Ponyvára várva

2016. január 12. kedd Gothár Tamás Hozzászólás most!

Ajánlás
(egy fénykép hátára):
valahogy mindig mosolyog, és valahogy mindig sármos, pedig öreg. és nem bánja, hogy a képzelet önmagában erőtlen. és nem bánja, hogy nincsen szinte semmi, és már nem is lesz, ahogy elképzelte.

Felkel, a kávét felteszi:
párolog. Az udvart megüli
a köd. Egy kád forró vízben
játssza, hogy magzat a méhben:
a légszomjat sikernek könyveli el.

A kávé nem hűl ki.
Dolgozni indul a gyárba,
de rájön, hogy szombat;
irány a terasz. Kimegy,
nyár van. A logikus
következmények elmaradni
látszanak.

A szemközti fenyvest pásztázza.
Az örökzöld alatt nem nő
a fű sem. Madártávlatra váltana,
de ott ragad egy fa tövében.

Epilógus:
Mintha nem is a hátadon,
egy ágon lógna,
s kecses mozdulattal
utána kell nyúlni könnyedén –
ez a legnehezebb. Pláne, hogy
igenis a hátadon lóg.

Bejegyzések

Higucsi Icsijó: A gyermekem

2016. január 10. vasárnap Nyeste Zsolt Hozzászólás most!

Ha azt mondanám, milyen bájos a gyermekem, bizonyára csak nevetne mindenki. Hisz nincs olyan szülő, aki rosszat mondana a tulajdon gyerekéről! És milyen mulatságos, mikor úgy büszkélkednek, mintha valami különleges drágakő lenne a birtokukban! Így inkább nem mondok ilyeneket, ám közben a lelkem mélyén arra gondolok, valóban milyen drága és hibátlan ő, és nehéz megállnom, hogy ilyenkor hálaimára ne kulcsoljam a kezem.
A gyermekem, az én kis őrangyalom csak mosolyog édesen és játszik ártatlanul, de szóval el nem mondható, hogy ez a kis mosoly nekem micsoda bölcsességet tanított. Mindaz amit iskolásként a könyvekben olvastam vagy a tanáraimtól hallottam, kétségkívül a hasznomra vált: ha visszatekintek erre az időre, megállapítom, hogy tudom, mi miért van, de semmi más nem állítja meg úgy rohanó lépteimet és nem csillapítja őrült szívemet, mint a gyermekem mosolya. Ahogy gondtalanul szunnyad a babbal töltött párnácskáján, kezét a vállaihoz húzva; ha meglátom az arcát, sokkal nagyobb hatással van rám, mint egy tudós beszéde: szívem mélyéről feltörnek forró könnyeim, és minden makacsságom és önzésem ellenére sem tudom már azt mondani, hogy a gyerekekben nincsen semmi aranyos.
Az elmúlt év már a vége felé közeledett, amikor először felsírt. Ahogy a kis vörös arcát felém fordította, úgy éreztem magam, mint aki az űrben tévelyeg, és ma már szégyellem, de akkor arra gondoltam: „Miért is születtél egészségesen? Ha meghaltál volna, visszatérhettem volna a szüleim házába, miután felépülök a gyermekágyból, és többé egy percet se kell a férjem mellett töltenem. Ó, miért születtél egészségesen? Ó, nem! Nem! Miért kellett ez az újabb kötelék? Hogy örökké a fénytől elzárva, a sötétségben kelljen élnem?!” Ilyen szörnyű dolgokat gondoltam én, magamat sajnálva egyre. Az emberek gratuláltak, én azonban kicsit sem voltam boldog. Csak arra a szomorú tényre tudtam gondolni, hogy az életem még elviselhetetlenebb lesz.
Az én helyemben bárki más úgy gondolta volna: ez az élet elviselhetetlen, semmi értelme már, szörnyű és kegyetlen. És egyáltalán, hogy engedhették ezt az istenek? Én, a szívtelen meg voltam róla győződve, hogy semmi rosszat nem tettem, nem hibáztam, és minden problémáról kizárólag a férjem tehet. Elkeseredetten gyűlöltem őt. De gyűlöltem a szüleimet, a nevelőapámat – a nagybátyámat – aki szándékosan egy ilyen férjet választott nekem, pokollá téve az életemet. És legfőképpen: gyűlöltem az isteneket, vagy nevezzük őket akárminek, hogy ilyen sorsot rendeltek nekem. Nekem, aki nem tett semmi rosszat és engedelmesen férjhez ment, amikor azt mondták! Mintha egy vakot löktek volna bele a szakadékba! Borzalmas egy élet!
Jó, ha valakiben megvan a küzdeni akarás, hiszen anélkül nem lehet úrrá lenni a nehézségeken. Vannak, akik gyenge jelleműek, akár valami csúszómászók, de akadnak olyan helyzetek, amikor nincs értelme akaraterőről tanúbizonyságot tenni. Ilyenkor nem árt felismerni az egész helyzetet. Egy olyan akaratos ember számára, mint én voltam, ez talán hiábavalónak tűnik, ám bizony a férjem is sokszor unhatta, hogy ilyen elégedetlenkedő felesége van. Akkoriban képtelen voltam megérteni a férjem érzéseit. Ha rosszalló arcot vágott, rögtön támadásnak vettem: ha csak egy szót is szólt, máris fellángolt bennem a harag. Nem kezdtem el feleselni vele, sőt, nem szóltam egy szót sem, nem is ettem. Ingerült voltam a szolgálólánnyal, elől hagytam az ágyneműt és egész nap ott feküdtem rajta. És mivel egy bőgőmasina vagyok, makacsságomban sírva rágcsáltam a takaróm szegélyét. Könnyeim keserűek voltak, és csakis a makacsságomnak köszönhettem őket.

