Lassan Hanna is, Riolda is sejtette, mire szolgál a „könyvtár” a Tökéletes Városban, ezen a hihetetlen gonddal szervezett, gyöngyvirágkivonattal boldoggá tett rabszolgatelepen.
Ahogy azt is gyanították, hogy a foglyul ejtett nők csak addig maradhatnak életben, amíg emberevők lakta szigetekről, időkapukról, rejtélyes járványokról és tengeráramokról áradoznak. Vagy „Északkalifáiról” regélnek, akik a szűnni nem akaró hóesésben irányítják a felfedezéseket. Riolda nem volt rest: annyit áradozott szörnyekről, elátkozott szigetekről, a tengeren nyitott szemmel alvó tengeri emberekről, hogy azokkal nem ezeregy, hanem tízezeregy éjszakát is ébren lehetett volna tölteni.
De mit számít az valószerűség?, töprengett a kamrájában Hanna. Az omajjádoknak, akiknek a nagyszülei a sivatagban látták meg a napvilágot, szükségük van tengeri flottára, ehhez pedig jó térképek és pontos úti beszámolók kellenek. Hiszen fogalmuk sincs, mi vár rájuk a fjordokban vagy a legtávolibb szigeteken, a ködből és jégből épült, rémületes királyságokban. Azt hiszik, hogy a „másik világ” titkai könnyen elleshetők néhány egyszerű mesével és trükkel. Talán ezért tudja Riolda vagy Gunnarsdóttir ilyen könnyen az orruknál fogva vezetni őket.
De a Tökéletes Várost nem az Omajjádok, hanem szlávok igazgatják. Hajdani pártfogoltjai, akik gyerekkorukban a bőrükön át tanulták meg, mennyi időt, milyen kitartó és odaadó figyelmet igényel egy másik világ játékszabályait elsajátítani. Annyi év elteltével talán azt hiszik, hogy csak a mohamedán világ rétegzett, és ezek az északi asszonyok – néhány mesebeli vagy bizarr titkot leszámítva – pontosan olyanok, mint saját feleségeik vagy a nővéreik.
Ha lennének saját feleségeik, gondolta Hanna. De egy szláv katona vagy egy Hákimhoz hasonló ezermester egész életét férfiak közt éli le, talán ezért tekint úgy a nőkre, mint visszataszító, és mégis csodás ösztönlényekre. Amolyan bölcs tevékre, akik a hajcsáraiknál is jobban tudják, hogyan kell a sivatagban tájékozódni.
Közben Hanna biztos volt benne, hogy Riolda a felét sem meséli el annak, amit eddig átélt és megtapasztalt – de abban is kételkedett, hogy hozzá, a könyvtárban élő asszonyok felügyelőjéhez teljesen őszinte-e. Vagy annyira különböznek az ő életétől a nem zsidók életét szabályozó törvények, hogy ő, a szegény zsidó özvegyasszony nem is értheti az egészet? Rioldát hallgatva bizony sokszor alig tudta az elképedését palástolni. Hiszen mit jelent az, hogy Riolda „olvasott” valaha erről a Tökéletes Városról? Mikor is lehetett ez a valaha, mikor ő, Hanna, a saját szemével látta, hogy tavasszal és nyár elején húzzák fel a falakat. Hogyan emlékezhetnénk arra, ami még meg sem történt velünk?
Tréfából megkérdezte Rioldát, hogy róla és a lányáról nem olvasott-e a Nyugati szél szigetének könyvtárában. Riolda elsápadt, és azt felelte, egyetlen könyv sem beszéli el a teljes igazságot.
No de hogy adhat hitelt egy okos és józan fiatal nő mindenféle megérzésnek és babonának? Vagy az előrelátás minden nyelvben mást jelent?
Micsoda ostobaság az is, hogy Riolda szigetén a könyvek nem a múltról, hanem a jövőről beszélnek! Isten a jövőt csak a prófétáinak tárta fel, nem a kíváncsiságból ide-oda utazgató fiatalasszonyoknak. Ki nevezhetné Rioldát jámbornak? Már az is felháborító, ahogy Isten idejével bánik a mindennapokban: úgy kutyulva össze a napokat, az idusokat, a farkasokat, a sasokat, a szarkákat, a kelta és a római időszámítást, ahogy pogány háziasszony a húslevesbe való zöldségeket.
De Rioldával kapcsolatban más dolgok is elborzasztották. Egy jámbor, józan és erényes asszony hogy flangálhat keresztül-kasul egész Európán? Mi vihet rá egy kisgyerekes anyát, hogy merő kíváncsiságból veszedelmes küldetésekbe bocsátkozzék? Hogy csapot-papot hátrahagyva, holmi királyok-királynők hívására vagy csak saját nyugtalanságától űzve kockáztassa az életét?
Mi hajtja ezt a Rioldát? Talán az amor, a szerelmi vágyak, melyek úgy űzik-kergetik a nőket Hágár országaiban, mint bűnbánó lelkeket az éjszaka sikongó denevérek? Beleragadnak a nők kibontott hajába, és bármit tesznek, nem hagyják őket nyugodni se nappal, se éjszaka. Rioldának derék férje van, no és persze emlékei: egy gyerekkori vonzalom egy öregedő normann herceghez, egy szláv rabszolgafiúhoz, aztán egy könyörtelen dánhoz, de semmi olyasmi, amiről csak pirulva lehetne mesélni.
Akkor mi lehet a kulcs egy ilyen nyugtalan élethez?
Riolda elmesélte, hogy gyerekként került Vilmos herceg udvarába, ahol Vilmos és Hildi három gyerekére felügyelt. Ő nem Allahhal akart hadakozni, nem új világokat akart felfedezni, mikor ígéretet tett Hildinek, hogy megkeresi az eltűnt gyerekeit. Hanna természetesen együtt érzett egy eltűnt gyerekeit kereső édesanyával, de az erdőben bujkáló gyerekek története felháborította és megbotránkoztatta. Hogyhogy nem öregszenek? Hogy lehet áttévedni egy másik időbe?
Még a Teremtő sem képes arra, hogy a múltat meg nem történtté tegye.
Hanna később is úgy érezte magát Rioldával, mintha egy olyan nyelvet ízlelgetne, amelynek képtelen megtanulni a szabályait. Egy nyelvet, amire nem tud kellőképpen ráérezni – pedig őt azért hozták ide, mert könnyen tanul nyelveket. De ha ráérezni nem is tudott Rioldára, azért elég hamar megszerette. Akkor is, ha zavar és kíváncsiság vegyült a szeretetébe.
Már Riolda látványához sem volt könnyű hozzászokni. Egy ragyogó kék szemű, de fekete hajú teremtéshez, akinek különösen rovátkált tenyere földön túli származást sejtetett. Vagy annál is rosszabbat: tündéreket, démonokat, törpéket, kísérteteket – már ha valaki szereti a tündérmeséket.
Hanna, magabiztos, zsidó teremtés lévén, természetesen nem szerette. De mit gondoljon az olyan „öntudatos teremtésekről”, akik nem tudnak egy tiszteletreméltó apát és anyát megnevezni? Akik arra sem képesek, hogy ünnepnapokon hálát adjanak a szüleikért a Teremtőnek? Riolda (talán) egy öreg király és egy hízelkedve tündérnek mondott démon gyermeke – tehát többszörösen is törvénytelen. Ám őt még ezek a gyanús vagy törvénytelen szülők sem aggasztják. Úgy képzeli, azokat a szülőket is tisztelni kell, akik el akarnak előlünk rejtőzni.
Az lehet, hogy Riolda tisztelte a homályban maradni akaró őseit, de ő maga egy cseppet sem gondolkodott homályosan. Annak látta a Tökéletes Várost, aminek Hanna is: gonosz gépezetnek, Hákim rémálmának, őrült agyszüleménynek, egyetlen élő testté növesztett embertömegnek, gyöngyvirágkivonattal mozgásban tartott hadigépnek. Ahol nemcsak árut, gyönyört és gyereket, hanem híreket is megpróbálnak a rabszolganőkből kipréselni.
– Ez a város a megtestesült romlás – jelentette ki egyik reggel Rioldának.
– És még az sem biztos – felelte suttogva a lány  –, hogy katonailag van bármi értelme. Hisz mi a biztosíték arra, hogy emberek olyan hatékonyan tudnak együttműködni, mint a hangyák és a méhek? Ki garantálja, hogy ki lehet tenyészteni csak gondolkodásra, gyilkolásra vagy szerelemre képes lényeket? Lehet, hogy az emberek nem a rovarokra, hanem a madarakra hasonlítanak: gyakran együttműködnek, de képtelenek ilyen szigorú munkamegosztásra.
Hanna helyeslően bólogatott. Az Úr az állatok urává tette Ádámot, de nem azért, hogy a teremtésbe belekontárkodjon, és létrehozzon egy városméretűvé dagasztott, irdatlan ragadozót.

