(Ország Lili képei adventben)
idén nincsenek karácsonyi
mondatok: egy másik történet
akusztikus terébe
kitagadott részletek.
mintha többet tudna,
mint bármely gyóntatófülke,
a dobüreg sziklába vájt
üres betleheme:
a csonttanon túl
is feloldozza a testet.
ami az egyik fülön be,
s ki a másikon,
túl van két labirintuson.
Sietek, gondolta, amikor a fiú felé nyújtotta a kezét, s már rohant is tovább. Már amennyire a sétálóutca térburkolatát fedő hártyavékony jégréteg engedte. Késésben volt, éppen a jég miatt. Miután beérkezett a munkahelyére, alig maradt ideje fölkészülni a reggeli értekezletre. Utolsóként foglalta el a helyét a körasztalnál, végighallgatta az értelmetlen szövegeket, majd a kollégák rosszalló megjegyzéseit, amiért ezúttal is képtelen volt érdeklődő ábrázatra cserélni azt a savanyú képét. Márpedig nem. Ahogyan egy rakás egyebet se. Van is baja elég.
A felé nyújtott kézre gondolt, miközben elfelejtette maga elé engedni a kolléganőjét az ajtóban és akkor is, amikor csak hümmögött, mialatt a kollégája a beteg gyerekéről beszélt. Tudta, mit gondolnak róla, mégsem tett ellene semmit. Késő estig benn maradt, befejezni egy anyagot, aztán taxit hívott, nem maradt ereje másra. Nyugtalanul aludt, s bár másnap szombat volt, korán kelt és otthon folytatta a munkát, ebédelni is elfelejtett, csak délután állt föl a laptop mellől, nyújtózott egyet, evett egy kiflit kakaóval, ivott egy feketét, átöltözött, aztán nekivágott a városnak.
Előző nap tényleg sietett, de ma odalépett és adott egy kétszázas érmét a fiúnak. Szólt is pár szót. Hogy fordítsa a javára, vagy valami hasonlót. Bár inkább motyogta, mint mondta. A fiú rámosolygott, ő elkapta a tekintetét, indult tovább. Szívesen megállt volna, beszélgetni. Érdekelte, ki ez a fiú, hogyan került ebbe a helyzetbe. Mégsem állt meg és nem kérdezett semmit. Számon kérő lenne a hangsúly vagy tolakodónak éreznék a viselkedését a járókelők, netán, ami rosszabb, maga a fiatalember, ezt nem kockáztathatja meg. Kényesnek nevezett helyzetekben soha életében nem találta a megfelelő hangot, a szükséges testtartást, a csuda tudja, micsodát. Mindig goromba fráternek tartotta mindenki.
Mert valahol goromba fráter volt. Képtelen a hangulatát a többiekéhez szabni. A magáé meg többnyire komor. Ettől ő nem szenved, nem gyötri depresszió, pusztán arról van szó, hogy számára ez a természetes állapot. Semmiségeken heherészni, a másik hogyléte felől érdeklődni csak azért, hogy érdeklődjön valami felől, nem az ő stílusa. S bár nagyon is túlteng benne az empátia, kimutatni nem tudja. Inkább nem is kísérletezik.
Valaha próbálkozott. Nyitott szívvel fordult az emberekhez. Mindannyiszor baj lett belőle. Egy rosszul megválasztott szó, vagy nagyon is jól megválasztott, csak éppen megértésre nem lelő kifejezés, egy balul sikerült mozdulat, arcberendezése eredendő alkalmatlansága keresztülhúzta a számításait, megcsúfolta szándékait. Olyan volt ő az emberek világában, akár a macskák közt a skót lógófülű, amelyik lesunyt fülekkel születik, ezért minden macska azt hiszi, támadásra készül. Holott csak elbántak vele a tenyésztők.
Baktatott tovább a sétálóutcán, ritka pelyhekben hullani kezdett a hó. Az aprócska kristályok lebegve szállingóztak lefelé, s mikor elérték az aszfaltot, pillanatok alatt piszkos vízzé olvadtak. Amelyik a kabátján landolt, legott parányi, halványan csillogó vízcsöppé változott át. Mielőtt elérte volna az adventi vásárt, befordult egy mellékutcába. A folyóhoz igyekezett, bámulni a vizet. Az előző télen egyáltalán nem fagyott be. Ha jobban belegondol, idejét se tudja, melyik évben fagyott be utoljára. Gyerekkorában még csúszkáltak a hátán, át lehetett kelni a túlsó partra a jégen, léket vágva horgászni karácsony előtt. Hacsak nem képzelődött. A gyerekek gyakran képzelődnek. Legalábbis ő gyakran tette.