Mikor három éve nőül vett, egy darabig jól éltünk egymással és nem voltak problémáink. Az egymáshoz csiszolódás jó dolog, de van egy rossz velejárója is: a saját önző természetünk is felszínre kerül. Felmerül sok forrongó vágy, én pedig olyan akarnok vagyok, hogy sosem volt elég nekem semmi, és folyton azon emésztettem magam, vajon miket csinálhat a férjem a házon kívül.
„Mindent eltitkolsz előlem, és sosem mondod el, mit csinálsz, ha elmész itthonról. Elzárod előlem a szíved.” mondtam gyűlölettel.
„Nem is vagyok távolságtartó veled. Hát nem mondok el neked mindent?” ennyit mondott, de nem felelt semmi mást, csak nevetett. Ám én láttam, hogy titkol valamit, és ezt nem bírtam elviselni. Ha az ember egyszer elkezd valamire gyanakodni, utána már mindent gyanúsnak fog találni. Reggeltől estig én is csak ezt tudtam gondolni: „Már megint egy hazugság!” Minden zavarossá vált és képtelen voltam tisztán gondolkodni. Ha most visszagondolok rá, nyilván rejtegetett valamit. De elvégre nő vagyok, akinek eljár a szája, így velem nem beszélhetett a munkájával kapcsolatos dolgokról. Nyilván most is van, amit eltitkol, ezt biztosan tudom, de már nem haragszom érte. És már megértettem: az, hogy nem mondja el ezeket a dolgokat, csak a férjem nemes jellemét bizonyítja. Hiába sírtam, hiába haragudtam, nem mondta el, mert a férjem előrelátó. Hiszen ha akkor nekem, az ostoba asszonynak akár egy hivatali ügyről is beszélt volna, micsoda ostobaságot követhettem volna el!
Mindettől függetlenül rengeteg ember, pereskedők és ügyvédek egyaránt kétes ajándékokat küldözgettek be nekem a szolgáinkkal, hogy aggodalmukat fejezzék ki az ügyeik állása miatt: a bíró döntése élet-halál kérdése volt számukra. Hogy nem fogadtam el ezeket az ajándékokat, nem azért történt, mert Jamagucsi Noboru bíró feddhetetlen felesége voltam. Épp ellenkezőleg: az iránta érzett haragom miatt meg sem fordult a fejemben, hogy ezekről akárcsak beszéljek is neki. Arra gondoltam, jobb, ha hallgatok, mintha megemlíteném ezeket a dolgokat, és cserébe csak semmitmondó válaszokat kapnék. Így szerencsére elkerültem a vesztegetés szégyenét. De férjem és köztem a távolság csak nőtt, a felhők sűrűsödtek, és végül a szívünk már teljesen elfordult egymástól. Ha jól meggondolom, ennek csakis az volt az oka, ahogyan én bántam vele: kétség sem fér hozzá, hogy rosszul kezeltem a dolgokat. Férjem szíve azért tévedt más utakra, mert az én szívem is letért a helyes ösvényről. És ezért még ma is a bánat keserű könnyeit hullatom.
Házasságunk legválságosabb idejében amikor teljesen hátat fordítottunk egymásnak, már meg sem kérdeztem, ő pedig el sem mondta, hová megy. Ha távolléte alatt üzenete érkezett valahonnan, bármily sürgős is volt az ügy, sosem nyitottam ki a levelet, sőt, elküldtem a kézbesítőt egy elismervénnyel, hogy átvettem. Mintha nem egy rendes feleség, hanem valami idióta felügyelné a házat a férjem távollétében! A levelet pedig unottan elhajítottam valahová. Hazatérvén, a férjem természetesen dühöngött. Eleinte megszidott és kioktatott, panaszkodott, utána megpróbált vigasztalni, de az én önfejűségem ennél mélyebben gyökerezett. „Titkaid vannak előttem!” ezt használtam pajzsként és duzzogásba süppedtem, ahol pár kedves szó már nem tudott meghatni, a férjemnek pedig elege lett belőlem. Nem gond, ha egy ház néha visszhangzik a veszekedéstől, de amikor mindez átfordul a kölcsönös néma gyűlöletbe, amikor az otthon már nem más, csak egy fedél a fejed fölött, négy fallal; sivárabb és hidegebb, mint egy éjszaka a réten, melyet az illanó harmat borít… Csoda, hogy akkoriban a könnyeim nem dermedtek jéggé.
Ha belegondolsz, az emberek olyan lények, akik számára csak önmaguk a fontos. Ha boldogok, nem emlékeznek semmire, ám ha eljön a megpróbáltatások ideje, akkor elidőznek a múlton vagy a jövendőn, hogy milyen ígéretes, kiváló és szép volt vagy lesz. Amikor az ember ilyeneken gondolkodik, a jelen egyre gyűlöletesebb és gyűlöletesebb lesz, és el akar előle menekülni, megszabadulni a béklyóktól. Minden bizonnyal arra gondol, ha megszabadulna, milyen szép és jó lenne minden, ahová elmenekült. Épp ezért, én is ilyen álmokba gubóztam: meg voltam róla győződve, hogy nem az a sorsom, hogy ilyen szerencsétlen legyek egész életemben. Mielőtt férjhez mentem, és a Komuro család fogadott leányaként éltem, milyen sok ember tett előkészületeket és mutatott be lehetséges kérőket! Köztük volt a kiváló tengerész, Usioda úr és a világos arcú Hoszoi doktor, akihez majdnem hozzámentem. Ezek után csak valami tévedés lehetett, hogy ez a hallgatag ember vett nőül. Igazán nagy szerencsétlenség lenne ebből a hibából kifolyólag ilyen silány életet élni, gondoltam. Meg sem próbáltam meggyógyítani a sérült szívemet, és ehelyett ellenségesen tekintettem az emberekre, akik mindezt elrendezték.
Egy ilyen oktalan feleséggel, aki semmibe veszi őt, egy férj sem képes kedves lenni. Amikor hazatért a hivatalából, kimentem elé üdvözölni, az udvariasság szabályainak megfelelően, de amikor találkoztam vele, nem volt egy szívélyes szavam sem a számára, az egész elutasító viselkedésem ezt üzente „Rajta, ha dühös vagy rám, dühöngj csak, tégy, ahogy akarsz.” A férjem végül nem bírta tovább, felkelt és elment otthonról. Mindig ugyanoda ment: egy gésaház lampionja alá vagy egy kis tatamis szobába… Ez feldühített, és a keserűségem csak nőtt, de az igazat megvallva, én nem tettem a kedvére. Nem tudta már elviselni az otthoni légkört, ezért vált ilyen kicsapongóvá, aki eljár otthonról szórakozni.