Ám erről is csak viszonylagos biztonságban, a várost a tengertől elválasztó sziklapárkányon mertek beszélgetni.
Hátuk mögött a barakkok a fáradhatatlanul szövő-fonó-szerelmeskedő nők tömegével, lábuk előtt a Földközi-tenger szédítő mélységben elnyúló, könyörtelen kékjével. De akármilyen végtelennek és szabadnak tűnt a tenge, a fecskék, a rigók, de még a sirályok is kerülték az Alméria körüli sziklákat.
– Nem is őrzik elég gondosan ezt a várost – elmélkedett tovább Riolda. – Ez a Hákim azt képzeli, hogy mindenkit annyira boldoggá tesznek a csodabogyói, hogy esze ágában sincs megszökni. Pedig aki éjszaka lebukdácsol a sziklákon, kijátssza az őröket, és eléri a hajókat, az könnyen kereket oldhatna.
Lehalkította a hangját, mintha a hófehér sziklák is eleven testrészei lennének a Tökéletes Városnak. Irdatlan hallójáratok, melyek minden emberi hangot a Nagy Tervezőnek továbbítanak.
– Szökjünk el együtt, Hanna! Két fiam van, és egy lányom. Három egészséges, gyönyörű gyerekem! Hadd lássam őket! És van egy szigetem, ahol mindenki úgy él, ahogy szeretne, és egy csodálatos könyvtáram, ahol a könyvek a jövőre emlékeznek. Majd te is meglátod, ha kijutunk innen.
Hanna ingerülten legyintett. Két magányos asszony egy mór kikötőben hihetetlenebb látványt nyújtana, mintha egy öszvér lerázná a gazdáját a hátáról, betérne egy városba, és kényelmesen megvacsorázna egy vendéglőben.  Ki látott itt ilyet? És épp Riolda akarna elvegyülni egy arab kikötőben? Aki még nem tanulta meg illendően lesütni a szemét, aki ahhoz sem szokott hozzá, hogy észrevétlen maradjon, és csak néhány szót gagyog arabul. Akármilyen rettenetes is ez a tábor, sehol máshol nem lehetnének biztonságban a falain kívül.
Ráadásul Hanna a nyugodt boldogság és barátság óráit is meg akarta hosszabbítani.
Ma már alig emlékezett azokra az időkre, mikor egyedül rótta a Tökéletes Város utcáit.
Vajon akadt-e valaha Rioldán kívül ember, akit érdekelt, hogy merre járt Hanna gyerekkorában,  vagy hogy mit érzett a lánya halálakor? Igen, a lánya… Lea, az ő egyetlenje szívből sajnálta, hogy az édesanyja nem szebb, nem fiatalabb, hogy nem nevetgél a többi asszonnyal, de leginkább azért neheztelt, mert az anyja nem tudott újból férjet találni. Mert hiszen árva gyerek félgyerek. Azért dédelgetik, mert sajnálják, és Hanna már-már érteni vélte, miért gondolta Lea ellenállhatatlannak, hogy egy új világban királynő lehet.
Riolda viszont soha semmiért nem neheztelt.
Mintha az ilyen anyátlan-apátlan lényeknek minden sokkal könnyebb lenne.
És ez a violaszín pupillájú teremtés vele szeretett együtt lenni, vele, nem a gőgös viking asszonyokkal, nem a frank előkelőségekkel, akik noha maguk is rabszolgák, mégis úgy tekintenek Hannára, mint a szolgálójukra.
Riolda még azt is kíváncsian végighallgatta, hogy szökött el a lánya az egyik hajnalban Benjaminnal, egy kalandorral. Pedig Riolda – aki nagyon jól emlékezett a haldokló Lea és a megállás nélkül handabandázó Benjamin történetére – egyszerűen csak szégyellte magát. De Hanna, aki csak a megvillanó szemét látta, azt hitte, átérzi, mit jelent egyik pillanatról a másikra elveszíteni egy serdülő lányt.
És talán tényleg átérezte: mert nem a meditációk, a gyöngyvirágkivonatok vagy a könyvek tették képessé az együttérzésre, hanem a megélt élet vagy az a titokzatos, örök homályba húzódó anya és apa, akik nem akartak Riolda előtt megmutatkozni.
De akármennyire csábította a sok beszélgetés, Hanna is pontosan tudta, hogy a Tökéletes Város mesélő foglyai, a könyvtárban élő asszonyok sem élveznek örökös védelmet. Hákim legfeljebb pár hónapot szán arra, hogy a nők minden fontosat elmeséljenek.
Rioldának még négy vagy öt hónapja van. És Hákim már világossá tette, hogy ugyan kedveli a lányt, de ami azt illeti, több „bölcsességet” várt volna tőle.
De mennyi az annyi? Több vagy kevesebb?
Riolda alig múlt még huszonöt vagy huszonhat éves.

