Zengő három palackot magánál tartott. Ki tudja, még mi következik?

Akkor sem tudta. Egyszerűen el volt keseredve, hogy Csilla nincs. Az, hogy körülötte milyen alakzatokat vett fel a társadalom, régen nem érdekelte, ő már nyolcvankilenc őszén mindenkivel összeveszett, nem sokkal az után, hogy Grósz megpróbálta az MSZMP-t újjáéleszteni. A saját feje szerint cselekedett. Kilencven legelején volt aztán egy irodalmi egyeztetés, senki nem tudta, mihez kell majd igazodnia, nem volt tiszta, hogy ki rajzolja majd a kontúrokat, amit nekik kell majd kipingálniuk, mint a gyerekeknek a munkafüzetben az üres, fekete-fehér ábrák sorát, hát a Hordóban értekeztek a jövőről, meg a „feladatokról”. Akkor az ELTE klubja volt az épületrész, ahol a Centrál kávéház működött a háború előtt. Zengő semmit sem sejtett. Még nem kapta meg Csilla levelét. A karzat alatt, az ütött kopott, leharcolt hátsó pultnál berendelt magának három kozákot, aztán leereszkedett a szűk lépcsőzeten a feketére kimázolt, félbe vágott hordó alakú pinceterembe. Odaköszönt pár írónak, barát vagy ellenség, arra nem gondolhatott, ültek a kopott koloniálban, kopott farmerokban, és erről a kifakultságról felismerték egymást, volt egy két öltönyös is, talán a pártbizottságról, vagy komolyabb szerkesztőségek kiküldetésében, igen elszántan vitatkoztak, s amikor rájuk köszönt, hát páran elfordították a fejük, de ennek sem tulajdonított jelentőséget, nyilván belemerültek, nem volt lényeges, ahogy a hely hajdani pompája sem hiányzott neki, mind ifjontian nyeglék voltak és nonkonformisták, és az igazat megvallva, az sem jutott eszébe, hogy valaha talán épp ott, a karzat alatt reggelizett hitelbe József Attila is. Egy pillantást vetett a Felszabadulás térre, fél lába már az első grádicson, kezében két pohár vörösboroskóla, egyet már beharapott, s míg elmosolyodva kibetűzte az Ibolya presszó lilás neonfeliratát, arra gondolt, hogy eljött az ő ideje. Ibolya, bazdmeg, tavasz van! Tapogatta a falat, ahogy lement. Hátul ült le, oldalt, hogy ha hugyoznia lesz muszáj, hát ne kelljen a széksorok közt szerencsétlenkednie, bőr oldaltáskáját a támlára akasztotta, s kabátját magán összenyalábolva leült. Elöl, a keresztben kirakott asztalnál már valaki beszélt, papír nélkül, és szenvedélyesen, amíg ki nem száradt a szája, akkor kristályvizet töltött, s kigombolt ingmellére fektetve kezét ivott. Aztán mások is beszéltek, és ittak. Zengő csak annyit vett le az egészből, hogy készül valami, amibe sem ő, sem vörösborai nem férnek bele. Felállt, mint Ruff Judy vagy a csontbrigádos Dixi, akikkel inkább együtt lógott annak idején, ha ő maga nem is tolta a gombát, meg a többi cuccot, felállt, és bekiabált, a pofájukba üvöltötte, hogy „pontosan mi a faszomról beszéltek ti itten voltaképp, hogy mennétek el a jókurvaanyátokba mindannyian, ha nem értitek, és különösképpen nem mondjátok a lényeget!” Arra mindenki hátranézett. És amikor megismerték, és akkor elkezdtek hümmögni is, de Zengőnek fogalma sem volt, hogy miért, ő még nem volt felvilágosítva, ahogy mindenki ott, és ezért büszkén tovább szavalt és hadonászott, kezeiben egy-egy kozákkal, és egyszerűen nem vette észre, hogy konkrétan botrányt csinál. Magából meg egy szánalmas hülyét. Mindenki előtt bebizonyította ezzel a „színjátékkel”, hogy tégla volt. Hát naivan ripacskodott, mint egy ócska bonviván. (Akkor még működtek bizonyos régi, csibész gesztusok, de már nem volt hozzájuk zene.) Az biztos, hogy onnan egyszer csak feltápászkodott, és sértetten átvonult az Ibolyába, ahol a bandája tartózkodott, és a fémszagú telefonkagylóba szuszogva utoljára felhívta Csillát is, csak, hogy ne mondhassák rá, hogy nem próbálta meg. Nem vette fel. Így aztán reggelig verte az intellektuális tamot a dobostorták előtt. Hát ilyen volt akkoriban.

