Közöltem vele, hogy nincs az az isten, akinek a kedvéért azt a darab sörtés, bőrkés valamit letuszkoljam a torkomon. Azzal a lendülettel kilöktem a tányérból, és a földön csattant a rozsdaszínű préssajt. Ha lett volna pofája, azzal lefele ér talajt, hibátlan gyakorlattal. Kiflinek, a szálkásszőrű tacskónak kétszer sem kellett mondani, repült az általam ételnek csúfolt falat után.
Mintha láthatatlan falba ütközött volna, nyüszögve szaltózott át rajta, és iszkolt vissza a sarokba, ronggyá rágott szőnyegére. Nem egy finnyás jószágnak ismertem meg a nálunk töltött hat éve alatt, de ha ez a förmedvény neki sincs ínyére, akkor egy felhasználási módja maradt, hogy ne a kukában végezze. Mondjuk én már az elején megmondtam, hogy az ilyet csak mosléknak lehet értelmesen felhasználni, a disznók talán szívesen eszik. Pontosabban zabálják. Aki látott már disznót „enni”, az tudja miről beszélek. Két lábbal, ami általában a saját szaruktól díszített, beleállnak a moslékos vályúba, és úgy kaffogják meg türcsögik befele azt a bármit, amit odaborítanak nekik. Nem undorító, sőt, akár meg is jöhet az ember étvágya, hiszen jóízűen vetik bele a rózsaszínű sonkáikat, szaros patáikat, meg turcsi orrukat a malackánaánba. Beledobtam egy kisebb pléhvödörbe a belőlük készült sajtot, nem törődve a vödör alján tanyázó penésszel, amit magába szívva a disznósajt még több tápértéket tartalmaz. Az csak jó, hadd hízzon a malacok mája, meg a sonkája. Az a legfinomabb. Meg a pecsenye. Meg a kolbász, jó csípős mustárral, és friss, ropogós fehér kenyérrel.
Egyedül egy korábbi társukkal megvendégelve úgysem lakhattak volna jól vágásra ítélt párák, úgyhogy a tápos vödörjükbe dobtam az immár halott rokonukból készült étket, és korpával meg vízzel egészítettem ki. Ahogy vártam, a malacok Messiása lettem, és visítva üdvözöltek, böködték a lábamat, húzták a nadrágomat, majd szinte szabályos sorba rendeződtek a vályúnál, várva a mennyei mannát.
Jól végzett dolgomat, ahogy a malacok, bamba vigyorral konstatáltam, aztán elindultam vissza a házba. Megkérdeztem mi lesz az ebéd. Mondhattam volna, hogy tejes levesre van gusztusom, de szerettem volna ha felajánlják. A reggeli fejésből viszont nem maradt tej, a délutáni meg még messze volt. Majd’ éhen vesztem, de a kenyeres aznap nem járt, és ami volt maradék, azt éjjel kútvízbe áztatva elmajszoltam. Nem tehetek róla, meleg volt, és nem tudtam aludni. Ha gyengébbek a szemeimet helyén tartó idegek, akkor biztosan kiesett volna mind a kettő, annyira csavarta a gyomromat az a francos éhség. A füstölt kolbász csak egy hónap múlva lesz jó, a babot meg áztatni kell. Csalódottan vánszorogtam a speizba, és imádkozva nyitottam ki a hűtő ajtaját. Megelégednék egy kis sózott vajjal is, vagy aludttejjel. A hűtő lámpájának fénye elérte a szemeimet, és láttam az üres hűtőszekrényt. Ríni tudtam volna. Aztán megláttam a polcon egy egész hengernyi disznósajtot…

(Január nonája, a keselyű napjs)

Ezek után Riolda másképp nézett erre a koravén kisfiúra, Shiobianra.
Ki tudja, az is lehet, hogy ez a gyerek erősebb nálam.
Shiobian ebben az álmokkal zsúfolt városban, ebben a megszámlálhatatlan csapdával teli házban  sem felejtette el, hogy a legnagyobb fényűzés mindig mindenhol hűségesnek maradni.
És talán rám is ilyen csillapíthatatlanul, ilyen szenvedélyesen vágynak a gyerekeim.
