Címke: próza

Az apokalipszis előtt egy nappal (Budapesti párbeszédek)

 

I.

–Leülök ide. Nem, inkább ide.

–Tegnap nagyon rossz volt az idő.

–Tegnap mocsok egy idő volt. Csótánypatkány egy idő, mocsok egy idő, hallottam aTesco-ban, ahogy veri az üvegtetőt az eső, patkánycsótány, mocsok egy idő volt.

–Este meg a TV2 mondta, kutya evett kutyát. Kutya evett kutyát, este a TV2 mondta.

Nézted tegnap a Barátok közt-öt?

–Néztem, szerelmem.

–Nézted tegnap a Barátok közt-öt?

–Néztem, szerelmem.

–Nézted tegnap a Barátok közt-öt?

–Mondom, néztem szerelmem.

–Nézted tegnap a Barátok közt-öt?

–NÉZTEM, SZERELMEM, DRÁGA EGYETLENEM!

–Nézted tegnap a Barátok közt-öt…?

–Néztem, szerelemem.

–”Blaha Lujza térre érkeztünk.”

 

II.

–Elnézést, meg tudná mondani, merre van a Telek utca?

–Elnézést, de én nem budapesti vagyok.

–Elnézést, meg tudná mondani, merre van a Telek utca?

–Még két megálló. Gézám, ugye két megálló?

–Három.

–Két megálló. Mester utcánál kell leszállni.

–Boráros térnél, drágám.

–Mester utcánál, Gézám. Két megálló.

–Elnézést, meg tudná mondani, merre van a Telek utca?

–Elnézést, de én mondtam, hogy nem budapesti vagyok. De, ha leszáll a következőnél, mehet egyenesen a 7-es busszal, úgy odatalál.

–Jáj’, köszönöm, akkor leszállok, a gyereket viszem, szegénynek fáj nagyon a hasa, ezta babakocsit is tolnom kell…

–Itt kell leszállnia.

–Viszlát…

–Viszlát.

–Elnézést, ha én a Podmaniczky utcába akarok menni, akkor ugye két megállót megyek még…?

–Elnézést, de én nem budapesti vagyok.

 

III.

 

Hallod? Miért beszélsz angolul, amikor magyarul is tudsz? Hallod? Hallom, hogy tudsz, miért beszélsz angolul, amikor tudsz magyarul? Hallod? Hát, te tudod milyen péntek estém volt? Habzott a szám. Habzott a szám, hallod, nem tudom mitől, megittam hatfélét, meg egy Bombát. Aszonták’ te nem mész innen sehova. Hallod. Olyan rosszulvoltam… Ennem kellett egy gyrost.

 

Időfoltok (részletek)

 (Tűzcsiholósdi)

Tarisznyájából mindent kiszórt, lerázta magáról a túlontúl mohóvá lett szárnyasokat, s akkor vette észre, hogy az előbbi, kontyos nő éppen visszafelé igyekszik a patikába. Prométheusz hiába erőltette szemét, hogy megállapítsa a lépteit szaporázóról, vajon  leány-e vagy asszonyféle. Nem mintha.  Hátat fordított a sietőnek és szemmel az autóáradat apró rándulásait követte. Mögötte éles csattanással csapódott fel a Platán borozó vasredőnye. Kilenc körül lehet. Lassan megindult a vendéglő ajtaja melletti padja felé. A szeptember, mint magáról megfeledkezett kamasz, fenyőtobozokat hajigált az útjába. Alig telepedett le, a kontyos nő megállt előtte, köszönt és tüzet kért. Hát ezt hogy képzeli?… A Marlboro füstszűrője…

– Fordítva van a szájában, asszonyom – figyelmeztette az előtte állót, miközben öngyújtója után kotorászott. A nő észbe kapott, és – Ó, bocsánat! …Elfelejtettem a boltban gyufát venni. Maga nem kér? – tolta elé az éppen felbontott cigarettás dobozt. Akkor került elő a farzsebből a gyújtószerszám. Köszönöm, de én olyan leszokó-félben vagyok. És csattogtatta a régimódi, benzines öngyújtót. Egészen világos szeme van, gondolta Prométheusz. Barnából zöldbe játszó. Gondosan kontyba fogott haj, semmi festék, semmi ritkított szemöldök. Tanácstalanul járatja az ujjai között a cigarettát. Körömlakk sincs. Igaz, gyűrű se villog a keskeny ujjakon, de ez manapság már nem sokat számít. Egy. Kettő. Három. A fránya szerkezet körülbelül negyvenedik kattintásra gyulladt. Benzint kell majd vennem a patikában, tűnődött, amikor farzsebébe visszatette a kimerült, nyomorgatott  tűzszerszámot. Bár minek, a cigit úgyis abbahagytam, kapott észbe. Az asszony elköszönt, füstölve távozott. És mitől ilyen ideges, nézett utána a férfi.

A felhők fáradtan, szórakozottan özönöltek a Bakony felől, esőt nem hoztak, gondolatot is csak annyit, miközben első fröccsét kortyolgatta, hogy ma egy asszonynak tüzet adott.

