Nem a kétely, a bizonyosság őrjítő…
Ecce Homo
Tehát a lélek a személytelen. A szellem tud, a lélek nem tud, hanem a lélek a tudás. A szellem, mert a gonoszra való hajlam megvan benne, csak képes a jóra, vagyis része lehet a jóságban, a lélek azonban nem jó, hanem a lélek maga a jóság.
Schelling
A faggyúgyertya, amelyet Metvali sejk egy korábbi fejezetben gyújtott meg, rég leégett már, Nietzsche parázsló tekintetének csillogása azonban beragyogja a mevlevi dervisek kolostorának nyomorúságos belsejét. De nem csak a szeme csillámlik! Egész teste vakító fényt áraszt. Ez rendben is van! A Tanítónak világítania kell. Láthatóan kell kisajtolnia magából filozófiáját. Nietzsche elragadtatásában megégett kéziratokkal hadonászik. A valóságot háttérbe szorító művészetről alkotott vízióját magyarázza Metvalinak. „Az előadás csúcspontja! – dörög a filozófus. – A tragédia paroxizmusa rituális keresztre feszítésem lesz. Mivel nem szeretném megsérteni az iszlám és a zsidó közösség vallási érzületét, úgy döntöttem, hogy egy kevésbé ismert keresztfajtára feszítsenek ki. Olyan keresztre, ami még senkit sem irritál. A szvasztikára gondolok. A horogkeresztre! Kifeszítésem lényege üzenet a jövő nemzedékeinek, és a következőképpen hangzik: Nietzsche az első áldozata a gonosznak, amelynek létrejöttéért őt ítélik majd el. Mégpedig a távollétében. Arthur Schopenhauer, egyike azon ritka németeknek, akik megérdemlik, hogy németül beszéljenek, egy alkalommal azt mondta: Minél inkább a jövő nemzedékeihez, más szóval az emberiséghez tartozik valaki, annál inkább elidegenedik kortársaitól! Kifeszítésem a filiszterek planktonszerű tömegétől való teljes elidegenedésem örökös szimbóluma lesz.”
Miért a horogkereszt?
Miért ne?! Mellesleg, félretéve a szimbolikát, mi más a kereszt, ha nem az antik kor horogkeresztje? Nietzsche szándéka Jézus útjának követése, de anélkül, hogy plagizálná. Vagy ahogyan Metvali később feljegyzi krónikájában: „éppen az ellenkezőjét szeretné elérni: a halál legyőzése helyett az élet legyőzésére vágyik”. Ki tudja? Hogyan lehetne különválasztani egymástól a tényeket, a fikciót és az álmokat a mandzsetták rendezetlen dokumentációjában, a könyvek margójára írt feljegyzések és Metvali olvashatatlan kézírása között. Egyáltalán mi a különbség köztük? Semmi sem bizonyos, amikor Nietzschéről van szó. Itt van például egy nyugtalanító feljegyzés. „Időről időre – áll a mandzsettán – nem vagyok biztos benne, hogy Famagustában vagyok-e! Gyakran azon kapom magam, hogy Firenze utcáin sétálok. Nem tudom, vajon álmodom-e. És meg sem tudhatom. Nehéz, szinte lehetetlen alváson kapni magam és megbizonyosodni arról, hol is vagyok.” Mintha ez fontos lenne! Végső soron itt az ideje megszabadulnunk annak az axiómának a béklyójától, miszerint egy test nem lehet egyszerre két helyen. Miért ne adhatnánk esélyt az eshetőségnek, hogy Nietzsche egyidejűleg jelen van Famagustában és Firenzében is? Nietzsche személyiségének mikrokozmikus széthelyeződése csupán leképezése a meghasadó világnak, amely repedezni kezdett a varratainál.
Ha nem lenne a hangversenytermekből kiáramló fülsiketítő zaj, mindenki hallhatná a szétcincálódás hátborzongató csikorgását.