A január különösen alkalmas volt az önmarcangolásra.  A korán jött havazás a velenceiket bekergette a házaikba, és még a reggeltől-estig visítozó gyerekek is behúzódtak a parányi hálófülkékbe. Elhalt a szomszéd házakból áradó szüntelen nótázás, éjszakánként már csak a szemközti üvegfúvó műhelyben parázslottak a fények. Látnivaló nem akadt, Riolda nyugodtan sírdogálhatott egymaga a konyhában.

Robban a fehérség a levegőben.
Még nem látod a havat, de itt az ígérete:
selyemkendőt húznak át a csonthidegen.
A halott nő is sírni szeretne: szerteszórni
limlomot, bánatot, számlát, fáradtságot,
gyűlölettel összemocskolt leveleket.
Aztán csak nézni, ahogy szerte, szerte…
csipkévé válik, ami más nem lehet.

De nem emészthette magát örökké. Nagyon is jól tudta, hogy minden önsajnálatban eltöltött óra távolabb és távolabb sodorja a gyerekeitől és magától Sjöntől, akinek az érintését már akkor is a testén érezte, ha az Alpokról lezúduló szélben közelebb húzódott a tűzhöz.
Pontosan hol lehet ez az Alpok, amiről a szomszédok beszélnek? Egy „Alp” van vagy egy egész hegycsalád? Igaz-e, hogy Velence fölött karéjban helyezkednek el, és az ormaikon – mint azt Benjamin mesélte – a legnagyobb hőségben sem olvad el a hó?
Milyen folyók kanyarognak ezen a könyörtelen, már-már átjárhatatlan hegyen túl?
Riolda elkezdte lerajzolni az őt körülvevő világot egy üres pergamenlapra, de aztán az egészet ingerülten félretolta.
Mert vízkereszt után mintha az egész ház megtelt volna a halottak nyögéseivel és a zárt szobában őrizgetett csontocskák kopogásával. Talán mert épp a feje fölött, a könyvtárban tartja Benjamin az eladni kívánt ereklyéket – a leginkább nagyra becsült halottak körmeit és koponyacsontjait? Vagy igaz lenne, töprengett Riolda, hogy a szellemvilág az újév legelső napjaiban kiárad, mintha az a legnagyobb háborújára készülő szél kitárná a két világot elválasztó kapukat? Hogy az éhes holtak megdermesszék a szíveket és minden bűnöst őrületbe hajszoljanak?
Kik lehetnek ezek a furcsa halottak? Tényleg valamennyien Jézus életének tanúi, amolyan makulátlan szentek voltak? Ő, Riolda még sohasem hallott arról, hogy Benjamin a Szentföldre utazott volna, hogy ott alkudjon a szentek és próféták maradványaira. A csontok talán nem is a Szentföldről, hanem az itteni Holtak szigetéről valók – meglehet nem csodálatos próféták, hanem halott rabszolgák, cselédek, katonák szolgálnak  Szent Nemtudomkik földi maradványaiként. Könnyen lehet, gondolta Riolda, ha én holnap meghalok, Benjamin másnap ízekre szedne, hogy kiárusítson, mint Csodatevő Szent Rioldát vagy Ermenguildét. Ha így történne, akkor külön-külön ládikákban, más-más kísérettel  járhatnám be az Alpok hágóit.
De egy ereklyékkel és állandó harangzúgással teli városban a kereszténység értelmén is el kellett gondolkodnia. Hát nem ismerte fel Hildi, Normandia hercegnője a réniens-i mozaikokban saját gyermekeit? És mikor ő maga megpillantotta a bazilikában a három hercegi fiatalt, az „idő gyermekeit” nem élt-e át torokszorító megrendülést? Pedig mindannyian – még Hildi is – színes lapocskákat láttak – nem eleven gyerekeket?
Mit mutat meg egy tárgy, egy csontdarab, ami puszta kőnél és csontnál fontosabb?
De míg a mozaiklapos teremben hallgatta Shiobiannal a szél sóhajtozásait, Riolda kényszerítette magát, hogy ne csak pityeregjen és borúsan meditáljon, hanem egy szabadulásra vonatkozó tervet is kidolgozzon. Hiszen nem vágyódnak-e az angolszász királyok is megbízható forrásokból származó, neves ereklyékre, Szent Anabestus vagy Szent Ordinatus vagy Szent Akárkicsoda csontjaira? A jó, a megbízható ereklyeárusok vajon nem ugyanazt a célt szolgálják-e, mint a művészek, akik az örökös romlás világát szembesítik a jóléttel, a boldogsággal és a halhatatlansággal?