A férjem nem valami gazdag család elkényeztetett sarja volt, aki csak az élvezeteket hajszolta gésák társaságában: nem élvezte igazából mindezt. Inkább azért csinálta, hogy ne boruljon el a kedélye: ha ivott, nem lett jó kedvű részeg belőle, hanem a homlokán kidagadtak a kék erek.
Amikor hazatért, hangosan és keményen kiabált, elvesztette a türelmét, és a legkisebb apróságért is megszidta a szolgálót. Bár engem nem szidott meg, dühödten meredt az arcomba. Ilyet az én gyengéd férjem ma már természetesen nem tesz. De az a szörnyű arckifejezése, és az oldalán én, akiben forrong a düh… a szolgálók ezt már nem tudták elviselni. Általában havonta kétszer váltották egymást nálunk. Minden alkalommal több dolog is eltűnt, így a pusztítások és lopások száma hihetetlen mértékűre nőtt. Azon keseregtem, miért csak ilyen érzéketlen emberekkel vagyok körülvéve, és vajon az egész világ csak ilyenekből áll? Ha valaki a közelembe kerül, akkor szándékosan azon van, hogy a terhemre legyen? Bármerre nézek, nincs senki, akiben megbízhatnék. Szörnyű! Teljesen elhagytam magam és meg sem próbáltam a környezetemmel emberi módon bánni. Amikor a férjem munkatársai tettek nálunk látogatást, a kisujjamat sem mozdítottam, egészen addig, míg külön fel nem szólított rá, és akkor is csak a szolgálókat küldtem a szalonba, fej- vagy fogfájásra hivatkozva kimentve magam. Udvariatlan voltam, akár voltak látogatóink, akár nem. Még csak nem is feleltem, ha üzent értem! Vajon hogyan vélekedett rólam a többi ember? Néhányan bizonyára odáig is elmerészkedtek, hogy bíráljanak engem: „Ez a Jamagucsi is egy százéves aszályt[1] vett el!” vagy „Jamagucsi felesége a leghitványabb nő!”
Ha akkoriban a férjem azt mondja, elválik tőlem, gondolkodás nélkül elmentem volna, és szemet hunyva a saját hibáim felett, valami ilyen magyarázatot találtam volna: „Ha az istenek ilyen szerencsétlen sorsot mértek rám, nem tehetek semmit. Tégy, amit akarsz, én azt az utat követem, amit kijelöltek számomra, és ha a dolgok rosszul sülnek el, hát úgy lesz. Ha jóra fordulnak, az pedig az istenek akarata.” Most már beleborzadok, amikor eszembe jut, mi lett akkoriban belőlem. Hála az isteneknek, a férjem nem szánta rá magát erre a végzetes lépésre, hogy elváljon tőlem, és valamiért úgy döntött, maga mellett tart. Nem tudom, az is lehet, azt gondolta, ahelyett hogy lángoló dühében egyszerűen elválna tőlem, jobban tud majd kínozni, ha arra kényszerít, hogy örökre a börtönében maradjak. De most, mikor már nincs bennem keserűség, különösen nem a férjemmel szemben, hogy így megértettem a dolgokat, tudom: nem lennék ilyen boldog most, ha nem megyek keresztül mindezen. Most, mikor visszanézek, már tudom, hogy senki sem akar bántani, még Haja, a szolgálólány sem, aki sebes léptekkel és hetykén tárta a hibáimat a világ elé, de még Kacu sem, a szakács, aki csak arra volt jó, hogy visszabeszéljen nekem. Mindketten a jótevőim. Ma már csak kiváló cselédek vesznek körül, és csak a bókjaikat hallom, még ha hazudnak is, hogy egy úrnő sem bánik olyan jól a cselédjeivel, mint én. Hogy ez így van, csak azért lehet, mert rájöttem: a lányok pocsék munkája nem más, mint a saját szívem tükre. E világon nincs semmi gonosztevő, aki ok nélkül gyötörné az embereket, még az istenek sem küldenek nyomorúságot az emberre, akik nem velejükig romlottak. Mindezt azért mondom, mert még egy olyan semmirekellő is, mint én, aki oktalanul vezette az életét, de akinek a szíve tiszta maradt, még én is részesülhettem ebben a csodálatos ajándékban, az én imádnivaló gyermekemben.
Mikor készültem megszülni őt, még köd vett körül. Úgy tűnt, ez a köd sosem fog feloszlani. De amikor először felsírt, a testemet elöntötte a szeretet és a csodálat, és bár még méltatlankodtam a sorsom miatt, ha valaki elvette volna őt tőlem, odahagyom a makacsságom és megtiltom, hogy bárki is megérintse. Csak az enyém, hozzám tartozik! Elhalmoztam az öleléseimmel.
Először a gyermekem mutatta meg, hogy a férjem és én ugyanúgy gondolkodunk. Amikor megöleltem vagy megcsókoltam, ilyeneket mondtam: „Nem apáé vagy. Anyáé vagy egyedül! Még ha anya el is megy, nem hagy itt magadra. Anyáé vagy.” A gyermek csak mosolygott, mintha értette volna, és arra gondoltam, ez a vidám, imádni való kisfiú egyáltalán nem olyan, mint a kegyetlen szívű apja. Eldöntöttem, hogy a gyermek az enyém, de amikor a férjem hazatért valahonnan és látszott az arcán, hogy gondterhelt, leült a kicsi párnája mellé és bizonytalan kézzel felemelt egy szélforgót vagy megrázott egy csörgőt. Megtörölte sötét arcát, mintha attól félne, könnyezni kezd és azt mondta: „Itthon egyedül ez a gyermek az, aki fel tud vidítani engem.” Amikor ezt néztem, félve, hogy a kicsi sírni fog vagy megijed, rájöttem, a gyermek ugyanúgy nevet a férjemre, mint rám szokott. Egyszer a férjem, ujjaival morzsolgatva a szakállát, ezt mondta:
„Hát nem imádni való ez a gyerek?”
„Dehogynem.” feleltem.
„Ez esetben te is az vagy.” mondta vidáman, ami teljesen elütött a jellemétől. Hangosan felnevetett, és ekkor félreérthetetlenül hasonlított a gyermekre. Milyen aranyos! Hogy tudtam ennyi időn át gyűlölni a férjemet?! Ha kedves vagyok vele, ő is az velem. Azt mondják, a gyermekek a legjobb tanítók, hát, nekem a gyermekem tanított meg az életről mindent, ami fontos. Ez a kisgyermek, aki még csak beszélni sem tud.