Mikor elérte a folyóparti sétányt, újra megpillantotta a fiút. Ugyanaz a fiú volt, kétségtelen. Ugyanabban a pózban állt, a szemét lesütötte, kicsit meggörbítette a hátát, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, a cipője orránál eldobható műanyag pohár. Előkotort egy újabb kétszázas érmét, beledobta a pohárba. Csörrent, ahogy a többi érméhez verődött. A nyelvén volt néhány szó, mégsem ejtett ki egyet se, tisztában volt azzal, úgysem kerülhet a lényeg közelébe. Némán gyalogolt le a partra. Kacsák ültek a vízből előmeredő köveken. Zöldes árnyalatú tollakkal a gácsérok, barnán a tojók. Néhány varjú és csóka sétafikált föl s alá a folyóparton, s ahol nyaranta horgászok ültek, most csak a hűlt helyük terpeszkedett. Szerette ezt a környéket. A város zaja adta az alaphangot, de távolról, sejtelmesen hatolt csak a fülébe. Ha figyelt, a híd kőlábán megtörő hullámok csobogását is tisztán ki tudta venni. Korán sötétedett, ő azonban szerette az efféle szürkületbe hajló téli délutánokat. Talán valahol északon kellene élnie, jutott eszébe, odavaló a habitusa, a temperamentuma, vagyis annak hiánya. A rideg komorsága, ahogyan az anyja fogalmazott egyszer réges-régen. Ő meredten bámulta a halott nagyanyját, szólni nem szólt, a kezei úgy csüngtek a teste mellett, akár akasztott ember a bitófán. Meg akarta érinteni az anyját, ám valahányszor elindult izmaiban a mozdulatot eredményezni próbáló szándék, mindannyiszor felülírta egy felsőbb akarat. A sajnálat és a veszteség érzése. Szerette a nagyanyját, őszintén sajnálta, hogy nem láthatja többé a világot. Ez az érzés meg a veszteség kínja rágta belülről, nem maradt benne erő az anyja vigasztalására. Pedig értette az anyját is, akart is cselekedni, ám olyan hamisnak érezte volna, ha megteszi. Mindazonáltal a hamisság érzését is hamisnak érezte. Kiguvadt szemmel meredt a tetemre, nem szólt, nem moccant. Az anyja úgy látta, ridegen és komoran. Megrázta a fejét, elhessegette az emléket. Mindenesetre megpróbálta. A délutánja már odalett, ezzel tisztában volt.
Hátat fordított a folyónak, hazafelé indult. A hó már nem esett, csak valami szitáló nedvesség maradt utána. Két sarokkal följebb újra a fiúba botlott, adott neki egy kétszázast ismét. Rá se nézett közben, száját szorosan összezárta, szinte fájt. Kutyát sétáltató nyugdíjasokat kerülgetett, andalgó szerelmespárokat, imbolygó részegeket, kisbabájukat tologató kismamákat, unokájukat terelgető nagypapákat. Kicsit fázott, a cipője átázott, a zoknija átnedvesedett, jól esik majd levetni otthon, gondolta. Éppen tervezgette, miként bújik a kanapéra, jó, bolyhos takarója alá, kezében egy csésze forró teával, amikor újra a fiúba botlott, aki a szemét lesütve, hátát némiképp meggörbítve állt, a melléhez táblát tartott − „Utcán élek, éhes vagyok. Kérem, segítsen!” –, előtte eldobható műanyag pohár árválkodott. Elfogyott a kétszázasa, egy ötszázas címletű papírbankót gyűrt a pohárba, belenézett a fiú arcába, s megkérdezte, hogyan? Talán követi? A fiú értetlenül nézett vissza rá, ajkai elnyíltak, kilátszottak barnás, vékony fogai, s köztük a gyakori foghíj.
Nem várta meg a választ, iparkodott haza. Mire hazaért, még háromszor találkozott a kéregetővel, mindig ugyanazzal. Összesen hétszer botlott belé aznap, s esküdni mert volna, hogy mindig ugyanabba, mindig ugyanabba. Otthon sebesen levetkőzött, kényelmes ruhába bújt, teát főzött, begubózott a pamlagon, két kezébe fogta a bögrét, az ital gőzét szívta magába. Ha lehunyta a szemét, a fiú értetlen tekintetét látta maga előtt, az elnyílt ajkak mögött a barnás fogakat, amelyek akár egy öregember szájában is lakozhatnának, és nem értette az egészet. Sajgott a feje, az első korty tea leégette a szájpadlását. Fölhördült, fölpattant, belelépett a bakancsába, kabátot öltött és nekivágott az utcáknak. A nedvességtől csillogó úttesteken bizonytalanul tükröződtek az utcai lámpák pisla fényei, a karácsonyi világító díszek színes árnyai, a kirakatok pompája. Kutyagolt, kutatott, s mikor a kéregető fiúra lelt, megérintette a vállát. Mondani akart valamit, ám a fiatalember ijedten húzódott el tőle. Ettől nyomban kijózanodott és ügyefogyottan rohanni kezdett hazafelé, mint akit üldöznek. Csakhamar azonban újfent a koldusba botlott, kis híján fölborította, egészen közel került egymáshoz a két arc, a két ijedt, szorongó tekintet, a némán tátogó szájak. Kihagyott a szívverése, kiverte a hideg verejték, s újfent szaladt, loholt, míg haza nem ért végre megint, berontott saját lakásába, akár egy hódító hadsereg, zihált, levegő után kapkodott. Nem kapcsolt villanyt, lehányta magáról a kabátot, betámolygott a nappaliba. Ült a félhomályban, a város beszűrődő fényeiben, a bakancsáról sáros lé csordogált a szőnyegre, a feje még mindig sajgott, zsongott, zsibongott, míg végül el nem nyomta az álom.