(Mókusok és bölények)

Megőrzésre vár néhány rajz a vadasparkból. Látogatókat eligazító képek. Lehet, hogy elvesztek az eredetik, vagy a látogatók, az időjárás tették tönkre, vagy kézen közön valamennyiért lábuk kelt és most egy kollégiumi szoba falát, vagy egy kamaszét  díszítik, mégis úgy élt Ábris emlékezetében, hogy Nóri Helgának felajánlotta: elkészít néhány állatrajzot a megadott szöveggel. Ügyes keze volt Nórának, címfestőkkel felvehette volna a versenyt, persze címfestő ingyen ilyesmit nem vállal, képtelenség, babra munka, az anyag is drága. Helga próbálkozott náluk itt is, ott is, hiába, végén csak régi barátnője maradt. Egészségügyi szakközépiskolában járt Nóra, és mindig szeretett különböző testrészeket, szerveket, anatomikus ábrákat rajzolni, festeni. Jobban megértem így, szokta volt mondogatni. Arról nem beszélt, hogyan tartotta bűvöletben az a mindent felülmúló szépség és célszerűség, ami a hatodik napon teremtett lényt annyira megkülönböztette a többiektől. Most, barátnőjével beszélgetve elismerte, hogy a teremtés „fiatalabb” lényei is vonzzák, például a pillangók, a delfinek, a macskafélék, hüllők, de igazán az ember érdekli, a piramis csúcsa, a nagy zárókő, vagy nevezd, Helga, bárminek. Minden zárókőnél továbbgondolhatóbb és minden piramiscsúcsnál forróbb.

– Azt hiszed?  – ráncolta a homlokát  Helga.

– Igen. Persze ezek csak nagy szavak, viszont te is tudod, hogy a legfinomabb, a legösszetettebb egyben a leggyöngébb is – így Nóra.

– Jön egy szél s elfújja – tette hozzá.

– A szemfoltokról hallottál, ugye, Helga?

– Ó, a gimi, igen – válaszolt.

– Akkor neked sem új, hogy valamikor kábé a teremtés első tizedmásodpercében jöttek létre az ostorosok, az első szemfolttal rendelkező lények.

– Rémlik. Hova akarsz kilyukadni?

– Csak oda, hogy az én szememben is megmaradtak, a tiédben is, minden emberrel vele születtek a teremtés-eleji szemfoltok. Pedig azokban az ostoros semmirekellőkben mennyire kezdetlegesnek tűntek. Mindegy melyik naptárt használjuk, de eltelt jókora idő, hogy ezek a lények kivesztek, azt hinnéd kivesztek, de a szemfoltban rájuk ismerhetsz. –  És ezért tökéletes minden, ami körülvesz – tette hozzá a nővér.

– Azaz a teremtés, Nóra nővér?  – kuncogott Helga.

– Eltaláltad, kishúgom – vigyorgott Nóra is. – Honnan is kezdtük ezt a rizsálást? A leggyöngébbnél? A piramis és a szél?

– Akkor gyertya vagy ördögszekér? – csapott le Helga.

– Vagy égő ördögszekér – mosolygott bele a félhomályba Nóra, aki most vette észre, hogy lassan készülődnie kell az éjszakai ügyeletbe.

– De visszatérve a mókusokhoz és bölényekhez, nem jobb-e, ha ketten készítjük? – tűnődött a tükör előtt fésülködve. – Legfeljebb szabadságoljuk az egyéb mókusokat arra az időre.

– És a bölényeket is – helyeselt . – Vasárnap akár neki is állhatunk, szereztem a raktárból mindent, ami kell. Még azt nem tudom, melyiknél kezdjük.

Tetszett a munka Nórának is, csak az volt a bibi, hogy vasárnap a bátyjához igyekezett. – Meg kell ismerkedj Otíliával – szinte újra hallotta a testvére parancsoláshoz szokott hangját a telefonban. És most majd neheztelni fog, ha legalább négy-öt órát nem tölt velük. Vele és a pesti „vadonatúj szerzeményével”, ami kizárólag nőt jelentett Laki esetében.

– És kellenének állatábrázolások valami lexikonból, vagy a Brehm-ből, ha a szöveg együtt van – mondta a tükörnek.

– Azt majd a Zöldkönyvtárban búvárkodjuk ki – válaszolt Helga. – Szólok Katinak, hogy segítsen. – Vagy az a szemüveges, magas lány – fordult hátra Nóra. Egyikük sem tudta még, nem látta, nem sejtette, hogy egyszer ők, mindkettejük, valaki képzeletének milyen fontos pontjai lesznek, a könyvtár falai között – és azokon kívül. Aki egy távoli városban vizsgáról vizsgára jelenleg az egyetemi jegyzeteit bújja.

Vasárnap Nóra néhány szót váltott Otíliával. Otíliával, aki állandóan a bátyján lógott. A nő formás volt, haja hosszú, világosabb volt a szemöldökénél, idén érettségizik, meg lehet a bátyja elégedve. És énekesnőnek készül.

– Ő vezetett be az érzékek birodalmába – mondta Lakira csimpaszkodva Otília.

– Szóval ő dugott meg először – húzta el a száját Nóra. – Biztos vagy benne?

