Az intelligencia nincs tekintettel a rokonsági fokokra. A termeszek Afrikában alagutakkal és szellőzőnyílásokkal felszerelt, irdatlan várakat építenek, miközben egészen egyszerű lények, ősi rovarok, a mi panelházainkban megbúvó csótányainkhoz hasonlatosak. A csókák és a varjak bonyolult számfogalommal rendelkeznek, képesek hazudni, miközben nem az emlősök, hanem a dinoszauruszok rokonai. Hangyák gombákat termesztenek, háziállatokat tartanak, háborúkat vívnak. Egymással a legtávolabbi rokonságban álló lények meglepően hasonló módon viselkednek—tehát semmiképp sem igaz, hogy az evolúció (amelynek elmélete még számos pontosításra szorul) nyílegyenesen egy kitüntetett célra, a homo sapiens-re irányulna.
Úgy is megfogalmazhatjuk, a teremtés nem fejeződött be, Isten továbbra is bámulatos kitartással kísérletezik a lényeken.
Bár a származás, az eredet se a zavarba ejtő párhuzamok, se a zavarba ejtő különbségek természetét nem világítja meg teljes egészében, de mégis a rokonság fogalmaival próbáljuk meg értelmezni a világunkat. Minden ember testvér – de akkor kik az unokatestvérek: a majmok, a hangyák vagy a neandervölgyiek? A származást, a rokonságot bizonyító erejűnek tartó érvelés a modern társadalomtudományok érvkészletét is meghatározza: a hasonlóságokra a közös eredet lehet a magyarázat, a közös eredet pedig minden különbséget látszólagossá vagy elhanyagolhatóvá tesz.
Lényegében így érvel Lessing is a Három gyűrű híres példázatában: az emberi vallások hasonlósága közös eredetet sejtet – a közös eredet pedig kijelöl egy hatalmas családot, élén egy mindentudó, bölcs apával, egy bölcsen felvilágosult „világkormányzóval”. Mindannyian az ő fiai vagyunk (lányokról most ne essék szó.)
A “Három gyűrű”, a felvilágosodás nagy meséje, Lessing példázata természetesen nem a darwini evolúciót, hanem – színeitől, sajátos szabadságfogalmától megfosztva – a középkor nemzetségfogalmát tükrözi vissza.
Aki nem testvér, az idegen.
Troll, tündér, paraszt, sárkány, szörnyeteg. A már a Gesta Romanorumból ismert három gyűrű-történet a középkori Hispánia multikulturális társadalmi valóságában gyökerezik. Középkori felfogás szerint családi-dinasztikus kapcsolatok nélkül nincs egyet-értés, ahogy béke sem. Minden királyi udvar – a mesebeliek főként – óriási rokoni hálózat: sógorok-sógornők, fivérek-nővérek, nagybácsik-nagynénik szövevénye. A páncélos, felfegyverzett lovagok még a legszentebb lovagi küldetés, a Grál keresése közben is egymásnak esnek, aztán levetik a páncélt, és boldogan kutatják egymás ábrázatán a közös származás, a gens jeleit.
A legnagyobb német lovagregény, Wolfram von Eschenbach Parzivalja ecsak a Grál kereséséről hanem két testvér, egy muzulmán és egy keresztény lovag? Parzifal és Feirefiz egymásra találásáról is szól. (Igen, a németek nemhogy nem folytattak a mórokkal szemben honvédő háborút, hanem még legnépszerűbb lovagregényükben is a muzulmán-keresztény kiegyezést dicsőítették.)
De hogy lehet, hogy a keresztény Parsifal, a lovagi életideált fokozatosan megvalósító kiválasztott lovag testvére mohamedán? Hogy lehet, hogy féltestvére, Feirefiz bőre nem fekete, hanem kockás…? Feirefiz testvérnek ugyan testvér, de törvénytelen, elfajzott, pogány… A kockákon és foltokon persze már nem lehet változtatni, de a valláson még igen: a párbajban legyőzött Feirefiz áttér, és felveszi a kereszténységét.
A testvéri kapcsolat az életben maradás és a szövetség lehetőségével kecsegtet, de mindez nem jelent valódi egyenlőséget. A középkori író, Wolfram humanitás-eszményébe belefér több faj, sőt még valaiféle faji demokrácia is (a Grál vára, a mohamedán születésű lovagokat, Feiefizt is befogadó Grál-lovagok közössége ezt is jelképezi), de a vallási tolerancia már semmiképp sem – Feirefiznek változnia kell.
