Mértani középpontja van a léleknek is, s aki bölcsen nem kutatja, hát megtalálja azt. Beavatásunk sebe; hol takargatnivaló, hol pedig ékünk, de egy nap már az, ami: kitörölhetetlen élet a Jóisten akaratából.

Ősztől nyárig, majd’ egy évig ébren álmodtam az egyetemvárosban.

Fiatal urak, mondták nekem és züllött barátomnak. Azok voltunk, én biztosan – már nem állástalan diplomás, hanem kereső, aki elengedi a szerelmét egy messzi országba; mert nem házasodom meg, csak azért sem.

Így nem lehet élni, nevetett kéjesen Zita, holott néhány hónapra engem ejtett rabul azzal, hogy mindenre igent mondott. Jó kurva lehetnék, ezen sokat szoktam gondolkozni, suttogta, máskor meg hunyorgott a hatás kedvéért, az is segítő szakma, mint a tiéd, szóval igen, feleltem, s ezt még nem mondtam volna ennyire magabiztosan nemrég. Ez nem az én hajszálam, kacagott, ez szőke, de azért még aznap kimosta az ágyneműt. Olyan szépet mondtál, hogy nem hánytam egy hétig, hát még így sem dicsérték a bókomat. Gyönyörű lány, nem tudom nem őt nézni, ingatta a fejét, de közben gyűlölt, hogy megmutattam neki a szerelmem fényképét, aki csak a naptárral mérve volt múlt idő.

Legalább ilyenkor nem időztem a kocsmákban – ivott helyettem is bohém barátom, akivel a legnagyobb egyetértésben saját zsebre dolgoztunk. Mindezért kirúgás jár, mit számít?

Ami számít: minden egyformán messze (közel) van a lélek középpontjától.