(Pehelyhó)

Reggel nyomok vannak a havon és a nyomok hóból és hóban vannak. A húshagyó kedd utáni napon ezeket a gyűrődéseket, ráncvetéseket éppenséggel utcának is lehet nevezni, hiszen agyunk az elnevezés kényelméhez szokottan egy ismeretlenebb pólus tájékán téblábol, tévelyeg, kalandozik. Utazik. Mégpedig ott, ahol az elnevezés belevész a közönyösen vakító fehérbe. Ott szaglász, ahol annak, hogy utca, járda, lépcső, Veszprém, Százdobató az értelme porhanyó hóként rebben fel egy halomról és a szél viszi, vágja, rakja a következőhöz. A nevek felől való illékonyság nem sok jót sugall az elszánt városlakónak, de annak sem, aki elszántan törekszik a házak e tömkelege felé, esetleg már meg is pillantotta a kontinens néhány települését regisztráló nagy táblát is. Városneveket, amelyek alapján bizonnyal szögezhető le, hogy ebben az országban melyik megyeszékhely testvérvárosa Hallének, Leccének, Gyergyószentmiklósnak és így tovább (ameddig nem nyilváníttatik mindez szellemi túlzásnak ezen a költségvetések és világi törvények által szétszabdalt pár négyzetkilométeren). És ott is ott van ez a föloldódni képtelen, fémlánc-fagyos vakítás. Övezi azt, ahová enyhe kanyarral belépni nem csupán szándékozunk, hanem már oda is értünk. Szállingózik. Akárcsak régi írásokban, a Hó angyala teljes, látható öltözékében áll elénk.  Pehelyhó kelti fel figyelmünket.

A hópehely: nevében mozgás: szállás, lebegés, sodortatás a hullás pályája által meghatározott térben. Példálózva, hogy meg kell néznünk a helyet, ahová telepszünk, zuhanunk, majd átváltozván (nevünkből kiváltva) eltűnünk. Vakon aligha lehet: bizonykodunk, reménykedünk még jó darabig. Legalábbis egy hópehely életéhez képest, amely földet érve a nevével együtt lényének lényegét is föláldozza. És lesz belőle is ez az egynemű éles, tagolt fény, amelyet halmainál ha megfricskáz egy-egy szélroham, akkor sem egyéb foszló, halott és tehetetlen fehérségnél. Találékony anyanyelvükön porhónak neveztetve. Mert bizony láttunk ám ezen a szent helyen asszonyi csípőt, amelynek elevenségén megannyi éktelen szeplő, makulás dara, szürke hamufolt az ilyesféle hó. Ám vigyázat, húshagyó kedd csupán tegnap volt, a nevek illékony zuhanása pedig csak ezzel a mával kellene kelteződjék. De micsoda fortélyos intelligencia tartotta kezében Mindezt, amely teremtményeit az idő jegyével illette, jelölte meg. Keletkezéssel és élettel! Élettel és átváltozva eltűnéssel! És milyen emberi ihlet adott nevet ennek a szállongó ismeretlennek, és milliárd társának, hogy akár hinni lehetne: a név a névtelen csodája. Azután ismét az út, az aligha örök visszatérés, a felüljáró, a város (és testvérvárosai), a kátyúk, gyűrődések és ráncvetések. Agyunk (s ezzel személyünk) kényelmes név-zugolyai. Jöhet a saját fényeitől egyre zavarosabb, saját tarkaságától csupán színtelenebb, építkezéseitől mind szétesőbb néhány négyzetkilométer.

 

A repülő kastély (Pópopó és Totyka)

 

 

csikhoz

 

 

 

Ahogy beköszöntött az ősz, egyre didergetőbbek lettek a reggelek. Felkerekedtek a hűvös északi szelek, és hangos süvöltéssel nyargalásztak a fák, bokrok, házak között. Bekukkantottak minden ablakon, beledudáltak minden kéménybe, és felkapták az utcán sétáló kalapos bácsik kalapját. Úgy röpködtek a nagy fekete, a szalagos szürke, és a pörge karimájú barna kalapok, akár az ügyetlen, repülni tanuló madárfiókák. A piros orrú, kopasz bácsik pedig mérgesen hadonásztak, az ügyesebbek még futottak is picit, és görbebotjuk kunkori végével próbálták elcsípni a virgonc fejfedőket.

Pópopó nagyon szerette az őszt, és nagyon szerette a hűvös északi szeleket. Ilyenkor ezerszínű ruhába bújtak a fák, és Pópopónak az jutott róluk eszébe, hogy valaki szivárványos vödörbe mártotta a koronájukat. A hűvös északi szeleket pedig a pörgő kastély miatt szerette.

Nagyapáék gyümölcsöskertjében állt a kastély. Nagyapa ácsolta abban az évben, amikor Pópopó született. Tornyosra, kacsalábúra készítette, amilyen a sárkánynak van a királylányos mesében. Emeletes volt és sokablakú, egyszóval pompás kastély. Az volt vele az egyetlen baj, hogy magától nem akart forogni, hiába ücsörgött benne Pópopó, erős szél kellett hozzá, hogy forgassa.

– Brrr! – érkezett haza egyik reggel Sapa dideregve.

Bár a csemegeüzlet közel volt hozzájuk, a Pitypang utca közepén, Sapa bevásárlásból jövet egészen átfázott. Mintha óriási lufit rejtegetne alatta, úgy felfújta szürke ballonkabátját a szél.

– Mikor mehetek látogatóba a nagyiékhoz? – csimpaszkodott Sapa lábára Pópopó.

