Címke: próza

Mahagóni

 

 

 

 

Néha eszembe jut, vajon beszámolna-e valamelyik hírlap arról, ha ma – mondjuk ebéd után – holtan találnának a nappaliban. Mindez természetesen függ a körülményektől is, ha a halál lefolyása mindennapi – már amennyire napi és üzemi rendszerességű az elmúlás -, vagyis ha baleset érne a lakásban, életem vége aligha lenne érdekes. Talán nagyobb hírértéke volna annak, ha halálom után, egy alapos patológiai vizsgálat következtében kiderülne, szívem vagy tüdőm születésemtől kiszámíthatatlanul működött, hörgőim kevés oxigént vettek fel, ezért éreztem néha szívdobogást, ezért éreztem néha – amit természetesen én sem tudtam magyarázni -, hogy az elmúló percek mögül leselkedik rám valami… Milyen kár, hogy a halálom után kiállított bonctani jegyzőkönyvet életem során nem használhattam fel: az önismeretben, a halálhoz való viszonyban biztosan segített volna, s mennyire hasznos lett volna akkor, mikor tornaórán levegőért kapkodtam, vagy éppen akkor, mikor családot alapítottam. Mennyi dühtől mentettem volna meg tornatanáromat, mennyi fájdalomtól óvtam volna meg páromat, ha rendelkezésükre bocsátom a dokumentumot, mely tényszerűen magyarázza, orvosi és köznapi nyelven, hogy engem, az életre bocsátott embert az égi üzemekben figyelmetlenül, kapkodva és pontatlanul illesztettek össze. De ahhoz – s ezzel is tisztában vagyok -, hogy elmúlásom magántragédiánál több legyen, a halál másfajta kombinációjára van szükség.

Mindenképpen szenzációra. A bonctani kísérőlevél, mellyel tetememet a ravatalhoz szállítanák, csak napokkal halálom után jelenne meg, s így – mennyire fájó ez most! – csak azt követően válhatna közbeszéddé, hogy a patológia fémasztalán kivizsgáltak. Ezt az időhúzást azonban az információcsere jelenkori, felgyorsult korszakábannem engedhetem meg magamnak, hiszen a sajtóról tudom, modelljeivel hálátlanul bánik, s a modellekről tudom, mérhetetlenül nagy a verseny közöttük; s már látom, ahogy a reggeli hírlap negyedik oldaláról kiszorít egy argentín biciklis, kinek artériáját egy elpattanó küllő szúrta át. De miféle szenzációra számíthatnék én? Nevem nincs a világban, vagyis csak születési vezeték- s keresztnevem van, s ha ma délben – bár már négy óra is elmúlt – valóban meghaltam volna, anyakönyvi adataimnál aligha hagytam volna többet a világra.

Uzsorahitelem nincs, így nem kalkulálhatok azzal, hogy ebéd után rámtörnek a feldühödött behajtók, s pénzem helyett életemet követelik; bankhitelem azonban van, s kétségtelen, hatalmas címlaphír születne abból, ha cigarettázás közben – amit rendszeresen ebéd után fogyasztok el – vérágas szemű bankárok rohannának rám, és az elmaradt törlesztőrészletért koponyámat – párom szeme láttára – szilánkosra zúznák néhány papírnehezékkel. De nem! Ilyen könnyen tartozásomtól szabadulni képtelenség… Ki másra számíthatok? Az emberekkel, kikkel a hétköznapok folyamán érintkezem, általában kedves és békés vagyok. Ellenségeim ilyen módon nincsenek, a közüzemi számlákat is időben fizetem. S noha tudom, néhány régi barátom egy-egy kölcsönkönyve még mindig polcomon van, abban csakugyan nem hihetek, hogy a vissza nem küldött kötetekért – főleg ennyi idő múltával – valamely dühtől megveszett ismerősöm vérbosszút követel, s engem, családfám le- és felszálló ágával, végképp kitöröl az időből.

Helyzetemet nehezíti, hogy a hölgy, akivel együtt élek, szeret. A tény ilyen tárgyilagos, szakszerű megállapítása a későbbi következtetés szempontjából cseppet sem jelentéktelen. A hölgy tehát szeret, így aligha lehet oka rá, hogy ebédemet vagy kávémat – mint a fekete-fehér kémfilmekben – a gyűlölet valamely színtelen, szagtalan folyadékával mérgezze meg. Mondjuk arzénnel… Lehetőségeimet tovább szűkíti, hogy a hölgyet szeretem, így valójában indokot és okot sem akarok adni arra, hogy bizalmát elveszítsem. Úgy tűnik tehát, hogy a szerelem, ha barátsággal párosul, s a barátság, ha valódi, nem alkalmas a gyilkos indulatokat bonyolult, szövevényes kivitelezésére. Nem alkalmas, mert érzelmi mutatója állandó, így a gyűlöletet – mint az emberi test az idegen szerveket -, rövid időn belül kilöki magából. Márpedig a címlapokon, s oldalakkal odébb, a negyedik-ötödik lapon csak olyan híreket olvasok, melyekben a gyilkosság végrehajtása precíz, eltervezett és kivitelezésében roppant mód körültekintő. A hölgy erre képtelen lenne. Talán a patikáig eljutna, gondolataiban az úton még ott járna a bűvös szó, “arzén”, de a kasszánál biztosan meggondolná magát. Kettőnk dicséretére legyen mondva, én is képtelen volnék megmérgezni őt.

Olykor azonban olvasok egy-egy esetről, melyben a halál lefolyása – vagyis a meghalás pillanatáig vezető események láncolata – éppen annyira kimunkált és rejtélyes, mint egy jól szervezett emberölés. Ilyenkor – magától értetődően -, a rendőrség hiába kutat az elkövető után, a “bűntény” feltáratlan marad; így halt meg tavaly, előadás közben egy brazil színész, akiről kollégái csak megkésve vették észre, hogy az akasztófán eljátszott haláltusája nem műfogás. Ha jól emlékszem, éppen Júdást alakította, s mesterségének egyszeri, felülmúlhatatlan teljesítményéről két teljes napig cikkezett a világsajtó.

Az övével azonos hírnévre természetesen nem vágyom: nem vágyom, mert – kisebb részt mértéktartásból, nagyobb részt babonából – tartok attól, hogy szerénytelenségemet nem tudnám érdemmel alátámasztani. Az ügyet azonban érdeklődve figyeltem, s úgy éreztem, hogy a halál ilyen részletgazdag és kimódolt támogatásához a véletlennél többre van szükség. A sajtó rohamtempója azonban – mikorra kiderült, sem öngyilkosságról, sem emberölésről nem lehet szó – napokkal később alábbhagyott, s a színész temetésének másnapján mindössze annyit közöltek, hogy az ifjú tehetséget egyházi szertartás nélkül, mahagóni koporsóban temették el. A hasábnyi beszámolóhoz még illett volna hozzáírni, hogy a titkot, mely a színész nyakán összerántotta a kötelet, valószínűleg egyetlen oknyomozó sem fogja megfejteni. Könnyelmű, hízelkedő és illusztris volna azt gondolni, hogy a brazil férfi – éppen úgy, mint az általa megtestesülő Júdás – előző nap tartózkodási címet és személyes információt adott el a hatóságoknak, s most, mikor lelkiismeretével már képtelen tovább harcolni, a nagyközönség előtt akasztotta fel magát. De az élet kedvezőtlen talaja az allegóriáknak… A színész meghalt, mert életének utolsó másodpercre arra a pillanatra esett, mikor az általa megszemélyesített szerepnek fel kellett kötnie magát; az esemény ritka, mondhatni szenzáció, de a színész – s ebben egészen biztos vagyok – aznap akkor is meghal, ha Új-Zélandra vagy Szentendrére születik. Élete, szakmája és akarata ugyan meghatározta a helyszínt és a közönséget, de az időponton, melyben életének be kellett fejeződnie, ő sem léphetett át.