[1] Utalás a japán mondásra: A rossz feleség olyan, mint a százéves aszály.

(Higucsi Icsijó (1872-1896) a modern japán irodalom első jelentős női írója. Rövid élete alatt mintegy húsz novellája és kisregénye jelent meg. Írásainak fő témája – a korban elsőként – a társadalom perifériáján élő emberek (szolgálók, prostituáltak, nyomornegyedek lakói) sorsa a modernizálódó Japánban; abban a különleges korszakban, amikor még élénken éltek a régi hagyományok, de az országba már elkezdett beáramlani a nyugati kultúra és szellemiség is.)

Nyeste Zsolt fordítása

(A fordító a fordítás ideje alatt Babits-ösztöndíjban részesült.)

Bejegyzések

Nem szeret

2016. január 10. vasárnap Mihály Édrienne Hozzászólás most!

Arcára árnyat festett a gyéren, kis körbe hulló, gyöngyöző fénypászma, amit egy stroboszkóp adott, olyatén spílázva az amúgy széltében-hosszában szemnek tetszetős vonásokon, mintha csak éjjeli lepke telepedett volna rája. Ha a szemlélő nagyobb figyelemmel viseltetik irányába, észrevehette azt is, miképpen lúdbőrzik ama enyhén kreolos rasszba csapó epidermiszen a pihe szőrök kicsiny gaza, amint a férfi orrával szelte azokat, kereste a lány illatesszenciájának fészkét lehunyt szemmel, egy hegesztőpisztoly forró odaadásával adózva a corpus, a nő előtt, akit végre meg tudott nevesíteni akként, „a nő”, s nem mint „a lány”, avagy „a nőnemű entitás”, csakhogy elkerülje az ügy komolyságát illető felelősség nehezét; ahogy mondom, adózott őelőtte, akit olimposzi mirtuszból való diadalív alá képzelt romantische fantazmagóriáiban, s akképp okoskodott, akkor se tudná egyetlen fitymáló taktussal, biccentéssel vagy más gesztussal, bántással illetni, ha ő maga sértések vagy becsmérlések kíméletlen tajtékját köpné sérült arcába és cserepekre tört lelkébe.
Barátunk nem csalódott, ahogy elemelte arcát a testtől, és egy kitartott-hosszú perc erejére szemlélte; attól tartott ugyanis, vágyalanya a hosszas távolmaradás alatt jócskán veszített bájából, arca haragos hamvasságából, melyet tán zegernye csípett, csúnyán odavetett sápja rútítja, és a közöny, legfőbb félelmének mumusa, mely gyarló szeplőként vet gáncsot a vénuszi szépségnek, talán elsatnyult, akár a bal sarokba száműzött, gondozatlan rododendron bokra, nem így történt, szerette nem mutatott közönyt bár, ha már szenzus, inkább aggodalmat, amikor a rém ügyetlen’ becserkészte.
Őt illetően, fiatalos lendülete és fizikai ereje okán módjában és hatalmában állott megkurtítani az alant elfekvő nimfát a bosszú, a mellőzés bosszújának címén, amit arcába kapott a nehezen számlálható évek sora alatt; ilyesmit nem tett, annál jobb’ szerette, s nem szégyellte bevallani magamagának, akár, neki szüntelen felé tobzódó dagályos imádatát, tudatában annak, ha Leonora felocsúdik gyógyszer okozta kábulatából, ha az antipszichotikum feloldódik könnyed-filigrán testében, a mégoly kedves vonások megfeszülnek, egyszeriben olybá vetkezik ki magából, akár egy angoloknál honos banshee, s nem talál majd bocsánatot szerelmese tettére.
Leonora lassan tért csak vissza apró lépésekben a földi jelenvalóságba, a férfi kisebb sikerrel vette, ám egyszeriben a test violaillatát valami rothadó kórság tüntette fel orrnak idegenné, a férfi kiszagolta a nemiség ocsmány, undok és kérlelhetetlen, minden ártatlanságot felfogó szirmát, mely elől sajátos megfontolásával undorral fordult el; a nimfa bakkháns tánca tébolyult menetre váltott, az apró lány nem is volt már olyan törhető, mi több, egyszerre lett veszedelmes és csúf, mint egy kelés Aphrodité orcáján.
Az embernek meg kellett értenie ama nagy és örök érvényű igazságot, mely szerint a test maga hús, a hús nem magasztosul fel, az hús marad, ha rózsaágyon szaténban is, és baudelaire-i mértékkel nézve romlandó, akár az ottfelejtett csülök a konyhapulton. Az elaggás volt az, amivel nem volt hajlandó és képes számot vetni, ezért is mondta a fejében a hang, mely parancs volt, „2004-et írunk”, s emellett azt is közölte, „tépd le apád fél arcát”.
Ez a férfi nem volt bűnös. Ha érezni, vágyódni és csalódni bűnös tettek, ám legyen.
– Nem az én hibám!
– Nem az én hibám!
– Nem enyém a bűn!
Tépte magát, kereste verdeső-kalapáló szíve helyét, hogy azonmód kimetssze a bordák közül és eltapossa, mint egy szöcskét.
Leonora fölé hajolt, akkor látta meg a barna szemek bogarában képződött könnyet, látta mintegy önmagát is benne; egy elesett embert, aki csak most értette meg, hogy évek sora óta a semmit dajkálta képzeteiben, ekképp tört meg benne az érzelmi fogaskerék, amely mezsgye döntésre biztatta, tegyen igazságot a sérelmekért. Leonora arcára emelte a kispárnát, nem gondolt következményekkel, csupán a megérzést sejtette, követte, ekként kell tennie, ha szabadulni akar, mielőtt ez a nőstényi keselyű felfalja az utolsó darab ép szervét is, mintegy kizsigereli. Telefonozott. Egy órán belül elővezették, ellenállást, megbánást nem tanúsított; beszéde folyásának patakját örökre elapasztotta, a szakértők így nem ismerték meg az okot és indokot, találgatás köde szállt értetlen fejekre. Erre és Leonora egy felé intézett mosolyára gondolázott, s nagy, kék mindent befogó szemeivel bámészta a decemberi havat az IMEI egyik folyosója végén lévő rácsos ablakán át, heges ábrázatán sejtelmes simaságot adó somoly derült gödrében gyógyszeres kábulatában. Boldog neglekt selymesen, bambán intve a kinti derű fénye alatt kóborló fekete-fehér alaknak.

Lithánia ↔ Bruthália

Nos, mikor gyilkosan az asztalra raktam
pucér tenmagadat, úgy értettem, éhes vagyok,
egész prompt legyek, hogy a konkrétat gallérján
fogjam,… húzd be a nyakad, tedd
azokat vissza, gyeplőn fogd a vadat, kenelbe
bele, értem úgy, corpus meg a kellékek,
imádlak, csak hát a szempillantásnak ebben
a momentumában, tudod, a husod nem mintha
rohadna, csak épp kelletlen, hagymába nyúl-
tál, nézd, ott reszket egy csepp a szemedbe’
látom csak,
milyen tüchtig vagy ma,

(Illusztráció: Arthur Wardle)

Bejegyzések

Credo

2016. január 8. péntek Holdasi-Szabó Zsuzsa Hozzászólás most!

”Szerezz egy csomó gallyat,
hogy felgyújthassam a világot.”

Szerezz egy csomó gallyat,
fűzfaágakat,
hely kell a tűzrakáshoz
épp itt, a szíved közepén
a legmélyére megyünk
olyan ez, akár egy kert

a kert
először az összkép,
zsályaillat,
aztán az ég felé
törnek a fenyők,
kimered a tájból
a magaszt,
csiripelnek
a madarak,
megérkezel
már a macskák,
és a cserjék is
tudnak jöttödről,
a bánat, mint zöldellő
borostyán köréd tekeredik,
némiképp lefejted magadról,
aztán indulsz tovább a tó felé,
hintaágy pihen,
egykori nyikorgását
még legbelül hallani,
melletted egy fűzfa tekintget,
miközben a szellő táncolni
tanítja levelét,
kacsint egy kis virág,
szúrós tekintetükkel követnek
a kaktuszok
talán nem erre kellene menni,
menj a pillangó után,
vagy inkább repülj,
az egyébként is könnyebb

Nem, ne akarj bújócskázni,
igen, tudom, hogy legutóbb
én bújtam el, jobban mondva
megszöktem,
de nem voltam távol olyan sokáig,
már itt is vagyok, Látod?

Zsályabokor
máglyarakás
csipkebokor-
rózsika
zsályarakás
Ez itt a kezdet
itt a közepe
itt dobog,
diktál,
dühöng,
szeret,
hevül,
nehezül,
kételkedik,
igen, tudom,
hogy kételkedik
érzem a ritmusán,
de valahogy megindul,
máris lobog a tűz,
elégünk,
elég minden,
dühöng az átkokért
a tűz,
ritmusosan ellenkezik,
védekezik,
aztán csak magának él,
egyszerre dobogja
a visszaemlékezést,
és a most-ot
végül kialszik
csendben,
észrevétlenül,
zokszó nélkül,
a semmiből pedig
egyszer csak
egy új világ terem

Bejegyzések

Gólya hozza

2016. január 7. csütörtök Lipták Ildikó Hozzászólás most!