– Akár már ma délután. Pompás szél fúj, biztosan megpörgeti a kastélyt – kacsintott Sapa, és megkérte Sanyát, csomagoljon be két napra Pópopónak.

Alig egy óra kocsikázás után már fel is tűnt nagyapáék óriási eperfája, majd a fehérre meszelt házikó is.

Nagyapa bajuszos puszit nyomott a kapun betrappoló Pópopó pofijára, nagyi pedig gyöngyvirág illatú cuppanóst. Nevetve figyelték az udvarban futkározó unokájukat.

– Szevasz Bundás! – simogatta meg Pópopó a lomha bernáthegyit. – Szevasz Kakri! – kergette meg Pópopó a piros taréjú kakast. – Szevasz Üveghegy! – mászta meg Pópopó a kút mellett álló farakást. – Szevasz Kastély! – kapaszkodott fel Pópopó a faház létráján.

– Itt egy kis málnaszörp, ha netán megszomjaznál – nyújtott be egy pohárral nagyi a kastélyablakon, majd visszasietett a konyhába. A nagy, kockás terítő alatt már dudorodott a lángostészta.

Pópopó izgatottan járta körbe a kastély termeit. Kitárta az ablaktámlákat, hogy besüthessen a Nap, és hogy ha megkezdődik a pörgés, szemügyre vehesse a tájat.

Kezdetben nem történt semmi. Pópopó unottan cövekelt az egyik ablak előtt, málnaszörpöt kortyolva. Majd hirtelen felerősödött a szél. Nyikordult a kacsaláb, a kastély falai remegni kezdtek.

– Kezdődik! – ujjongott Pópopó, és jól megkapaszkodott az ablakpárkányban.

A hűvös északi szél körbenyargalta a kertet, csapkodta a spalettákat, fütyült egyet üdvözlésképpen Pópopónak, majd táncoltatni kezdte a kastélyt. Előbb lassan, ráérősen, aztán egyre sebesebben, végül pörgött-forgott az egész, akár egy búgócsiga.

– Összefoooolynak a fáááááááááák és a háááááááááázaaaaaaaaak! – kiáltotta vidáman Pópopó, és még erősebben kapaszkodott, nehogy a nagy sebességtől kiröppenjen az ablakon.

A hűvös északi szélnek is cudar jókedve kerekedett. Nekiveselkedett hát, és hátára kapva a kastélyt, a magasba röppent vele. Fel, egész a felhőkig szálltak.

– Nahát! – ámuldozott Pópopó. Mint egy óriási, kockás takaró, úgy festett föntről a táj. Sárga kukoricatáblák, rozsdaszín gyümölcsöskertek, fűzöld legelők. Az országúton araszoló autók színes gyufaskatulyának tűntek, a sietős járókelők fürge cserebogaraknak. Lám, a hatórási gyorsvonat így fölülről olyan, akár egy sikamló kígyó. A lustán hömpölygő Körös pedig olyan, akár a szeplős Sári farsangi pántlikája.

– Hahó! Hahó! – rikkantgatott ki a repülő kastély ablakán Pópopó, de olyan magasan szálltak, hogy egyetlen járókelő sem hallotta meg. Mindannyian a cipőjük orrát figyelték, eszükbe sem jutott, hogy a felhők felé pillantsanak.

Pópopó hát a madaraknak kiáltott. Hahózva üdvözölte a csapongó verebeket meg a vitorlázó galambokat. Úgy eltársalgott a barátságos tollasokkal, hogy észre sem vette: lassul, majd landol a kastély. Pedig a hűvös északi szél három nagy kört megtett nagyiék gyümölcsöskertje felett, mielőtt visszahuppantotta volna eredeti helyére a kacsalábú csodaságot.

Hamarosan puha léptek közeledtek a málnabokrok felől.

– Kisült a lángos – kukkantott be nagyi a kastélyablakon.

– Máris megyek! – tápászkodott fel Pópopó. Azonban mielőtt uzsonnázni indult volna, még megkereste a kiürült málnaszörpös poharat, amely az egyik sarokig gördült a szédítő pörgés-forgásban.

 

Első titok: Nagyapa egy vénséges vén körtefa törzséből készítette a faházat. Már a deszkák gyalulásakor, a gerendák faragásakor sejtette, hogy valami különleges dolog születik a kezei között. A gyalu ugyanis dudorászott, a véső fütyörészett, miközben a vénséges vén körtefa törzsét formázták. Az arra járók persze azt gondolták, hogy nagyapa dudorászik és fütyörészik munka közben. Csak nagyapa tudta az igazat.

 

Második titok: Soha senki nem látta pörögni a kastélyt. Csak Pópopó látta pörögni, miközben elhelyezkedett az egyik ablaka mellett. Az egyszerű szemlélődőnek úgy tűnhetett, csupán egy hétköznapi faház áll a gyümölcsöskert közepén. Ettől a pópopótitoktól volt olyan különleges.

Bennünk azok a tavak

 

 

 

Ridinek csak egyetlen baja volt, de az nagyon: egyszerűen nem tudta összeszedni magát. Aznap se, amikor először találkoztunk a Nextben. Ma már persze a lányok olcsó lebujokba járnak fényes nappal is: ülnek a Nextben, és sportfogadásokat kötnek, szombat délután háromkor a nap melege megolvasztja gondosan bealapozózott arcukat, és ők sört isznak hozzá.