És nem azért szeretik az emberek az aranyat és a fényt, mert ezek is romolhatatlanok, mint a szentek csontocskái?

Benjamin kitűnően ismerte a frank nagyurakat – vagy ismerni vélte, ami üzleti szempontból egyre megy –, de a Normandián túli népeket ő is csak részeges tökkelütötteknek, babonás tudatlanoknak tartotta, akik sárkányokat és tündéreket imádnak a szentek helyett.
Hosszú hetekbe telt, mire Riolda annyit osztott-szorzott, hogy Benjamint is meggyőzte, üzleti szempontból ez az örökös viharoktól és megszámlálhatatlan babonáktól sújtott terület sem teljesen reménytelen. Szerencsére Almeríában Riolda már egészen belejött az örökös osztás-szorzásba és a legmerészebb, legfantasztikusabb tervekbe.
– De nem is élnek arra keresztények, leszámítva néhány ír éhenkórászt, akik idejönnek, és tudatlanságból nem átallanak minket a keresztény hit alapjaira is kioktatni – vetette ellen az Anyaszentegyház legfanatikusabb híve, Benjamin.
Riolda elnevette magát:
– Az angolszász királyok, tudom jól,  minden szép ereklyéért egy szigettel vagy egy hatalmas földdarabbal hajlandók fizetni . Hiszen másra se vágynak, mint a halhatatlanság új és új bizonyítékára.
Benjamin, akit a hóesés és a bezártság közlékennyé tett, maga is elmélázott.
– Valamikor semmire sem vágytam inkább, mint hogy saját váram legyen, hozzá saját népem. Egy csinos földbirtok, talán egy sziget a Földközi-tengeren, aminek oltalmazom a lakóit. Egy földdarab, ami talán csak a Mindenhatónak tartozik engedelmességgel. Ma mindenki országot alapít, és nagyon fiatalon az ember ugyanazt akarja, amit a többiek. De ebben a városban megtanultam, hogy egy ügyes és ravasz kereskedő akárhány királynál hatalmasabb. Riolda nem értett egyet: nagyon jól tudta, hogy akik csak szoroznak és osztanak, akik túl sokat adnak-vesznek, azok hajlamosak lebecsülni az időt és a távolságot, a királyok és nemzetségek támaszait. Egy jó kereskedő hajlamos azt feltételezni, hogy mindenki ugyanúgy szeret osztani és szorozni – ráadásul a számokból ugyanazt olvassa ki.
– Most mire gondolsz, nővérem? – kérdezte Benjamin, és intett Rioldának, hogy foglaljon mellette helyet.
Riolda arra gondolt, hogy a szántóföldeket is fel lehet égetni, a szigeteket is el lehet foglalni, de ez sokkal időigényesebb és fáradtságosabb, mint egyetlen kereskedőt kirabolni. Épp ezért nincs ostobább, sőt meggondolatlanabb  dolog, mint kiszolgáltatni magunkat az irigy szomszédoknak, várfalak helyett csélcsap királyok támogatásában bízni. A legnagyobb biztonságot a hágók és a tengeráramok jelentik, a régimódi nagyurak támaszai.
De mondani csak annyit mondott, hogy az angolszászoknak nemcsak legelőik, szántóik és kikötőik vannak, hanem ezüstbányáik is.
– És te azért akarnál velem Írországig hajókázni, Riolda, hogy az angolszász királyok is részesüljenek az örök élet bizonyságában? Hogy a hitük ne csüggedjen el az esős évszakban?
– Nem, uram, nekem három gyerekem van.
– És nyilván van egy derék férjed, aki hűségesen várja haza az ő asszonykáját. Hát ne feledd, Riolda, hogy aki  egyszer elmegy, az még azoknál is kevésbé létezik, mint akit a rokonság ünnepélyesen meggyászolt és eltemetett. Mert aki saját akaratából hagyta el az övéit, az iszonyatosabb egy bomló holttestnél is. Kalandvágy? Kíváncsiság? A többség szemében ennél semmi sem rettenetesebb. Majd meglátod, soha nem bocsátanak meg neked.
