hozza. A tudományos igényű távolodás révén a költői én megkísérel saját életének – illetve általánosan az emberi életnek – a lényege felé közelíteni. Egy verssor sokszor egyetlen szó csupán, de ha több, akkor sem sok. Az élőbeszédhez képest jelentésekkel jelentősebben megterhelt szavakat olvasunk: a rejtélyes szűkszavúság, a szándékolt többértelműségek és a nyelvi játékok értelmezésért kiáltanak. Az értelmezésre való néma felszólítottság – mely a költői ént is éri, nemcsak a befogadót – valójában ugyanannak a tudományos jellegű igényességnek egy másik oldala, mint amit a latin szavak esetén gondolhatunk (ROSARIUM).

A csend olyan, mint egy hanglemez: sajátosan érintve megszólaltatható. Ennek inverze a hallatlanná csitulás (GRAMOFON). Sokszor csend van ebben a versvilágban, olykor csendesülés, lankadás (MIKROFILM). A visszahúzódás a dús-tartalmas csendbe, illetve a csend valamely különös módon való szóra bírása e költészet lényegi programjához tartozik. A költői én szándéka szerint az Élet újra közvetlen kapcsolatba kerül a beszéddel – merthogy a tapasztalás és megnevezés közvetlensége valamikor a múltban problémássá vált. Logikus értelmezői gondolat, hogy a közvetlenség mindenkori felszámolója éppenséggel az általában vett kulturális teremtés, mely én és közvetlen tapasztalat, világ és közvetlen megnevezés közé áll. Eredetileg, a mitikus-mágikus ősidőkben maga az Élet szólalt meg az emberben, aztán átadta a beszédalkotást az elmében megképzett szavaknak, kifejezéseknek, rögzült nézeteknek, vagy valamilyen lélekbe épül kulturális entitásnak – ám most visszaveszi azt. Kettős mozdulat jellemzi a költői beszédet: olykor elvezet a csendtől a szóig, olykor visszahív a szóból a csendbe (VERBUM).

A szójátékok: rákacsintó cirógatások. Csendettyű – a csengettyű ébresztene, élénkítene, a csend csendesítene. A cirógatás mélyértelme: a finom felszíni hatásoknak nagyobb esélyük van arra, hogy a lélek központjáig elhullámozzanak, elrezegjenek, mint bármely erőteljes nyomásnak (ALTATÓ).

Hogyan lesz a csendből életadó, életfenntartó szó? Ez döntő kérdés marad mindenkor, minden egyes versalkotás során. A vetéstől a cséplésen, őrlésen át a kenyérig jut a költői ábrázolás az ARATÁS című versben: mély-kulturális (biblikus), szent történések, rítusok festetnek hátteret, és segítenek a léleknek visszaágyazódni életteli eredetébe, otthonába. Gát és áttörés ambivalenciáját a felsír a tavasz költői képe, emberi-természeti történése világítja meg legjobban (RIANÁS). Ha e költészet minden konkrétum mögött meghúzódó alapvető tettét, alapvető dinamikáját keresem, akkor ahhoz jutok, hogy létezik egy szellemi-érzelmi gát, és létezik vele szemben egy természeti eredetű, áttörésére irányuló akarat. E két lelki hatalom feszültsége adja a versek látható vagy rejtett feszültségét. A kérdés mindig a következő: sikeres lesz-e az áttörés? Milyen örömökkel és fájdalmakkal jár? Az egyéni szintnél mélyebben pedig az a kérdés szegeződik nekünk, hogy vajon az Élet isteni (teremtő, gyógyító, biztató) erői legyőzik-e az ellenerőket.

 Ambivalenciák, szembeszegülések között hoz döntéseket az én

NÉV MÁSA

ha elérkezik az úrnak ideje 

csendem mélyére költöztetlek,
puffannak gyomorszájad kövei
sírással bélelt napfonatomon.

sugarai átvilágítanak 

felperzselik a kihűlt sivatagot,
tenyerünkben lassan tüzet fognak
a műgond alá temetett ölelések.