Nincs más mód tehát, mint várakozni. A halál talán ott fodrozódik a holnapi levesben, ha páromat magamra haragítom: nem lehetek biztos az ellenkezőjében, mindezt mégis érdemes gyanakvás és előkóstoló nélkül viselni, különben az élet kiállhatatlanná válik. De a színpadot, a közönséget és a szereplőket én toborozom; a válogatás néha keserves és kiábrándító, s az is előfordult már, hogy egy-egy szereplőt – kinek addigi alakítása jelentős és hangsúlyos volt – statisztává kellett fokoznom. Ahogy engem is zsugorítottak már mellékalakká.

Halálomról azonban – így hiszem most, öt óra felé – akkor is az életem tehet, ha holnap a metró elé löknek; előfordulhat, hogy boncolás után kiderül, szerveim rossz ritmusban mozgatták keringésemet, s hogy a halált, mely időközben rámtalált, akkor sem kerülhettem volna el, ha évente egyszer hegyvidékre utazom, s tüdőmet kúráltatom. Nem, az időponton nem lehet változtatni, lényünknek és életünknek olyan tulajdonsága ez, mint hajunk színe vagy lábujjaink hossza; előtte azonban – ahogy a színész a színészmesterséget – megválaszthatjuk életünk díszleteit, kellékeit, fő- és mellékszereplőit; s hogy mindez elég lesz-e ahhoz, hogy a napilapok ne csak nekrológjaikban számoljanak be rólunk, már igazán nem a mi gondunk.

 

A csontok gyorsabban törnek (Patrick de Mela: Fordított)

 

– A történelmi koincidenciák, hiszen érted, kedvesem!

Riolda nem értett semmit. A sirályok falánkan csapódtak a vízre, a szél ide-oda hajlongott, közben méltósággal dübörögtek a hullámok, de ez talán mégsem ugyanaz a tenger volt. És a színe! Riolda soha nem látta ilyen zavarodottnak. A szürkeségének volt egy barnás árnyalata, mintha ez a sokezervalahány éves asszony az éjjel titokban vérzett volna.

A hirtelen támadt hőség elől egy raktárban húzódtak meg.

Kidobott vödrök, rongyos halászhálók és a háború többi martaléka: egy tagbaszakadt, háromgyerekes anya a fiaival, egy magát koldusnak álcázó, szökött katona. És persze ott ténfergett a raktárban a normann udvar főtudósa, fővarázslója, főkrónikása.

– Nem éri meg a Nyugat a következő évet – jósolgatta Illighaen. Nincs tartása, nincs hite, nincs gerince. Fegyelem nélkül az emberek szétfolynak, nem tudnak a jelenben lehorgonyozni, ezért aztán több időben élnek, mint a kísértetek. A szokás a lélek nagy fegyelmezője, ez teszi lehetővé az emlékezetet, amely maga is egy diszciplína, ezt ne felejtsük el! Az iszlám zabolát vet majd a lélek renyheségére.

No persze az iszlám sem boldogulna egy nagy tudós nélkül, aki megmondja, hogy mikor, mi mindenre kell a zabola. Illighaen tébolyult tekintettel fejtegette: a kalifa örülni fog, hogy érkezik északról egy gondolkodó, aki elbeszélget vele Normandia romlásáról, a frankokról, a keltákról. Egy tudós, aki segít értelmezni a tényeket, hogy ne vesszen el a jó kalifa a hiedelmek dzsungelében…

De seholsem volt ez a dzsungel! A nagy Illighaen ott ült a parton néhány rossz csónakkal, egy kislánnyal, egy koldussal, egy háromgyerekes, gyanakvó anyával. És a tengerpart olyan elhagyatott volt, mintha a mórok maguk előtt terelve a foglyaikat, régesrég visszatértek volna a palotáikba – nem törődve semmivel, legkevésbé a meghódítottak hiedelmeivel.

– No de mi lett a gyerekeiddel? – faggatta Riolda. – És mi történt a kegyelmes herceggel? Ki temeti el őket?

Illighaen legyintett. A történelem nagyobb katasztrófákat is számon tart, mint néhány háziasszony halálát: olvasgasd csak Flaviust, gyermekem, tanulságos lesz! A föld tele van halottakkal, asszonyok, puhány, idős hercegek és gyermekek csontjaival, mert veszni kell a gyengéknek – aki ezt nem látja, az nem érdemli meg, hogy egyszer utat vágjon magának a dzsungelbe.

Riolda biztos volt abban, hogy Illighaen képtelen az elmúlt hetek eseményeire visszaemlékezni, ahogy azt sem képes elmondani, milyen trükk révén szabadult ki az ostromlott palotából. De még így, mindenre képtelenül is született tanár volt, akit a magyarázatai tartottak életben. Hány élete van a fekete hattyúnak? Mit gondolt Tacitus a germánokról? Hány szörnyet kell a tenger mélyére láncolni, hogy az ár-apály soha ne nyugodjon?

A soha meg nem érkező hajókra és a tudásvágyó kalifa jobbjára várakozva Riolda megtanulta a legfontosabb kikötők nevét, a tengerekben kígyózó, soha ki nem ismerhető áramlatokat. És elég volt kimondani azt a szót, hogy borostyán, maga elé képzelni a Róma felé kígyózó, sárga kövekkel kirakott borostyánutat, és már nem is érezte éhesnek magát.

De a nyár elmúlt, és Rioldának csak a saját tizenöt éve, a hallomásból ismert borostyánút és Josephus Flavius csodás élettörténete maradt. Úgy tűnt, csodás tengeráramok és megmentő hajók csak Illighaen történeteiben léteznek, mert akinek volt valami használható lélekvesztője, az már régesrég áthajózott Dániába, és bekönyörögte magát egy ottani úr kíséretébe.

A saját tizenöt éve maradt, a tenger és persze a folyamatos tanulás. Délelőtt került sor a tényekre, és délután – mikor Illighanen belefáradt a parton való bóklászásba és a csüggedésbe – a hiedelmekre. A tengeráramok a vajúdásba belehalt asszonyok rettentő fájdalmából fakadnak, magyarázta Illighaen.  A tenger a bizonyítéka annak, hogy nincs az élők és az élettelenek közt éles határvonal.

De még a három fiú anyja sem hitte el a névtelen áramlatokról szóló meséket. Vénember, sületlen. Csak azért beszél ennyit, azért hord hetet-havat össze, hogy a melledhez férjen, Riolda. Vagy talán mégiscsak megvan a sütnivalója? Hisz olyan bőröd, mint a tej! A borzas hajad miatt meg azt hihetik, tündér vagy. Meglátod, megláncol majd a szép beszédével, elvisz magával, és elad az első rabszolgakereskedőnek.