-Ma üvegből – mondta Cinti, és elhelyezte kis retiküljét a fémasztal tetején.

-Egyet kell értenem.

A csapos egy nálunk alig idősebb lány volt, Barbi.

-A szokásos szombat délutáni kört?

-Nem – mondtam én Cinti helyett, mert ő nem akart megszólalni -, két üveget.

-Kettőt?

-Igen.

Barbi megvonta a vállát. Cinti azt suttogta Barbi után, hogy „hülye ribanc”, vagy valami ilyesmit.

-Látod, engem már észre se vesz.

Akkor tűnt fel a borostás képű, félkopasz fazon, aki pirosas, ábrándos foltokkal a szeme alatt bámult a söröskorsó mélyére, szinte mozdulatlanul.

Végül is Ridi volt az, aki először hívta fel a figyelmemet a Next név többértelműségére, a dohányzás mértéktelenségének jelentőségére, illetőleg az élet alapvető értelmetlenségére.

-Valaha tó volt itt – mondta Ridi titokzatosan, mint egy rég bevált, intellektuálisnak csalt csajozós szöveget -, látod? Arra, a fákon túl. De ma már csak utak vannak. Aszfalt mindenütt.

Tetszett a „mindenütt”, a „mindenhol” helyett: mintha egy régi regényből csalta volna elő.

-Két sör.

Kifizettem, Cinti meg olyanfajta lemondó pillantást vetett Ridi felé, mintha már nagyon régóta ismerné.

Ridi három éve járt ide rendszeresen, előtte csak péntek este nyolctól tízig, és szombaton bulik után hajnali háromkor jelent meg, hogy felverte az egész kocsmát, az összes alvó tulajt. Most szinte mindennap, munka vagy mi után, meg egyetem vagy mi után, szombatonként már délután kettőtől, aztán általában elkotródott valahova olyan hat-hét körül, hogy utána tiszteletkörét lejárva a belvárosban, visszatérjen kiindulási pontjához.

Nem tűnt hajléktalannak.

-Dehogy! A muterját ismerem – mondta Cinti, miközben egy barackot töltött nekem. – Teljesen normális nő, irodában dolgozik. Ridit is viszi néha, főleg nyáron, hogy legyen egy kis lóvéja elinni. Főleg whiskyzik a hülyegyerek – Cinti lemondó pillantással bökött Ridi helye felé -, és mindig lespannol valami öreg alkoholistával. De asszem tanul rendesen, már amennyire ennyi pia mellett lehet. Csak… történt vele pár dolog.

Kezdődött az álomnővel, mármint azzal, akivel Ridi elvesztette a szüzességét. A csaj édes, fiatal, hamvas, mosolygós: a tökéletes nő. Aranyos, főként, mivel Ridi nem mert volna bevállalni egy  dögös nőt, mert arra vigyázni kell nagyon. Lesz gyerek, meg minden, beszéltek róla, aztán egy decemberi napon elválnak egymástól: csókkal és reményekkel. Ridi hívja mobilon, az ki van kapcsolva. Négy óra múlva értesül, hogy a lányt halálra gázolták, nem sokkal azután, hogy ők elváltak egymástól.

Pár év eltelik, mire Ridi összeszedi magát, közben, mivel érzékeny lelkületű, rá se bír nézni másokra. Aztán végül enged: egy kacagó, fekete hajú, barnás bőrű olasznak, akit ránézésre képtelenség csak egy percig is birtokolni. De az olasz enged, kitünteti Ridit a figyelmével. Ridi is enged. Másfél év után értesül róla, hogy a csaj az utóbbi három hónap alatt Ridi szinte összes barátjával megkúratta magát.

-Már kicsit kínosan érzem magam – mondtam -, hogy csak hozzám beszélsz.

-Miért – nézett rám Ridi -, szerinted hányan vagytok?

Fel sem tűnt, hogy Cinti megint bent hagyott a szarban.

-Mindegy, a húgom elhúzott. Szóval miért is ülsz itt?

-És te? – kérdezte ő.

-Igazad van, de én kérdeztem előbb. Na mindegy is, nem az a lényeg, hogy ki, meg hogy, meg miért. Így is elég kínos, hogy egy egész generáció issza el azt a kevés lóvéját, ami van…

Majdnem éjfélig ott maradtunk, és beszélgettünk mindenféléről.

Másnap kora délután Ridi felhívott, hogy nincs-e kedvem kimenni a Nextbe.

Igent mondtam neki. Mindenre meghívott, és mindent elmondott, amit csak tudott. Akkor vettem észre azt a furcsa lányos pillantását, mintha már találkoztam volna vele valahol, aztán később, mikor vécére kellett mennem, a tükörben ismertem fel. A pillái, a mozdulatai, a tekintete. Minden olyan hátborzongatóan nőies volt.

Ridi másnap is felhívott, de nemet mondtam, mert dolgozni mentem. Akkor megsértődött, és azt hittem, végleg csalódott bennem. De ahelyett, hogy rám vágta volna a telefont, azt kérdezte, hogy szombaton ráérek-e esetleg. Azt mondtam, majd meglátom.

Már el is felejtettem, amikor péntek éjjel háromkor megcsörrent a telefonom.