Persze egy ember, még ha Nietzschéről van is szó, természetéből adódóan, sokkalta gyorsabban esik szét, mint egy civilizált rendszer, mégis, történelmi viszonylatban nézve, az Osztrák–Magyar Monarchia bukásáig, Németország, Korea és Ciprus felosztásáig, a Szovjetunió és Jugoszlávia, később pedig a teljes geopolitikai rendszer széthullásáig eltelt idő jóval rövidebb, mint ami egyéni skálán az Othello Walpurgis-éji bemutatójától Friedrich Wilhelm Nietzsche haláláig eltelt.
Most már bizonyos: ebben az időszakban legalább két Nietzschével kell számolnunk, akiknek általában nincs tudomásuk egymásról. Létezik tehát egy Nietzsche és egy anti-Nietzsche, valamint sok-sok jelentéktelen Nietzsche, gyanús ontológiai státusú, ambiciózus, középszerű egyén, akik Zarathustra olvasásába mélyedve a kevés maradék identitásukat is elveszítik, bajuszt növesztenek és Európa-szerte mindenféle csúfságot követnek el, amiket a kulturális nyilvánosság gondosan felír az eredeti Nietzsche rovására. És hogy az irónia paroxizmussá fokozódjék: ezek a pszeudo-Nietzschék sokkal nagyobb tiszteletnek örvendnek, mint az egyetlen úgy-ahogy lehetséges Nietzsche-Übernietzsche.
Nietzsche tulajdonképpen a perdöntő bizonyíték arra, hogy Isten létezik. Mint ahogyan a lakmuszpapírral valaminek a savasságát nem ízlelés, hanem látás útján bizonyítjuk, ugyanúgy Nietzsche is istentagadásával isteni energiákat sugároz, aminek elvakító fényes ragyogása bevilágítja az elsivárult európai lelkek sötétségét.
„A hurubok törzsfőnökének igaza van – folytatja Nietzsche. – A valóságot utánzó művészet nem művészet, hanem propaganda. Az eljövendő tragédiák elhárításához a színpadi tragédiának valóságosnak kell lennie. A vérontás megakadályozásához vérnek kell folynia. Hogyha a művészet, mint mostanáig tette, egy helyben topog, ha tovább távolodik az élettől – a valóság tragédiává, a színház pedig ócska bohózattá fajul.”
Függöny!
Metvalit és Nietzschét ugyanazon az éjszakán Famagusta kihalt utcáin látjuk sétálni, ki-ki a maga módján – az egyik a belső megvilágosodás, a másik pedig a külső megvilágosodás fényével – világítja meg maga előtt az utat. Az éjszaka leple alatt meglátogatják Slomó Satelesz rabbit, hogy jó előre rámutassanak azok alatomosságára, akik majd Nietzsche halotti redingote-jának hajtókájára könnyelműen felvarrják az antiszemitizmus kitűzőjét. Antiszemiták nem mennek rabbihoz! Az csak világos! E tanulmány fellebbviteli bírósága előtt az európai csőcselék Nietzsche ellen – zsidóellenesség ügye Nietzsche javára dőlt el és ad acta helyezték. Az ítélet egy példánya Poliviosz Seitaniszt illeti meg, azt a tudóst, aki élete legjavát Nietzsche szégyentelen bemocskolásának leleplezésére, a filozófus ellen irányuló – száz évvel Friedrich Nietzsche halála után is lankadatlan intenzitással folytatott – eszeveszett kampány leleplezésére szentelte. Megérdemli! Hiszen mindazt az aljasságot, amit az „illuminátusok” tettek és tesznek ádáz iparkodásukban, hogy a filozófust és a filozófiát gyalázzák, nem jegyezték fel a becstelenség gazdag történetében.