Az asszonynak szép neve volt: Lenának hívták, mint valami királynőt. De talán nemcsak a menekülés és a pár napja elszenvedett nemi erőszak miatt volt ilyen gyanakvó, (senki sem szégyenli a pofáját, mindenki csak össze-vissza beszél…), hanem ez a harag talán már születése óta ott lapult a bőre alatt, gyógyíthatatlanul. Nem volt sovány, de a csontjai nem fértek a bőrébe, szúrtak itt is, ott is, majd kibökték a bőrét, beszélgetés közben megsebezték saját fiait is: ha nem tetszik, le is út, fel is út…  Majd lesz nemulass, ha megtanuljátok…!

A fiúk jó előre megtanulták a leckét, és semmit se mertek elhinni, amit nem helyeselt az anyjuk. Hiszen ki ez a Riolda? Biztos minden cafka azt meséli, hogy dadus volt a hercegi udvarban. De nincsenek hercegek és tengeráramok, ezekről csak kótyagos vénemberek handabandáznak, hogy megtévesszék a szegényembereket. A becsületes embereket, akik a két kezükkel… Mint a pogány frankok, furkósbotokkal fölszerelkezve jártak a fiúk vadászni az anyjukkal, ámbár sohasem találtak mást, csak magokat. Ettől a nagy darab asszonytól talán az állatok is félnek.

–  Te hogy menekültél meg, Illighaen? Mondd már el, mi történt a herceggel!

Illighaen hümmögött, mintha csak tudatlanságon kapták volna, megint rátért a tengeráramok csodálatos életére, a csodás koincidenciákra, aztán, szinte jutalomként, a tudásvágyó kalifák nagylelkűségére.

– No de hol vannak a könyveid? És mi lett a feleségeddel?

Illighaen megrándult. A csodás koincidenciák közt ott volt a fejében az egész múlt és természetesen a jövő is.

Lena és a fiai semmiféle jövővel nem törődtek. Vagy igenis törődtek a jövővel, csak ez a jövő nem volt tengeráramokhoz mérhető. Elkóborolt tehénről álmodtak, vagy egy ép halászhálóról, és arról, hogy végre kitakarodnak az arabok, hogy lesújt a dögvész az emberkereskedőkre, a hazugokra, és no, persze a cafkákra is. Hogy ne legyen többé tél, hogy ne legyen többé hőség, hogy fusson a sok ingyenélő… hajózzon el Dániába vagy akármelyik kitalált földrészre, hogy ne zavarja senki Lena asszonyt, mikor kiélvezi a fiai tiszteletét.

– Nincs elég képzelőereje, hogy a háborút túlélje – vélte Illighaen. – A csontok gyorsabban törnek, mint a lágy részek.

Akármilyen harcias is volt a három fiú anyja, elég sokan csatlakoztak hozzájuk. Egy sebes arcú rabszolgalány, egy frank asszony a csecsemőjével, aki mint valami húsos golyó, úgy feküdt a karján, egy bekötött kezű férfi, akiről semmi mást nem tudtak, csak hogy retteg az éjszakáktól. De mások is jöttek, mások is rettegtek az éjszakától – pedig jöttek mindenhonnan, jöttek bekötött szemekkel, bekötött kezekkel, kicsik és nagyok, farkashoz vagy madárhoz, gyíkhoz vagy szitakötőkhöz hasonlók. Mintha Illighaen valamelyik régi képeskönyve elevenedne meg – igaz, ezekben a könyvekben a túlélés mindig a meggyőződésen múlott.

– Te mért nem nézel szembe a jövőddel, kislányom? Amilyen szép vagy, amilyen friss, meg se kéne szólalnod. Azt mesélik rólad, királylány vagy, no, persze nem egy birodalomé, hanem csak egy kicsinyke szigeté… pár bokor, néhány, éhségtől dülöngélő alattvaló, már amennyit a mesék a fiatal lányoknak meghagynak; nevetséges is volna ezt összevetni a mórok birodalmával! De a nőket is megszépítik a legendák, nemcsak a katonákat.

Száraz ujjaival végigsimított Riolda arcán, mintha tudós módjára meg akarná vizsgálni, valódi-e a frissessége.

 

Egyszercsak  Illighaen az ő vakmerő történeteivel eltűnt az egyik hajnalon. Elvitte a kisebb és nagyobb római történetírókat, a tengeráramokat, a reményt, így Riolda egymaga hallgatta, hogy az északi városokban járvány tombol, hogy már nem tombol… hogy Vilmos hercegre rágyújtották a palotáját, hogy nem is gyújtották rá… hogy fogolyként viszik Sevillába, hogy nem Sevillába, hanem Cádizba… Hogy érdemes itt várakozniuk a parton, mert a kegyelmes herceg halála előtt üzent a dánoknak, akik majd nagy irgalmasságukban hajót küldenek a túlélőkért. Riolda már elunta ezt a labdázást a szavakkal, inkább a parton csatangolt a sértődött özvegyasszony, Lena fiaival. Játékból képzeletbeli lovakra és farkasokra vadásztak.

Mi van a tenger túlsó partján? Talán ugyanilyen, szavakkal labdázó, róluk álmodozó menekültek.

Nem halhatsz meg, Riolda! Nem halhatsz meg! Mi majd megtalálunk.

Október első napjaiban egy arab könnyűlovas hadtest vette körül a raktárat. Nem páncélos embervadászok voltak, nem hordszéken utazgató emberkereskedők, hanem kipihent, nyájas, már-már szelíd tekintetű fickók, a kalifa berber magántestőrei. Nem törődtek a félelemtől megnémult gyerekekkel, a fal mellett összekuporodott lányokkal, hanem a jóllakottak nyugalmával jártak körbe-körbe. Akár az öreg, kövér kandúrok, akik most már mindörökre elteltek vérrel és győzelemmel. Egy tizenöt éves lányt kerestek: egy feketehajú, kékszemű, ír kislányt, egy nevenincs kis sziget királyának a lányát. A testőröket egy töpörödött mór tudós kísérte, arab krikszkrakszokkal teleírt fóliánst tartott a kezében, azt suttogták róla, ő a kalifa főtanácsadója. De ki mer fürkészőn figyelni, ha a rettegéstől ellazulnak a záróizmai, ha a saját vizeletében és a verejtékében fürdik? Olyan rettegés szállta meg a bujkálókat, hogy arra sem vették a bátorságot, hogy belenézzenek az arcába.

De Riolda már nem volt a raktárban.

Két napja volt, hogy kereket oldott Lena asszony legidősebb fiával.

 

Csóka Kata fordítása

 

Régebbieket lásd itt:

http://ujnautilus.info/ha-a-kod-mela-forditott/

Miért nem vagy igazi férfi? (Patrick de Mela: Fordított)

Többes szám, ismeretlen személy (Patrick de Mela: Fordított)

http: http://ujnautilus.info/tonkremenni-patrick-de-mela-forditott/

//ujnautilus.info/apa-anya-patrick-de-mela-forditott/

http://ujnautilus.info/nyelv-orszag-mela-forditott/

Forradalomra ébredni

             Lehet-e elég korán kelni, hogy a dolgok jól végződjenek?