Szinte az egész vasárnapot átaludta, mint akit letaglóztak. Estefelé fölhívta az anyját, váltottak pár semmitmondó szót, a nővére gyerekeiről, az apjáról, aki a világ másik felén él, ki tudja, miből, miért. Öt percnél tovább nem tartott. Közben megkeseredett a szájában a nyál. Minden vasárnap öt perc, ennyi volt a családi élete. Meg az állandó lelkifurdalás, hogy mindössze ennyi. És a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság érzése, ami rendre eltöltötte, ha erre gondolt. És gyakran gondolt erre. Most azonban nem ez járt a fejében. A kéregető fiún tűnődött. Nyakába kellene venni újból a várost, megkeresni és mondani végre valamit. Neki, róla, magáról. Valami lényegeset. Igazit. Nem mindig elég a tett, néha kell a szó is, jutottak eszébe egy régi ismerős, egy ködbe veszett lány szavai. Ezen a világon csakis abban van föloldozás, a szóban, visszhangzott a mondat a bal lebenyében. Egyikben sem vagyok jó, felelte akkor, régen, régen, embertelen régen, s most sem vélekedett másként.
A viszonylagos csöndbe élesen hasított bele a csengő berregése.
Fölállt, az ajtóhoz sietett, kinyitotta. A kolduló fiú állt előtte, a háta görnyedt, a szemét lesütötte, valamit nyújtott felé. Egy tárcát. Fölismerte: ez az övé, ebben tartja az iratait. Átvette. Egy kurta pillanatra egymáshoz értek az ujjaik. Tegnap este veszíthette el, motyogta a kéregető, egy barátja találta meg, ő meg fölismerte az igazolványképről. Alighogy befejezte, már hátat is fordított, választ nem várt. De nem is kapott, mert ő csak szorongatta a tárcát, szólni nem tudott. Nem hívta be a fiút, nem tett semmit, ezúttal sem, mégsem, csak állt a nyitott ajtóban, kezében a tárcája, a szemében félelem, vagy valami ahhoz hasonló, a szíve hevesen vert, a halántéka lázasan lüktetett. Sokáig állt így, sokáig, sokáig, véget nem érő időn keresztül, vigasztalan, föloldozatlanul.
(Illusztráció: Tracie Cheng)
Nyilván számtalan értelmiségi szülőben ma is felvetődik: miért nem otthon tanítom a gyerekemet. Bár a különböző háttérből érkező gyerekek együttes oktatása speciális szaktudást igényel, de egyetlen gyereket senki sem oktathat a saját anyjánál-apjánál személyre szabottabban vagy gondosabban.
Ámde a legszeretetetteljesebb és legodaadóbb otthoni oktatás sem képes pótolni egy eleven gyerekközösséget. Ez azért fájdalmas veszteség, mert a társadalmi beilleszkedéshez szükséges készségeket a kisgyerek nem a szülőtől, a tanító nénitől, hanem a többi gyerektől lesi el.
A rossz pedagógusoktól vagy a más társadalmi osztályoktól való félelmükben (ezt a félelmet nyilvánosan kevesen vallják be) sokan magán- vagy alternatív iskolákba menekítik a gyerekeiket. Ennek is van pedagógiai értelme: a kémiát, a fizikát vagy bármit nyilván könnyebb megtanítani azonos módon szocializált gyerekeknek – ilyenkor a pedagógus is kevésbé fusztrált, és nyilván több ereje marad odafigyelni az egyéni különbségekre. A valódi elitiskolák politikai kártékonysága viszont létező veszély, és akár a liberális demokrácia most tapasztalható megroppanásával is kapcsolatba hozható. (Tölgyessy Péter érdekes elemzése a „bukásban” az elitegyetemek szerepét emeli ki[1].) Hiszen nem vitatható, hogy mennyire ártalmas olyan elitet kinevelni, amelynek csak dogmái, előítéletei vagy nosztalgiái vannak a „szegényekkel” vagy a „kisebbségekkel” kapcsolatban, ámde nincsenek valós társadalmi tapasztalatai. Az integrált oktatás – úgy vélem – nemcsak pártokhoz kötődő, divatos politikai jelszó, hanem egy egyre sűrűbben lakott (és egyre zavarosabb) bolygón a demokratikus együttélés ésszerű feltétele is.
