2006. március
Az öreg fenyőfaajtó lendületes becsukásával a lakásban egy pillanatra végre beállt a tökéletes csend. Péter a helyzetnek kijáró áhítattal nagy levegőt vett, körbenézett, és mint egy vadon élő állat, amely átveszi a terület birtoklását, elégedetten maga elé fújt, megtörve a puha némaságot. Másként ugyanis nem lehetett elkezdeni, csak úgy, ha mindenki, az apja is, és annak a párja is elhagyja a közös otthont. Az este sikere attól függött, hogy minden úgy történjen, ahogyan az a fiú fejében meg van írva, a forgatókönyv pontos betartásával.
Arról eleve szó sem lehetett, hogy megmondja, lánnyal fog találkozni este, hiszen akkor azonnal fel kellene fednie mindent, kínos kérdésekre várnának tőle olyan válaszokat, amiket maga sem ismer még, és számolnia kellene a felnőttek elnéző mosolyával, amely minden alkalommal kiült az arcukra, ha egy kapcsolatáról, vagy annak kezdetéről próbált beszámolni. Benne van a száj görbületében minden felsőbbrendűség, amit az idősebb magáénak érez, minden, amit a tapasztalat indokán a fiatalabb elé terít, hogy lám, felnő ez a gyerek, a legjobb korban van, előtte az élet, élvezi, ahogyan kell, ahogyan tanítottuk neki, nagyon helyes.
Az érdeklődés mögött mindig sejteni vélte a szándékot, hogy meg akarják lesni, hiszen a város kicsi, könnyedén eljutni bármely pontjára, így a kíváncsi szemek elől nincsen biztonságban sem a kávézókban, sem a cukrászdákban, de még az eldugott, fákkal övezett sétányon sem. Nem értette meg, miért kell mindent előre tudniuk, az ismerkedés folyamatában már részt venniük, miért nem elégednek meg azzal, ha elérkezik a bemutatás pillanata, ha egyáltalán eljut odáig. Hiszen az első találkozóban még benne van a kudarc lehetősége is. Sokkal könnyebb olyankor pedig úgy hazaérni, hogy nem is ismerte senki az este eredeti célját, így nem kell számítania a részvéttel teljes bátorító szavakra, a bíztató, de mégis csalódott atyai vállveregetésekre, esetleg együttérzésből kitöltött borra, vagy pálinkára, amivel a koccintáskor még szentesítik is a félresikerült randevút.
Péter úgy érezte, hogy ha a kudarcokról nem beszél, csak a sikerekről, azzal fenntarthat egy olyan látszatot, amely szerint ő mindig eléri, amit akar, amitől megítélése sokkal pozitívabb lesz mind otthon, mind társaságban, és így tetszeleghet abban a fényben, hogy a lányok alapvetően kedvelik őt, és az, hogy egyedül van-e éppen, a saját döntésétől függ. Úgy vélte, ez a látszat előbb-utóbb valódi eredményhez vezethet, és a kialakított személyiség önbeteljesítő jóslatként működni fog majd. Csak néhány barátja tudta az igazat, hiszen az ember nem tarthat magában örökké minden igazságot, mert akkor azok összegyűlve a gyomrán át elemésztik a testét.
A lakás konzervatív, nagypolgári ízlést mutatott, a szobák harmonikus, diszkrét zöld vagy sárga színűre voltak kifestve, amely színek a fehér plafontól a fallal megegyező, csak árnyalatában különböző bordűr csíkkal voltak elválasztva. A XX. század első éveiben épült házban, amely egykor kisebb szanatóriumként szolgált, öt földszinti és további tíz emeleti lakást alakítottak ki. Az alsókban – így Péterék otthonában is – a kor stílusának megfelelően magas volt a belmagasság, a szobákban lévő űrt adottságként kihasználva pedig a fiú apja galériával építtette be, így a kétszobás lakás tulajdonképp négy lakrészre bomlott, bár külön ajtóval ezek közül csak az egyik rendelkezett.
A kisebbik galéria szolgált hálóként a fiúnak. Elfért rajta egy egyszemélyes ágy, ami idomulva a házhoz legalább százéves volt, viszont minden mozdulatra hangosan nyikordult, lehetetlenné téve bármilyen intimitást, amit egy végzős gimnazista megkövetel. Az ággyal szemben natúrfa polcrendszer állt a könyveknek, egy lapra szerelhető íróasztal és természetesen egy kínai gyártmányú, elektromos gitár.
A bevetetlen paplan tetején, elrejtve hevert az a rózsaszál, amit Péter még órákkal azelőtt vásárolt, és a lakásba érve, cipőjét lerúgva, a lábujjhegyein befutva helyezett el, nehogy valaki gyanút fogjon esti terveivel kapcsolatban. A virágot most felvette, és bár évek óta ott élt már, fogalma sem volt, hol találhat vázát, így egy homályos estén ellopott söröskorsót töltött meg vízzel, abban helyezte el a virágot a készülődés idejére.