            Egyikük ’53-ban arra ébredt, hogy forradalom van. Na persze nem a puskaropogásra, természetesen, reggel még nem igen gondolhatott effélékre. Egész nap fülledt meleg volt, az ébresztette fel őt is. A kunyhó mögötti kis tűzhely már keményen dolgozott, mire Egyik megmosakodott, és kiment, hogy megigya a lefőzött kávét, melynek erős, pörköltszemű illata elárasztotta a vidéket. A felesége Pant és Queso de Cabra-t rakott elé, megette, azután a dohányzacskójáért nyúlt, mielőtt a derekára kötötte, még belenyúlt és csípett belőle egy kicsit, a szájába rakta és rágni kezdte, s csak akkor köpte ki, mikor már a teherautón robogtak a cukornádföld felé.

Egyik egész sötétedésig dolgozott a cukornádföldön. Nyár volt, ilyenkor a suttogást valahogy még gyorsabban viszi fültől fülig a szél. Este a verandára gyűltek a férfiak, a rádiót csavargatták, hátha sikerül fogni az adást, persze sejthető volt, hogy a Batista által ellenőrzött sajtó nem fogja közölni a bukást. Ha leverik a felkelőket, akkor persze… Nem tudhatták biztosan, hogy mára tűzték-e ki az első támadást végül, bár az egyik szomszéd unokaöccse Santiagoban rejtegetet egy-két felkelőt, aztán… De a rádió makacsul kitartott politikai semlegessége mellett, és csakis az időjárásról beszélt, néha pedig muzsikált, mint egy vurlitzer. Két nappal később jött a santiagoi: a támadás sikertelen volt, a laktanyákat nem sikerült elfoglalni, sőt, a forradalom összes vezetőjét börtönbe zárták és most megkeresik a lázadókat, hogy kivégezzék őket. És akkor, ahogy ott álltak, akkor született meg. Minden olyan volt, mint máskor, az asszonyok a banánleveleket tekerték, ők meg álltak ott, mind a fülüket vakarták a sombrero alatt, egy szót sem tudtak mondani többet, de arra mindannyian ráébredtek, hogy a forradalom akkor elkezdődött. És mind benne voltak.

            A Másik 1956-ban nem ébredt fel a forradalomra. Október 22-én este, a bajai agrármérnök hallgatók egy kis csoportjával Másik is összeült, hogy megvitassák a másnapra tervezett budapesti tüntetés menetét. Reggel, a 3:50-es Pécs-Budapest gyorssal kis delegációjukkal felmennek Pestre, ott a Déli pályaudvartól elgyalogolnak az ELTE épületéhez, ahol csatlakoznak majd a diáksereghez. Nem voltak sokan, a legtöbben még azt is letagadták volna, hogy hallottak efféle szervezkedésről, nem hogy megjelenjenek a Másik kis, leterítetlen konyhaasztalánál, ahol bármelyik pillanatban rajtaüthettek a pártellenes összeesküvőkön.

A bajai diákok közül négyen voltak elég bátrak, egy ember már idefelé lemorzsolódott a csapatról. Másik egy pillanatig gondolkozott: talán elég nívós alkalom ez arra, hogy a tisztaszobába hívja bajtársait, de rájött, hogy olyan nyomós indokról még soha sem hallott, amely indokolná a tisztaszoba bármilyen nemű használatba vételét. Így a konyhába vezette őket, ahol a falról édesanyja hímzett, mosolygó alakja sepergette a ház előtti járdát, piros cérnaszemeit azonban egy percre sem elvéve a beoldalgó fiatalemberekről. Előbb ácsorogtak egy darabig az asztal körül, cigarettával kínálták egymást, de mindenkinek volt. Hogy kevésbé legyenek feltűnőek, inkább leültek. Megegyeztek, melyik vonat lesz a legalkalmasabb, megtervezték az útvonalat, de arról, mi fog történni azután, már nem tudtak beszélni.

            Egyik várta, hogy majd jönnek. Hogy a vezetők kiszabadulnak, és jönnek őket megszervezni.  Három hosszú évig várt, addig minden nap készült. Egyre több rumot ivott és egyre kevesebbet beszélt. A forradalom már tartott, ezt mindenki tudta, de mégsem történt semmi, a tehetetlenség és a félelem hol bátorságot öntött Egyikbe a bármikor bekövetkező harcra, hol pedig kiürítette szeméből a maradék hitet is. Ez volt az a három év, amikor a forradalom hangtalanul, a legnagyobb csendben beült baloldalt, két őrlő foga közé, s minden mozdulata előtt belesziszegte a szájüregébe, hogy miért is kell harcolnia majd. Együtt hált, együtt evett és együtt dolgozott minden nap a forradalommal, az nem mozdult belőle.

            Másik konyhájában mindannyian arra gondoltak, mennyire nagyszerű volna elkergetni végre az idegen hatalom zsoldosait, lerázni magukról a rajtuk élősködő igazságtalanságot, de ők csak négyen voltak, s mint ilyen, nem is merészeltek belegondolni, hogy a holnapi tüntetésnek mi lesz a vége. Inkább mindenki elővette a maga családi pálinkáját, mindet megkóstolták, méltatták, kiemelték, ha jó erős volt, vagy zamatos, s hasonlítgatták ahhoz a régihez, amelyből már csak egy kis kupicányit őrizgetett Másik nagyapja a háború óta, gondosan eldugva a padláson, s amely az egész megyében a legjobb pálinka címét viselte. Nem mertek semmi nagyobbra, vagy többre gondolni, nősülni akartak, meg elég havat a termésnek, hogy szabadon beszéljenek, az már olyan távoli értéknek tűnt, amelyre még a legöregebbek se emlékeztek. Sok pálinka elfogyott, mire a társaság feloszlott.

Aztán eljött a nap, mikor Egyiknek indulnia kellett. A feleségét és a gyermekeit hátrahagyva ment, hogy a forradalmat végre az arcába köphesse azoknak a vérszívóknak, akik még mindig kiálltak, hogy védjék a zsarnokot, akik hagynák, hogy a hatalmasabb idegenek feléljék előlük a napi betevőt is. További három évig bujkált a gerillákkal a hegyek között, apránként morzsolva szét az ellenség katonáit, de hiába köpte mindegyiket arcon, a forradalom íze olyan keserű volt a szájában, hogy egyre gyakrabban nyúlt a dohányzacskóhoz a derekán. Persze közben megszokta ezt is, és bár hat évvel azután, hogy felismerte a forradalom jelenlétét, az végre győzött is, mind gyakrabban helyezett be egy csipet dohányt a baloldalra, mert egy idő után már nem tudta, hogy az oda beivódott forradalom keserű ízét elnyomja, vagy előhozza-e a dohánylevél.

Október 23-án reggel, a nap vészjóslóan hunyorgott be a sötétítőfüggöny szálai között, mikor Másik még nem merte kinyitni a szemét. Mezőgazdaságból élő ember volt egész életében, jól tudta, anélkül, hogy szembesítenék az őszi nap fényével, hogy jóval később kelt, mint szokott, ráadásul a fejfájása is arra engedett következtetni, hogy az új pálinkájuk kegyetlenül megtorolja másnap, ha elfogyasztják. Lassan kikelt az ágyból, felöltözött, és elindult a vonatállomás felé. Mikor odaért, rágyújtott egy cigarettára. Az induló vonatok tábláját leragasztották egy papírlappal, amelyre azt írták: Ideiglenesen felfüggesztve.