-Helló, én vagyok. Akkor ma jó lesz, ahogy megbeszéltük, ugye? Pár óra múlva a Nextben. Csak aztán nehogy megtóóóója-lak, hehe.

Részeg volt. Reggel nem is emlékeztem rá. Délután hatkor épp egy barátnőmhöz készülődtem, amikor becsöngettek.

-Mehetünk – mondta Ridi. Tiszta, illatos póló volt rajta, csak az arcán maradt ott az a leborotválhatatlan, vastag borosta.

Magammal hívtam inkább, gondoltam, jó ötlet. Ridi körülbelül háromnegyed óra alatt belezúgott a barátnőmbe, és azóta nincs megállás.

-Tudod – mondja nekem a sörébe hajolva -, tisztára olyan, mint az exem.

Azt már nem firtatom, melyik?

Leteszem a retikülömet a fémasztal tetejére, és két egy sört rendelek, mert Cinti ma nem kísért el.

-Csak egyet? – kérdez vissza Barbi, és arcán titokzatos, gúnyos mosoly bujkál.

-Amúgy – mondja Barbi, és kinyitja nekem a sört -, nyugi, nem csak téged zaklat, ha ez megnyugtat. Szinte mindenkinek elmondja ezt az egészet, aztán hívogat mindenkit, hogy menjenek inni. Mindennap iszik. Csak egy partner kell neki, akivel ivás közben mindent elfelejthet.

-Neked is elmondta?

-Nekem nem – mondta Barbi, és megvonta a vállát. – Én nem vagyok kíváncsi senki szaros szennyesére, elég a magamé. Nekem ne pofázzon senki, én csak kiszolgálom a sört.

-Dehát mindenki neked pofáz – mondtam, és belekortyoltam a sörbe.

Barbi megint megvonta a vállát. – De én nem figyelek oda. Viszont ez… ez úgy beleissza, szó szerint, beleissza magát az ember agyába, hogy képtelenség kitörölni onnét. Olyan kurva negatív. Egy idő után majd észreveszed.

-Durva dolgok történtek vele – mondtam.

-Jó, de az élet akkor sem olyan szar, amilyennek ő be akarja állítani – mosolygott rám Barbi. – Majd észreveszed idővel. Csak nehogy késő legyen, szívem.

Nem mintha ez bármit is jelentett volna. Se a mosoly, se az, hogy szívemnek szólított, se az, hogy vedeltük a sört, és gyakorlatilag nem telt el nap, hogy ne a Nextben kötöttünk volna ki. Rövid, sör, rövid, sör. Sztori mindig volt, meg amit aztán el lehetett felejteni. Azon sem csodálkoztam, amikor egyik nap Ridi újra felbukkant. Csak úgy, minden előzmény nélkül.

-Azt mondtad rólam – mondta, és az asztalra csapta a poharát -, hogy egy idióta nyálas olaszfejű alkoholista vagyok!

Értetlenül pislogtam.

-Mikor mondtam volna ilyet?

-Ezt terjeszted rólam – mondta, és lehajtotta a fejét, és hirtelen olyan szomorú arcot vágott, hogy majdnem megsajnáltam.

Akkor is abszurd volt: Next, Ridi, Barbi, ezek a nevek, ez a hely, ez a pállott idő, mintha bekuporodott volna a sarokba megpenészedni és elhalni, hogy csak a poshadt állandóság és a kevertek szaga maradjon a levegőben terjengve meg bennünk. Mik ezek a nevek?

Felmerült bennem, hogy kinyomozzam. Mint egy olyan filmben, ahol apró jelek hívják fel magukra a figyelmet nem önmagukban, hanem azzal, amilyen konstellációban egymással állnak. Csak össze lehetne rakni valamit. Mit jelent, hogy Next? Hogy Ridi? Hogy Barbi? Legyenek inkább kis kezdőbetűvel: next, ridi, barbi…

-És ha ezt terjesztem, akkor mi van – mondtam, és megsimogattam Ridi hátát.

Ezek nem nevek, és semmit nem jelentenek, nem olyan nyilak, amik bárhová is mutatnak. Ez csak egy más életforma.

-Szóval vele is szétmentetek – állapítottam meg, mert ő nem felelt semmit. Valami könnyek gyűltek a szemébe.

Ridinek igazából ez az egy baja volt: hogy sosem tudta összeszedni magát. De arra való a sportfogadás szombat délelőttönként. Köré gyűltünk másnap páran, a lányok, akik ilyen helyeken töltik a szombatjaikat. Egy-két feles után láttam is az elaszott időt, a jobb sarokban volt, egész pontosan a tévétartó polc alatt közvetlenül. Kevert-szag terjengett a levegőben, mi meg sokat röhögtünk a semmin.

 

 

Ébredés

 

Ébredés

 

 

Naphosszat csak a szobájában gubbaszt. Ha nem muszáj, ki sem mozdul onnan. Minek? Úgyis csak atrocitások érik, valahányszor emberek közé merészkedik. Akkor a legjobb, ha nyári szünet van, és nem kell riogatnia senkit.

Vera csúnyának született. Ám ahogy teltek az évek, csak még csúnyább lett. Tizennégy éves korára előreugró fogsorával, turcsi, malacéhoz hasonlító orrával, elálló füleivel, esetlen tartásával, és vézna testével valóban ijesztő látványt nyújt. Hogy lesz így valaha szerelmes? Hogy fogja így bárki is szeretni? Hiszen ő maga is megretten a saját tükörképétől.