Riolda nem merte kimutatni, hogy pontosan ettől fél.
Ahogy azt sem mutatta ki, hogy nagyon jól tudja, hogy Benjamin önmagáról beszél.
Nyugodt arccal leszedte az asztalról a germán módra készült halleves maradékát az asztalról, és tovább áradozott az angolszászok példaszerű vallásosságáról, nem győzvén hangsúlyozni, hogy az ottani  szörnyűséges időjárást, az ebből fakadó örökös rosszkedvet nem csillapíthat más, csak a gondosan megválasztott ereklyék bűvereje…
Benjamin, aki a saját magáén kívül nem hitt semmiféle bűverőben, azonmód  felfortyant:  Képtelen volt megbocsátani, hogy Riolda az ő háza helyett egy másik otthonra vágyik – a sajátjára.
– És mit viszel haza a gyerekeidnek? Két dalt meg egy történetet? És a férjed? Őt megörvendezteted majd egy szerelmes verssel?
Riolda magabiztosan mosolygott. Már régesrég megfogadta, hogy Benjaminnal szemben nem mutatkozik se gyengének, se esendőnek.
Benjamin, az Ellenállhatatlan kivette az edényekkel megrakott tálcát a kezéből, és mélyen a szemébe nézett.
Talán most fog majd házassággal hitegetni, gondolta elborzadva Riolda.
Vagy mint jövendő titkárát és tanácsadóját , bevonni a nemzetközi ereklyekereskedelembe. Nem azért, mert bármit akar tőlem, vagy vágyakozna valamilyen meghittségre, hanem mert nem tudja elhinni, hogy létezik olyan lény a földön, aki nem őt tartja egyesegyedül az élete értelmének. Benjamin a szemébe fúrta a tekintetét:– Tudod azt, Riolda, mennyivel okosabb vagyok én, mint a férjed? És nyilván nemcsak okosabb, hanem biztosan magasabb is. Azt, ugye, tudod, Riolda, hogy több pénzem van, és legalább tíz nyelven beszélek? Valamikor én is egy várkastélyt akartam, de beláttam , hogy előkelőbb dolog berendezkedni egy ilyen palotában… Te talán nem örülsz annak, hogy Velencében élhetsz?
Riolda engedelmesen bólogatott. És igyekezett kifejezni elmondhatatlan háláját, hogy Benjamin fedelet és kenyeret adott neki. Hogy itt tevékenykedhet az ő közelében. De úgy tud a leginkább a szolgálatára lenni, ha az angolszász udvarok közt ide-oda utazgatva fáradhatatlanul képviseli az érdekeit.
A hirtelen szerelmi vallomásban pedig egy percig sem hitt.
Benjamin csak a saját vonzerejébe, csodálatos terveibe volt szerelmes, nem a nőkbe. Riolda úgy érezte, még a legfelsőbb teremben őrizgetett koponyatetőknél és csontocskáknál is hidegebb és halottabb.
Mindenesetre Európa legszebb, legokosabb, legmagasabb és legvarázslatosabb férfija elégedetten bólintott, majd közölte, hogy egy ír küldöttség, egy névtelen kolostor névtelen apátja és a szerzetesek szárazföldi úton, Parenzón át, majd a Duna mentén keresztül készül Nagy-Britanniába. Ha Riolda bírja a lovaglást, ha ezek a kutya írek írek nem tiltakoznak túlságosan, akkor velük tarthat. De csak abban az esetben, ha az összes szentre, az összes druidára, az összes átkozott germán hadistenre megesküszik, hogy azok a barbár királyok már a következő évben megbízható, jó üzletfelei lesznek.
Riolda a négy égtáj felé fordulva rögtön megesküdött az összes szentre és druidára.
– És velem jön Shiobian is – jelentette ki határozottan. – Amúgy is kicsi ahhoz, hogy egymaga elboldoguljon az egész háztartással.
Benjamin legyintett.
– Mit bánom én! Hallgatag, sunyi, megbízhatatlan gyerek.De aztán te megbecsüld magad, Riolda! Járd szorgalmasan az udvarokat és a kolostorokat! És mielőbb üzenj a champagne-i ügynökömnek!
Riolda lehajolt, és Hanna vejének, a hajdani normandiai koldusnak kezet csókolt.