            Aztán a tegnapi gyülekezetből megjelent még két fiú, akik testvérek voltak, téblábolva, s egymás mondatát továbbfűzve sajnálkoztak, hogy elaludták a megbeszélt indulást. Egy darabig tanakodtak, vajon merre lehet negyedik társuk, a fülüket piszkálták a kalapjuk alatt, majd hazasétáltak. Másik útközben még benézett a negyedik fiú családjához, de azt mondták, hogy későn ért haza az éjjel, utána pedig már kora hajnalban elment hazulról, még elemózsiát is vitt magával. A Másik is hazasétált hát. Csak két nap múlva tudta meg, hogy a tüntetésből ellenforradalom lett, hogy a diákokra tüzet nyitottak és a többit. Akkor mindhárman összegyűltek a csupasz kis asztalnál, szétosztották az eldugott pálinkát, és soha többet nem beszéltek egymás között arról a napról, mikor elaludták a forradalmat. Csak az unokájának mesélte el egyszer, mint jártak a bajai diákok. De a negyedik fiú sorsát közben éppúgy megrágta a moly az emlékezetében, mint a régi falvédőn sepregető fiatalasszony pirosló cérnamosolyát.

Ami emberré tesz (regényrészlet)

 

 

Első

és ahogy újra kinn voltam a házból, végre mindennek volt értelme. Az egész életemnek. Mint egy robbanás a semmiben.

Engem is elvittek gyerekkoromban a játszótérre. Három, vagy négy éves lehettem, és a fényképekről tisztán emlékszem a piros kisvödörre, a sárga lapátkára, és a kék halacskaformára. Pár kép maradt csak meg, mivel anyám úgy kérte kölcsön a gépet a nagynénémtől. A szüleim is, a rokonok is a padról figyeltek, hogyan játszom az eszközökkel, és hogyan teremtek kapcsolatot a többi gyerekkel. Persze ezt nem láttam akkor ilyen összetetten, csak azt tudtam, hogy anyám nagyon szomorú, amiért mindig egyedül vagyok a homokozóban. Ha leült valaki mellém, arrébb mentem. Ha hozzám szóltak, elfordultam. A többi gyerek lassan ódzkodni kezdett tőlem, és bő helyet hagytak körülöttem. Így könnyebb volt nekem is: az én homokváramat nem rúgta szét senki. Igazi műremekeket építettem: szabályos négyszög talapzaton álló, minimum kéttornyos homoképületeket. Apám mindig viccelődött, hogy majd biztosan mérnök leszek, és ilyenkor nevettek az emberek. Nem szerettem, mert mindig ez volt a vicc, mindig ugyanúgy mondta, a felnőttek pedig ugyanúgy nevettek. De nem szóltam, mert így legalább nem maceráltak annyit, hogy barátkoznom kellene.

Tehát azon a délutánon sokan ott voltak a családból. Anyám addig panaszkodott, hogy baj lehet velem, amíg el nem jöttek, hogy megnézzék, valóban kell-e külön foglalkozni a kis rokonnal. Hallottam, ahogy valamennyi idő elteltével (akkor még nem érzékeltem úgy az időt, mint most) összesúgnak, és olyan szavak szűrődtek ki, mint specialista, gyógypedagógus, pszichológus, nevelőnő. Fogalmam sem volt, mit jelentenek ezek a szavak, de fél szemmel láttam, hogy anyám riadtan néz rám. Körbetekintettem a játszótéren: a gyerekek néhány fős csoportokban formátlan buckákat lapátoltak össze, nedves homokkal dobálták egymást, túrták az orrukat, gilisztát ettek. Nem akartam közéjük menni, de hirtelen ösztönösen félteni kezdtem otthoni helyzetemet. Így odamentem a legkevésbé taszító csapat kisfiúhoz, és megkérdeztem, kipróbálják-e a lapátomat. Többet nem is kellett tennem. A fiúk amint használhatták játékaimat bevettek, és megkérdezték a kedvenc autómárkámat, meg hogy nagyot tudok-e a labdába rúgni, és ismerem-e a kalózos legót. Nagyon tudatlannak tűntem, mivel nem tudtam válaszolni semmire. A szüleim annyit láttak, hogy nem vagyok egyedül, és végre megnyugodtak. Többé nem emlegettek semmilyen különös szót. Számomra annyi derült ki, hogy vannak szabályok, nem csak a játékokban, hanem a két játék közötti időben is. És ami a legegyértelműbb volt: rengeteget kellett még tanulnom.

A szüleim teljesen átlagos emberek, ha jól értettem gesztusaikat, szeretetben neveltek. Egy panelház második emeletén laktunk a külvárosi lakótelepen. A szomszéd gyerekek összejártak legózni meg biciklizni, a szüleik pedig kártyáztak a konyhában. Ezt már az óvodában tanultam Zolitól. Értelmes fiú volt, de nem voltak olyan gondjai, mint nekem. Minden szabályt ismert, tudta, hogy plusz csokit kap, ha elrakja a játékokat maga után mielőtt hazamegy, hogy piros pont jár, ha alszik délután. A piros pont nem jó semmire, értetlenkedtem. Nem finom, nem lehet vele játszani, és be sem lehet váltani. Erre Zoli bölcsen megmondta, hogy ha sok piros pontja van, az anyukája örül, és mindig megkap minden játékot, amit szeretne.

Zoli lett tehát az első barátom. Szombatonként átmentem hozzá, vagy ő hozzánk, és a szüleink lassan szintén jóban lettek. Apámék, mint az éhezők, úgy kaptak a lehetőség után. Amikor Zoli átjött, mindig volt teasütemény meg kóla (amit máskor nem is ihattam). Amíg legóvárat építettünk, barátom elmagyarázta az élettel kapcsolatos tudnivalókat, én pedig szorgalmasan igyekeztem gyakorlatba ültetni a hallottakat. Szeretett velem játszani, mert cserébe a tudásáért megmutattam, hogyan építhet szebb épületeket, vagy trükkös csapóajtókat a várbörtön falába. Szüleink pedig boldogan pókereztek. Később aztán pezsgőt, meg bort is ittak, ilyenkor ott alhattam Zoli szobájában a vendégágyon.

Ahogy előre megjósolta, minden megváltozott körülöttem, ahogy fejlődtem. Tettetnem kellett ugyan az alvást, de a piros pontért megérte, mert anyámék valóban több dolgot kezdtek vásárolni nekem. Cserébe eldicsekedhettek a munkahelyükön, hogy micsoda remek fiuk van. A másik praktikus velejárója az volt, hogy ha megkérdezték, mi volt az oviban, nem kellett azt mondanom, hogy semmi. „Kaptam egy csokit a Klári nénitől, mert elraktam a játékokat a többiek helyett.” „A többiek helyett?” Kérdezte egyszer elváltoztatott hangon apám. Megtanultam, hogy a szabályokat nem szabad teljesen betartani, mert az olyan különcség, mintha egyáltalán nem tartanám be. Úgyhogy inkább csak magam után pakoltam ezután.