Pocsék reggel volt, olyan felkavaró álommal, ami még egy kevésbé jól nevelt kamaszlányt is zavarba ejtene. Dühösen gondolt az évfolyam keményfiújára, aki sunyin belopódzott a tudattalanjába, hogy felforgasson mindent. Miért pont ő? Ha ébren kellene választania, biztos nem ő lenne az. Próbálta megmagyarázni agyának ezt a hülye választását.
A konyhaasztalon elő volt készítve a kakaója, mellette egy cédula, hogy vegyen bérletet. Pénzt persze nem rakott ki az anyja. Mostanában elég szétszórt.
Apró gyerekkorától kezdve egy bögre kakaó várja ébredéskor. Vajon akkor is elkészítenék neki, ha tudnák, milyen dolgok járnak a fejében? Igazságos lenne, ha többet nem törődnének vele. Nem szoktak ilyen témákról beszélgetni, és nem is lenne értelme. Nemcsak a szüleivel, a barátnőivel sem.
Egy évvel ezelőtt, az osztálykiránduláson rátört valami rossz érzés és egyedül akart lenni. Egy tanyán voltak. Elment a pajta mögé, lefeküdt a fűbe. Kis idő múlva, amikor kezdett kisimulni, meghallotta, hogy a fal túloldalán a fiúk egy kisebb csoportja pusmog. Az egyikük épp arról mesélt, hogy a szüleit hallani szokta, ahogy szexelnek. Ezt a szót használta. Akkor jött rá, hogy képtelen lenne részt venni egy ilyen beszélgetésben. Ez volt életében a második alkalom, hogy arra kényszerítette valami, próbálja elképzelni a saját szüleit, ahogyan szeretkeznek. Az első akkor volt, amikor kapott az anyjától egy könyvet, ami a nemi szervek működéséről szólt. Elolvasta, és rájött, hogy a gólya mesét nem is a felnőttek találták ki, hanem olyan gyerekek, akik nem akarták elképzelni azt, aminek következménye az ő életük. Amúgy nem irtózott a testiség gondolatától, de a szüleit képtelen volt látni ebben a szerepben. Volt is néhány év kiskamasz korában, amikor úgy döntött, hogy őt örökbe fogadták. Mániájává vált tetten érni mindenféle jeleket, amelyek ezt a hipotézist támasztották alá. „A tiszta anyja ez a gyerek” mondatról azt képzelte, azért hangoztatják a rokonok, hogy eloszlassák a gyanúját, de ő átlátott a szitán. Bizonyára olyan gyereket választottak, akire rá lehet mondani, hogy olyan.
Ezen a reggelen a kakaón kívül mást nem vett magához. A harag és az önsanyargatás következtében lassan helyreállt a keringése, felöltözött, és elindult gyalog az iskolába. A bérlete ma már nem érvényes, és amúgy is jól fog esni este szemrehányást tenni anyjának, hogy miatta kellett gyalogolnia.
Lassan ment. A vasúti hídon megállt, és elhatározta, addig áll ott, míg nem jön egy vonat. Vagy negyed óra után jött egy teherszállító. Amikor feltűnt a kanyarban, elkezdte gyűjteni a nyálát. Épp jó pillanatban engedte ki: a göb a mozdony szélvédőjére pattant. Elütötte a vonat. Mintha a tekintete egy pillanatra összetalálkozott volna a vezetőével. Elvörösödött. Most köpött le valakit életében először.
Anyja munkahelye felé vette az irányt. A recepción, ahol ismerték, azt hazudta, ő hívta be.
A liftben megigazította a haját, össze is gumizta, aztán az iroda ajtajában állva mégis kibontotta. Bekopogott, és azonnal lenyomta a kilincset. Zárva volt. Legalábbis azt hitte, mert nem nyílt, így sarkon fordult, és elindult a lépcsőház felé, de pár másodperc után hallotta, hogy nyitják az ajtót, és utána szólnak. Idegen hang volt. Fátyolos, és kicsit magasabb, mint a megszokott.
Visszament. Az anyja behúzta az irodába, és elnyúlt arccal kérdezte, mit keres itt. Ritkán találkoznak délelőtt, de nem gondolta, hogy ilyenkor így néz ki. Egy idegen nő. A szemei karikásak, s mintha nem rég sírt volna. Ezzel együtt nem látszott szomorúnak, sőt ellenkezőleg. Ugyanakkor zavart volt, és kerülte a tekintetét.
Nem baj, akkor is elmondom, gondolta, és már majdnem megvolt a nyitó mondat az álomról, meg arról, hogy nem akar apura és rá úgy gondolni, de a száján egészen más jött ki: nem tettél ki pénzt bérletre, és félre van gombolva a blúzod.
A nő nem válaszolt, benyúlt a retiküljébe, és kivett egy nagyobb címletű papírpénzt. Azt sem kérdezte meg, nem lesz-e gond, hogy elkésik az iskolából.
Ahogy állt a lefelé tartó liftben, azon gondolkozott, egyáltalán köszönt-e az anyja, mikor kijött tőle.
Az első szünetben ért be az iskolába. Elment az osztály előtt, ahová a fiú járt. Benézett a nyitott ajtó résén, de nem látta bent. Mi lenne, ha elmesélné neki? Mondjuk odaállna elé, a szemébe nézne, és azt mondaná: olyasmit álmodtam, aminek te voltál a főszereplője, és mikor felkeltem, forróság volt a lábaim közt. Elnevette magát. Sírás helyett.
Belépett a saját termükbe. Épp bent volt az osztályfőnök, akinek azt mondta, családi okok miatt késett, és majd hoz igazolást. Mindenki látta, hogy hazudik, de annyira könnyedén csinálta, hogy még maga is elcsodálkozott. Leült a helyére, és érezte, hogy nézik. Az arcán az a fajta nőies titokzatosság ült, ami a lányokban sziszegő irigységet keltett, mert látszott, tud valamit, amit a legtöbben csak évekkel később fognak megismerni. Fürdött ebben a szerepben. Keresztbe vetette a lábát, és túljátszott lazasággal kibámult az ablakon.

Otthon újra rátámadtak a reggeli érzések. Nem a vágy, hanem az azt követő magány és az anyja furcsa viselkedéséből eredő frusztráció.
A vacsoránál keveset beszélgettek. Evés után az apja leült a géphez, hogy a munkahelyi feladataival haladjon, az anyja pedig sietve kézbe vette a telefonját, és egész este üzeneteket cserélt valakivel.
Lefekvés előtt kiment hozzá a konyhába elköszönni. Az esti puszi épp olyan kőbe vésett rituálé volt, mint a reggeli ital.
Holnap nem kérek kakaót. – mondta, és mielőtt válasz érkezett volna, elment a szobájába.
Másnap ugyanúgy várta az ital az asztalon. Innentől kezdve minden reggel a mosogatóba folyatta a bögre tartalmát, egészen addig, míg tizennyolc évesen el nem költözött otthonról. Összesen vagy háromszázhúsz litert.

(Illusztráció: Sabina Sinko)

Bejegyzések

Beszélgetés Sándor Zoltánnal, a Basara-regény fordítójával

2016. január 6. szerda Sándor Zoltán Hozzászólás most!

Beszélgetés Sándor Zoltán íróval, műfordítóval, újságíróval,
a most megjelent Basara-regény fordítójával

2015 decemberében jelent meg a Napkút Kiadó gondozásában Svetislav Basara A föld szíve című regényéből készült fordításod. Ez az első mű, amit lefordítottál tőle. Mi vonz téged a szerb irodalom fenegyerekéhez?