Az „integráció” kelet-közép-európai megvalósulása siralmas és visszataszító. Hiszen nálunk a nagyvárosi elit alternatív iskolákba menekíti a gyerekeit, miközben bőszen ostorozza és rasszistázza a vidéki alsó-középosztályt, aki ugyanígy próbálja „megmenteni” a saját gyerekeit – azaz különféle trükkökkel elkülöníteni a roma tanulóktól. A szabad iskolaválasztás ilyen „értelmezése” az egyik legnagyobb csapás a társadalmi szolidaritás eszméje ellen, és ez is hozzájárult nyilván a kelet-közép-európai elitek hitelvesztéséhez.
Ám nem tekinthetünk el a magyar középiskolák rohamosan romló színvonalától, amelyhez az a fájdalmas felismerés társul, hogy politikailag sem működőképesek: konzerválják az otthonról hozott különbségeket. Ez az „elitizmus” semmiféle intellektuális nyereséggel nem jár: a két világháború közötti iskolákkal ellentétben ma a diákok egyre romló tudással, egyre csekélyebb műveltséggel érkeznek az egyetemekre.
De vajon a hiányos műveltség az egyetlen, ami megnehezíti a belépést a felsőoktatásba?
Még a bölcsészkarokon sem az ismeretanyag hiánya a legfájdalmasabb. Természetesen a hallgatóknak akármikor megtaníthatjuk az „alapokat” a szonett rímképletétől Arany János szülőhelyéig, de a logikai-kombinatorikus készségeket, a fogalmi gondolkodás kereteit nem huszon- hanem inkább tizenévesen a legcélszerűbb és legkönnyebb elsajátítani. (Azokon az elbliccelt kémia és fizika órákon, ahol azt színleltük, hogy az irdatlan anyagból bármit megtanultunk.) Én legalábbis a természettudományos oktatás válságának tudom be, hogy a hallgatók egy része képtelen koherensen gondolkodni, bármiféle okfejtésben ellentmondásokra vagy akár összefüggésekre felfigyelni – egyáltalán irodalmi szöveget elemezni.
A műveltség átstrukturálódását iskolán kívüli okokkal is magyarázhatjuk, ennél sokkal nehezebb értelmezni a közoktatás politikai kudarcait.
A különféle hátterű hallgatók otthonról hozott közösségi stratégiái sem egyformán könnyítik meg az iskolai beilleszkedést, nyilván ez a magyarázata annak, hogy a más-más kulturális közegből jött tanulók teljesítményei olyan különbözőek. De miközben mindez nyilvánvaló, az iskoláknak úgy kell tenni, mintha ezek a hagyományok mégis egyformán jól adaptálhatók lennének. Pedig a gépek angolul beszélnek, az érettségin méterben, és nem könyökben vagy lépésben számolunk, és a fizika törvényeit sem sem kecsua vagy kínai, hanem nyugati gondolkodókról nevezték el. Ahogy a matematika főbb tételeit, úgy a világtörténelmet is a győztesek (ma már bűntudatos győztesek, de győztesek) írják – hát csoda-e, hogy a kilencedik osztályos, a nyugati gondolkodás felsőbbrendűségétől elkábult Ahmed zavarban van? Hiszen tőle azt várják, hogy ugyanúgy gondolkozzon, számoljon, teljesítsen, mint a győztesek, de szünetekben, tornaórán vagy „egyébként” legyen büszke a származására. A nem a többségi társadalomból jött kamaszok mindezt a gyengeség vagy a cinizmus jeleként értelmezik.
A nyugati iskolák nem feltétlenül azért ontják magukból a fusztrált, ellenséges, iskolai kudarcoktól megsebzett fiatalokat, mert a tanáraik nem elég „korszerűek”, hanem mert nagyon is azok – mert maga az iskola is épp olyan ellentmondásosan viszonyul a multikulturalizmushoz, mint a társadalom. Miért is viszonyulna máshogy? Ha a megmondóemberek is csak zavartan hablatyolnak a sokszínűség értékeiről, akkor mért lenne bölcsebb egy fizikatanár vagy egy iskolaigazgató? És az integrálódó kamaszok nézőpontjából még számos kérdés megfogalmazható. Ha a tolerancia tényleg számít valamit, akkor miért olyan engesztelhetetlenül intoleránsak a nyugatiak egymással? Ha a tolerancia és az univerzalizmus érték, akkor ki szabja meg, hogy kire-mire kell toleránsnak lenni – miért nem fér el a szinte parttalan multikultiban a csador, a szeméremajkak eltávolítása… vagy akár a más vélemény.