Most azonban még csak kezdett berúgni. Még tartotta magát. Meg hát a hegy mindig erősebb. Az öreg hegy mellett nem lehet bomolni.

Azon töprengett, hogy ezt, ami előhömpölygött az emlékeiben, ezt a rossz komédiát most mesélje el ennek a kölyöknek? Mit tudna kezdeni vele, kérdezte magától. Azt sem tudja, mi volt a Hordó, mi az a párbizottság, mit jelentett beszervezettnek lenni. Aztán gyorsan megivott egy fél üveget, és mégis elmondta. Odáig, hogy az Ibolyából reggel hazament. Kezdjen vele, amit csak akar.

–   És aztán? –  Andrej ennyit kérdezett a végén. Nézte, mint a nagy idők tanúját, de nem tudott már vele mit kezdeni. – Az, hogy a Hordóban megcsináltad a feszkót, már mindenre feljogosít? Egy életen át?

Ültek a fűben, egymástól alig pár méterre, a hátukat vetve egy karónak, kútnak, a lábuk széjjelvetve, kezükben borospalack, és megszakadt köztük az idő.

–  Ez nem Rémusz bácsi meséje, baszod alássan! Mire vagy kíváncsi, ha erre sem?

–  Itt akkor eltört benned valami. Ezt értem. A nő elment, a politika almás volt, meg minden, érted, mire gondolok, de ezért lettél egy unfrankó köcsög?

Zengő felállt, és kissé imbolyogva ugyan, de odament, és lehajolt. Az ingénél fogva talpra ráncigálta a fiút.

– Állj fel, ha velem beszélsz. Állj fel! –   Visszhangzott a hegy a kiabálásától. –   Mit képzelsz te magadról egyáltalán? – Aztán hátralépett, betámasztott, és egy üstökös szerű jobbossal pofán baszta a fiút. Andrej hanyatt esett, és elterült a szőlőkarók között. Angyali ábrázatot festett az arcára a leveleken átderengő telihold. Olyan nyugodt volt, mint még soha.

Aztán felállt, és egy gyomrossal kezdett. Az öreg összecsuklott, mint családi autóban a hátsó ülés. Aztán hosszan dulakodtak. A földön gurultak, felálltak, lesújtottak, összecsimpaszkodtak, ugráltak, kerültek, cseleztek, odapuffantak. Olyanok voltak, mintha zsinóron rángatnák őket, mint egy bábszínház felnőtt előadása.

Amíg így játszottak egymással, megélénkült a hűvös nyugati szél, s az jól esett. Pár percre felélénkítette a csetepatét, de lassan akkor is belefáradtak.

–  Nyugodjunk meg! – Mondta Andrej, amikor elunták végre az abriktolást, és leültek, éppen úgy, ahogy ültek a verekedés előtt.

–  Nyugodtan csak számlát lehet írni fiam, meg tájleírásokat. –   Zengő véreset köpött. –   Most jobb?

–  Még nem volt vége. Kíváncsi vagyok, hogy miért?

–   Még mindig Milla jár a fejedben? Rosszabb vagy, mint egy esztéta, fiam!

–  Dögölj meg! – A fiú halkan lihegett még.

–  Szerintem is. – Most Zengő röhögött. – Nem bírod a bunyót mi?

–  Faszt. – Andrej meghúzta a bort. Vasas íze volt a vértől. – Mit is mondtál azokról a sasokról?

– Tudod, mi a szép az egészben? – Az öreg megtapogatta az állát. – Hogy nem lehet határozottan kijelenteni, hogy valami ezért, vagy azért történik-e. Hogy azért van-e több sas, mert elszaporodtak a kártékony apróvadak, vagy azért, mert eteti őket valaki? Vagy csak úgy döntöttek, hogy nem múlnak el?