Az a sajátos elbeszélői poétika, amely a szerb írónak már korai műveit jellemzi, s amelyet a Feljegyzések a biciklistákról átütő sikerű regényében szinte a tökélyre fejlesztett. Alkotásaiban Basara a lehető legtermészetesebb módon ötvözi az egymástól merőben „különböző” jelenségeket: régi misztikusok okfejtései, vallási kérdések megvitatása, a hivatalos történelem állandó megkérdőjelezése, popkulturális mozzanatok, a bulvársajtó társadalmi szerepe egyaránt érdeklődési körébe tartoznak.
A regény számára olyan szövegtest, amely az epikai cselekményszál mellett magában foglalja az íróember szellemiségének valamennyi megnyilvánulási formáját: tudományos jellegű értekezéseket, filozófiai és vallási ihletésű esszéket, naplószerű feljegyzéseket, novellákat, leveleket, újságcikkeket, (ön)interjúkat, fiktív enciklopédiákból, bedekkerekből és lexikonokból merített szövegrészleteket és idézeteket. Teszi ezt úgy, hogy az olvasó legtöbbször hasát fogva fetreng a nevetéstől.
Basara legsikerültebb műveire a bátorság, a leszámolás a mítosszal, az igazsággal való szembesülés követelménye, továbbá a kísérletezési hajlam, a legkülönfélébb irodalmi műfajok elemeinek ötvözése, történelmi személyek beemelése a történetbe, a valóság és a fikció teljes egybemosása jellemzőek. Szerzői csavarjaival, első pillantásra öncélúnak tűnő játékosságával sok esetben lerántja a leplet a tabuként kezelt „nagy igazságokról”, a hagyományos értékek álarcai mögé rejtőzött romlottságról, a modern ember eltévelyedéséről és hipokríziséről – mind globális, mind nemzeti szinten. Folyamatos misztifikációival tulajdonképpen a maga abszurd módján demisztifikálja a világot, nem kevésbé magát az irodalmat és az irodalmi alkotást is, mindenestül elutasítva azt a beidegződött álláspontot, miszerint jelentős témákról csak halálkomolyan lehet szólni, úgy, ahogyan azt az irodalmi fővonulat sugallja.

Hogy fogod fel a fordítást? Stúdiumnak vagy egy másik kultúrába való alászállásnak?

A regényfordítást nevezhetjük stúdiumnak, ami nem valósítható meg alászállás nélkül abba a roppant szövevényes világba, amit Basara a művében teremtett. Ennek a hiteles visszaadása egy másik nyelven egyrészt kihívást, másrészt pedig felelős feladatot jelentett.
Itt azonban meg kell jegyezni, hogy adott esetben a „másik kultúra” számomra nem „idegen kultúrát” jelent, legalábbis ismereti téren nem. Középiskolában és egyetemen is szerbül tanultam, a nyolcvanas évekbeli tananyagnak köszönhetően pedig általános iskolában is jócskán foglalkoztunk a szerb és a jugoszláv történelemmel. Amit még fontos megemlíteni, hogy én Közép-Bánátban (Muzslán, Nagybecskereken) nevelkedtem, ami azt jelenti, hogy nem tudtam nézni a magyar tévéadásokat, úgyhogy a popkulturális hatások is többnyire szerb nyelven jutottak el hozzám. Számomra tehát többé-kevésbé ugyanúgy ismerős (lehet) mindaz, amiről Basara ír, mint egy szerb (ex-jugoszláv) olvasónak.
Ezt a kettősséget igyekeztem mindig valamiféle pluszként megélni, hiszen szerb ismerőseimmel ellentétben én olvashattam például Márait és Szentkuthyt, magyarországi ismerőseimmel ellentétben pedig olvashattam Basarát és Albaharit. Ugyanez elmondható a zenéről, de akár a filmről is, még ha ez utóbbi esetében – legalábbis a jelentősebb alkotások tekintetében – van átjárás a két kultúra között.
A kérdéstől kissé elrugaszkodva, magáról a műfordításról azt gondolom, hogy egy irodalmi mű átültetésékor egy másik nyelvre, mindig annak a nemzetnek a kultúráját gazdagítjuk, amelynek a nyelvére lefordítódott az adott mű. Ezért sohasem értettem egyet a kultúrában a reciprocitás elvét hangsúlyozókkal. Azzal, hogy a Basara-regény megjelent magyarul, nem a szerb, hanem a magyar kultúra gazdagodott.

Nem riasztott-e vissza a Basara-műben felhalmozott, hihetetlen műveltséganyag?

Több mint harminc Basara-művet olvastam korábban, köztük A föld szívét is még a megjelenésekor, tíz évvel ezelőtt. Tisztában voltam azzal, mibe kezdek. A nyelvi megformálás mellett a rengeteg műveltséganyag kellő alkalmazása jelentette a legnagyobb kihívást. Basara számos névvel, idézettel, utalással operál. Fordítás közben sokszor elmerültem középkori misztikusokról szóló írásokban, művelődéstörténeti anyagokat bújtam, földrajzi tudnivalókat frissítettem föl, több Nietzsche-kötetet újraolvastam, egyszóval: tanultam is.

Ha jól értelmezem, a Basara-szöveg Nietzsche és Wagner ürügyén a nyelv-nélküliség témáját járja körbe. Nem volt nehéz vagy abszurd ezt egy másik nyelvre lefordítani?