A kamaszok olyan gondolkodó lények, akik nem elégednek meg a jelszavakkal: ők tényleg úgy érzik, azért járnak (vagy azért kényszerítik őket) iskolába, hogy az „urak”, a „fehérek”, a „gádzsók”, a „keresztesek” kultúráját tanulmányozzák – és ezen a politikailag korrektség sem sokat változtat.
Mert maga az iskola nem képes megoldani a nyugati demokrácia szemléleti ellentmondásait, ám mivel rendszeresen kamaszokkal, fiatal felnőttekkel foglalkozik, ezért nincs annyi lehetősége, hogy „elkonferenciázza” a problémákat. A kamaszok pedig mindig mindenhol kamaszok: azonnali válaszokat akarnak.
Az iskolák „küldetésévé” emelt multikulturalizmus persze nem feltétlenül liberális érték. Gondolhatjuk úgy, hogy hiába vagyunk olyan gőgösek – már egyfajta dölyf a rajtunk örökösen eluralkodó „eljött a világvége”-hangulat is – nem tudhatunk mindent, nemcsak bűnösök vagyunk, hanem tudatlanok is. A világ állandóan változik: holnap talán majd olyan emberi tapasztalatokra is szükségünk lehet, melyek ma joggal tűnnek bizarrnak, idejétmúltnak vagy nevetségesnek. Tehát nemcsak udvarias, hanem racionális döntés is megbecsülni mások kulturális hagyományait.
Egyetlen iskola persze képtelen arra, hogy – akárcsak elvben – minden hagyományt képviseljen, ami nem jelenti, hogy ne lenne hasznos, hogy a gyerekek a lehető legtöbb félével találkozzanak. Épp ezért nem szükséges rokonszenveznünk a hiearchizált „tudásközpontokkal” vagy bármiféle túlzott központosítással. Meggyőződésem, hogy a mai középiskolák épp ezért működésképtelenek, mert egy széthulló világban próbálnak univerzalisztikus értékrendet közvetíteni – ami tulajdonképpen érthető is, hiszen nehéz szilárd értékrend nélkül hitelesen tanítani. A megoldás talán nem az lenne, ha a „központi” irányelveket folytonosan tökéletesítjük és korszerűsítjük, hanem ha az iskola falain belül többféle értékrendnek is helyet adunk.
Az én oktatás- és művelődéseszményem az érett középkor pluralizmusában gyökerezik, ahol az értékalapúságot többféle intézmény (többféle nyelv és értékrend) békés egymás mellett élése biztosította. Az érett középkor egyetemei ugyan büszkén universitasnak nevezték magukat, de tudásmonopóliumaikat nem voltak képesek a társadalom egészére kiterjeszteni. Nem is voltak univerzálisak a szó mai értelmében, nem oktattak egy csomó mindent, például kortárs, népnyelvű irodalmat, történelmet, politikai filozófiát vagy a mi fogalmaink szerinti művészettörténetet. Természetesen a népnyelvű irodalom is élt és virágzott, de az ilyen alkotásokat inspiráló főúri udvarok (vagy az olyan művelt mecénások sem, mint Charles d’Orléans) sem gondolták úgy, hogy nekik okvetlenül befolyással kell lenniük a Sorbonne filozófia- vagy esztétika-oktatására.
Ám ezek a párhuzamos intézmények mégsem eredményeztek párhuzamos társadalmakat. Az akkori értelmiségiek könnyebben és szabadabban mozogtak az akkori intézmények között, mint a mai, akadémiai központokat, szalonokat, szekértáborokat kerülgető fiatalok.
Pedig a mai gyerekek iránti egyik legfontosabb szülői elvárás, hogy „mozgékony” legyen, hogy ügyesen „feltalálja magát” különféle közösségekben. A szülők nem azért hurcolják végkimerülésig a gyereket különórákra, tanfolyamokra, mert bíznak abban, hogy a lányukból-fiúkból balett- vagy hegedűművész lesz, hanem mert – helyesen – felmérik, hogy a gyerek jövőbeli sikerének a záloga, hogy korán megtanuljon alkalmazkodni különféle értékrendekhez és közösségekhez. De ez csak a nagyvárosi, középosztálybeli gyerekek kiváltsága: egy falusi iskolás élete legtöbb óráját – egyetlen szerepbe betonozva, lúzerként vagy hangadóként – ugyanabban a gyerekközösségben tölti el.
A személyre szabott vagy emelt szintű oktatás igénye természetesen a magyar állami középiskolákban is megjelenik. De az irdatlan kötelező óraszám, a tanári foglalkoztatás feltételei nem teszik lehetővé, hogy a fakultációs oktatás keretében valóban más közösségekbe, vagy más szemléletű tanár csoportjába kerülhessenek a gyerekek.