Haladjunk sorjában! Még az emberiesség egyetemes hanyatlásának előrehaladott stádiumában is hatályban van a de mortuis nihil nisi bene elve, amely azt diktálja, hogy a holtakról csak jót mondjunk. Vagy pedig hallgassunk. És ez vonatkozik minden halottra, akik közt elképesztően sok a gazember. Nietzschére azonban ez a szabály nem vonatkozik. Róla nagyobb ocsmányságok íródnak és hangoznak el, mint életében. Ami valami egészen mást is jelenthet, mégpedig hogy Nietzsche valójában él még. Összehasonlításképpen válasszuk ki találomra valamelyiket a gonosztevők hulláinak sokaságából, valakit a humanista szörnyülködés célszemélyei közül, mondjuk, Hitlert, és nézzük meg, mit írnak és gondolnak róla. „Tehetségtelen festő!” „Őrült piktor!” „Gonosztevő!” Itt-ott szégyenlős pedzegetése állítólagos homoszexualizmusának és szado-mazo kapcsolatának valamiféle unokahúgával és Eva Braunnal! Mintha létezne másmilyen kapcsolat! „Hitler arra kényszerítette Geli Raubalt, hogy vetkőzzön le – írja Otto Strasser –, ő maga pedig a padlóra feküdt. Geli ekkor leguggolt és az arcára vizelt, ami neki (Hitlernek) elmondhatatlan élvezetet nyújtott.” Ez a beszámoló igazából együttérzést kelt a Führer iránt. Hát nem ő van passzív helyzetben? Hát nem ő az, aki tűr? Bármennyit kutakodnánk a levéltárakban, nem találunk egyetlen, ennél súlyosabb minősítést sem. Még magánvád benyújtásához is alig lenne elégséges, a per megnyerésének esélye pedig minimális. Nyoma sincs olyan bélyegeknek, mint hogy „skizofrén”, „szifilitikus”, „kényszeres onanizáló”, „agyalágyult”, „zseniális imbecillis”, „homoszexuális”, „szodomita”, „paraplegiás”, „koprofág”, „enyveskezű”, „pedofil”, az „ember, aki megölte Strauss professzort”, „degenerálódott”, „plagizátor”, „a nácizmus atyamestere”, „a zsidók kiirtásának ideológusa”, „sírgyalázó”, „sátánista szent” és még sok-sok ennél is rosszabb, amelyek oly vastagon beszövik Nietzsche múmiáját, hogy többé már senki sem hánthatja le róla, legalább megközelítő választ adva a kérdésre:
Ki volt valójában Nietzsche?
A másik kriptonietzscheánus, Sztálin, az intellektuális nyilvánosság körében Hitlernél is jobban megúszta. Az emberjogi harcosok feltűnően visszafogottak a dorgálásában. Csapnivaló blaszfémia. „Kommunista diktátor!” „A Gulag megalapítója!” És még néhány vérszegény elvi kifogás, ez minden! Semmi mást nem találni. Igaz, a valamikori szovjet bíróságok előtt ez is elegendő lenne tíz év kényszermunkához. Csakhogy a Szovjetunió többé nem létezik. A szabad világban pedig a Joszif Visszarionovics ellen emelt esetleges magánvádnak még kevesebb esélye lenne, mint a Hitler elleninek. A tömeggyilkosok összes többi kiválósága felmentést nyert.[1]
Vajon mivel haragította magára Nietzsche a paszkvillusszerzők légióját?
Két magyarázat lehetséges. Egy misztikus. És egy pszichoanalitikus. A kettő – bármennyire is összeegyeztethetetlennek tűnhetnek – paradox módon összetalálkozik és kiegészítik egymást. Előbb lássuk a misztikust. A Satelesz rabbival való találkozás során Nietzsche föltárja lelkét, és elárulja, hogy megrögzött onanizáló. A rabbi ezt már tudja. Nem szükséges misztikusnak lenni ahhoz, hogy az ember rájöjjön. Mindenki tudja. Wagner mindent megtett azért, hogy ennek Európa-szerte híre menjen. De – adódik a kérdés – van-e bárki is ezen a világon, aki nem az? Ugyanezt a kérdést Slomó Satelesz kabbalista eljárással válaszként fogalmazza meg Nietzschének. „Van, aki nem az? Árt, de van kiút.” Először is abba kell hagyni. De hogyan? Nietzschének a maszturbáció nem a kielégülés forrása, hanem a legmélységesebb szégyenérzet oka. Egyúttal szelep is. Mégpedig szó szerint, a lehető legmechanisztikusabb értelemben, mint a szelep egy Papin-fazékon. Mert, ha nem onanizálna, Nietzsche felrobbanna. És az nemcsak őrá lenne katasztrofális. Ha csak róla lenne szó, türtőztetné magát néhány napig, és véget vetne szenvedéseinek. Ő azonban tudja, hogy a robbanás elképzelhetetlen pusztítást okozna. Tapasztalt misztikusként Satelesz rabbi is tudja ezt. Van erről a Zóhárban egy teljes fejezet. A furcsa látogató szeme és bőre halványzöld fényt áraszt – ekörül semmi kétség. Az északi nyelvtanító, a zseniális nyelvész, aki alig húsz perc alatt megtanult héberül, és most ezen a nehéz idiómán társalog a rabbival, nem más, mint a háromszorosan földi Ádám, az ember, aki a közelgő világvége előtt jelenik meg.