Andrej összehúzta magán a dzsekijét.

– Nem tudom. ­Végül is védett állatok. –  Végigsimított az állán. –  És az nem zavart, hogy Almába volt szerelmes?

–  Kicsoda?

–  Az a Kóbor.

Zengő megvetően legyintett.

–  Afelől biztos voltam. Almának az ilyen deklasszált, kispöcsű alakok nem számítanak.

–  Vagy úgy. Te viszont belezúgtál abba a Csillába?

–  Lehet mondani. És a kirúgottak szerelme mindig állhatatosabb.

Valami neszezés volt hallható a kert az erdő felé nyitott, hátsó traktusa felől. Jöttek a vadak. Nem különösebben zavarta őket az emberek társasága. Tették a dolgukat. Végül is ez az ő birtokuk.

Zengő lassan feltápászkodott, és elbicegett az asztalig. Bort töltött, leült. Andrej is felállt, és odaballagott a kúthoz, megnyitotta, a markába vizet eresztett, az arcába loccsantotta, és hagyta, hadd csorogjon végig a nyakán.

–  Tudod, milyen volt? – Fakó hangon kérdezte Zengő. Nem akarta, hogy a fiú érezze, még mindig fáj neki.

–  Nem. De nem is érdekel. A te múltad. Birkózz meg vele te.

–  Nem egészen, fiam. Nem csak az enyém. Tudod, mit jelentett, ha ügynök volt valaki? Elképzelésed sincs róla.

–  Én igazából azt sem tudom, mi dolgunk nekünk egymással. – Andrej is leült. A lábát felrakta az egyik üres székre. – De ha már így elbeszélgetünk, azt is mondd el, hogy miért kezdtél el kurvázni annak idején?

Zengő gúnyosan elmosolyodott.

– Egyszer, ha jól emlékszem, az első találkozáskor elküldtél a picsába, amikor erre rákérdeztem.

– A madártan mondjuk sokkal érdekesebb, mint az, hogy miért… – Az Öreg egészen úgy viselkedett, mintha Sarastro titkát kéne elmondania. –  Elkezdtem, és kész. A pénzért vett szerelem sokkal higiénikusabb. Nekem kurvák kellettek, akik nem akarnak többek lenni, mint amik. Pedig azzal a gimnasztikával lehettek volna akár bajnok tornászok is. Sokan alábecsülik annak a jelentőségét, hogy egy kurva legalább nem moralizál.  Mert a morál olyan, mint a múzeumi mamusz. Mindenki a lábára húzza, hogy megóvjon vele valamit, amiről azt se tudja, micsoda.

Fonyód feledt egy vékony csíkban halványan hajnalodott.

– De mégis! Milyenek voltak azok a kuplerájok? – Csak azért is erősködött. – Mitől voltak olyan izgalmasak?

Zengő kiegyenesedett.

– Mint a munkaügyi hivatalok. Sebtében felhúzott, izzadtságszagú lukak. Mire vagy kíváncsi? Luxusfürdőkádra, estélyi ruhás dámák hamvas puncijára? Álmos jazz zenekarra, ami előtt szmokingos urak kerengőznek ópiumlázban? Na, ilyesmi nem volt a legdrágább helyen sem. Csak furnér, csónaklakk, műmárvány, Csepelről evakuált riadt picsák. Ennyi. Erre vagy kíváncsi? Igaz persze, hogy a valamire lehet nagyobbat mondani, csak a semmire nem lehet „valamit”.

– Ha nem ismernélek, el sem hinném, hogy valaki ennyire cinikus lehet… ­– Andrej meghúzta a bort. – De akkor miért…? Talán Almát untad? Csillát akartad megbosszulni? Izgalomra vágytál? Menekültél?

Zengő lenyúzott arcán apró, fekete pöttyökben csillogott az alvadó vér. Nézte ezt a gyereket maga előtt. Lehetne a fia. És ha a fia volna, most elég lenne annyi, hogy megvonja tőle a támogatást, vagy kitagadja, tönkreteszi az életét. De ezzel nem lehet mit kezdeni. Ennek valamit válaszolni kell. Felsóhajtott.