Pedig a stabilitás és nyitottság egyensúlyát az iskola úgy is megőrizhetné, ha a hét három napján (akár angol nyelven, de mindenképp hagyományos módon) megtanítaná a természettudományos tárgyakat, retorikát-kommunikációt, készségtárgyakat és informatikát, egy nap (természetesen magyarul) a nemzeti hagyományhoz kötődő tárgyakat, irodalmat és történelmet, az ötödik, a „szabad napon” pedig korongozást, táncot, kreatív írást, környezetvédelmet vagy akármit. Egy ilyen struktúrában már könnyű elhelyezni a „másságot.”
A szegényebb gyerekek számára is elérhető „szabadság”, „választás” természetesen nem megvalósítható a törzsanyag ésszerű csökkentése nélkül.
De még így is felvethető több ellenérv: egy kisvárosi középiskola egyszerűen nem képes ennyi alternatív műhelyt a „szabad napokra” magához vonzani. Ez valóban így van, de egy ilyen pedagógiai igény a lokális kulturális élet gazdagodását is maga után vonná: a számos érdeklődő középiskolásra tekintettel már érdemes lesz egy kisvárosban is természetbúvár-kört, sakk-egyletet, hagyományőrző csoportot, irodalmi műhelyt, amatőr színházat alapítani.
És valóban jogos az aggodalom, hogy egy gyerek egy ilyen „félig-meddig nyitott” iskolában ellenőrizetlen hülyeségekkel (is) találkozik. Ez elkerülhetetlen, ám nincs másképp a társadalomban sem. De én szeretnék azért olyan bölcsészhallgatókkal találkozni, akik középiskolás korukban angolul elemezték Swift Szerény javaslatát, aztán egy más felfogású tanár vezetése mellett illusztrálták a Walesi bárdokat, végül (a heti „szabadnapokon”) egy helyi költő vezetésével tanultak meg haikut írni.
Bár én egy ilyenfajta – a konzervatív és liberális oktatás előnyeit ötvöző – középiskolai modellt tartanék leghasznosabbnak, azt nem gondolnám, hogy egy ilyen oktatási modell Patagóniától Grönlandig felvirágoztatná az emberiséget (…és legyőzné az ebolát, a rasszizmust, és meghosszabbítaná az emberi életet.) Pusztán azt állítom, hogy ez a modell a számtalan hagyománnyal együttélő, a „Nyugathoz” való felzárkózást még mindig célnak tekintő Kelet-Közép-Európában működőképes lehet.
[1] (http://index.hu/kulfold/2016/12/23/tolgyessy_peter_elemzes_a_nepuralom_uj_modellje_kulpolitikai_2_resz/
Reggelente azt játszom,
hogy kényelmes ruhákat varrok
a kövér plüssfiguráknak.
Biztosan szorítja őket
a nadrág és a póló.
Én tudom milyen óriásként
törpék ruháját viselni,
pedig nem is vagyok óriás.
Az én nadrágom is nagyon szorít,
már a kezdetektől kicsi rám.
Talán ha a zsebeit teletömhetném
kis héliumos lufikkal,
könnyebb lenne hordani.
Nem mondtam el senkinek,
de Anya így is rájött.
Ő mindent tud.
Azt is, hogy túl sokat eszem,
és hogy a legtöbb ruha a boltban
nem jó rám.
Még akkor sem, ha azt mondom:
ez már tényleg kényelmes.
Anya haragudott kicsit,
hogy hazudtam.
Én is haragudtam kicsit,
mert nem szeretek hazudni.
De ha nem elég jó az, ami van,
akkor muszáj.
Illusztréciók: May von Krogh szobrai
A könyvesbolt gyerekkönyvei közt kutatva óhatatlanul is két fő szempontot mérlegel az ember: jó ez a könyv a gyereknek, unokahúgnak-öcsinek? És persze én, a felnőtt jól szórakozom majd, ha felolvasom, vagy belekukkantok két altatás között? Vig Balázs Puszirablók és Todó kitálal az oviról című meséit olvasva bátran kijelenthetjük, igen és igen.
„Amíg a többi ölelkező, fényképezkedő sorra puszilta Damilt, Bújócska mindig a sarkukban járt, letörölte, összegyűjtötte, felfűzte és megcsomózta a puszikat. Damil erszénye úgy megdagadt, mintha egy egész csapat gyerek lenne benne. Mennyi puszi, te jóságos ég!”
A Puszirablók nem kifejezetten lány- vagy fiúmese: mindkét nem számára nagyon jó szórakozást nyújthat a két főszereplő, Szeretke hercegnő és kis barátja, Bújócska kalandja – és persze Damilé, a nagyzsebű kengurué. Az egyszerre „fiús-lányos” eseményeket hűen követik a hangulatos illusztrációk és színek is.