Kifejlesztettem egy mosolygás-technikát, amit a mai napig használok. Minden fényképen ugyanúgy áll a szám, mert kifejezéstelen arccal nem lehet élni. Zoli sokat tanított grimaszolni. Hogyan utánozzam a haragot, ha ellopják a kisautómat, a sértettséget, ha nem foglalkoznak velem otthon délután, a vidámságot, amikor kapok valami újat. A szobámban lévő foszforeszkálós bohóccal díszített kistükrömben éjszakánként addig gyakoroltam, amíg bele nem aludtam. Hiába éreztem tökéletesen magam egyedül, egyre több ismerősöm lett, akik úgy tűnt, kedvelnek. Belátom, ez hatalmas fáradságokkal járt, de gyakran megérte a vesződséget. Az emberek kedvességért kedvességet adnak. A gorombaságért meg szidást. Ezzel az egyszerű egyenlettel zökkenőmentesen kijártam az óvodát.

 

Nyár

A mosoda mindennap üzemelt. Ezt senki nem mondta neki, amikor jelentkezett a munkára. Aláírta a papírt, amit a billegő asztalon elé toltak, eltette az előleget a vonatjegyre, aztán már nem is figyelt arra, amit a szervezők elsoroltak. Egyikük láncdohányos volt. Az alacsony mennyezetű irodában vágni lehetett a füstöt, nem nyitottak ablakot, mert odakint cudar hideg volt. Az ablaktáblák közé beszorult egy légy, kétségbeesett zümmögése és az olajkályha halk zúgása törte meg a csendet. Kérdezzenek bátran, biztatták a jelentkezőket a szervezők, de senki sem szólalt meg. Ő se volt kíváncsi, minek annyit akadékoskodni, a lényeges dolgok úgyis csak akkor derülnek ki, amikor már késő, mondta mindig a nagyanyja, és igaza volt. A mosodába hármójukat osztották be. A hosszú vonatozás alatt alig beszélgettek. A kövér asszony csak annyit árult el magáról, hogy nyaranta almaszedésből él, és egyedül neveli a fiait. Rögtön elaludt, ahogy elindult a vonat. Egyik kezét arcára szorította, s úgy maradt, mozdulatlan, mint egy különös, rázkódó és bólogató szobor. A másik lánynak szép kék szeme volt, és fényes szőke haja, megnézték a férfiak, amikor kiment a folyosóra. Éjjel érkeztek a városba, bámulták a színes fényreklámokat, a sok új autót, a nesztelenül közeledő trolibuszt. A pályaudvarról egyenesen a munkaadójuk által megadott címre mentek, suhant velük a villamos, és a körút lámpáinak fényében összemosódtak a mindenfélét kínáló kirakatok, a magas, erkélyes házak és a félhomályban maradó kapualjak. Egy pincében kaptak szállást. Szalmasárgára festett hajú öregasszony adta át a kulcsot, a szemközti udvari lakás sűrűn rácsozott ablakán nyújtotta ki. Csattogott a sebtében berakott műfogsora, míg a lelkükre kötötte, hogy vigyázzanak mindenre, különösen a matracokra, a villanyrezsóra és a hűtőszekrény rosszul záródó ajtajára, mert ha valamiben kárt tesznek, kevesebb lesz a fizetésük. Mondott mást is, de ő már nem figyelt oda, túlságosan elfáradt az utazástól. Este kilenc óra után tilos a hangoskodás, fejezte be a mondókáját az öregasszony, és ők végre bemehettek a pincelakásba. Talán nem is laktak ott előttük, inkább raktár lehetett régen. Zománclavór volt a sarokban, a földre dobott matracok mellett. Csorba tükör, kifakult műanyag függöny a magasan levő kisablakon, fogas a ruháiknak, poharak és néhány fazék az asztal feletti polcon, nagyjából ez volt minden. Közömbösen nézett körül. Megmosta az arcát, és végigdőlt az egyik matracon. Félálomban hallotta a vitát a fekhelyekről, a házirendről és a rossz villanykapcsoló megjavíthatóságáról. Hajnalban ébredt, tisztálkodott, átöltözött, és vizet forralt a kávéhoz. Még otthon vett néhány tasakkal. Csendben kortyolgatott, nem kínálta meg a társait, és azok nem várták el tőle. Rosszkedvűek voltak a korai keléstől, szótlanul mentek a villamosmegállóhoz. Este az öregasszonytól kaptak egy kézzel rajzolt térképet, hol kell majd átszállniuk a belvárosba induló buszra, és vehettek tőle jegyeket is. A madarakat nézte. Csodálkozott, milyen sok galamb ült a párkányokon, a háztetőkön, a játszótéri fákon. Fakó tollú, kedvetlen jószágoknak tűntek, és az óvárosi szűk utcákon minduntalan kerülgetni kellett az ürüléküket. Átmentek egy átjáró házon. Az udvaron almahéjat dobáltak szét, a postaládák alatt barna kartondobozban gyűlt a szemét. Azt hitte, a mosoda egy üzlethelyiséghez tartozik, valahol a hátsó traktusában lesz, de tévedett. Közvetlenül az utcáról nyílt az üvegajtó, már messziről látta a hatalmas gépeket és a lepedőhegyet. Éjjel-nappal mostak, hétvégén és ünnepnapokon is. Váltásban dolgoztak, egyik héten nappal, másik héten éjszaka. Valójában egybefolyt az idő, alig aludtak, mert az utazás túl sokáig tartott. A második hónapra megszokta a kevés pihenést. Ez a hónap december volt. A kövér asszony sokat panaszkodott, hiányoztak a gyerekei. Karácsonyra haza készült. Félretett minden fillért, s amikor már kiigazodott valamelyest a mosoda környékén, olcsó holmit vásárolt. A fényes szőke hajú lány arra gondolt, az asszony nem jön vissza az ünnepek után, de az Vízkeresztre, ahogyan ígérte, pontosan megérkezett, elhozta teherautóval egy rokona. Nem ő maradt el elsőként, hanem a fényes szőke hajú, kék szemű. Túlságosan csinos volt a nehéz, egyhangú munkához, és nem titkolta, hogy unja. A mosodába csak ágyneműt hoztak. Szállodákból, panziókból küldték a rakományt, gyűrten, piszkosan, nagy bálákban. A mosónők a párnahuzatokat és a lepedőket összehajtogatták, kisebbre göngyölték, úgy tették be a gépbe. A szőke lány nagyon vékony volt. Nem bírta a hajolgatást, emelgetést, rögtön az első napokban a derekát fájlalta. Szeretett volna óránként egy kis szünetet, de a főnök nem engedte. A főnök hetekig nem mutatkozott, csak telefonon utasította az üzletvezetőt, egy ötven év körüli, arany karkötőkkel és gyűrűkkel felcicomázott nőt. Karácsony előtt jött el a tulajdonos, ha ugyan az volt. Senkinek nem kérdezte a nevét, de megköszönte a munkájukat, és süteményt kínált kör-be. Hatalmas fekete terepjáróval parkolt be a sikátorba. A mosoda a sarkon volt, ablakai két utcára nyíltak. Amikor elment a főnök, meglepően sokat ügyetlenkedett a nagy autóval, a szőke lánynak jutott ideje, hogy alaposan megnézze. Legközelebb farsang táján jött a férfi, frissen