Merüljünk alá most a héber miszticizmus titokzatos sűrűjében, aggódnunk felesleges, hogy a megengedettnél többet megtudhatunk, mert a tiltott tudás határán őrök állnak, akik rücskös husángokkal térítik el a be nem avatott kíváncsiskodókat. De hát ilyen időket élünk. A Zóhárból is időről időre kiszivárog valami a nyilvánosságba. Kicsoda-micsoda tehát háromszorosan földi Ádám? Az ismeretlen erők hatásától védekezve, mindenesetre a következő állítást kétszeres, mágikus idézőjelek közé helyezzük. „„Ahogyan kezdetben Ádámnak szubtilis anyagból készült áttetsző teste volt, ugyanúgy a világvég előtt a háromszorosan földi Ádámnak a lehető legsűrűbb anyagból készült teste lesz, amelyen elvégezhető az emberi faj legdurvább bűneinek a perzselése.
A lelke mindeközben érintetlen marad.””
Most már valamelyest érthetőbb a dolog: Nietzsche kvalitatív értelemben különbözik a többi embertől. Testének urániumjellege van. Ha a tényeket kizárólag fizikai síkban vizsgáljuk, Nietzsche tulajdonképpen az atomreaktor előfutára. Későbbi „őrülete” igazából a sugárártalom következménye. Persze ő ezt nem tudja. Az atomfizika még gyermekcipőben jár. Slomó rabbi azonban igenis nagyon jól tudja. A Zóhárban az urániumot nem urániumnak hívják – Isten ments! –, hanem a föld szívének, misztikus elemnek, amelyen keresztül átvilágítanak a magasabb szefirák szubtilis energiái, hogy úgy-ahogy fenntartsák a rendet Malkuthban, a bukott világban, amelynek nyomasztóságát az üstdobok és trombiták zaja Wagner nyitányaiból teljesen elviselhetetlenné tesz. Hogy fennmaradjon az utolsó kapocs a magasabb szférákkal, a Zóhárnak azt a részét, amelyben erről esik szó, a XVI. században törölték, kizárólag szájhagyomány formában maradt fenn.
De vajon hogyan lehet eltörölni a „tudósok” siserehadát? Hogyan lehet ellehetetleníteni ténykedésükben ezeket a jóhiszemű kíváncsiskodókat, Rutherfordokat, Bohrokat, Planckokat, akik – mindenki a maga idejében és a saját laboratóriumában – otromba módon belekotnyeleskednek az univerzum struktúrájába, amelyről halvány fogalmuk sincs. Mindegyikük annak a grandiózus tévhitnek a rabja, amely azt tanítja, hogy a Föld gömbölyű, miközben világunk alapjait kutatják. Amíg Satelesz és Nietzsche Famagustában beszélgetnek, Marie Curie, mintha nem lenne fontosabb dolga, lefejti, átöntözgeti, kifőzi és leszűri az alaktalan masszát, amelyből hamarosan kinyerődik a tiszta uránium első rögje. Ahelyett, hogy a barátnőiről pletykálna, gyerekekre vigyázna vagy kötögetne, ez a hölgy mindent megtesz, hogy a legméltatlanabb kezekbe adja át a Nagy Titok kulcsát.
És ezért még Nobel-díjat is kap, amennyiben már megalapították.
De leukémiát is!
Joliot-Curie laboratóriumában a világ végérvényesen kibillent egyensúlyából. Nietzschének ehhez semmi köze. Ő, igaz, később, öntudatlanul és közvetett módon, kiváltja majd Németország felosztását, de a felelősség ezért magát Németországot terheli. Ha elfogadta vagy legalább ignorálta volna Nietzschét, nem következett volna be az ország felosztása.