– Ilyen sorrendben. – Mondta. – Van az ember szerelmi életében pár részlet, amit jobb, ha az se tud, akit szeretsz. Igen, talán elegem lett. Egy darabig fogalmam sem volt arról, hogy mi történik körülöttem. Hogy mindenki úgy tudja, ügynök vagyok. Az emberek elhitték. Hinni akartak valami jobban, hát elhitték előbb a rosszat. Mint a szocialista mikulást. A vörös zászlót vatta szegéllyel. És talán az fájt a legjobban, hogy Csilla, a nagy nonkonformista meg sem kérdezte, igaz-e…

– Akkor most sajnáljalak?

– Sajnálj, igen! Azt hiszed, csak nektek lehet rossz?

Az Öreg most megint inkább adta a mártírt. És Andrej nem tudta mit kezdjen vele. Mit akar még tőle? Bocsánatkérést? Magyarázatot? Mire menne vele? Zengő érezte a fiú tanácstalanságát. Éppolyan bizonytalanságot tapasztalt nála, amilyen gyönge és elesett volt Csilla levele után. Amikor már tudta, hogy miért súgnak össze a háta mögött. Hogy miért olyan óvatosak vele. Egyedül az Írószövetség büfése volt olyan drága, és a szemébe mondta, hogy nem hiszi el, s hogyha igaz is, ő biztos abban, hogy nem jelentett senkiről semmi lényegeset. Valami konferencia előtt történt. Kitett elé egy Lánchíd brandyt, aztán kijött a pultból, és akkor. A szemébe nézett. Zengő meg csak hebegett, habogott, hogy hát köszöni, és higgye el, nem szervezték be. Még csak kísérlet se volt. A büfés bólintgatott, aztán megveregette a vállát. Akkor jó, mondta, akkor minden rendben lesz, tette hozzá jelentőségteljesen, majd visszament helyére, és a kávégéppel babrált csendesen. Jöttek már a többiek. Kóbor is velük. Hogy ez mit keres itt, tűnődött Zengő, kezében a brandyvel. Nem is író. Annak se jó, aminek mondja magát. Lassan megtelt a kis terem. De valahogy senki sem volt szomjas. Leültek az asztalokhoz, a falnál ácsorogtak, kezükben cigarettával vitáztak a sűrűsödő füstben. Egy se ment Zengő közelébe. Ő meg egyedül állt a pultnál, a csípőjét neki vetve. Páran intettek ugyan, de igazából nem volt fontos senkinek. Kóbor meglátta, és ő viszont barátságosan elvigyorodott. Elindult felé, hangosan csoszogva a linóleumon. Na mi van, öregem, kérdezte, amikor odaért. Döntöttél végre? Beszállsz a buliba? Zengő a szájához emelte a poharat. Aha, döntöttem, mondta, majd kiitta a konyakot. Még kettőt, vakkantotta Kóbor a büfésnek, majd egy asztal felé mutatott. Nem ülsz le közénk? Egy téli falu fotográfiája lógott az asztal felett, ahová meginvitálta. Nem, mondta Zengő, és ő is kért kettőt, csak hogy hátrányba ne legyen. Valami baj van? Nem, nincs semmi, felelte Zengő, és ivott. Mit keresel itt? Kóbor arcáról leolvadt a mosoly. Tag vagyok, öregem, mondta aztán, és nem lehetett eldönteni, hogy inkább sértett, vagy inkább büszke-e. Párán már figyelték őket. Zavartan suttogtak, néhányan oda is köszöntek, mintha akkor vették volna észre Zengőt, és egy kisebb csoport határozott rohammal elindult, hogy rendeljenek végre valamit. Odaköszöntek Zengőnek, aki meg éppen csak biccentett nekik. Rendeltek, majd a kávéval, vodkákkal bevették magukat a közeli sarok lambériája elé. Onnan hallgatóztak. Sokan voltak. De mindig lehetnek valakik többen. Ezzel nyugtatta magát. Tag, mondta kisvártatva Zengő. Aztán mi a faszért vagy te tag itt? Egyenesen Kóbor szemébe nézett. Jelent meg könyvem, Zoli, mondta Kóbor, és