A személyes kapcsolati történések ábrázolása nem jellemző Leveles Ibolya költészetére. Itt viszont eljut a szöveg a testi közelség ábrázolásáig. A hidegből–forróságba jelképiséggel jelzi a végletes feszültséget. Ölelés temettetett a műgond mögé, ámde a feléledés zajlik – így fogalmazható meg az ősi, és e költészetben is központi, vágyott esemény, mely azért lehet szakrális történés, mert az Élet istenként, bár rejtőzködve van jelen.

Magány és sokaság között helyezi el önmagát a költői én, mint Mózes. Talán épp e pozíció is okozza a kapcsolati gubancokat (VIZITA). Ambivalenciák, szembeszegülések feszülnek egymásnak a rejtőzködő szentség légkörében. Káromlás történik – de nincs kártalanítás. Gyengéden közelít, fájást jelez a másik – miközben bánt (TERÁPIA). Az ölelésmederben is bántás lapul. Végletes szembenállás uralja a kapcsolatot, ezt a kiemelten fontos életterületét – és ez gond, hiszen az istenképmás mindig férfi ÉS nő révén, mindig kettősségben jön létre a bibliai történet szerint – jó volna ezen túljutni… (ULTRAIBOLYA). A szerelem-előttiség, mint lélekállapot, mint készülés, mint sors-előérzet jelenik meg. Bont, hogy élhessen, szőhessen sorsot szabadon, a sajátját. Pozitív történéseket vonz magához nemcsak a költői, a személyes térben is (OFFLINE). Egy kapcsolati állapotleírásban nyitottságot, közelséget, megismerési kísérletet (kódfejtést), némi rejtett érzékiséget látunk, ám ahogyan ez gyakran előfordul, nem azonos a két fél viszonya a másikhoz: halkan kattan zárolt / nemem igenedbe (ZÁRJEL).

A lírai én kétes viszonyban áll egy végletes, archetipikus-mesebeli-természeti élethatalommal is a HÍVD VISSZA A SÁRKÁNYOMAT című versben. Az Élet erői semlegesek: a döntést hozó én teszi ilyenné vagy olyanná őket. A versekben a költői szó sokszor mintha alannyá, azaz beszélővé válna. E felfogás az ént majdnem teljes mértékben zárójelbe teszi. Mégis elmondható, hogy ő határoz arról, hogy ujja alatt égbolt vagy györgyölő sárkány keletkezik: a tét az, hogy isteni rend képződik-e, avagy épp ellenkezőleg: felszámolódik (AKIK IGÉK ELŐTT).

Kiárusított ünnep, szürkülő szenvedély, vízszintes kereszt képei jellemzik a jelenkort az UTAKNAK HÍVJUK című versben. Azt gondolom, e kifejezések által jelölt komplex tartalmak tömören jellemzik azt a lefojtó, letaglózó, nivelláló hatást, mely fő trenddé kíván nőni mai kultúránkban. 1. A tőkés társaságoknak engedett túl nagy hatalom, az ebből következő piaci szemlélet túlterjedt a megengedhető körökön, súlyosan behatolt az emberi élet természeti alapjaiba, akadályozza a lelkek szentséggel való átitatódását is; 2. Ennek következtén a természetes életszenvedély vagy lefokozódik vagy eltorzul, esetleg el is fajul, az istenképmás elhalványodik; 3. A keresztény életszemlélet, illetve közvetlen elődje, az archaikus-természeti létszemlélet – melynek lényege az áldozathozatal a közért, mely megtartja, sőt, felemeli az egyént –, szintén eltorzult, ellaposodott, elértéktelenedett. Ebben a társadalmi-ideológiai létállapotban válik égetővé az élj! felszólítás, az igen kimondása, egy, a jövő kultúrája szempontjából alapvető szembeszegülés létrehozása: a negatív trendben legyen ellenszél, ellenanyag!

A közöny hátterében: elfojtott fájás lapul. A megállás hátterében: elbóbiskolás (CSAK MINTHA). Felismerésre van szükség – sugallja Leveles Ibolya –, hiszen a negatív jelenség is üzen valamit, terel valami felé. A romlandóban a nem romló érdekli a költői ént, ami megőriz, ami az újjáéledés záloga, origója. A szólás számára erről szóló, isteni révületet hozó szent bor a vízen. Széth, Káin, Lámek révén emberáradat lepte el a Földet ennek minden jó és rossz következményével. Noé a nyugalmat, az új és stabil kiindulópontot jelentette és jelenti ma is az embervilág számára, hiszen az istenítéleten túlmutató isteni könyörületet tanúsítja. Ő az Isten reménye az emberi faj átkozottságba torkollása ellenében (NOACH).