Basara regényeiben az abszurd helyzet a normális. A föld szíve egyébként a nyelv kérdésével indít. Van egy kézirat, amely valószínűleg szerbül íródott, de spanyol és angol fordításban jelent meg, és ezt kell lefordítani (vissza) szerb nyelvre. Basara más műveiben is foglalkozik a nyelv kérdésével. A Napuklo ogledalo (Megpattant tükör) című korai regényében egy helyen a következőt írja: „Minden nyelvet a halottaktól örököltünk; halottak nemzedékei és nemzedékei terjesztették hazugságaikat a szavakkal, amelyek használatban maradtak.”
Már a fordítás után olvastam Basara két utóbbi művét, amelyet a horvát Miljenko Jergovićtyal közösen jegyeznek. Levelezésről van szó mintegy 800 oldalon, amelyek során a két író szót ejt mindenről, ami eszébe jut: napi politika, történelem, múlt, irodalom, kultúra, utazás, média stb., egy helyütt Basara a nyelvről fejti ki véleményét, ami szinte idekívánkozik válasz gyanánt:
„Lehetetlen, hogy a nyelv felett elkövetett erőszak, kedves Miljenko, ne végződjön a minden más fölött elkövetett erőszakban, mert a nyelv, a szó szoros értelemben, meghatározza az emberi realitást. A szellem fenomenológiája valószínűleg lefordítható szuahélire, mint ahogyan (egészen korrektül, meg kell hagyni) le van fordítva szerb nyelvre (nyilván horvátra is), de eredetileg semmiképpen sem íródhatott volna szuahéli nyelven vagy szerbhorvátul, mert ezeknek a nyelveknek a formátuma egyszerűen ellehetetleníti egy Hegel megjelenését, aki, ugyanakkor, Németországban sem lett volna lehetséges, hogyha nem előzték volna meg Eckhart mester, Angelus Silesius, Tauler, Jakob Böhme és más német misztikusok, akik bátran írva a nehezen elképzelhetőről, és még nehezebben lejegyezhetőről, a(z evilági) végtelenségig kitolták a német nyelv határait.
Végül, de nem utolsósorban, figyeld meg az összefüggést egy nyelv gazdagsága és annak a nemzetnek az anyagi gazdagsága között, amely azon a nyelven beszél.”
Nem ismerve elég jól a szerb hagyományt, én furcsának tartom, hogy egy szerb író éppen két nagy német „nehézfiúról”, két, a XIX. századi európai gondolkodást meghatározó német művészről és gondolkodóról, Wagnerről és Nietzschéről ír elbeszélést?
A fenti idézet árulkodó lehet Basara viszonyulásáról a német kultúrához. Ezenfelül más műveiben, például a Bognár Antal fordításában magyarul is megjelent Feljegyzések a biciklistákról vagy a Parkinson-kór: a kezdet és a vég című regényekben is jelen vannak a Rózsakeresztesek, Freud, Sztálin, Böhme és még sokan mások. Basara több művében is az emberiség egyetemes nagyjait teszi meg cselekménye tárgyává, az ember univerzális kérdéseire és törekvéseire keresve a választ.
Egyébként ilyen tekintetben nem kivétel ő a szerb irodalomban. Gondoljunk csak Danilo Kišnek a magyarul is megjelent A holtak enciklopédiája című remek elbeszéléskötetére, amely megidézi a bibliai időket (Simon, a mágus), a forradalom utáni Oroszországba kalauzol (A vörös Lenin-bélyegek) vagy éppen a borgesi útvesztőbe vezet (címadó mű). Filip David Hodočasnici neba i zemlje (Ég és föld zarándokai) című regényének cselekménye a XV. századi Spanyolországban játszódik, és az inkvizíció témáját dolgozza fel. Aleksandar Gatalica Veliki rat (A nagy háború) című nagyregényének szereplői szétszórva élnek Európa-szerte, mindenhol, ahol zajlik a nagy háború. Vladimir Arsenijević Minut (Egy perc) című művének novellái (egypercesei) 24 különböző városban játszódnak, 24 különböző időzónában. Milan Oklopdžić kultikus regénye, a Ca. Blues pedig, ahogyan a címe is sugallja, Amerikába kalauzolja olvasóit, hogy csak néhány példát említsek.

Azt gondolhatnánk, hogy a regényt megalapozó nagy Nietzsche-élmény talán neked is személyes élményed…

Ahhoz, hogy erre a kérdésre kellőképpen válaszolni tudjak, el kell mesélnem két történetet. Mint már említettem, szerbül tanultam középiskolában, és a négy év alatt két tanárnő tanította az irodalmat.
Az első közülük igen sajátos módon adta elő a tantárgyat. A padsorok közé ült, egészen közel hozzánk, és beszélgetett velünk. Megkérdezte például: Meursault bűnös volt vagy sem? Valaki azt mondta, hogy igen, másvalaki azt, hogy nem, és mindketten felsorakoztatták érveiket saját meglátásuk mellett. Az eszmecserébe hamarosan mások is bekapcsolódtak, a véleményütköztetést ügyesen irányító tanárnő pedig közben kérdéseken és kiegészítéseken keresztül szinte észrevétlenül kifejtette a tudnivalókat A közönyről.
Időnként visszafogott provokálással serkentette a párbeszédet. Például megkérdezte: bűnösnek tartjuk-e azt az amerikai pilótát, aki Irakot bombázza? (Akkoriban zajlott éppen az öbölháború.) Valaki így gondolta, valaki úgy, és aki netán nem tudta, mit is kellene gondolnia, a következő órára biztosan megnézett néhány híradót és elolvasta Camus regényét.
Emlékszem, mekkora lelkesedéssel közölte egyszer velünk, hogy egy irodalomóránk helyett kettő lesz – kért egy pluszórát a fizikustól! –, mert megszerezte videoszalagon a Holt költők társasága című filmet. Ültünk az elsötétített tanteremben, a tanárnő köztünk, és néztük, hogyan zajlik az irodalomoktatás a filmbeli osztályban. Utána órákon át veséztük. Akárcsak az Ébredéseket. És más műveket.
Minden tanév végén lediktált egy listát, hogy mit olvassunk el a nyáron a XX. századi világirodalomból. Kb. egy száz műből álló könyvlistáról van szó. Többek között a következő szerzők szerepelnek rajta: Georg Orwell, Andre Gide, Aldos Huxley, Herman Hesse, William Faulkner, John Dos Passos, Dino Buzzati, Günter Grass, Isaac Bashevis Singer, Milan Kundera, Charles Bukowski, Margaret Atwood… Fontos hangsúlyozni, ekkor 1989-et, 1990-et írunk.
Mintha csak a tantervtől való elrugaszkodását indokolná, többször elejtett egy mondatot: „erre úgysem lesz szükségetek az életben”, és már mentünk is tovább. Mert ő amellett, hogy megszerettette velünk az irodalmat, az életre nevelt és oktatott bennünket – elsősorban azzal, hogy gondolkodásra ösztönzött. Arra, hogy merjük felvállalni véleményünket, és azt mindig érvekkel támasszuk alá. Neki köszönhetően abban a régi becskereki tanteremben olykor sokkal konstruktívabb eszmecserék zajlottak, mint manapság sokkal „fontosabbnak” tartott helyeken.
Mondhatnám gondolkodásra kiképezve kerültünk negyedik osztályban a másik irodalom tanárnőhöz, aki úgy időzítette a foglalkozásunkat Dosztojevszkijjel, amikor filozófia tantárgyból Nietzschéhez érünk. Tehát mi párhuzamosan tanultuk Nietzsche filozófiáját és A Karamazov testvéreket. Mondhatom, hogy tizenévesen mind Dosztojevszkij, mind Nietzsche mély benyomást tett rám, mindkét szerző mintegy tíz-tíz könyvét elolvastam akkoriban.
Érettségi után a katonaságban is sokat olvastam őket. Emlékszem, a kaszárnyában egyszer szóvá tették, hogy miért olvasom Nietzschét, mi vagyok én: neonáci?! (Tudni kell, hogy ekkor 1992–1993-at írunk, Bosznia és Horvátország területén fegyveres összetűzés dúl.) Ezt a mozzanatot azért említem, mert Nietzsche nácizása a regényen is végigvonul. Annak többszörös hangsúlyozása, hogy Nietzsche a nácizmus előfutára a jellegzetesen basarai fogások közé tartozik. Basara máskor is élt ezzel, hogy például egy előítéletet felnagyít, és aztán annak szemszögéből közelít a problémához.
A Nietzsche-élmény sokban segített a Basara-regény fordítása közben, mert olyan pluszrétegeket is megértettem a műben, amelyeket aligha tudtam volna Nietzsche olvasása nélkül. Nem kisebb élmény volt húsz év után néhány Nietzsche-művet újraolvasni, s közben eltöprengeni azon, hogyan is értelmezhettem az olvasottakat tizenévesen. Talán van valami abban, amit egy másik szerb író, Milorad Pavić állít, hogy „minden irodalmi alkotást kétszer kell olvasni: először, amikor az olvasó fiatalabb a szereplőknél, másodszor pedig, amikor idősebb náluk”.