A szülei szánalommal vegyes félelemmel óvják. Félelemmel attól, hogy a bántó, megalázó megjegyzések, a gúnyos suttogások, az otromba bekiabálások soha nem múló sebekként tátongnak majd lányuk lelkén.

Vera szereti a szobája magányát, a nyitott ablakon át beáramló enyhe nyári szellő fuvallatát, az esőcseppek koccanását a párkányon, a szobán kívüli világ lüktetését.  Az ablakból figyelni mindezt, megnyugtató és biztonságos, hiszen így nem bánthatják, nem érhetnek el hozzá.

A pokol mindig akkor kezdődik, amikor beköszönt az új tanév. A hosszú nyári vakáció után őt senki nem üdvözli régi ismerősként, vele senki nem akarja megosztani az élményeit. Ha végigvonul a folyosón, üressé válik előtte az út. Léptei erőteljes koppanásai kétségbeesetten visszhangozzák a szívében burjánzó, egyre terebélyesedő fájdalmát, de senkit nem érdekel a nyomora.

– Tessék, ezt az ocsmány pofádért, te majom! – hallja valahonnan a közelből, majd egy pillanat múlva már érzi is az ütést, ami a vállát éri. Megszokott dolog ez. Nevezhetjük tanévkezdési ajándéknak.

– Nézd már, ez a csúnyaság még mindig itt van? Miért nem kéred át magad másik iskolába, hogy ott rontsd az átlagot? A szüleid is ennyire rondák, vagy csak te sikerültél ilyen borzalmasra? – hangos röhögés hallatszik, megspékelve egy-két büfögéssel, amolyan kísérő jelenségként, hiszen így annyira trendi. Ez Barabás, az osztály szépfiúja, minden lány imádja. Sisteregnek, mint a zárlatos konnektor, ha csak a közelükbe megy.  

– Elmúlik ez is. Csak végig kell mennem ezen az istenverte folyosón, be az osztályterembe, ott majd békén hagynak. Hátha lesz bent egy tanár is – gondolja Vera. És valóban ül bent egy tanár, ilyenkor valamivel elviselhetőbb a helyzet, nem merik hangosan pocskondiázni. – Gyáva szarok! – sziszegi magában.

Az egyik órán apró papírgalacsinokkal dobálják a hátát. A másikon a padtársa egy összehajtogatott levélkét csúsztat a zsebébe. Óvatosan nyitja ki, félve olvassa, mi áll benne. „A Vera soha az életben nem fog találni magának senkit! Írd alá, ha egyetértesz!”

Osztályfőnöki órán, valahányszor megmozdul, néhány marha, Barabás vezényletével, a szájával szellentést imitál. A tanár rájuk szól, hogy fejezzék már be, de ő sem képes eltitkolni, mennyire viszolyog a lánytól, a csúnyaságától.

Vége az első napnak. Vera kissé megkönnyebbülve, táskáját a vállára vetve, sietős léptekkel indul haza. Egy csapat az idióta Barabással az élén utána ered. Követik, és mihelyst beérik, zrikálni, lökdösni kezdik. – Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! Csúnyaság, ocsmányság, borzalom! – skandálják vihogva. A lány érzi, ahogy arcát elönti a forróság.

– Hát ennek már soha nem lesz vége? – kérdi sírásra görbülő szájjal.  Barabás sleppje még hangosabban röhög. – Anyád nem sírt, amikor meglátott, te szerencsétlen? Kinek fogsz ezzel a fejjel kelleni? Ha-ha-ha! He-he-he! Ultragáz a pofád, ultragáz!

A járda szélén áll. Ha egyet előre lép, az már az úttest. Piros a lámpa. Jobbról egy kamion közeleg. Csak egy lépés. Egy lépés.

Vera úgy tűnik el a kamion alatt, mintha soha nem is lett volna. A sikertelen fékezés csikorgó, visító hangjain túl nincs már semmi, csak a mindenre és mindenkire sötét árnyékként telepedő csend…

 

Csatakosan ébred. – A francba, elkések! – kiabálja. Sietve dobja le magáról a takarót, hosszú lábaival berohan a fürdőszobába. Percek alatt letusol, fogat mos, majd belenéz a tükörbe. Csodaszép barna szemei, mint két dió, néznek vissza rá. Pisze orra, húsos szája egészen különleges bájt ad az arcának. Gyönyörű, hosszú barna haját lófarokba fogja, belebújik kedvenc farmerjába, és egy ujjatlan pólóba. Papucsot vesz, meleg van. A konyhában bekap egy szendvicset, aztán elindul. – De iszonyatosan rosszat álmodtam! – siklik át rajta, miközben a buszra várva begyűjti a szokásos napi fütty-csokrot és bókokat.

Az iskolába érve, a folyosón meglátja Barabást a haverjaival. Egy mangát nézegetnek, és az előttük elsétáló lányok fenekét, büfögve-röhögve-csettintgetve.

Vera egy pillanat alatt ott terem Barabás előtt, és jól irányzott mozdulattal lekever neki egy tekintélyes méretű pofont. A hülye gyerek a meglepetéstől nyikkanni se tud, csak áll, és bámul üveges szemekkel, mint aki sokkot kapott. Kis idő eltelik, mire felfogja, mi történt, és szóra nyitva a száját, még mindig ijedten rebegi:

– Ezt miért kaptam?