Az almeríai kikötő olívaolajjal és új rabszolgákkal látta el a Tökéletes Várost, és itt, az öbölben raktározták az északi piacokra szánt selymet is. És mivel az almeríai selyem különösen kelendőnek bizonyult, nemcsak cádizi és sevillai kereskedők tartottak itt állandó képviseletet, hanem kikötöttek marseille-i zsidók is. Józan, megbízható kalmárok, akiknek talán – okoskodott Hanna –, a narbonne-i Nagy Moises neve is mond valamit.
Akik még azelőtt elvihetik Rioldát egy biztonságos kikötőbe, mielőtt valahol összefutnának Hanna nagylelkű pártfogójával, a jó Moisesszel.
Így aztán egyik éjjel, zsoltárokat mormolva, a hold bizonytalan fényére hagyatkozva a rosszabbik, köves úton lebotorkált a kikötőbe. Az emír embereinek, a hajók közt őrködő katonáknak azt hazudta, hogy a fényességes nagyvezér küldte, hogy megkeresse a zsidó kereskedőket. Ostoba magyarázat volt – ugyan miért küldenének ilyen megbízással egy öregasszonyt, ráadásul éjszaka, egy majdnem járhatatlan úton –, de Hákim bogyócskái és párlatai képesek voltak minden józan kételyt elaltatni: a Tökéletes Város tökéletes katonája még őrségben is boldog, hogy Allahot szolgálja, és el sem tudja elképzelni, hogy más ne így érezzen.
Talán a katonáknak van igaza, gondolta Hanna. Ebből a Tökéletes Városból, Hákim kísérleti telepéről még soha senki nem akart megszökni.
Az álmából felvert marseille-i Ben Naftali, egy fürge kis hajócska tulajdonosa józan volt, de ő sem különösebben gyanakvó vagy kíváncsi.
Első szóra elhitte, hogy Hanna vér szerinti unokatestvére Moises bácsinak, és azt is, hogy majd Narbonne leggazdagabb kereskedője óriási váltságdíjat fizet, ha keresztény üzletfelének nejét eljuttatja egy biztonságos kikötőbe. És a tekintélyes summa mellé persze kitünteti életre szóló barátságával és nagyrabecsülésével.
Ben Naftalit nem verte meg különösebben csavaros észjárással a Teremtő. Nem volt kíváncsi, hogy jó családból való hölgyek mit keresnek egy Tökéletes Városnak nevezett, szomorú rabszolgatelepen. Ahogy az sem érdekelte, hogy hova akarnak eljutni, egyáltalán mi dolguk volt itt, és kettőjük közül miért csak Riolda utazik.
– Jól van, nővérem, megértettem, nővérem, minden világos, de ne ismételd újra! Tudd meg, nem hajózom rögtön Marseille-be, először kirakom az árumat Velencében. Az ősz a sarkamban van, már holnap hajnalban indulnom kell.
Hanna hálásan bólogatott, mintha minden mindegy lenne.
És tulajdonképpen mindegy is volt. Velence épp olyan jó, mint Bagdad, Róma vagy éppen Thulé, a boldogok szigete.
Másnap megpróbálta Rioldát felkészíteni a nagy utazásra.
– Lehet, hogy a férfiak érdekes dolgokról beszélgetnek, de te igyekezz titkolni, hogy nyitva van a füled! Ne hívd fel magadra a figyelmet, ha szólnak hozzád, ne válaszolj! És eszedbe ne jusson bármi érdekességet megbámulni vagy elmesélni! – Átadott egy csodatevő amulettet, és rendületlen hévvel folytatta. – Ne mosolyogj, ne nevess, ne kérdezősködj! Ne meséld el, hogy egy pici sziget királynője vagy, mert ettől csak érdekesebbnek tűnsz. És aki érdekesnek tűnik, azt sokan akarják megerőszakolni.
Mindez nem volt elég, ebéd után ugyanilyen lelkesen folytatta:
– Neked az a szerencséd, hogy Ben Naftali a rabszolganőjével utazik. Imádkozz, hogy a jó Ben Naftali érje meg a pillanatot, hogy megérkeztek Velencébe, mert ha korábban lehunyja a szemét, a hajósok mind a kettőtöket megerőszakolnak. Hiszen csak ketten lesztek nők a hajón. És ne feledd, mindenféle szedett-vedett népség szolgál a gályákon, ezért az a legbölcsebb, ha végig észrevétlen maradsz. Ha szerényen viselkedsz, abból nem lehet baj.
– De miért nem jössz velem, Hanna? A mi szigetünkön nincsenek szolgák és urak. A gyerekeim gyönyörűek, a férjem jó ember. Úgy mutatnálak be mindenkinek mint az édesanyámat. Szórakozásból tanítgathatnád a gyerekeket, vagy utazgathatnál velem a szigeteken.
Hanna a fejét rázta.
Ugyan minek magyarázkodna? Hogy értethetné meg Rioldával, hogy mennyire méltatlan dolog magányos zsidónak lenni. És nemcsak méltatlan, hanem lehetetlen is. De ő már akkorát hazudott a családja fejéről, hogy nem térhet vissza a saját közösségéhez. Nincs más hátra, imádkozni kell az Úrhoz, hogy még azelőtt hívja magához, mielőtt utoléri Hákim rettentő bosszúja.

