Örültem, mikor megkaptam a levelet Peruból. Rég vártam erre. Óvatosan nyitottam fel a borítékot, nem szerettem volna, ha Schmidt levelét akár a legapróbb karcolás is éri. Elolvasni azonban még nem mertem. Izgatottan mentem vissza a házba, hiszen ez egy nagy pillanat volt. Két éve nem láttam barátomat, aki érettségi után úgy döntött, Peruba zarándokol missziós körútra az egyetem helyett. Nekem pedig – annak ellenére, hogy gyakorlatilag együtt nőttünk fel – majdnem két teljes évbe tellett, míg rá tudtam szánni magam, hogy írjak neki. Most válaszolt, ez nagyon különleges érzés volt. Elképzeltem, mit írhatott a világ másik végéről, onnan, ahol a modern technika teljes nélkülözése mellett töltött el két hosszú évet szerzetesek közt, árva kisgyerekeket gondozva és tanítva. Aztán mikor úgy éreztem, készen állok, kinyitottam a papírt. Egyetlen szó volt rajta: Elkéstél! Egyetlen, szívbemarkoló szó és semmi más. Az egész felért egy erős gyomorszájon rúgással. Zaklatottságomban kidöntöttem az asztalon álló tintásüveget, melyből a sűrű kék lé vízesésként zúdult a fehér papírlapra. Szédülni kezdtem és elájultam.
A telefon hangjára ocsúdtam fel kábulatomból. Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Fájt a fejem, az agyamban lüktetett a vér. Nagy nehezen a telefonhoz támolyogtam, majd felvettem a kagylót. Rekedt hangon bemondtam a nevem, mire a vonal túlsó végéről egy rideg női hang angolul kérdezte, hogy beszélem-e a nyelvet. Igennel feleltem, mire tárgyilagosan közölte, hogy tegnap éjjel barátom életét vesztette. Kattanás, búgás. Letette. Nem mondta se azt, hogy mi történt pontosan, se azt, hogy miért vagy hogyan. Egyszerűen közölte a tényt és lerakta. A telefonkagyló tompán puffant a padlószőnyegen, ahogy kicsúszott a kezemből. A levélhez rohantam, mely még mindig nyitva állt az asztalomon. Azonban most már üresen, egyetlen szó sem volt benne. Barátom utolsó üzenete eltűnt a ráömlött tintafolttal együtt.
Kétségbeesetten túrtam fel a lakásom, abban a reményben, hátha becsúszott valahova a levél és csak összetévesztettem egy az asztalomon amúgy is nagyon sokszor heverő üres papírlappal. De nem találtam.
Felkaptam a kabátomat és az esernyőmet és kiléptem az ajtón. Szakadó esőben rohantam végig az utcán. A szél kitépte a kezemből az ernyőt, de nem törődtem vele. Egyetlen célom volt, megtudni az igazságot, így barátom édesanyjához rohantam. A mindig kedves asszony ezúttal is mosolyogva fogadott és teával kínált. Intettem, hogy nem kérek és elmeséltem neki a ma reggeli furcsa történetet a levélről és a különös telefonhívásról. Ő mindezt széles mosollyal nyugtázta és tiltakozásom ellenére teát töltött a csészémbe. Biztosított felőle, hogy ez csak valami otromba tréfa lehetett, mert ő nem kapott semmiféle ilyen üzenetet, majd az ablakhoz lépett és levetette magát a mélybe. Az egész olyan váratlanul ért, hogy az első reakcióm az volt, hogy hatalmasat kortyoltam a kezemben tartott tűzforró teát tartalmazó csészéből. A forró ital szétégette a torkom és ordítva dobtam el a csészét. Az ablakhoz rohantam és lenéztem. A nő teste vérben úszva feküdt a járdán, de az emberek rá sem hederítettek, csak mentek a maguk dolga után. Leordítottam nekik, hogy hívják a mentőket, mire mosolyogva integettek. Ekkor még nem tűnt fel, hogy mindegyikük öltönyt visel és számokról beszél. Rossz érzés fogott el, lerohantam a lépcsőn és a nőhöz siettem. Nem volt pulzusa. Véres agyvelőcafatok csüngtek szőke haján, kezében pedig még ott volt a konyharuha, amivel a forró teáskannát fogta az imént. Hirtelen egy hang szólalt meg a hátam mögül:
– Elkéstél! – suttogta, majd egy lapáttal fejbe vágott.
A lakásomon tértem magamhoz. Körülöttem minden tintában úszott, ám a levél ismét ott volt az asztalomon, rajta a fenyegető szóval. Aztán ismét megszólalt a telefon. Odasiettem, de nem vettem fel. Tudtam, mit hallanék benne, így inkább kihúztam a zsinórját a falból, majd visszasiettem asztalomhoz. Felvettem a tintától csöpögő levelet, majd darabokra téptem és a kandallóba hajítottam. Ezután a kandallópárkány mögül leakasztottam pisztolyom és a koponyámhoz szegeztem. Láttam, ahogy barátom a világ túloldalán, mindentől távol a papírra veti azt a bizonyos szót, majd fejbe lövi magát, hallottam ahogy a gépies női hang a telefonvonal túloldalán a halálát közli és tudtam, hogy ez az egész nem lehet véletlen. Egy játszma részesévé váltam. Ellenük. Ellenük, akik már átvették az uralmat a bolygón és akik elől már nem volt menekvés. Talán az utolsó ember voltam a földön, aki nem fertőződött meg és nem vált egy teljesen érzelemmentes robottá. Az ujjam a ravaszon feszült. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, hiszen barátom sem véletlenül választotta ezt az utat. Aztán valami furcsa érzés járta át a testem és a pisztoly kiesett a kezemből. Egy pillanatra minden megszűnt, majd hirtelen az utcán találtam magam öltönyben, kezemben aktatáskával. Automatikusan indultam el egy irányba, úgy éreztem, tudom, hogy merre kell mennem. Az úton öltönyös emberekkel találkoztam, akik mosolyogva viszonozták kedves köszöntésemet, majd követni kezdtek. Mikor megérkeztünk, már mindent értettem. Mindannyian a tőzsde előtt álltunk, ahová özönlöttek be az emberek. Mindenki mosolygott és mindenki boldognak látszott. Ez volt az új világ első napja. Az ő világuké, a mi testünkben. Többé nem voltak tulajdonságok, erények és hibák. Mindannyian egyenlőek voltunk és senki sem érezte magát egyenlőbbnek másoknál. Számokról, százalékokról és átváltási rátákról beszéltünk. Nem voltam önmagam, valaki uralt belülről, de különös módon mégis úgy éreztem, végre boldog vagyok.