MÓZES
Kiv 33,11

okosságával mihez kezd,
amikor vérre élednek

……………………………………………..föld alatti rejteke fölött
………………………………………………sír a kőemelvény.

szúnyogok, böglyök, legyek?
nép és villám közé áll,

………………………………………………kiimádkozza metsző
………………………………………………szélből az értelmet.

hegy omlik lába elé.
tétova gyermekek?

Az Értelem és az életgyilkossá váló Ösztön között áll az isteni szóló. Népe és Istene között is, mikor reménytelennek, értelmetlennek tűnik a szólás, az isteni akarat közvetítése. Hegynyi túlhatalom előtt áll az objektíve harmatgyenge én, aki önmagához képest mégis kivételes erőt mutat fel. Szélben rejtekező, értelmet kiimádkozó képességgel rendelkezik, ám ez aligha közvetíthető, aligha elmondható, noha ez a feladat: az ellentét feloldása csak enigmatikus beszédmódban lehetséges. Kőépítményben megérzi a lélekmélyi sírást – mintha a mitikus-balladai, archetipikus Kőműves Kelemen feleségét érezné át a falakon (s ezáltal keltené életre újra), akinek tragikus feláldozása nélkül nem lehetett sem elkezdeni sem bevégezni az építkezést.

Különös rovar-apokalipszis látomás éri a költőt. Megjelenik az imádkozó sáska, mint kiemelt, jelképes szereplő. Az uralkodó és az Úr viszonya megromlott – vonom le a következtetést, ám ez nem csak az ember hibája. A (szeszélyes) Úr pusztításaiból elege lesz az emberi uralkodónak: ilyen szituációban a néma kérdés mindig az, hathat-e az ítélő Istenre emberi ima… (MANTIS RELIGIOSA).

Emberteremtő porlasztott hamuban járunk – végletes-tragikus-mégis-túlmutató ellentét feszül teremtés és pusztulás között. Az újjászületést nem adják ingyen. A lírai én a fájdalmas-felszabadító üvöltés nyílását keresi ebben a nehezen viselhető ambivalenciában – az érzelemkitörést az életakarat megnyilvánulásaként értelmezem egy szellemi téren prés alatti állapotban. Az általános lélekállapot: lefojtott szenvedély, amelyről úgy sejti, úgy hiszi az én: emberteremtő- / rendetlenség / túlra való NYÍLÁS. Transzcendens intés éri, dacára annak, hogy kemény burkot tapasztal maga körül. Éledezik az élet a zárt burok alatt – nekifeszül az óvó ellenállásnak. Testi jelek adnak jó hírt: tudatosul a történés. Mindazáltal rejteni kezdi a felismerést – mert ha nyílttá válna, hogy lelkében ráismert arra a drámai helyzetre, mely az egész kultúrát is uralja, akkor veszélyessé válna az elnyomást fenntartó szellemi hatalmak számára (METSZET).

Valami a létezés réseibe szivárog – a rejtekező, szent tudás. Ebben a költőileg, artisztikus eszközökkel ábrázolt világban arányeltolódást látok az éberség felé az álmodó, látomást látó mélyalvás felől. Az éberség hozza fontos a felismerést: létezik oly tudás, mely emberszeretővé válhat. Épp ez kerestetik és találtatik a versek révén, ellentétben némileg a természettudomány hozzáállásával, melynek álláspontja semleges (TUDOMÁNY). A már eleve szennyezett lelkeket tovább szennyezheti a jelenbeli kulturális, tudományos-technikai létállapot. Ha a tisztának minden tiszta, akkor a szennyezettet minden szennyezi. Kettős-ellentétes hatások között választ az én: dönt egyik vagy másik hatás mellett, egyik vagy másik beállítódás között, feltéve, ha szét tudja szálazni őket. Ez az ő szabadsága és felelőssége. Miféle tudomány, miféle tudás az, mely képes segítő módon az én réseibe szivárogni? Tudományos igényű, lélekbe hatoló, jószándékú, ihlető és óvó. A költői fogalmazás rejtélyessége utal a tényre: a lélek végletesen kifinomult életszerkezet. A megváltó jellegű (rejtett jókat felszabadító) behatolás nem kevéssé rejtélyes ügy, kivételes elővigyázatosságot igényel. 