Következő éjjel már együtt bukdácsoltak lefelé a forróságtól langyos köveken Almería kikötőjébe. Ünnepélyes, gyönyörű hajnal volt, a látóhatár szélén készülődő napkorongtól izzani látszott a Földközi-tenger. Mint egy óriási acéltükör, amit az álmok kivehetetlen messzeségében, talán Egyiptom földjén, már lángok nyaldosnak.
A kikötőben pedig már indulásra készen várt rájuk Ben Naftali hajója, és maga Ben Naftali, aki a fényes váltságdíjra sandítva előrelátóan frissítőkkel kínálta, majd felséges asszonynak titulálta Rioldát. A legalázatosabban remélte, hogy a högyet nem viseli majd meg az utazás, és szívből sajnálkozott, hogy se neki, se a szolgáinak nincs külön kabinja, mind a fedélzeten alszanak – magától értetődően „illendő távolságra”.
De remélte, hogy a királyi fenség megbékél majd a szerény körülményekkel.
Hanna és Riolda összemosolyogtak. Ben Naftali tényleg nem volt jó emberismerő.
No de mit számít? A fürge kis hajó boldogan fickándozott a hajnali nap fényében, mintha ráragadt volna a körülötte ugrándozó görög és latin tengerészek izgalma.
– Aztán Velencében is vigyázz magadra! – sóhajtozott Hanna. – Azt mondják, az is őrült város. Ne beszélj túl sokat! Ne egyél romlott ételt! És ami fő, ne csavarogj tovább! Ne állj szóba gyanús idegenekkel!
– Boldog vagyok attól – suttogta Riolda –, hogy az én utazásomat is követed a lelki szemeddel. Hogy látni fogod, merre járok, kikkel beszélek.
Hanna meghökkent:
– Lehet, hogy szeretlek annyira, hogy megmentsem az életedet. De a távolba látáshoz több kell. Talán valami kegyelem.
Riolda elmosolyodott, és Hannának szánt utolsó ajándékul elmesélte, hogy úgy tudja, az asszony unokája életben van. Lea fiacskáját egy furcsa szekta rejtegeti, akik fel-alá kóborolnak Bretagne és Normandia határán.
– Szép, eleven gyerek, és úgy hallottam, Emmánuelnek nevezték el.
Hanna elmosolyodott, de szólni nem szólt.
A történetek a mi koporsóink.
A biztonság kedvéért utoljára megismételte az intelmeit.
– Még egyszer ígérd meg, hogy nem csatangolsz tovább, hanem hazatérsz a gyerekeidhez! Jóravaló asszonyhoz nem illik az ilyen kóborlás!
Riolda az izgalomtól pirosan bólogatott. És gyorsan odafordult Ben Naftalihoz, hogy megkérdezze:
– Hogy hívják a hajódat, testvérem?
De nem a vég selymek között rendezkedő Ben Naftali, hanem az egyik tengerész válaszolt.
– Merulának – felelte, és hogy a hölgyek értsék, látható büszkeséggel megismételte a hajó nevét spanyolul is: – Mirlo, vagyis Feketerigó. Még sohasem hagyott cserben minket.