Fontos szempont, hogy a mese mennyire vonatkoztat el a valóságtól, és ebben igazán különleges a Puszirablók: bár a mesés elemek és szófordulatok használata már előre megjelöli, hogy az író a fantázia világába kalauzol majd el bennünket, ezzel a bevezetés „valóságosságába” is mesés hangulatot vegyít. Egy egyszerű panellakásból így lesz Panelpalota, a fáradt, pipázó apukából Öregkirály, a fürdőhabból sziget. Ezzel az író jól leképezi a kicsik mindennapokban is eleven fantáziáját, sőt akár alapot is nyújthat ahhoz, hogy kibontakozzanak, meglássák a környezetükben a mesét.
A Puszirablók a kisgyerekek átlagos napjából akkor fordul igazi, fiktív történetbe, mikor Szeretke – szó szerint – átsodródik egy fantáziavilágba. Hasonlóan lehet ezt a világot elképzelni, mint mikor a gyerekek játszanak: van egy kalózhajójuk, egy kedvenc plüss kengurujuk, de a kezük ügyébe kerül egy mobiltelefon is. Ahogy ezek a rendszertelenül összeválogatott elemek a kicsik kitalálta játékban értelmet nyernek, úgy a könyv is követi a néha szokatlan társításokat. Egy kedves és egyedi kis kalandot mesél el, ami nem elég, hogy „gyerekfejjel” is tökéletesen megragadható, de attól sem kell tartanunk, hogy az ötödik ugyanarról szóló mesekönyv kerül a polcra.
Számomra a puszik, mint tárgyak ábrázolása tette a legszerethetőbbé a Puszirablókat: felhívja a figyelmünket arra, hogy a barátság és család nagy érték, és hogy minden egyes puszit meg kell becsülni.
„Anyukám arra tanított, hogy a finomfőzeléket és a tojáslevest nem utáljuk, hanem legfeljebb azt mondjuk róla, hogy nem a kedvencünk. Én nem utálom a Tilda nénit, csak nem a kedvencem.”
A Todó kitálal az oviról című gyerekkönyv egy, a kisebb gyerekek gondolkodásmódjának és beszédmódjának bájával és aranyos illusztrációkkal fűszerezett hangulatos beszámoló Todó, az óvodás kisfiú szemszögéből. Ez a hangulat a megfogalmazásban is erősen érződik: gyakoriak a betoldások, oktató célú megjegyzések, és néha természetesen előfordulnak a szavak, kifejezések feletti értetlenkedések is; ettől a hangvételtől a mese belopja magát a gyerekek szívébe olvasás közben, és bizony a felnőtteket is megmosolyogtatja.
A történetet Todó kis elbeszélései alkotják, melyek bevezetnek minket a mindennapi óvodásélet titkaiba. Meglehet, hogy a beszoktatás, a verekedés, az óvodai ebéd, a farsangi jelmez választása a felnőttek számára nem is olyan titokzatosak, legalább is emlékeznek saját óvodáskoruk kihívásaira; ám a mesében elhangzó örömök és problémák a gyerekekhez is közvetlenül szólnak. Érdemes egy képzeletbeli ovistársuk szemével nézni az eseményeket, már csak azért is, hogy a mindennapi életük tanulságait az óvodások maguktól levonhassák, tanulhassanak Todó esetéből, és persze abból, amit anyukája mond.
Engem a leginkább az fogott meg a Todó kitálal az ovirólban, hogy nem próbál egyoldalú képet festeni a tárgyáról. Itt nincs ítélet, az óvoda nem csak jó vagy csak rossz, hanem – és ez nagyon értékelhető – valóságos. Ha a Puszirablókhoz szeretnénk hasonlítani, itt egy egészen más fiktívségről beszélhetünk. A valóságtól Todó is elvonatkoztat, de éppen annyira, amennyire egy kisfiú általában tenné. Míg a Puszirablókban végig mesés elemek sorakoznak, a Todó kitalál az oviról leginkább a mindennapok talaján áll, egészen a történet levégéig, ahol a könyv első oldalával keretet alkotva magával ragadja a képzelet világa.
Vig Balázs: Todó kitálal az oviról (nem csak óvodásoknak), 2016, Móra Könyvkiadó, Vidák Zsolt rajzaival
Vig Balázs: Puszirablók, 2014, Móra Könyvkiadó, Radnóti Blanka rajzaival
Egy dilettáns medve alászállt az égből. A Gazeta aktuális száma a negyedik oldal alján cikket közölt róla.: „November 22-én Szurgutban -30 fokot mértek, az előrejelzés szerint további lehűlés várható. A felső világ aranyfényű hősei is megérezték a rekordméretű hideget, s a fagyos autonóm körzetbe égi medvét telepítettek hajnalban. Kutatók szerint csupán egy amatőrről van szó, méretei megegyeznek a többi Szibériában őshonos medvéével. Vadászata engedélyhez kötött, de nem tilos. Felhívjuk a külföldi prémkereskedők figyelmét is, hogy amennyiben az említett állat bundáját kereskedelmi forgalomba bocsájtják, tüntessék fel vonalkódja mellett, hogy égből alászállt medvéről van szó.” A következő cikk egy kisvárosi balesetet közölt.