kihúzta magát. Nézték egymást. Az összes többi meg, akik persze semmiről nem tudtak semmit, csak a pletykát hallották, kíváncsian toporogtak körben, a választás eredményeiről sutyorogtak, úgy tettek, mintha nem érdekelné őket, mint egy csapat flegma diák az érettségi után, kinőtt zakóikban önhitten negligálva a történteket. Zengő felnevetett. Kinek nem, kinek nem jelent meg itt könyve, még Leninnek is! Elnézett Kóbor feje mellett. Aztán vissza. A szemébe. De még Lenin se volt tag itt, te mocskos, szarkeverő kis zsidó! Kóbor zavartan elmosolyodott. Megforgatta ujjai közt a konyakos stampedlit. Aztán helytelenítőleg megingatta a fejét. Most miért is mondod ezt nekem, kérlek szépen? Zengő akkurátusan kiitta a maradék három brandyt, a Kóborét is, lassan, módszeresen, és azt mondta, hogy tudod te nagyon jól öregem. Aztán egy százas bankjegyet dobott a büfés elé, kezet is nyújtott neki, majd, mintha ez volna a legfontosabb, odavetette, hogy ki kéne már cserélni azt a népi szőttest a falon, eléggé beleette magát a nikotin. A büfés elvigyorodott, és bólintott. Zengő visszafordult Kóbor felé. Dögölj meg, súgta a fülébe, majd ellökte magát a pulttól, és lassan elindult kifelé. Szétrebbentek előtte mind. Dögöljetek meg, mondta nekik is mosolyogva. Kérlek szépen, dögöljetek meg a magyar irodalomért, barátaim. Azzal kisétált, be se nézett a nagyterembe, csak a könyvtárba kiáltott be, hogy minden jót továbbra is, mert a könyvtárost szerette, jó ember volt, és nem adott a pletykákra soha. Korán volt még, de egyenesen a Piafba ment. Egy színész ismerőse javasolta neki a helyet. A te világod, magyarázta egy éve a Pesti Színház előtt, olyan ódon és mégis dinamikusan mai. Nézz le egyszer. El lehet bújni minden elől. Ott észre se vennéd, ha például kitörne a forradalom. Hát most lement, de persze hamar elunta magát, valahogy nem tudott belekapcsolódni az anekdotapartiba. Meg ugye jött az a hisztérika, aki beleszeretett. Az bezzeg nem félt attól, hogy spicli volt. Ráakaszkodott, mint egy tartótiszt. Egyre inkább elviselhetetlenül érezte magát. Az ügyvéd Doki a Boss öltönyében meg csak ölelgette, és visszanyomta a vörös plüssfotelbe, amikor végre elhatározta magát, és fel akart volna állni, hát hová mennél innen, kérdezte, és értetlenkedve bámult rá a  Pierre Cardin szemüveg félhomálya mögül, Zengő meg nem akarta megbántani, nem akart több konfliktust arra  a napra, hát kivárta, amíg hugyozni megy, s akkor végre felegyenesedett, és  elköszönt a többiektől, és kilépett a Nagymező utcára, hogy tovább meneküljön egy kupiba, ahol már vagy háromszor italozott a barátaival. de ahol nőt még nem bérelt soha, mert nem talált rá semmi indokot, de most oly erős volt benne a bosszúvágy, hogy az ellenállhatatlan gerjedelemmé sűrűsödött, és elhatározta, hogy bemocskolja végre ő is magát valamivel. Bekukkantott azért még az Operett kávézóba, hátha talál valami cimborát, sőt, látva az apró asztalok körül falatozókat, el is bizonytalanodott, hogy talán ott kéne inkább elücsörögnie neki is, elvégre ma végérvényesen kinyírta magát, s ehhez a tetszhalotti állapothoz jobban illene egy rostélyos meg egy liter vörösbor, mint pár ondolált ribanc, de aztán megerősítette a lelkét, és tovább bandukolt a Lengyel Intézet felé, ahol aztán taxit fogott.