A lépcsőn ült, maga sem tudta mióta. A nyári zápor bizsergető dobolással kopogott a bőrén. Jól eső érzés volt, egy pillanatra piszok másnaposságáról is megfeledkezett. A meleg, szinte forró, égi áldás, az esőcseppek hőmérséklete az előző éjszakai neonszőke kurva száját hozta vissza emlékezetébe. Mélyvörös ajkai szinte égették, ahogy szájával körül fonta a szerszámát. Ötven dollárér retúrjegyet vett a mennyországba. Nem először volt a lánnyal, egy ideje már csak őt hívta. Meg volt vele elégedve. Nem számított felárat a csókért, az ötven dollárban benne volt a közös zuhanyzás, a kétszeri élvezés, és a kölcsönös francia. Az igazi nevét nem tudta, csak azt, amelyiken futtatták: Gemma. Drágakövet jelent. Néha, mikor elég fáradt volt beszari gátlásosnak lenni, beszélgetett vele. Akkor kérdezte a nevéről, és hogy van-e jelentése.
Feje irtózatos lüktetése felhívta a figyelmét az eső elálltára. Megint olyan volt, mintha bölények akarnának kitörni koponyájából. Úgy érezte, ha tovább próbálkoznak, sikerrel járnak. Ő szépen lefordul a lépcsőről, agyának szivacsos darabkái meg kipotyognak az ázott betonra, de már majdnem száraz betonra, hogy a kóbor kutyáknak legyen mit zabálniuk. Onnantól kezdve pedig csak idő kérdése, hogy mikor kapnak rá szemgolyóira, hasára, aztán ha az orruk a köldöke helyén már befér, a félig emésztett sonkából és tojásból jut nekik is. Ha ugyan még ki nem hányta.
Hajnaltájt vette a bátorságot, hogy ide jöjjön, azóta még mindig nem tudta mennyi idő telt el, de az élet az utcán kezdett megindulni. Chuck, az újságos, libafos színű biciklijén hordta ki a tejet, Petey meg gyalog az újságot. Valaki ellopta a bringáját a templom elől. Vannak még akasztani való faszfejek.
Több járókelő is hosszasan nézte, ahogy sápadtan, ázottan a lépcsőn kuporog. Szemei a fájdalomtól félig csukva. Az optimisták szerint természetesen félig nyitva. Nem értette mire fel a nagy bámészkodás. Nem láttak még szar passzban lévő, tisztességes adófizetőt? Úgy érezte, hogy a másnaposság lesz a mai nap folyamán a legkisebb gondja. Látatlanba is biztosra vette, hogy nagyon meg fogja szívni ezt a napot. A szerelem mindig szívás. Hülyére kellett innia magát, hogy legyen bátorsága ide jönni, Gemma lakásához, és nincs itthon. Minél tovább vár, annál józanabb lesz. Minél józanabb lesz, annál gyávább is. Minél gyávább… Így megy ez.
El akarta mondani a lánynak, hogy jobb sorsot érdemel. Egy olyat, ahol nem azért adnak neki pénzt, hogy leszopjon valakit, és megbasszák, hanem azért, hogy új ruhákat vegyen magának. Egy olyat, ahol virággal kedveskednek neki, vacsorázni viszik, moziba, meg ilyenek. Ő ezt mind meg is tenné. A lány talán érezte ezt együttléteik alkalmával, de nem adott jelet róla. Lehet azért, mert nem érzett semmit.
Nem akart haza menni. Mi van, ha soha a büdös életben nem lesz többé mersze, hogy elhatározza magát? Most megtette, és dögöljön meg, ha nem mondja el amiért jött. Vajon hogy fogadja majd? Megijed? Vagy ami még rosszabb, mosolyog, és azt mondja, hogy aranyos. Egy aranyos férfit nem lehet komolyan venni. Aranyos férfit még nem is látott a világ, ezért ha egy nő ilyet mond, az a lehető legnagyobb lefokozásnak számít. Egy kisbaba lehet aranyos, vagy egy kölyökkutya, pelyhes csibe stb., de egy férfi? Akinek olyannak kellene lennie, mint egy ezüsthátúnak? Na, azt aztán nem. A gondolattól is elpirult. Részben a még be sem következett szégyen miatt, részben pedig a dühtől.
Agyának forgatókönyvéből igyekezett kitörölni ezt a verziót. Szótárából pedig az aranyost, annak minden rokonával együtt: cuki, édes, drága, zabálnivaló, kedves… A szerelem nem ilyen szavakkal dobálózó hülyék játéka, és minden épelméjű tudja ezt, ergo Gemmának kutya kötelesség komolyan vennie mondandóját.
Az óra nyolcat ütött, a közeli Old North templom harangjátékából tudta. Ekkor látta meg Gemmát befordulni a Salem Streetre. Barna vászoncipőjének fűzője lógott, mindkét lábán. Haját hátul copfban fogta össze, pólójáról Marilyn Monroe kacsintott vissza. A lány látványától nem pillangók röpködtek a hasában. Úgy érezte, mintha egy osztagnyi rohamrendőr lövöldözné belülről gumilövedékkel. Lábai úgy döntöttek feláll a lépcsőről, abban a pillanatban, hogy Gemma elindult a zebrán. Most, hogy itt van a nagy pillanat, a nagy ővel, a következményeket latolgatta. Mi van, ha Gemma semmit nem érez iránta? Vagy talán valamit, de nem azt, amit ő. Kevesebbet, és azt is máshogy. Egyre közelebb értek egymáshoz. Gemma mosollyal üdvözölte, bár még méterek voltak köztük. Hogyan köszöntse? Vagy köszöntse egyáltalán? Ha túl fáradt most egy ilyen vallomáshoz? Az aranyosság, és elutasítás rémképe elkezdett egyre mélyebbre fúródni benne. Hat lépés. Ennyi választotta el a… nem is tudta mitől.
Arra gondolt, hogy ha a lány elutasítja, még mindig van ötven dollárja.