Térjünk vissza az onániához! A tapasztalt szemnek a gondok ezzel a szenvedéllyel a láthatatlan szférájában a legláthatóbbak. A fiziológiai következményekkel párhuzamosan – gerincsorvadás, agyszivacsosodás, progresszív elnőiesedés és imbecillitás, amiket az önkielégítés igazából nem idéz elő, csak felgyorsít – egy sokkal nagyobb probléma jelentkezik. Slomó rabbi habozik. A megfelelő szavakat keresi. Nem könnyű közölni valakivel, hogy nemzője több tízmillió gonosz szellemnek. Nietzsche pedig éppen az. Mégpedig jó és gyengéd apjuk. A rabbi úgy dönt, hogy egyenes lesz. Az igazsághoz nem vezet kerülőút. Szembe kell nézni vele, még ha ez a pillantás az őrületbe kerget is. Ahova végül Nietzschét taszítja is. A Tóra, mondja Slomó rabbi, nem az olcsó élvezet, és nem is egészségkárosító hatása miatt – ennek a jelentősége, mint már említettük, eltúlzott – tiltja az onániát. Másról van szó. A magot ugyanis nem lehet úgy kilövellni, hogy ne foganjon meg tőle valami. Ha nem emberi magzat lesz belőle, akkor klipoth – héj, üres forma, a létezés utánzata, a Teremtés idejétől hátramaradt ég alatti szilánk. A spermiumokban rejlő életcsíra ezeknek a héjaknak – Lilith gyermekeinek, ahogyan a hagyomány hívja őket – elegendő erőt ad ahhoz, hogy beleavatkozzanak az emberek dolgaiba. Kicsi ez az erő – körülbelül 0,000003 lóerő –, de vajon nem éppen Nietzsche írt tele annyi oldalt arról, hogy igazából az üresek és gyengék uralkodnak az erősek felett?
Nem az anyag a legrosszabb. Vannak az anyagi világnál még tehetetlenebb, holtabb és komorabb világok. A végzetes XVI. századig Lilith gyermekei ezekben a morbid szférákban maradnak, de a humanizmus felemelkedésével és az emancipáció előretörésével az elszántabbak közülük emberi alakot öltenek és a napvilágra lépnek. Első pillantásra semmiben sem különböznek az emberektől. Van metabolizmusuk, vérkeringésük, vannak belső szerveik, végtagjaik. De nincs lelkük. Nem szabad azonban alábecsülni őket. Nagyon intelligensek. És betegesen ambiciózusok. Gyakran magas tisztségeket töltenek be és figyelemre méltó eredményeket érnek el. Állandóan zavart keltenek. A héjak misztériumának megmaradt ritka beavatottjai szerint ebben a pillanatban a világ lakosságának a kétharmadát Lilith gyermekei alkotják.
Nietzsche opponenseinek cohorsai tehát a filozófus Lilith-tel való házasságon kívüli kapcsolatából származó ivadékai. Dacolók gyászos menete, akik megöröklik apjuktól a nagyzolást és küldetéstudatot, de szubsztanciája és zsenialitása nélkül, ezért, teljesen freudiánus módon, elpusztítására törnek, holott ők maguk a holtak. A nagy összeesküvés most már valamelyest világosabban körvonalazódik. Felsejlik a gondosan elrejtett munkamegosztás, amelyben a természettudósok, ahelyett, hogy herbáriumokat készítenének és lepkéket fogdosnának össze – amiért tartják őket –, a láthatatlan meghódítására vállalkoznak. Annak idején kettő-hármat közülük máglyára vetettek, de a többieket nem érte utol az igazságszolgáltatás. Sikerült nekik meggyőzniük a nyilvánosságot arról, hogy a Föld gömbölyű, és nem a világegyetem középpontja, hanem csak egyike a billió objektumnak, amelyek a nagy ürességben lebegnek. Száznullás számjegyekkel operálnak, fényéveket emlegetnek. Ránk zúdítják a vákuumnak és az értelmetlen tér fagyának rettenetét. Mindez szorongást kelt, ami később megteremti a neurózis kísérteteit. Az első nemzedékeket, amelyek bedőlnek annak a badarságnak, hogy a Föld forog, nemcsak saját tengelye, hanem a Nap körül is, szörnyű szédülés és hányinger sújtja. Az akkori Európa nagyvárosaiban a felvilágosultak és azok, akik annak adják ki magukat, összegörnyedve hánynak az utcákon. De nem tágítanak. Véreres, dülledt szemmel szajkózzák váltig: Eppur si muove! A Földgolyó máról holnapra a kozmosz provinciája lesz. Egy zug a galaxisban! A világegyetem Kurdisztánja! Egyáltalán nem kell csodálkozni a provincializmus későbbi elburjánzásán. Magától értetődő! Mi egyebet tehetne egy olyan lény, amely kénytelen szembesülni annak tudatával, hogy nem egyéb, mint az ősrobbanás után fennmaradt közönséges porszem, mint hogy örvendezik, amiért egyáltalán lélegzetet vehet.