Nyáron költözhetett a sarokba a radiátorcső mellé. Vidékről értem haza, fáradtan ledobtam a koszos hátizsákot az ajtó mellé, lerúgtam a saras tornacipőt. Lábujjhegyen mentem a fürdőszobába, hogy ne potyogjon le nadrágomra száradt agyagos föld. Egyből ment minden a szennyesbe. Hosszú hűvös zuhany után felfrissülve törölközőbe csavarva léptem be a szobámba, amikor észrevettem a borsónyi fehér gubót. Kidudorodott a parketta repedéséből. Kíváncsian, fintorogva próbáltam kipiszkálni, a körmömet bedugtam a repedésbe. Nem tudtam rendesen alányúlni, odaragadt, végül feladtam. Zavart, hogy ott van, hogy a porszívó csöve sem tudja kiszippantani, de igazából olyan kicsi volt, hogy pár nap alatt elfogadtam a létezését. Ha nézegettem úgy éreztem, mindig is ott volt a helye a szobámban. Végül is, illett a repedéshez, és messziről nem is látszott. A gubó bővebben… →

 

A mai nap minden, csak NEM normális. Az ébresztőóra úgy döntött, hogy ma NEM szólal meg a korábban megbeszélt időben, ezzel biztosítva nekem a totális káoszt. A forró víz úgy döntött, ma inkább NEM érkezik meg a csapból és csak cinkostársa a hideg víz volt az, aki megrohamozta elnyűtt testemet. Az általam megformált jégkocka a müzlis tálban sem lelte nyugalmát. A romlott lötty egy vágóhíd szagával operált, ahol a tejet adó lény lelte végső nyughelyét. A müzli így szárazon került a számba, darabkái pedig a lyukas fogamba, amit NEM kezeltettem a múlt héten a fogorvosnál, mert félek tőle. A folytatás már kellemesebb lehetett volna, de a karma karma belém mart egy újabbat. A kiálló szög, amit NEM húztam ki a falból, miután azt a csodálatosan megkomponált fényképet levertem róla, úgy hasította ketté pulóverem vállrészét, mint Mózes a Vörös-tengert, s így egy végzetes sebet ejtve a szeretett ruhadarabon.

A pulóver szálai nélkül, a történetszálon tovább haladva, már a természettel küzdök, hogy eljussak a 7-es busz megállójához a kifordíthatatlan esernyőmmel, széllel szemben tegyem meg. NEM, az esernyő NEM adta fel a szolgálatot, ellenben a busszal, ami úgy döntött, hogy ma egy egészen új útvonalat kell választanom. Tömeggel, széllel és esővel dacolva, eddig bejáratlan területeken barangoltam, ahol a kéregetők fogának a száma sem egyezik a megszokott útvonalon lakókéval. Átvágva az ismeretlenen és két metróvonalon jutottam el a megszokott címre, ami előtt egy idegesítően ismeretlen furgon parkolt. Az irodába belépve, NEM a megszokott csend és béke fogadott. Fekete kabátos homo erectusok álltak mind a három asztal mellett, akik a „sapiens sapiens” rangot akkor érnék el, ha foglalkozásukat testi kontaktusok helyett, verbálisabb megoldásokkal végeznék. Reméltem, hogy NEM velem akarnak találkozni, de a helyzet, hogy a két társamon kívül, akik már kellemetlen testhelyzetben, székhez kötve üldögéltek, csak én dolgozom az irodában, elbizonytalanított. Ági és Iván NEM szóltak, mert NEM igazán tudtak a szigetelő szalagtól, de ahogy beléptem, egy olyan pillantást vetettek rám, mint amikor valakinek le fogják rúgni a veséjét, záros határidőn belül.

A három fiatalember közül ketten úgy döntöttek, hogy segítenek bemenni a kocsijuk csomagterébe, pedig semmi, erre utaló kérést NEM tettem. A kezemet megkötözték, a számra szig’szalagot tettek, majd a fejemre egy zsákot húztak, aminek ázott burgonya szaga volt. Tizenkétszer fordultunk balra, hétszer jobbra és legalább 9 piros lámpánál álltunk meg, ami azt jelenti, hogy elraboltak. Az utazás akkor kezdett kényelmetlenné válni, mikor egy földútra tévedt az autó. Összekötözött kezeim többször is meggátoltak a kapaszkodásban, aminek következtében a csomagtér padlójára estem. Pár, gumószerű dolog volt ott, meg valami kemény rúd. Annak az esélye, hogy egy súlylökő és baseball gálára megyünk, elenyésző volt, ahhoz képest, hogy a fiatalemberek krumplit és egy olyan célszerszámot szállítanak, amivel engem meg fognak verni.