A medve átcammogott az Ob tarkította deres pusztákon, megmászta a környék legmagasabb csúcsát, messzelátó szemeivel felfedezte a vogulok legeldugottabb falvait, mancsát keresztbe fordította a Nap vándorútjával, s türelmesen, méltósággal várta, mikor ejtik rituális fogságba. De a tajga felől napokon át senki nem érkezett.
– A saját dilettáns középszerűségének köszönheti, hogy csak ott tobzódik a Lunyenka tetején, mint egy rakás szerencsétlenség, és pár napon belül halálra fagy, összekeverik majd egy jégdarabbal, elviszik süllyesztőnek, vagy nyáron találnak rá, s addigra már csak dögcsalinak tudják használni. – monda Juri, miközben sajnálattal nézte távcsövén a rendíthetetlen égi tüneményt. Időnként teájába kortyolgatott, leült az asztalához, és átszámolta a heti halkitermelés gazdasági előnyeit. Karp egy másik asztalnál ült, munkabeosztásokat készített Excelben. Sóhajtozott, nem volt kedve nevetni, pedig sokat nevetett a Nyugat Ugriai Halgazdálkodási hivatal irodáiban. Helikopter hangját hallották, az ablakhoz mentek, s fel is fedezték a ködszürke égen áthasító negyvenkettest. A csúcs felé tartott.
– Valaki csak megnézi. – állapította meg Karp – Mikor gyerek voltam, a nagyapám minden évben megmászta a Lunyenkát. Azt mondta nekünk, Szárnyu-atér Szent Medvét küld a hegybe, mely rettenetes zsákvarró körmével kikarmolja innen az oroszokat. Apám hiába kérte, ne beszéljen hülyeséget a gyerekeknek, rendíthetetlenül felcsatolta azt a két óldeszkaszerű sítalpat, és nekivágott.
– Szerencséd van, hogy ilyen idealista volt az öreg. – válaszolt Juri, miközben visszaült a monitorhoz. – Az enyém vodkázott, és zabálta a kenyeret.
Délután már nem lehetett ellátni a hegyekig a felkavart hó és köd miatt, de Karp kicsit kíváncsi lett, vajon tényleg az alászállott medve felkutatására szállt oda a helikopter, s ha igen, mit kezdhettek vele?
Természetesen nem kezdtek semmit. Az állami olajtársaság egy felderítője volt csupán, hagyományosan a tél beállta előtt a műholdas rettenetnél pontosabb térképet készítettek a tajgáról, hogy a télen is működő kutak koordinálását gördülékenyebben tudják végezni.
A medve megpróbált érdeklődni sorsa felől, rövidesen tájékoztatást kapott róla, hogy a régi szovhoz iroda helyén létesült információs házban kell jelentkeznie. Ott befásult öreg recepciósok fogadták, fogalmuk sem volt, mit csináljanak vele, nem akartak hagyományos bunkó portásnak tűnni, ezért leültették a váróteremben, teát főztek neki, s megígérték, telefonálnak feletteseiknek az ügyében. Az égből alászállt medve újságot talált az asztalon. Színes megrendelőkatalógus volt, angol és francia ruhákkal. Hosszasan, érdeklődéssel tanulmányozta, mintha az emberek lelkét akarná megismerni belőle. Az információ zárása előtt öt perccel tájékoztatták, semmi eredmény az elhelyezésével kapcsolatban. Amennyiben óhajtja, visszafáradhat a Lunyenka tetejére, semmilyen törvény nem tiltja, hogy ott várakozzon.
Kelet felé, Szurgutra leszállt az éjszaka. Felragyogtak a panelek szemei, Karp hatodik emeleti lakása is a rövid alvásra készült. A halkitermelési iroda már zárva volt, ahogyan az információs pult is. A medve kevés ambícióval visszamászott a hegyre, s ugyanúgy keresztbe tette a jobb mancsát. Éjfél után kibújt a hold két felhő közt. Farkasok hangja, a rének monoton vándorlása ütötte meg a fülét. Nem igazán várta már az embereket. Inkább Karp álmára volt kíváncsi. Karp álmában előléptetést kapott, Novgorodba ment továbbképzésre, ahol megismert egy szőke ügyésznőt. Ez nagyon szórakoztatta a dilettáns medvét, beásta magát a hóba, és megpróbálta elképzelni, ahogy valamelyik novgorodi kaszinóban kártyán dönti el Karppal, kié legyen a csinos vállalati ügyész. Karp fordult egyet az ágyában, közelgett a hajnali négy. Fél óra múlva már szólt az ébresztője. Hideg tea szikkadt az ágya mellett, reggelre tette oda, mert így tíz perccel tovább aludhatott.
Szegény Vezsakori!, 2. fejezet
(Illusztráció: Maxim Sukharev)