A családi kapcsolatokon, a származáson és eredeten alapuló humanitás-eszmény hajlamos szinte minden jelentős eltérést elfajzásnak vagy éppen betegségnek tekinteni. (Ezt próbálja érzékeltetni a kortárs német festő, Ingo Wegerl “Feirefiz” c. alkotása is.) Miközben nyilvánvaló, hogy csak hasonló életfeltételek közt élő emberek tekinthetik őszintén testvérnek magukat. A vallást és a bőrszínt (a kockákat vagy foltokat) leszámítva Feirefiz és Parzifal is bizony nagyon hasonló életviszonyok közt él: mindketten harcosok, lovagok, kiváltságosok – őket nemcsak közös ősük, a csapodár, Afrikában és Európában is hercegnőket „szabadító” édesapa kénye-kedve, hanem a lovagi élet számtalan szokása is összeköti. Egyáltalán nem erőltetett, hogy a páncélt levéve egymásban rögtön önmagukra ismernek.
De hogy legyünk őszintén több milliárd ember testvére? A modern eszmetörténet már régesrég lemondott arról, hogy a szabadság-egyenlőség-testvériség hármas harmadik tagját valódi, átélhető jelentéstartalommal megtöltse. Talán mert tudomásul vette, hogy a spontán testvériségre való készség kialakítása inkább kulturális, mintsem filozófiai feladat.
Mert a készséget ki kell alakítani, az nem vitás. Épp a testvériség a legkevésbé spontán, magától értetődő érzület. Csodálatos, hogy minden emberi közösségnek van valamilyen nyelve, csodálatos, hogy ezek a nyelvek hasonlóak – a generatív grammatika talán tényleg a legerősebb bizonyíték az emberi nem összetartozására – de hogy ezt belásd, nem elég sok idegennel beszélned, és érzékenyítő tréningekre járnod, hanem valamelyik egyetemen általános nyelvészetet is kell tanulnod. És a „mentális nyelvtan” még így is kevésbé elementáris és élményszerű, mint a zenében megtapasztalható emberi közösség.
A nyelven kívül persze másféle univerzálék is léteznek: anya, apa, isten, ház. Kérdés, hogy ezek az érzelmi alapfogalmak mennyiben létezhetnek vagy egyáltalán léteznek-e tapasztalati valóság nélkül. A csecsemő természetesen ráismerhet az örökbefogadó anyában az anyára, de vajon képes lenne-e a benne élő, talán veleszületett potenciális anyaképet azonosítani – mondjuk – egy hűtőszekrénnyel? A madarak, úgy látszik, fejlettebbek nálunk: néhány madárfaj fiókája képes egy másik fajhoz tartozó teremtményt (pl.embert) is szülőként elfogadni.
A Biblia szerint Istent nem látta senki, a hívők mégis realitásnak tekintik. Isten „képzetét” természetesen az emberi agyban a „mentális nyelvtan” mögött megbúvó istenfogalommal. A tápláléklánc csúcsán élő állat – eszerint – genetikusan(!) hajlamos volna egy nála is hatalmasabb ragadozóról álmodozni.
Ez az alapjaiban platonikus, de a gének „nyelvére” is könnyen lefordítható okoskodás lényegében minden istenképzetet egylényegűnek tekint. Allah, Buddha, Visnu, Krisztus nem más, mint a bennünk élő mentális nyelvtan, alamiféle archetipikus atya származékai. A konkrét isten(ek) mögött pedig ott rejtőzik egy láthatatlan, színtelen-szagtalan isten, a szabadkőművesek vagy a filozófusok istene, aki csak mosolyog az annyiféleképpen szenvedő, uralkodó és feltámadó, a történelem „porában” forgolódó isteneken.
Minden vallás egylényegű hát. A „bölcs” minden istent valamilyen elvont istenképzet származékának, mi több „elfajulásának” tekint. Ez a könnyen megcáfolható, deista istenfogalom persze számos felvilágosodás kori doktrínát igazol: a „bölcs”, a „türelmes értelmiségi” magasabbrendűbb, mint az „izgága” hívő. A vallások egylényegűsége pedig egyfajta egyetemes testvériség igazolására szolgál: miképp bánthatnánk egymást, miképp háborúzhatnánk, ha mind ugyanannak az istennek a hívei vagyunk? Testvérek, az égi Atya fiai?