DOLINA, ANYÁCSKA

a sírás ott ered, ahol
hirtelen véget ér
a felmosott konyha.
s üveghegy mellett
elalszanak a jóllakott
vascipőszaggatók.
művelt rétege alatt
ernyed a kötelesség,
pontot kap a kérdés.
barlangokon innen
szelíden kibuggyan
az egycsepp patak.

Mesebeli motívumok szövődnek a szövegbe, a szöveg által a befogadó lelkekbe és általuk a létezésbe: üveghegy, vascipő. A sírás a fájdalom jele, avagy az elfojtott fájdalom felszakadásának jele. Szaggatók, vascipőszaggató alakok jelennek meg. Kik ők? Mi történik a kultúra felszíni kérge alatt az énben és a szélesebb tömegekben? A műveltség felszíne alatt a kötelesség ernyedése zajlik – sugallja Leveles Ibolya –, mint belső, mélylélektani folyamat. Ez jó vagy rossz? Avagy ambivalens, kettős értékű, így rajtunk múlik, mivé tesszük?

Villám csapta törzs / ahová tartozol – e képet az én költői önképeként értelmezem: íme, az otthona, a kulturális világ. A megidézett törzs egy pusztítás után megmaradó, már nem élő élet, mely azonban más életek táplálója lehet. Ezt találta, ez adatott az én-nek: betyárként, veszélyek közt, olykor határokon járva, sérülékenyen lehet és kell élnie ebben a már-nem-élő, de az eleven életre emlékeztető közegben éltető feladattal a nyakában (AHOVÁ TARTOZOL).

Lerontott fészek, világtalanság, maradék szabadság őrizgetése hálóközökben, visszaemlékezés a madárra – gnosztikus jellegű létszorongást és hitet érzékelek a MADÁRHÁLÓ című versben. A mitikus-archetipikus összkép lényegi kettőssége szerint a jelen állapota leromlott, ám a lélek mélye képes arra, hogy önmagában felismerje a beépült romlást hozó erőket, képes arra, hogy megkülönböztesse az eredeti teremtő erőktől, és képes arra is, hogy ez utóbbiak mellé álljon. Ez a felismert feladat, erre szólt a felhívás, mely a kötet elején hangzott el: megtörést / cserél fényre a Karmelen, tehát egy bibliai szent helyen. A valóságos történés sugárzó hátterében kulturálisan közvetített, kiélezetten drámai történet szenteli az ént (OBJEKTÍV). A Karmel-hegyi történés lényege, hogy valóságosan megjelenik Jahve, így a jelenlevők többé nem „sántikálhatnak kétfelé” Baál és Közte, valóságosan, mintegy objektív módon eldől számukra, ki képviseli az élő Istent, és kik árulnak hatástalan képet vagy képzetet. A tét mindenkor éppen ez: egy történésben – legyen az bármily negatív vagy pozitív – felismeri-e a lélek az Élet istenét, az Élő istent? Segíthet-e ebben egy költő költészete révén?

A költői én a földtől enyhén elemelő angyalok társaságában él és alkot

Leveles Ibolya bensőséges kapcsolatban áll a transzcendenciával, akárki legyen is, aki onnan idetérül. Feladat, egyben jóleső érzés: a tapasztalható és a tapasztalaton túli Lét sugaraiban állni – amennyiben a Lét pókhálófinom, végtelen távolokba ható, idegrendszer-szerű ős-valami, ős-hullámzás, ős-sugárzás, fény, elemi részecskék zápora, sötét energia. A lírai énhez sajátosan viszonyul a Lét: kedvesen, játékosan, anyaian (szerelmesen?). Ez ad mintát neki földi kapcsolataiban (KÓSZA).

Angyalok, szeráfok, túlvilági lények lengenek a szavak, a történések fölött (SZERÁFKOTTA). Ezek a rejtélyes, rejtekező lények valamiképpen nyomot, kódot hagynak a létezésben. Felismerésük, fejtegetésük csak költői állapotban lehetséges, ha egyáltalán. Az angyali hír: a létra maga, mely arról tudósít, hogy mindenek dacára lehetséges a fel-le járkálás ég és föld között (TELEPORTA).