– Anyádért! – kiáltja Vera, és diadalittasan, fejét büszkén felszegve hagyja ott az elképedve ácsorgó Barabást, a bandájával együtt. 

 

 

Budapest, 2011. augusztus 06.                                       Zoltay Lívia  

A törpepoloskák küldetése

 

         Bezeg már napok óta szédelgett, nehezen bírta a járási levegőt, zihálva futott a csővonat után, hányingere volt a tompa hajnali fényektől és a legváratlanabb helyzetekben kezdett dorombolni. Addig oldalgott, hörgött reggelente, hogy a környékbeliek végül együttes erővel hívták ki rá a csőszt.

         Bezeg először a csősz csüngő hasát vette észre, ott állt fölötte, egy apró szeizmográfot tartott Bezeg mellkasa fölé, a szeizmográf által felrajzolt ábra szerint ordas nagy rendetlenség volt Bezeg érrendszerében. Át kell nézni belülről is, ropogtatta fogsorát a csősz, tessék megfordulni!

         Bezegnek még annyi ideje se volt, hogy méltatlankodjon, a csősz már kapta is a vizsgálati lenférget, a féreg fejére applikálta az apró kamerát, és beeresztette Bezeg egyik testnyílásába.  Bezeg nem érzett semmit, néha valami csiklandást az érfalakon, ahogy a lenféreg átsuhant.

         Most a bal csípője táján mintha valami zavar támadt volna, a kivetítőn csak az látszott, hogy a lenféreg irtóztató sötétségbe került odabent, nem tud továbbmenni. Némi matatás után halvány fénypászma világította meg a lenféreg útjában álló akadályt: Bezeg érrendszerét kartondobozok zárták el, a lenféreg hiába tuszkolta, lökte azokat a kartondobozokat, meg se moccantak. 

         Már csak az a kérdés – morfondírozott a csősz –, hogy a szervezete hogyan reagál a törpepoloskákra, mert egy pár hétig át kell engedni a terepet néhány jól kiképzett példánynak, biztosítani a szabad ki-be járást legalább két testnyíláson, és betartani a tűzvédelmi előírásokat, hacsak nem akar végzetes komplikációkat.

         Bezeg nem akart semmilyen komplikációt, ettől még gyanakodva méregette a hat törpepoloskát, amint a testbehatolás előtti csuklógyakorlatot végezték a priccs szélén. 

          

 

A törpepoloskák őrmestere imádta a rendet. Apró rohamsisakját le nem vette volna, olyan jól illett neki, abban evett, aludt, abban párosodott.  Mikor megbízták a Bezeg érrendszerében kialakult dugulás megszüntetésével, először alapos terepszemlét tartott. Megvizsgálta az emésztőcsatornákat, légcsöveket, bejárta a gyomor legmélyebb bugyrait, és arra a következtetésre jutott, hogy teljes körű felújításra, mi több, átalakításra lesz szükség.

A vaskos, bolyhos nyelőcső tisztításával alvállalkozóként két lompos farkú cickányt bíztak meg, Bezeg évek óta nem kacarászott és öklendezett annyit, mint abban a két napban, amíg a cickányok ki nem takarították a nyelőcsöveit. A gyomor mélyén lerakódott szőrszálakból, galacsinból, celluxból, mindenféle rongycafatokból kialakult göböket lángszóróval pörkölték apróvá, így már könnyűszerrel távoztak a végbélnyíláson.

Az egyetlen komolyabb fennakadást a vastagbél kanyarulatába fészkelt darazsak okozták, az őrmester már az első napon is csak a rohamsisakjának köszönhette, hogy a feldühödött darázsnémberek nem döfték agyon. Az átalakítás során egy kisebb csapat közelítette meg a darazsak bázisát, a fészekben csak két fejletlen csimpóca húzta meg magát, azokat könnyűszerrel csapták agyon, leverték a fészket, a bélfalat újravakolták.

them3
http://bit.ly/1cLsWPu

Másnap azonban újra ott voltak a darazsak, és most kis híján odavesztek a poloskák. Az őrmester által elrendelt újabb terepszemle során felfedezték, hogy a gyomorfalon ismeretlen körülmények között keletkezett nyíláson közlekednek a darazsak, Bezeg hiába győzködte az őrmestert, hogy az a nyílásnak látszó mélyedés az ő saját köldöke, megvárták, amíg a darazsak kiröppentek Bezegből, és cementtel, mésszel tömték el a nyílást.  

A többhetes munkafolyamat befejeztével kisebb ünnepség keretein belül adták át Bezeg felújított szervezetét, két szakértő rövid szteppszámmal mulattatta az egybegyűlteket, a felügyelő unokahúga genyőtelepényt szolgált fel, általános volt a jóérzés.

Bezeg köldökét feszegette a szikkadó malter, gyomra alig tágult, a fényesre sikált nyelőcsöveken úgy száguldott végig egy-egy falat, hogy alig érzékelte testében a genyőtelepényt, az máris távozott belőle. Csak akkor érzett némi megkönnyebbülést, amikor alkonyattájt óvatos zümmögést érzékelt a vastagbél irányából.