borotváltan, sörhasát új bőrzakó alá rejtette. Nem maradt sokáig, talán félórát beszélt az üzletvezetővel, közben le nem vette a szemét a fényes szőke hajú lányról, az meg kigombolta a rövid köpenyét, olyan melege lett. Másnap a fekete autóba szállt be a szőke lány, le sem telt a munkaideje, már ment is a főnökkel. Többé nem látták, a szállásukról sem vitte el a ruháit. Farsang után elköltözött a pincelakásból a kövér asszony is. Azt mondta, jobban fizető munkát talált magának, de az üzletvezető csak legyintett, máshol se fizetnek többet, legfeljebb nincs két műszak. Ekkoriban kezdődött a fejfájása. Két lány érkezett a szállásra, testvérek voltak, ők is vidékiek. Keveset beszéltek, zacskós levest és tésztát főztek a rezsón, mindig sok hagymával. Összegyűjtötték az ingyenes újságokat és a reklámlapokat az utcán, azt böngészték elalvás előtt. Egyikük iszonyúan horkolt. A másik alvajáróként motyogott és keringett a matracok körül, aztán visszaaludt. Kedves lányok voltak, mégis zavarták, maga sem tudta, hogy miért. Talán a horkolás és az álombeli beszéd okozta az egyre sűrűsödő rosszulléteit, talán az átható fokhagymaszag, ami keveredett a dohossággal. Furcsa módon hasznot húzott a fejfájásból, kénytelen volt patikát keresni, és ennek köszönhette, hogy ő is megismerte a mosoda környékét. Felfedezte magának a belvárost. Tavaszodott, amikor egy futó zápor bekergette a gyógyszertár melletti kapualjba. Mióta a városba érkezett, először nézelődött úgy, mint aki egy kicsit ráér. A tollászkodó galambokat figyelte, a mosoda ablakából is gyakran pihentette rajtuk a szemét, amíg lepedőt hajtogatott. Nem is nagyon volt más, amire emlékezett az elmúlt hetekből, mint ezek a morzsák után kutató, pocsolyából ivó madarak. Olyan érzése volt, mintha folyton készenlétben állnának, hogy hirtelen röptükkel megtörjék a sikátor unalmas csendjét. Most is váratlanul zúgott el a feje felett a galambcsapat, egyforma ritmusú szárnyverdeséssel. Körülnézett, és egy félszemű, sebes hátú macskát vett észre az egyik autó alatt. Megsajnálta, mert még sántított is. Kedvelte a macskákat, a gyerekkorát juttatták eszébe. Nyolcan, néha tízen laktak a nagyszülei kicsi házában, szűkösen voltak, de valahogy mindig elfértek. Neki és a két húgának a dédmama ágya végében volt egy dunyha, az alatt kucorogtak. A két kisebb hamar elaludt, hallgatta sokat a szuszogásukat. Igyekezett ébren maradni, hallotta az egybe-nyíló szobákban alvók egyenletes lélegzetét, nagyapja hortyogását. Úgy vélte, ez az éjszakai nyugalom kijár neki, nappal mindig segíteni kellett valamit, tyúkokat etetni, boltba szaladni, megmosni a dédmama lábát. Éjjel jó volt a csend, a biztonságos nyugalom, az a kevés saját hely a közös ágyban. Csak nyitott ablaknál szeretett feküdni. Behallatszott a kisvasút kattogása, a lombok neszezése, a szomszéd kertből a kutyaugatás. Besütött a hold, és a szélben hajladozó fák árnyéka táncolt a falon. A nyár volt a legjobb. Mindig több macska volt a háznál, nagyapja vonzotta az állatokat. Nagyanya külön főzött a macskákra. Dédmama mérges volt emiatt, pazarlásnak tartotta az etetésüket. A nem kívánt kölyköket rendszerint ő fojtotta vízbe, és elkaparta a virágoskert szélénél, az eperfák alatt. A gyerekek egyszer kiástak két elföldelt tetemet, azokkal játszottak. Sári volt a család kedvence, a háromszínfoltos, hatalmas termetű kandúr. Nem emlékezett rá senki, miért kapott lánynevet. Nyáron, ha nyitva maradt az ablak éjszakára, Sári beugrott, és bevackolódott a gyerekek mellé, az ágyvégbe. Amikor nagyon meleg volt, a szőnyegen aludt. Hajnalban addig dorombolt, amíg valamelyik kislány felébredt, és simogatta a hasát. Ez így ment három nyáron át. Aztán Sárit megmérgezte az egyik szomszéd, bosszúból, mert valamin összekülönbözött nagyapával. A félszemű, sebekkel borított macska eltűnt az utca végén. Elállt az eső. Már régen visszaérhetett volna a mosodába, de csak állt, és nézte a felhős eget. Aztán mégis elindult, gépiesen befordult a sikátorba. A zeneiskola tejüveges ablakai mögött nem látszódott semmi mozgás, de zongorázott valaki odabent. A szabóműhely cégéréről megint lelopták a szabólegény pléhfiguráját, csak az üres karika lógott az ajtó fölött. A járdaszéli kővályúnál egy kutyát sétáltató nő hajolgatott, a nemrég beültetett árvácskákat húzkodta ki óvatosan, gyökerestől. Ismerte már ezt a nőt, az utca összes virágtartóját fosztogatta. Ráérősen ment a mosodába. Kerülgette a tócsákat, beleszippantott a levegőbe. A tavasz, az már jó, kevésbé fázik az ember. Az utcán is, a földre tett matracon is a pincében. Süt a nap, leülhet, ha akar, egy padra a folyóparton. A nyár még jobb lesz. Néha vesz magának fagylaltot, nem többet ugyan egy gombócnál, mert elkérik érte a pénzt. Amikor hajat mos, kiülhet az udvarra, a sárga hajú vénasszony hokedlijére. Sétálhat az óvárosban, a girbegurba, macskaköves utcákon, felnézhet a nyitott ablakokra. Találgathatja, hogy kik laknak a szélben meg-meglibbenő függönyök mögött, elképzelheti, milyen az a másik élet, az a titkos világ, ott fent, az emeleteken. Így ment most is, lassan, végig a sikátoron. Felfelé nézett és mosolygott

Este&Ilze (részlet)

 

Minden a borostás Budapesten kezdődött egy mélyen átmulatott éjszaka cigaretta-világnyira megszakított sötétjében. A pillanatra fellobbanó tűzben már benne égett a szemek csillogása, mely az alkoholtól homályosan, de táplálón ragyogta csillagát a kettővel kevesebbet ellő királykék égbe. Egy kocsi elhajtott, a bolygók megálltak, a csillagok elélveztek, a szüzek felsikoltottak kéjes képzelgéseikben, mikor arra ébrednek, hogy ártatlan ujjaik majdnem megtörték a sóhajtásnyi csendet, az özvegyek felkiáltottak újra felszakadó fájdalmukban, mikor hiányolják uruk metsző ölelését, mely lenyeste róluk a hajadonság bimbóját, s leszaggatta menyasszonyi fátylukat a duhaj mulatozások utáni nászestén, a gyermekek felsírtak, a méhben már megálmodott első beteljesülés iránti vágyukat azonnal a világ tudtára hozva, hozzanak azonnal eléjük egy más nemű lényt, s gyúrják össze vele ismét, amíg fejletlenek.