………………………………………………ÖSZTÖN

………………………………………………épp annyira
………………………………………………emelkedik el,
………………………………………………hogy sejtjeiben
………………………………………………mozduljon még
………………………………………………a föld illata, vízé.
………………………………………………ahol a kenyér
………………………………………………ereje még búza,
………………………………………………s ének nélkül is
………………………………………………hang a beszéd.

résekbe rejtett,
belélegzett élet.
bölcs gépezetek
érintése ne váltsa
meg az ölelést.
igennemen kívül
is akad döntés.
teste: teremtés.
terek között pont.

E versben, és általában ebben a költészetben emelkedést látok mértékkel. Az emelkedés kiváltója mindig a rejtőzködő, csak költői állapotban felismerhető transzcendencia. A cél: megtalálni a vékony sávot még igen és már nem között. Alul a Föld, az eleven, érzésdús Élet – az énben pedig az emelkedés vágya. Az emelkedés tapasztalata során egy darabig a gravitáció túl sok, aztán már túl kevés: túl sok és túl kevés között létezhet a kultúra és a szárnyaló teremtmény, aki miközben szárnyal, emlékezik és emlékeztet a Földre, az Életre. Bölcs gépezetek? Az ölelés megváltása? Mit jelenthetnek e kifejezések? Ha pontos értelem nem is adható, világos utalást kapunk lehetséges értelmezési irányokra – ez általánosan jellemző Leveles Ibolya költői beszédmódjára. Itt a bölcs gépezetek az egyre inkább intelligenssé fejlesztett gépi világra utal szerintem, mely alakító módon behatol az életünkbe. Az ölelés megváltása pedig arra a szociológiai tényre, felismerésre vonatkozhat, mely szerint – épp az elgépiesedő civilizáció okán – az ölelés, a személyes közvetlen kapcsolat fogságba esik, azaz megváltásra, megszabadításra szorul. És ez állandó korfeladat, mivel a bölcs gépezetek ezt az állandó korrekciós feladatot róják ránk.

A gyermeki létállapot, a gyermeki látás, a mesére utaló szavak szinte mindig angyali létet is idéznek (GYERMEKDAL). A költői én nem birtokol, egyszerűen csak gyönyörködik: finoman, óvatosan, kivételes érzékenységgel, saját lelkére visszaható érzéssel – szinte nem is, de mégis – érinti a létezés felületét, ezzel eléri, hogy kihallhassa mélyebb rétegek üzenetét, hangját, és költői módon közvetíthesse azt. Hangból csendet, csendből hangot olvas – a csend fogalma ismert jelentésén túl egy olyan lélekállapotra is utal ebben a költészetben, melyet költői révületnek nevezhetünk. Ebben az ihletett, dús csendben termékenyül meg szellemi értelemben a lélek. Ezért a csendnek mindig köze van a szakralitáshoz. Öncélján túl nő. A meglévő kereteken való túlnövekedés fontos törekvés, jóllehet az élet megőrzése mindenek előtti sorsprogram (GAIA).

A többiek: fölös legek. A szójátékok gyakori használata Leveles Ibolya világában vagy egy érem két oldalát mutatja egyszerre, vagy egy átfordítást a negatívból valamiféle pozitívba. Ami fölöslegesnek tűnik: az fölös, tehát a megszokotton túlmutató felsőbb fokozattá válik. Kiderül róla, hogy a túl sok felsőfoka, azaz kivételes, ráadásként kapott érték (FÖLÖSLEGESEN).

Rejtett – kozmikus, szent, élő-érzékeny, idegrendszerszerű, ágáló-reagáló – szálak szövik át pókhálószerűen, keresztül-kasul az életet (PEREGRINUS). Az erről szóló sejtést a szentség, a Lét, az Élet lényegéről alkotott közvetlen gondolatnak tartom.

BOLDOGSÁG IS VOLT
EGY IDEIG

boldogság is volt egy ideig,
amíg be nem fújta
a türelmetlen szél
azokat a szavakat,
amelyektől földig hajolt
Jézus fáján a csúcsdísz.