 (Illusztráció: knf)

Első gondolám mindig és mindenkor a tengerre visz, északon a dán partok, a hullámok szorgos’ mosnak, ahogy kínos-kíváncsi tekintetem rád függesztem kicsit nyeldeklőn, bambán, elgondolkodólag. Pár másodperc leköszön és újabb asszociáció int, álszemérmes félénken. Azt mondja, Dunakavics; egy Van Gogh képzet finom erőszakkal tudatom kémlelőmezejébe tolul, a jobb látás okán felmagasodik a kis sámlira. Hogy ’s mondjam, a habos-dagály óceán képe vetül belső mozim vásznára – hullámokat csipkéz sújtó pillantása – ekként regézhetném Jack puszta-pászta paszulymagasból tett nézését. Ami olyas dologiság, hogy mingyá’ egyre-másra a zavar érzete kerülget, s megfenekedik bennem az érzet, tán éppenségileg simogató szemmel leskel. No hiszen úszni sem tudok k’önben meg, nulla erő, maga észveszejtő, hagyom magam, ekképp vakos fejsze, nem akadékoskodom, nem akarok, beléveszek a ragadósmáz gondola empíriába, hogy jó meg kényes kellem, fojtólagosan vett kényszeres normál érvényű képzet. Kötelezőleg húz itt sorszámot a valamiből általsejlő semmi, az amúgy megnyugtató, nem amolyas nihilbe vesző károsszmogos cigarettafüstnyi kátrányfuvallás. Van Gogh, újfent. A bizonyos bizonytalanság, elvégre mit is tudok én csonkolt hallójú felebarátunk virgonc vadzsenijéről. Opálos szemek – nézem és merengek – kékkorszakbeliek; mintha gyanta tapasztaná a feszengő magok pillafedeles házait; megadják magukat a tehetetlenség törvénye érvényének, a desszantosok, lassúdad rántással ereszkednek, amiként a vitorla szükség idejében. Hosszú, ondolált szeme seprűd méla kis buta könnyet odáz el neglegt, óra-fáradság izzadéka. Te a hibát a páraelszívóban keresed, lamentálod felém rendre; engem meg itt esz a penész tudata a bűnös érzetnek, már hogy jóforma a restanciám ennyi lenne, de hízni sem megy.

(Megint rím szerént nyeldeklek.)

Azt találom, magamat sem, egy kóboráram csipete, mely szerint a pillanatban minden a maga tökélyi rendje szerént létezik, helyén fészkel a békegalamb, a bizonyos neat and ordered állapot, ahogy egyféle reklámtábla villantja, ha ugyan; mert nem grimaszolsz az éppeniségben, nem tudsz, se vagy szarkaszta, sem okvetetlen vagy túlon szilaj, tüskéid elforgácsolódtak – de vagy mezítelen, felső szférád mindenképpen; szemrevehetőleg, tapinthatóan, ízed pezsgő édesvízi. Ilyen tényszerűség mellett imáimba fogadom, a meghallgatáséiba, egy ízében sem majomszerzeményi illetőségű kamaszos tested, mely volna voltaképpenileg restelletesen esetleges esetem.

Forma és arány – aránymetszetek –, hús és corpus, semmi korporália, átszakadó vígaszosvásznam. Lelkedzel. Lelkedhez, beláthatod, nem érhetek, az valahol bent enyészik, rejtve el magad előtt is, titkos-kies zugban zúgolódik, lázadoz, duzzog; tükörből feszül föléd, fölém, tükre a táruló szembogár szűkülő vájatban, mandulás. Meg-megrezonál, noha nem hangtál.

Kölyöki ajkad legfőbb jellemjegyed, hogy mondanám, emlékezetre erős kényszerrel bevéstem, mint falba egyféle hieroglifát, az el nem feledésébe. Valami okon ez a pitty a háborgó csipke érintését idézi fel valahol bennem, ha belekap egy erőszakos, hol meg sima szellő.

A többi és előbbi meg csupa tesztikularitás. Permettez-moi! Mert mostan ez adatott – óda egy pihenő renyhe testhez, ha úgy tetszik, lehetnék fényképalbumból szemelt fotográfia, mégis való reszkető, tehetetlenség bénította gyermeki porhüvelyed –, bocsáss mégis meg, kicsiny Mangusztám, tudom, ismerlek, ám csupáncsak felszínileg, te bájjal kikent imposztó alakváltó.

Nézd el mindezt a hobbigrafikus mágusnak.

Érvek, jobbára ellenérvek részedre; nem, Édes, empíriák. Ismerem az érvet, tudom, tudom, olyan Verlaine-i a test bűnös éltetése – kiterjedésünk –, piedesztálra magasztosítása. így s ilyetén ünneplése ellenséged; duhaj bakháns tor, miféle; inkább Lucanus, egy Seneca, netán az eszes Petronius-szal pörölünk egyezségre. – Ahogy mondtam, tétettem tételként, egyívásúak vagyunk, volnánk mi kettecskén; meg én és meggymagom, hozzád hasonuljon.

Vé Woolf egypár félmondat idejére, többre nem, megérintett és illetett egyféle másképpen. Engedd meg részemre eme világot ölelő és éltető – a világ egyes egy személy, te volnál, kedves Jack, amennyiben képes vagyok magam emberszerzetet feleltetni meg ilyenformán a tetszésnek, vágyam úr ura, oly taktusokkal, mint a bizonyos Jobbik Felem, Tem, Szeretettem – engedd meg, kérlek, Ideálképem, Egyedülvaló Híves Szívem, egy tollahagyott gondola idézetforma közbevételezését, ekképp hangozzék, miképpen viseltetem én és önmagam. Azt mond „…életem minden boldogságáért neked tartozom, ……………………. és hihetetlenül jó.” A továbbiakat ne kívánd elmédbe fogadni, nekem pedig egyáltalában nem óhajom becses részedre olyféle szomorkönnyfakasztó részleteibe alkalmatlankodni, ami egy fatális elmaratásba, a Leonard részéről egyszersmind és alapjaiban rettegett, ám sose várt búcsúban tombolja ki degeneratíve pusztító szándékát, amiként egy cunami vagy hurrikán…, ha pusztán bepipulsz képzelményemben.