Azt hiszem, csak akkor születik tökéletes gyermek, ha valaki szeretkezés közben hal meg, s annak lelke száll át egy új testbe. Kétszeres halála egy megszületéssel így egy lesz, s ezért bölcsebb néhány gyermek, mert már ismerik a halál fogalmát, habár még nincs fogalmuk annak lehetőségeiről, beteljesülésről. És nem is halhatatlanok.

Így születtünk meg mi is, egy csillagos éjszaka alatt, ahol távoli pulzárok talán éppen párzás közben égtek el óriási fehérséggé, s örökítették fényüket szemünkbe. Megállt a világ, pedig mi csak részegek voltunk, semmit nem tudtunk egymásról, nem éreztük egymás illatát, orrunk még mindig az előző kocsma füstjével ismerkedett, s próbálta kiszellőztetni a nikotin-mámort, de továbbra sem sikerült, a szél pedig csak fújt; világok és virágok illatát, melyek selymes kezükkel simogatták, s csak lassan csalták ki az előző ernyedtséget, helyet adva a valóságnak:

Mi valójában csak megcsókoltuk egymást, illetve én téged, neked hajad lebbent, de már szemed lehunytad, átleheld álmod a számba, hogy én megízlelve mélyen beléd szeressek. Akik elsétáltak mellettünk a valójában tovább rohanó világban, csak csodálkoztak, hisz két szép részeget láttak mosolyogni:

Nyúlúr elhúzta véraláfutásos száját. Látni akarta a másik, véres száját. Szétharapta, mint friss rózsabimbót, ízlelni akarta, mint aki világéletében csak ilyet evett és ehhez szokott. Kereste a tökéletes illatú szájat, melyben ott kering a tökéletes illatú vér. Cilindere féloldalasan hevert fejtetőjén, mint dombtetőn a lekonyult, bedrogozott, önmérgező kökörcsin-fej. Végignyalta szemfogait, az utolsó felespohárnyi töménységet összegyűjtötte szájában, s jólesően lenyelte. A másik nézte, közben meggyújtott, elszívott egy csillagot. Az égen kihunyt egy pont. Nem akarta a fényt, sötétséget akart, éjszakai vadorzást és vadrózsát, s kéken csillogó vért látni a másik száján, miután ő is kiharapta részét. Nyúlúr ellopta kezéből a tüzet, majd egy lélegzettel elszívta. Mert képes volt rá, nem akart az embereknek adni belőle, nem volt prométheusz, de nem is a másik lenyűgözése volt a cél, csak a lehetőség, hogy megteheti, képes rá. Várta a választ, mely gyorsan harapott bele fedetlen nyakába. Míg lassan csorgott a pirosság, halványan lehelte ki a füst még életben maradt lelkét s engedte megkapaszkodni a másik hajában. Megjelölte, mint ahogy a varázsló fúj képzeteket és megvilágosodást a tudatküszöbre érkezett gyermekek arcába.

A gondolatok félénkek, nem adják könnyen magukat, ki kell őket hámozni bús héjukból, mint az életerős kagyló megdagadt húsait párzás idején. A gondolatot ki kell szívni, ki kell élvezni magunkból, mint felesleget. Mindenféle történet csak utána következhet. Ha a síkok, az alapok léteznek és közvetíthetőek, utána adhatóak csak tovább. Ezért nincs sokszor történet, ami mesélhető lenne, hisz nem feltétlen a történésekben fogan meg a gondolatmag. Ezért nem történt még semmi egy csókon kívül. Bele kell bújnunk abba az éjszakába, kilesni minden pillanatát és kiélvezni nekünk magunknak is különcségünket. Nem minden mesélhető, de minden megérthető és megélhető. Egy csókon mit részletez az ember? A hallgatónak tennie és tennie kell csupán, hasonlítani a hallottakat, s néha a tökéleshez hasonlítgatni. Ezért nem történt még semmi, mert most minden olvasónak ki kéne mennie az utcára s az első lehető csókot kicsalni egy emberből, falevélből. Aztán visszatérni, érezni a különbséget, minden mást békében hagyni, történjen, ahogy megteremtetett.

De kik teremtetettek egymásnak és meddig? Meddig tart az élet, s honnan jő a halál, s ki kel újra életre a másik nélkül, még ha az halhatatlan is lett?

Ezek a dolgok foglalkoztattak minket a legelbújtabb gondolatokban, ezért csókoltunk hosszan, hogy ne figyeljünk és ne törődjünk, hagyjunk mindent, hogy maga menjen, s múljon; ha kell.

Merevedése volt. Csodálatos képessége, hogy akárhányszor vért veszít, könnyebb lesz s a gravitáció nem hathat a máris felszökkenő tölgyre. Keresztbe tette lábait, ráhelyezte cilinderét, mélyen belenyúlt, majd egy nyulat húzott elő. Csillapíthatatlan vágya és nemzőképessége a felesleges elélvezéseket a kalap mély üregéből előhúzott új nyuszivá varázsolta. Fejében fogant meg ez a gondolat is, kiélvezte, majd útjára engedte az állatot az egyre sötétebb éjszakában. Őseitől örökölte állítólag eme tulajdonságát, valamelyik felmenője bizton állítja, a Nyulak szigete az ő agyának teremtményei után lett elnevezve: Mikor kiéhezve ott állt a magányos kolostor mellett, nézte a szent-testű lányokat. Lábai körül minden este ott hemzsegtek a nyulak… Az apácák nem bánták. Virágok helyett labdaméretű hópelyhek gurultak az udvaron, tavasszal is. Senki nem éhezett. Havat; forrón; enni nem bűn.

Ilyen mérvű gondolatok lebegtek az olcsó fröccsök karcos ború sűrűségében, s illantak el a komisz dohánymezőkről ideszökött élettel. Ami elhangzott, ebben a pillanatban szinte lényegtelen volt. Tekintetek, azok az ősi, ösztönös, kémiai alapú tekintetek mérték fel a másikat, mint leterítendő nagyvadat… Egymást tépő, s kerülgető, vérszomjas vadak. A kémiai alapú találkozás megtörtént. Feromonfelhők és tesztoszteron-esők kavarogtak a levegőben, de mellette sokkal inkább létezett már a tudatos, törvényszerű kapcsolódás: ezek kombinációja életrevaló. És ez a gondolat sokkal fönségesebb volt, mint bármely alapvetően kémiai törvényszerűség. Ez már tudatos manipuláció és keverés, vegyészet, a gondolatok elegyítése s feloldása egy másik, tökéletes testben. Ez volt a fő cél, de a belső hang egyelőre hallgatott, bensőségesen intimen kezelte a helyzetet, mint felfedetlen szabályt, melyet magának állított fel gépelt, vad, titkolt elme-oldalakon keresztül. Később; persze; mi is felismertük.

Elza, hátán szárnyakkal, melyek most enyhén rebegtek, mint kéjtől fájó ajkai, ismét meggyújtott egy csillagot és ismét sötétebb lett. Egész este folytatták, mígnem csak szemük világított a sötétben. Mint a vadaké.