De a vallások tényleg egylényegűek-e?
Ha másképp nem, legalább – Lessing szóhasználatával –„alapjaikat tekintve”?
Jehova, Visnu, Buddha, Allah ugyanaz az isten? A felvilágosodás persze nem sokat foglalkozott a távol-keleti vallásokkal, inkább a „könyv népeit”, a muzulmánokat, a zsidókat és a keresztényeket próbálta „összebékíteni”. Ők lesznek az egymással huzakodó, féltékeny és irigy testvérek, akiket a Bölcs Náthán példázatában szereplő édesatya megpróbál összezavarni.
A keresztény, zsidó, mohamedán kinyilatkoztatás és történelem tényleg számtalan ponton összefügg. Bár az iszlám a „legfiatalabb testvér”, a nyugati kereszténység Mohamed után, a muzulmánokkal csatározva született. Allah és a zsidó-keresztény Teremtő megkülönböztetésére találhatunk teológiai, de akár történeti érveket is. Mint közismert, a korai mohamedán térítés elválaszthatatlan a hódítástól, maga Mohamed is a korszak egyik legnagyobb hadvezére volt. A térítés már nagyon korán elért keresztény csoportokat (Egyiptom, Mezopotámia) – keresztényeket, akik még igazolt diszkrimináció fegyveres üldözés, keresztre feszítés, cirkuszban feláldozás esetén sem éltek a fegyveres harc lehetőségével. Ha ugyanazok a csoportok az egyik vallás felvételekor passzívak maradnak, a másik vallás felvételekor pedig fegyvert ragadnak, akkor a két istenképzet nem lehet ugyanaz. Nincs igaza Bölcs Náthánnak: ezek a vallások “alapjaikra nézve” sem hasonlóak.
Lessing fiai eszén túljárni akaró, ravaszkodó és hamiskodó szuperapuja nemhogy a keresztény Krisztusra, de egyetlen általam ismert vallás prófétájára vagy istenére sem hasonlít. Ráadásul a felvilágosodás megálmodta, közös istenképen alapuló “virtuális testvériség” morálisan is problémás. Egy kínai konfuciánus aligha lehet a nyugati istenképzet “leszármazottjának” tekinteni – ezek szerint vele jogos háborúzni? Tényleg csakis a rokonság és a hasonlóság szolgálhat a megértés, a tisztelet és a világbéke alapjául?
A Három gyűrű történetében, a felvilágosodás szép példabeszédében engem nem is a mesés testvériség (mind a három fiú színtelen-szagtalan, névtelen) korlátai, hanem az atya figurája aggaszt igazán. A világbéke érdekében hazudozó szuperapu, a bölcs iskolaigazgató, aki ravaszul túljár a saját fiai-tanítványai eszén is. Tisztelni természetesen nem lehet a csapodár Gahmuretet, Parzival és Feirefiz apját, de szeretni igen, pedig ez a mitikus házasságszédelgő, szoknyabolond semmi mást, csak zűrzavart hagy a fiaira. Zűrzavart, igen, de egyben a szabadság és az önkiteljesedés lehetőségét is: Parzivalnak és Feirefiznek megadatik, hogy jobbak legyenek nála. Itt nincs örökös kiskorúság egy, a fiúkat félrevezető, döntési szabadságuktól szándékosan megfosztó szuperapu árnyékában. A középkori szerző, Wolfram von Eschenbach Lessingnél jóval inkább szabadságpárti.
Mindenki felelős mindenkiért, fehér a feketéért, fekete a fehérért, sőt a kockásokért is – de ezt a felelősséget mindenféle ámítás, félrevezetés, hazudozás, népnevelő szándékú történelemhamisítás nélkül kell örökül hagynunk.
Az “örökül hagy” egy szándékosan óvatoskodó kifejezés. Hiszen egyelőre nem a nyelv, hanem a zene tudja kimondani azt a Többes szám 4. személyt, amibe minden élő, a mi, ti, ők és hangsúlyosan az én is beletartozik.