Jobbára meg még mindig vállaid vonalaira kanyarodom, csavarodom, a göbbeteg gömbökre, ahogy magzatpózt művelve szédülsz bele a hencserbe, kerekedjék hívó szóval, kis kifli meg bújócska; kicsi hobbit, mert hát monstruminak tétetni nem tellettél, csak semmi megbomlasztása fantáziám mázgálta kiterjedésednek; formabontó étvénnyel érne fel.

Abszurd idea a képzet; tán épp gúnnyal veszlek, te aprószerzet. Ha mégis akképpileg volna, azt mondanám:

’Hé, picim.’
’Igen, anya.’
’Nem te, újonnani apád!’
Amire majdan kicsim ’setleg azt válaszolná, a kis dúvad apahasonlat: ’Az anyád.’

Hágó, hegy és völgy meg katlan, tovább menni, némi szurdok, látó szemnek avatatlan, s ama taktil, hogy is mondjam, óhatatlan. Cimpám feszeng, vérem pulzál, ahogy kezem keresi Jackem rejtett esszenciáját.
A kertek alatt nyújtóztunk kettecskén én és Jack, mint két kamasz, némán, puhán a Föld innen eső felén.

(Illusztráció: grnry)

3.

Miután apámat baleset érte, amelyről immár sziklaszilárdan hiszem, hogy nem baleset volt, szerényen eltemettük. Édesanyám nem jött haza Prágából, hogy megadja a végtisztességet néhai férjének, akitől másfél évtizeddel korábban vált el. Telefonon értesítettem a haláláról. Szinte láttam magam előtt a rezzenéstelen arcát, ahogy fogadja. Sosem szerették egymást, előttem ismeretlen okokból keltek egybe, s ugyancsak ismeretlen okokból költöztek külön. Amennyire tudtam, anyám engem sem szeret, ettől függetlenül karácsonykor és a császár születésnapján mindig küld levelezőlapot. A saját születésnapomon sosem.
− Nem fogom ünnepelni a fájdalmamat – közölte egyszer apámmal, mikor kérdőre vonta emiatt. – Kis híján megölt ez a kölyök, majdnem elvéreztem.
Őszintén szólva engem nem zavart, hogy nem köszöntött föl sosem a születésem napján. Azon sem bánkódtam, hogy nem kedvel. Istenigazából én sem kedvelem őt, jóllehet teljes szívemből szeretem, hiszen az anyám, neki köszönhetem, hogy élek. Az emberi lélek bonyolult műszer, fogalmam sincs róla, miként működik.
A temetés másnapján behívatott a propagandaosztály vezetője. Ez alá a részleg alá tartozott az én alosztályom is. A vezető irodájában, ahol soha azelőtt nem jártam, bőr ülőgarnitúra, politúrozott tölgyasztal és nemes italokkal teli vitrin fogadott. Az ablaknál álló parányi íróasztalon gondos rendben aktatornyok emelkedtek, mellettük apró képernyős videóhírmondó, szövegszerkesztő masina, nyomtató és minimozi-monitor. Az eszközök között díszes gipszkeretben családi fotók díszelegtek: az osztályvezető a férjével és két gyermekével.
– Foglaljon helyet, Szelevényi – kellemetlen hangja hivatalosan csengett, mozdulata mégis szívélyesnek tűnt. Belesüppedtem a bőrkanapéba. Ő az egyik fotelben helyezkedett el. Korombéli nő volt, sem szépnek, sem csúnyának nem nevezhető. Leginkább a közömbös jelzőt találom találónak vele kapcsolatban.
– Parancsoljon, osztályvezető asszony – mosolyogtam álságosan.
– Úgy érzem, egyre több a probléma az Ön alosztályán, Szelevényi úr – szavai súlyosan kopogtak az iroda padlójára, akár a hulló vakolat egy vidéki kúria salétromos faláról. Az arcán az erős összpontosítás jeleit véltem fölfedezni, amitől kis híján elnevettem magam.
– Már többször beszélgettem Önnel az értekezleteket követően – folytatta végképp elkomorulva –, a főosztályvezető úr is elmondta a véleményét, ám foganatja sem ennek, sem annak nincsen. Abszolúte nincsen!
– Nem értünk egyet néhány dologban – hagytam rá, talán túlzottan is magabiztosan, már-már udvariatlanul.
– Nos, igen – bólintott az asszony. – Mi nem akarunk beleszólni az ön munkájába, hiszen nem értünk hozzá, s mind a polgármester úr, mind a főosztályvezető úr, mind jómagam elkötelezett hívei vagyunk az alkotmányos demokráciának. De vannak jogos elvárásaink. S ezeket ön ismeri.
– Valóban – mondtam. – Önök látványos, nagy és üres programokat várnak tőlem és munkatársaimtól, amelyeken boldog és önfeledt polgárok szórakoznak, s kikapcsolódásképpen teljes mértékben kiürítik az elméjüket, az utolsó gondolatcsírát is sutba vágják, bezárják agyuk legsötétebb zugába, hogy ott fény híján elsorvadjon. Így a helyére, a satnyuló agytekervények közé beültethető valamelyik divatos és semmitmondó elképzelés, s nem mellesleg gyökeret ver a vezetés iránti elégedettség. Úgy vélik, ez a cél leginkább a nagy, szabadtéri, eszem-iszommal egybekötött eseményeken valósulhat meg, s igen nagy gondnak és a szervezők hibájának, azaz a mi hibánknak tekintik, hogy még ott sem maradéktalanul. A zárt terekben lebonyolított rendezvényektől