A tágas fürdőszobában fehérneműre vetkőzött, és óvatosan borotválkozni kezdett. Minden húzást lassan és egyenletesen vitt véghez, nehogy megsebezze a nyakán az érzékeny bőrt, hiszen a találkozóig már nem volt sok idő, ha véletlen megvágja magát, a seb szivároghat, elkenődhet, összevérezheti a ruháját, és egy ilyen apróságon akár az egész este sikere is múlhat, hiszen ha a lányt nem is zavarná, a fiú előbb-utóbb észrevenné, és kiesne a komfortérzetéből, ami mindent tönkretenne.
A tükör előtti polcon az after shave mellett állt apja parfümje is. Megrázkódott az emléktől, amikor legutóbb véletlenül kiderült, hová készül. A kínos faggatás után nem hagyták elmenni, hanem apja diadalittasan utána rohant, és háromszor ráfújt a tömény illatból. Az este ezután már csak kudarccal végződhetett. Ugyanis a parfüm, és az arcszesz akkor összekeveredett, az elegy idegen volt, ingerültté tette Pétert. Nem a sajátját érezte, nem egy fiatalemberét, hanem egy érett férfiét, akivel még nem tudott azonosulni.
Azon rágódott egész este, hogy a lánynak vajon nem az apja illata tetszik-e? Nem azért mosolyog-e annyit, és ad egyértelmű utalásokat véletlen érintésekkel, a haja csavargatásával, mert elbódította az idősebb férfira emlékeztető illat? Nem az apa találta-e meg a kiskaput az újabb hódításhoz a fián keresztül, miután saját maga már – újra – megállapodott? Soha többé nem tudta felhívni azután, akivel akkor találkozott.
Kiválasztotta szerény ruhatárából az újabb darabokat, egy sötét farmert és egy szürke inget, ügyetlenül kisimítgatta az apró gyűrődéseket, majd felöltözött. Még ha a divatot nem is követte, igyekezett legalább nem szakadtnak, kopottnak tűnni, hiszen ő maga is elvárta, hogy a másik fél csinos és ápolt legyen. Ezek után már csak frissen mosott, lapockáig érő hajának copfba fogása volt hátra, amivel a kezelhetetlenül dús hajzatnak rendezettséget kölcsönzött.
Ahogy megnézte magát az előszobai állótükörben, azon gondolkodott, hogyan sikerülhetett egyáltalán idáig eljutnia egy olyan lánnyal, mint Laura. Mit akarhat egy ilyen kölyökképű, pattanásos arcú, tokás sráctól? Önkéntelenül is válaszolni kezdett magában a kínos kérdésekre, amiket apja tett volna fel neki. Hogy társkereső oldalon ismerte meg, olyan alapon írva neki, hogy nála úgysem lehet sikeres, de a próbával nem veszíthet. És bár az első találkozó után reménytelennek hitte a helyzetet, most mégis kilépett a lakásból, beleszippantott a friss, tavaszi este levegőjébe, és becsukta maga után az öreg fenyőfaajtót, bezárva ezzel egy időre a csendet maga mögött.
2008. január
A sötét, hajnali órákban a panellakás beállíthatatlan radiátorai barátságosan ontották a meleget. Péter igyekezett halkan elvégezni a reggeli rutint, nehogy felébressze a lakótársait a csukott ajtók mögött. Csak a konyhában merte felgyújtani a gyenge fényt adó lámpát, hogy erős kávét főzzön magának, ami lehetőleg délig ébren tartja majd. A barna kőhöz hozzá-hozzátapadt a szakadt papucsának talpa, ahogy belelépett az előző néhány nap vacsorájának földre hullt maradékába, kilöttyentett és odaragadt italába.
Igazi legénylakás volt, amiben három férfi élt együtt, ráadásul mind a hárman egyedülállóak és egyetemisták, vizsgaidőszakban, tehát a rendszeres takarítást a szokottnál is jobban hanyagolták.
A fiú, míg főtt a kávé, összeszedte ágya mellől a szétszórt jegyzeteit, lesöpörte róluk a rászállt koszt és morzsát, majd a reggeli feketéje mellett igyekezett újra átnézni a tételeket a vizsgára, hátha memorizálni tud még valamit, ami fontos lehet.