……………………………………..azóta a dermedés alól
……………………………………..kaparom ki mindennapi
……………………………………..nézésemet, hogy jusson
……………………………………..tavaszra a nedves csöndekből,
……………………………………..hogy karácsonyfa sarjadjon
……………………………………..felszántott lelkedből.

Az éden–elbukás–visszatérés ősi-mitikus, archetipikus története a következőképpen ábrázoltatik e versben: A boldogságot az tette lehetővé, hogy Jézus (a lelkek jézusi része) földig hajolt (érted, értem, értünk) – a türelmetlenség azonban elfújta – azóta dermedés, földalattiság van, közben a lefojtott élet túlél, és küzd a termő nézés visszaszerzéséért – mely újra-növeszti a karácsonyfát a lélekben (lelkedben) – és ha kinő a lelki karácsonyfa, újra lehetségessé válik a földig hajolás. Az égi földet érése, Föld felé gravitálása megváltást, lelki gubancok oldását jelenti Leveles Ibolya költészetében.

A költői énkép és sorsprogram: az élet óvása és serkentése

Azért nem indulnak el a pusztító harcok, mert Isten visszaveszi a félelmet? Magára vonja újra? Különös gondolat: kiszívhatja-e a félelmet az emberek lelkéből valamilyen transzcendens hatalom, vagy ez csak egy képzelt vágyakozás? (VETERÁN). Ha az isteni tett az egyéni tettek mintaképe, akkor a fájdalmak összeszedése, összegyűjtése, zsákba rakása, mint mesebeli költői sorsprogram jelentkezik. Vinni fölfelé a fájdalmakat fáradhatatlanul? Hová? Valamiféle metafizikai létérzékenységbe? (Mennybe, dús-termő csendbe?) Hogyan lehet ezt elbírni? Hasonló itt az elképzelés a fájdalomról, mint a félelemről: valaki összegyűjti és titokzatos módon feloldja a rossz érzéseket. Úgy tűnik, hogy ez csupán egy megfoghatatlan, túli hatalom hatásaképpen működhet – a hit ebben a Hatalomban lehetővé teszi bárki számára, hogy teherhordozó társsá váljon e sorsprogramban (COURIER).

A másik lélek óvása az egyébként lelki szemeink elől eltakart Isten kitakarása révén is történik: kissé, nem tolakodón, szinte észrevétlen – ez szintén a költői sorsprogram része.

Önmaga felé fordulva, összpontosítva túllépni – ez a belső törekvés foglalkoztatja a költői ént (SZEMBEN VÉDELEM). Az űrök göröngyösek: a Lét egyenetlen hullámzás, fény-villódzás is (MÁTÉ): nem magától értetődő, hogy egyszer csak / útnak indul / az angyal / igézte ember. Az olvasó elé tárul a költői életadó törődés a lemaradottakkal és megbélyegzettekkel (EMBERTELEN): ennek misztikus módja, hogy megtermékenyült göröngyöt / gurít minden hovaságba (…) életet kíván fehér zaj helyett. A megtermékenyítés, illetve a megtermékenyült szellemi vagy egyszerűen csak élő mag Létbe, Lélekbe vetése minden rítus ősi lényege (JELENÉSEK). Rügy – kedv – szépségben maradás – fájdalom ellen nehezék – dallam – létra (BEVÉSETT): mindez ő, Leveles Ibolya, amikor alkot.

Delejezett útra lép a költői én – ez természetesen nem látható, de a költészet révén nyomok hagyhatók a nyomolvasók számára. Elemi szinteken zajlanak az események, de erre csak utalni lehet, hisz közvetlenül nem tapasztalható, nem ellenőrizhető. Az ütközés, ütköztetés természetes létbeni történés mikro- és makroszinteken egyaránt: nem vezethet megütközéshez Istenen, a Lét dinamikus hatalmán (RÉSZEDGYORSÍTÓK): hol fészkeljek – istenem? teszi fel mégis a kérdést a lélek a transzcendencia felé fordulva válaszért. A sugallat mindig az Élet felé mutat, az Élet természetes érzékelése és intellektuális megértése felé, ahol nyüzsgés, duruzsolás, kvarkogás, külső szabályozatlanság van: nemigen máshová, mint elemi élethatások közegébe (IGENEM).

Leveles Ibolya: Igenem – versek
Cédrus Művészeti Alapítvány, 2026