ugyanezt várják, azaz a (már megbocsásson a kifejezésért) szellemi értelemben vett ürítést, s többször megróttak már, amiért azok iránt lanyha, mi több, egyre lanyhább az érdeklődés, s mi a kollégáimmal tartósan nem tudjuk emelni a közönség létszámát nevezett programokon. Ezt nem is vitatom, ez így igaz. Számos oka van ennek, amelyeket számtalanszor soroltam el Önöknek a hosszú értekezleteken, írtam le jelentésekben, beszámolókban. Azt sem hallgattam el, hogy néhány kisebb volumenű, beltéri rendezvényünkre ép ésszel és jó érzékkel nem is várható el a magas létszám, mivel azokon nem lehetséges az agy kiürítése, mert éppen ellenkezőleg, a föltöltése a cél. És szerintem ez nem baj, mert nem kizárólag megalomániás, össznépi duhajkodásból, önfeledt kikapcsolódásból, lazításból áll az úgynevezett kultúra, habár ez tagadhatatlanul az egyik, s bizonyos céloknak leginkább megfelelő, viszont távolról sem a legfontosabb szegmense. A kis, kreativitást elősegítő kezdeményezések, a közösséget építő események, a gondolatébresztés, az önállóság erősítése véleményem szerint ezerszer lényegesebb. Ha fogalmazhatok fennkölten, az, amiről Önök beszélnek, amit Önök kívánnak, legfeljebb a mai nap és a bugyuta holnap szolgálói, míg mindaz, amit legutóbb emlegettem, a tartalmas jövő alapjait vetheti meg.  
– Nem értünk egyet – sóhajtott az osztályvezető asszony, s én tudtam, hogy nem csak hogy egyet nem értünk, de ő speciel semmit sem ért abból, amiről beszélek. És nem csak azért, mert nem fejtettem ki szabatosabban a mondandómat, írásban ugyanis nem egyszer pontról pontra magyaráztam el az egészet; több soron a szájukba rágtam, mégse értették, következésképpen (és szerencsémre) azt sem látták át, mi nem csak nem értünk egyet, de a világnézetünk alapjaiban összeegyeztethetetlen.
– És meg kell mondanom, roppant nehéz önnel együtt dolgozni – csóválta a fejét a felettesem. – Mert például sosem a lényegről beszél. Mert a lényeg, hogy jól működjön az alosztály, költséghatékonyan szervezzen nagyszabású kulturális eseményeket, amelyeken minél többen vesznek részt és minél elégedettebben távoznak, s utána mi, a város vezetői büszkék lehetünk!
– A lényeg mibenlétében értünk egyet a legkevésbé – mormogtam feszengve.
– Azonban már nincs is szükség arra, hogy egyet értsünk – emelkedett föl az osztályvezető. Én is fölálltam rögvest, bízva a közeli szabadulásban.
– Önt a Kulturális és Propaganda Minisztériumba helyezik – mondta, s mintha egy kaján vigyort fojtott volna el. – Hogy pontosan mi lesz a feladata, azt nem tudom, viszont holnap el kell hagynia a várost.
Erre nem készültem föl. Túlságosan szerettem a városomat ahhoz, hogy megrendülés nélkül fogadjak egy ilyen hírt.
– El kell hagynom…? – hebegtem.
Az osztályvezető asszony arcán ezúttal egyértelműen átsuhant egy gúnyos mosoly.
– Attól tartok, igen. Holnap reggel várják önt a minisztériumban, Budapesten.
Úgy nyújtotta a kezét, mint egy férfi. S én úgy fogadtam el, akár egy megszeppent gyerek. Megalázva, a könnyeimmel küszködve hagytam el az irodát.
Egyenesen a kedvenc italmérésembe ügettem, mit sem törődve a portás kellemetlenkedésével.
− Hová-hová, Szelevényi úr? Hová loholunk dologidőben?
Szóra se méltattam, amúgy is tudta mindenki, hogy ő a legrafináltabb besúgó az egész vármegyében. Meg kellett innom egy valamit. Az egy valamiből aztán három pálinka lett, mire elég erőt éreztem magamban ahhoz, hogy összepakoljam azt a kevés holmimat, amit a munkahelyemen tartottam. Amikor visszaértem a hivatalba, a portás szúrós szemmel nézett rám.
− Ha most valaki egy szondával erre járna… – dünnyögte.
− Akkor járna erre egy szondás ember – gúnyolódtam.
Kettesével szedtem a lépcsőket az irodámig.
− Hol járt? – kérdezte a titkárnőnk.
− Az osztályvezetőnél – világosítottam föl. – Utána meg kocsmában. Holnaptól Pesten dolgozom.
− Miért? – kerekedett el a szeme a kollégámnak, aki véletlenül hallotta, amit beszélek.
− Pontosan nem tudom – vonogattam a vállam. – Holnap reggel a minisztériumban kell jelentkeznem.
− Kicsináltak!
− Minden valószínűség szerint – ismertem be készséggel. – És jobb, ha megyek, mielőtt bajotok lenne… Nem tűnik jó ötletnek szóba elegyedni velem.
− Elbúcsúzunk majd rendesen, ugye?
Jól esett a kérdés, ezért talán a valóságosnál lelkesebben válaszoltam:
− Naná! A következő hétvégén hazajövök, s megiszunk néhány kört!
Ebben azonban csúnyán tévedtem.

További fejezetek: I., II. IV., V., VI., VII., VIII., IX., X., XI., XII., XIII.

 (Illusztráció: Payer-térkép)