Jobban szerette a hajnali tanulást a konyhában végezni, az tágasabb volt, mint a hat négyzetméteres félszoba, amit bérelt. Igaz, a sajátja volt, ajtóval is rendelkezett és mindennel felszerelték, amire egy egyetemistának szüksége lehet. Az állószekrényben pont elfértek a ruhái, és mivel csak egyszemélyes volt az ágya, maradt hely az otthonról elhozott, lapra szerelhető íróasztalnak is, a könyvei pedig a falra erősített polcon sorakoztak. A földön így alig maradt átjárható tér, most azt is könyvtári könyvek, fénymásolt papírkötegek és üres tányérok borították, a sarokban még éppen elfért a tokjában a gitár.
Ahogy világosodott, oldaltáskájába szendvicset és ásványvizet készített, mellétett egy szelet csokoládét is, és inkább kabalából, mint a tanulás tényleges kedvéért még belepréselte a jegyzeteit.
A fürdőszoba szintén zsúfoltnak hatott, hiszen a kád sarkain lévő helyeken, illetve a tükör előtti polcon hárman osztoztak. A borotválkozó szereit is inkább a szobájában tartotta, hogy a többiek elől ne vegye el a teret a nagyméretű villanyborotva. Magára csukta az ajtót, hogy a berregő hang ne ébressze fel a lakótársakat, és igyekezett minél gyorsabban, mégis minél precízebben végezni. Úgy érezte, nem engedheti meg magának, hogy ne legyen tökéletesen sima az arca, hiszen a szóbeli vizsga eredménye a legtöbb oktatónál legalább félig a megjelenésen múlt.
Arcszesz helyett egy ideje krémet használt, ami inkább ápolta a bőrét, és a szaga is egészen más volt, valahogy egy komolyabb emberre emlékeztette, de mégsem volt annyira tolakodóan erős, mint mondjuk a lakótársáé, aki tizenöt évvel idősebb volt nála, és minden szempontból felnőtt férfinak számított, hiszen már túl volt egy váláson.
Miközben a vasalatlan fehér ingjét próbálta az öltönyéhez való nadrágjába tűrve egyenesre simítani, megérkezett a szokásos, hétórás üzenet a telefonjára az édesanyjától, aki drukkolt neki, és olyankor is tartotta benne a lelket, amikor a kurzus teljesítése reménytelennek tűnt. Bár azon a reggelen nem volt Péterben félelem, a tárgy nem volt nehéz, kedvelte is, a gondoskodás jól esett, főként azért, mert több száz kilométert ívelt át, és valamelyest pótolni látszott a közvetlen szülői érintkezést, amit az egyetemre iratkozása és az elköltözése után erősen visszafogott.
Szerette az új életét, hogy bár anyagi függésben van, de tetteinek nagy részéről maga dönt, kezdve attól, hogy mit fog ebédelni, vagy hová megy este, mit csinál hétvégén, egyáltalán, hogy nem kell figyelembe vennie mások igényeit. Ez kezdetben olyan részegítően hatott, hogy a gyorséttermek, és a rendelt ételek rabja lett, egész napokat hevert a szobájában, sorozatokat nézett, játszott, vagy könyveket olvasott, voltak napok, amikor a futáron kívül emberekkel sem érintkezett, de ennek a varázsa pár hónap eltelte, és tíz felszedett kiló után elszállt, és életét racionalizálni kezdte, visszavezette magát a rendszeres testmozgáshoz, és idősebb lakótársától, valamint anyja telefonos instrukciói alapján főzni is elkezdett.
Ha kérdezte valaki, miért mindig ugyanaz a nyakkendő van rajta vizsgán, nevetve azt válaszolta, hogy ez a kabalanyakkendője, ami csak félig volt igaz. Valójában még mindig a ballagási öltönyét vette fel, ami helyenként azóta szűk lett, máshol pedig az anyag engedett, és kezdett el lógni rajta. Járt hozzá eredetileg egy nagyon ízléstelen nyakkendő is, amit azóta sem volt hajlandó felvenni, hogy az érettségit letette. Apjától kért egyet kölcsön az első vizsgájára, és miután elfelejtette visszaadni, megmaradt, mint egyetlen lehetséges darab.
Már csak a cipő friss pucolása maradt hátra, az is a szalagavatós táncra lett véve, viszont egy márkás férficipő éveken át elkíséri az embert, ha jól ápolják, ezt mondta, mint egy programozott gép az eladó, de ez esetben igaznak bizonyult, egy alaposabb átkenés után szinte újnak hatott.
Odakint ugyan már világosodott, a szellőztetéskor betóduló hideg azonban ízelítőt adott a kinti világból, a nyirkos, fagyos levegőből, amibe egyáltalán nem esett jól kilépni a laza anyagú nadrágban.
Az előszoba keret nélküli falitükrében még egyszer megnézte magát. Elegyengette a pár hónapja rövid, egyen fazonra nyírt haját, ottfelejtett szőrszálakat keresve végigsimította arcát, állát kicsit előre tolta, újra konstatálva, hogy így alig tűnik tokásnak, azután körbenézett, megállapította, hogy a helyiség fehér köve foltos a behordott lucsoktól és sártól, ha hazaér majd feltakarítja, és a nemes gondolatot rögtön el is felejtve kilépett a panellakás kékre mázolt farostlemez ajtaján a biztonságos melegből.