A XIX. század második felétől errefelé a tudományos fejlődés új korszaka kezdődik. A dekonstrukció első ötéves tervidőszaka. A szubverzív tevékenység természettudományi-matematikai és társadalmi-nyelvi irányzatra oszlik. Az apokalipszis pionírjai egyik csoportjának az a feladata, hogy a kozmosz mélységeit tanulmányozza; a másik csoport, nem kevésbé fontos feladata, hogy az anyag végső részecskeit vizsgálja. A mi nézőpontunkból – merőben téves irányvétel: ha bárminek is a felszíne alá kaparunk, nyomban ott a semmi.[2] Az ő titkolt céljuk azonban éppen a semmiség. Pontosabban a semmiségnél is rosszabb valami. A szilárd, kövér, kényelmes semmi! A semmi mint politikai berendezés. A másik oldalon, kihasználva a heliocentrikus világkép orcátlan erőltetése nyomán támadt szorongást és neurózisokat, valamint a Föld forgásától származó szédülést, a pszichoanalízis falangistái az emberi lélek legrejtettebb zugainak meghódítására indulnak. A falange marsallja: Freud. Valószínűleg maga is Lilith gyermeke. Úgy elemzik a pszichét, mint a vizeletet. Saját lányaik szexuális fantáziáiban kutakodnak.[3] Eszeveszetten maszturbálnak! De Sade márkit olvassák! Kinyilvánítják, hogy minden normális, és semmit sem szabad elfojtani. Arra bátorítják a gyökértelen tömegeket, hogy engedjék át magukat az onániának, a coitus interruptusnak; az abortusznak és a szexuális fantáziálásnak. És közben dörzsölik a kezüket. Lilith ivadékainak populációja növekszik, számbelileg kiegyenlítődik az embergyermekek számával.
És Nietzschére mutogatnak tajtékozva: „Nihilista!” Holott annak rendje-módja szerint ő látja el őket a mozgásukhoz és lélegzésükhöz nélkülözhetetlen energia körülbelül 80 százalékával. Csakhogy ahelyett, hogy megerősítené, ez a hajtóerő elpusztítja őket. Ahogyan Nietzschét, elemésztve, szüntelenül megújítja. Nietzsche, a bajuszos főnix saját hamvaiból születik újjá és mindig újfent elég. A föld szíve, mely mondvacsinált spirochaeta pallidummal fertőződött meg.
Ő az egyetlen, akinek a lelke kívül van, a teste pedig belül.
Fordította: Sándor Zoltán
(Részlet a Napkút Kiadó gondozásában hamarosan megjelenő regényből)
[1] Kivéve talán Slobodan Miloševićet, az európai szégyenoszlopon Nietzschének ő az egyetlen társa. De csak két állandósult megnevezésével – a „balkáni kém” és a „Slobo = Szaddám” – reménykedhet a gyors abolícióban.
[2] Végül így is történt. A szubatomikus fizika legújabb felfedezései azt tanúsítják, hogy az anyag és az energia legapróbb részecskéi egyenesen a semmiből származnak.
[3] Ezt a morbid gyakorlatot személyesen Freud kezdeményezte, pszichoanalízisnek téve ki Ana lányát.