A regény egy nagyon megosztott szigeten játszódik. Ciprust talán metaforának kell tekintenünk?

Megosztott a szerb társadalom, megosztott a magyar társadalom, és megosztott Európa is. A regény színhelye a végletbemenően polarizált Ciprus, de – a regényben legalábbis – kulturálisan megosztott Németország is: van a Nietzsche és van a Wagner Németországa. Mindenképpen tekinthetünk Ciprusra metaforaként, amihez hozzá kell tenni azt is, hogy a regény megírásakor a szerző nagyköveti kiküldetésben Cipruson élt.
Ha a metaforáknál tartunk, nem árt megemlíteni azt is, hogy Basara a regényt a 2003-ban meggyilkolt szerb kormányfőnek, Zoran Đinđićnek ajánlotta. Ettől a ténytől már a regény első olvasásakor és a fordításakor sem tudtam szabadulni. Egyik-másik Nietzschére vonatkozó megállapítást könnyen más kontextusban is lehet értelmezni.

Mit gondolsz, mi a helye az életműben ennek a Basara-regénynek?

Némi leegyszerűsítéssel két nagy csoportra osztanám a Basara-műveket. Az elsőbe tartoznak az ember általános kérdéseivel foglalkozó alkotások, a másikba pedig azok, amelyekben a szerző a vezető szerb politikai és kulturális áramlatokról szól.
Az eddig magyarul is napvilágot látott három regény az első csoportba tartozik, és megítélésem szerint az életmű legjelentősebb regényeiről van szó. Közéjük sorolnám még a tavaly megjelent Anđeo atentata (A merénylet angyala) című regényt, amely Ferenc Ferdinánd szemszögéből meséli el a szarajevói merénylet körülményeit.
Természetesen minden Basara-műben átjárás tapasztalható az „univerzális” és a „nemzeti” kérdések boncolgatása terén. A merénylet angyalánál maradva, ebben a műben Basara a fiktív Ferenc Ferdinánd szellemébe bújva sziporkázó szarkazmussal karikírozza ki mind az osztrák dekadenciát és nagyképűséget, mind a szerb hanyagságot és harciasságot („Lehetetlen harcolni olyan nemzet ellen, amelyben kísértetek a fő hangadók, amelyben a történelmet kitalált személyek kreálják, és amelyben nem létező személyek fényes pályát futnak be.”).
Az első csoport legjelentősebb alkotásai közé tartozik még a Na ivici (A szakadék szélén) című esszékötet, amelyben Basara szellemi éleslátással és ironikussággal értekezik a modern ember és civilizáció hanyatlásáról.
Az általam felállított másik csoportba azokat a műveket sorolnám, amelyek középpontjában többnyire a nemzeti történelem és kultúra állnak. Ilyen az Ukleta zemlja (Átkozott ország), valamint a szerb irodalom történetét feldolgozó Looney Tunes és Sveta mast (Szent zsír) című regények. És ide tartozik számos újabb regény: Početak bune protiv dahija (A dáhik elleni felkelés kezdete), Mein Kampf, Dugovečnost (Hosszú-életűség) és a bernhardi ihletésű Gnusoba (Undor). Utóbbi a szerb politikai-kulturális elittel való leszámolásként is olvasható. Belőle származik a következő idézet: „A Szerb Tudományos és Művészeti Akadémia, mondta Đinđić, vállalat a kollektív félelem, depresszió és búskomorság létrehozására, nem pedig a Sátán zsinagógája, ahogyan azt te, képzelgésekre és miszticizmusra hajlamosan, véled. A Sátán szellemi lény, a mi akadémikusainknak pedig semmi közük sincs a szellemiséghez…”
A második csoportba tartozó műveket nem tartom kevésbé fontosnak az életműben, de úgy vélem, hogy azok kellőképű befogadásához ismerni kell mind a helyi társadalmi-politikai viszonyokat, mind a nemzeti-regionális történelmet.
A végére hagytam az 1986-ban – egy évvel a Feljegyzések a biciklistákról és A szakadék szélén előtt – megjelent Napuklo ogledalo (Megpattant tükör) című regényt, amelyben már jelen van mindaz, amiért szeretjük Basara műveit: társadalomkritika, abszurd humor, játékosság, a vallás kifejezett szerepe stb. Ez már a regény kezdetéből is kitűnik:
„»Miféle kezdet ez« – tűnődött el a betűszedő a nyomdában, miután elolvasta: »Miféle kezdet ez?« Majd legyintett és folytatta a szöveg összeállítását. A regény így hát abban a pillanatban kezdődött, amikor már rég készen volt. De az, amiről a regény szól, már jóval korábban elkezdődött: azon az éjjelen, amikor rádöbbentem, hogy nem a majomtól származom.
Azon az éjjelen összedőlt a világom.
Egészen addig meglehetősen nagy önbizalommal és önbecsüléssel rendelkeztem; az evolúció, a történelem, a tudomány, a Párt és az Ifjúsági Szövetség mögöttem álltak és támogattak; olyan-amilyen, de bizonyos előrelépés voltam a majomhoz viszonyítva: tudtam írni és olvasni, összeadni és kivonni, tanultam a törteket; tudtam jelszavakat kiáltozni, például: ELŐŐŐŐŐŐŐRE A SZEBB JÖVŐŐŐŐŐŐŐÉRT vagy LE A NÉPELLENES REZSIMEKKEL, és ez, abban az időben, elegendő volt. Amennyiben a Szentlélek személyesen nem közli velem álmomban, hogy a semmiből teremtem, eleget teszek apám kívánságának, beiratkozom a bányászati-geológiai karra, és karriert építek mélyen a föld alatt. A gondviselésnek azonban más tervei voltak velem. Regényt kellett írnom. Hogy miért éppen rám esett a választás? Mindörökké mardosni fog a kérdés, de sohasem tudom meg a választ. Isten útjai kifürkészhetetlenek.”
Basara szinte kivétel nélkül minden könyvében az emberi sorsot a közösségileg elfogadott hazugságon megalapozott politikai eszmék rendszerében tanulmányozza. A kollektív tudat mibenlétére keresve a választ, műveiben sokszor a rá jellemző sarkított formában mond társadalomkritikát, szellemes (kvázi)tudományossággal kérdőjelezve meg mind a hivatalos történelmet, mind a tudományos tételeket, mind az általánosan elfogadott értékeket. Visszájára fordítja világunkat, és ironikus naivitással mutat rá annak tévhiteire.

Kérdések: Bánki Éva

ÚjNautilus

Ponyvára várva

Higucsi Icsijó: A gyermekem

Nem szeret

Credo

Gólya hozza

Beszélgetés Sándor Zoltánnal, a Basara-regény fordítójával

Irodalmi és Társadalmi Portál