2014. január
Az ébresztőt igyekszem minél hamarabb kikapcsolni, hogy az álmot ne lopjam el teljesen a szeméből. Óvatosan még egyszer hozzábújok, hogy érezzem az alvó test forróságát és illatát, majd bizonytalan, de halk léptekkel kisurranok a hálószobából.
Még mindig, újra és újra rácsodálkozom arra, hogy van hálószobánk, nappalink, saját fürdőszobánk, konyhánk, nem kerülgetünk másokat, még akkor is, ha csak albérlet. Igaz, reggel hat órakor kell felkelnem érte, nem alszom kilenc-tíz óráig, egy ideje hétvégén sem, a rutin felébreszt.
Már majdnem olyan mindez, mint az igazi, felnőtt otthonok. Minden megvan hozzá, és gyakorlatlan szempár fel sem fedezné a különbségeket. Jelentéktelen apróságokon látszik, hogy a lakásunk egy fiatal pár közös életének a kezdete: az eltérő éjjeli lámpán, a más színű ágyneműn, a szedett-vedett bögrekészleten, a más-más stílusú bútorokon. Ki mit hozott a kapcsolatba, kinek mit tudtak nélkülözni a szülei, illetve mit hagyott a lakásban a tulajdonos.
A reggeli kávékészítéseket felváltotta a gép, amit előző este már készre állítok, csak gombot kell nyomni. A ruháim ki vannak készítve, ezzel is időt lehet nyerni. Az arcom is mindig borostás marad egy kissé, hiszen reggel már nem állok neki, még este, az előkészületek részeként túlesem rajta.
A hétköznapokon egyre inkább úgy gondolok magamra, hogy én vagyok az átlag magyar férfi: egy kb. 48 m2-es lakásban lakom, nagyjából 68 éves koromig fogok élni, 176,5 cm magas vagyok, de ahogy öregszem, össze fele megyek, a testtömegindexem jobb mint az amerikaiaké, de rosszabb mint az európai átlag, hajlamos vagyok hasra hízni, és hogyha nem figyelek oda egy bizonyos kor után az alkatomra és a külsőmre, csökken a népszerűségem és kikerülök a társaságokból. Nem vagyok más tehát ilyenkor, csak egy számsor, mások konkrét adatainak az összeadása és elosztása, rendes nevem sincsen, sőt tulajdonképpen nem is létezem.
Az ilyen téli reggeleken, amikor még a nap sem süt be az egyébként is sötét, rossz fekvésű lakás ablakán, nagyon nehéz tudatosítani magamban: Péter vagyok, amivel foglalkozom, annak értelme van, hasznos a társadalomnak, ebből élek, ez teszi lehetővé, hogy a munkámon kívül felszabadult legyek a párommal, építsük a közös életünket, kitűnjek a számok mögül és ne csak lógjak a levegőbe, mint az a sok fiatal, diplomás férfi, aki nem tudta megtalálni a helyét a társadalomban.
A kora reggeli készülődésbe nagyon ritkán férnek bele szentimentális gondolatok, mindent a praktikum, és az ütemezett terv betartása hat át. Pontosan huszonöt perc van mindenre, hogy a buszt elérjem, ebben a rövid időben pedig improvizálásra nem nagyon marad lehetőség.
Inkább csak gondolatfoszlányok vannak, de ezek is vissza-visszatérnek, lassan a rutin részei lesznek. Ahogy felveszem a bakancsomat, körbetekerem a sálamat, megigazítom a szövetkabátomat, megvizsgálom az előszoba fakeretes tükréből visszanéző tekintetet. Egyelőre üres, a nap még nem töltötte meg tartalommal. A szem alja fekete karikákkal próbál harmonizálni a sötét borostához, és ez, valamint a tény, hogy mióta dolgozom, egyre fogyok, így az arcom éle már szabályosan látszik, azt eredményezi, hogy többnek néznek, mint ahány évet hivatalosan éltem eddig, valamint azt, hogy néha meglepődöm, ki ez az ember velem szemben.
Óvatosan még egyszer benyitok a hálószobába, éppen csak az arcomat érintem egy kissé a takarójához, hogy érezzem a forró érintését, majd halk, magabiztos léptekkel kilépek a szobából, és egy másodperccel később a lakásból is, behúzva magam után az ajtót, amitől tudom, hogy majd fel fog kelni, újra konstatálja a hiányomat, és már csak félig tud visszaaludni majd, jóllehet még órákig álmodhatna zavartalanul.