Megérkezésünket dudaszó, féknyikorgás, majd egy gyomorszájba kapott rúgás jelezte. Erdőben lépkedtünk tovább, majd egy folyómederhez értünk. Utóbbi infó abból derült ki, hogy a sár helyett már a vízben járkáltam, majd kiderült, hogy a zsákon is egész gyorsan átszivárog a víz az arcomig, ha azt a folyóba nyomják. Az egyik erectus megkérdezte, hogy „Tudod-e miért vagy itt?”. Mire azt válaszoltam, hogy NEM. Elégedetlenségüket egy újabb rúgással és a zsák lehúzásával fejezték ki. Körülnéztem, de rájöttem, hogy a teóriám NEM volt helytálló. Egy gyártelepen voltunk, aminek egy félreeső épületébe kísértek. Hellyel kínáltak, majd odakötöztek a székhez. A magasabbik fiatalember a tudtomra adta, hogy a főnökük elégedetlen a kiadónk munkájával, majd megkért, hogy olvassam újra a szöveget és keressem meg a hibát.

– Ó, hogy erről az aprócska kis „NEM”-ről lenne szó?

– IGEN – majd a puska eldördült és az eszem már NEM is volt a helyén.

Hát íme, kapóra, dudás közeleg.
Egy sanda, szikár, csúf szőrös öreg,
Tömlője degeszre fújva;
Füle táján két kis szarva gidának,
– Mintha neki volna szarva magának –
Sípján már billeg az újja.

(Arany János – Az ünneprontók)

            Világosság, perzselő világosság. Hosszú, széltében kettébe vágott, keresztszerű lámpatestek szolgáltak fényforrásul. Magasból bombázták le területüket. A fény mindent felégetett. Ketten haladtak egymás mellett a csillogásban. A lépdelőkön megpattan a fénynyaláb, majd a földön kitekeredett magából. Fényszőnyeg, ami mindent letakar. Fölébe emelkedni nem lehet. Érzékel és továbbít. Élet csak alatta ketyeghet. Belemar mindenbe, majd kiköp, és megszületnek az árnyékok. Nyálmirigyének váladéka az élettelen tárgyakkal reakcióba lépve másik leképeződést, élő formát nyerhet. Lusta mozgás. A testek maguk elé merednek, mozdulataik követik az árnyakét. A kettejük közti kapcsolat megváltozott. Nem a test parancsol – aki lent van az irányít. Minden tudás őt illeti, ő a letéteményese mindennek, ami körülöttük látható, tapasztalható. A test számára szükséges parazita. Fogantatást elősegítő, kiküszöbölhetetlen anyag, amit mindig, mindenhová magával kell cipelnie. Az árnyékok nem találtak magyarázatot arra, hogyan tudnák kiköszörülni ezt a fejlődésükön esett csorbát. Az éltető fényszőnyeg alatt botorkált előre a két csont – és húskupac, kommunikációjuk belefagyott a pillanatba, amikor fény érte őket. Az árnyékok mitsem törődtek velük. Feladat érkezett számukra: a városból kivezető régi utat tartó oszlopok támpillérének zárókövei meglazultak, elkezdtek tágulni, félő, hogy előbb-utóbb kilökődnek a kövek. Mielőbbi kivizsgálást sürgetnek.

            Hamelin végét villódzó táblánál megálltak. A fényforrások erősebben, áthatóbban kezdték mutatni az utat, átláthatóvá téve az alagút plafonját. A lezúduló fényhullámok átpréselték magukat a fémszilárdságú úttesten. Ide-odacikkantak a járatban, fényárba lökve azt, hogy amint a testek leérnek, az árnyékok egyből meg tudják vizsgálni a problémát. A két alak a boltívek alatt ácsorgott tehetetlenül, az árnyékok a falakon pásztáztak. Hosszú algoritmusokat engedtek szabadjára. Azok próbáltak szagot fogni, fel-letekeregtek, keresve azt a matemikailag megjelölhető pontot, ahonnan kiindulhatott a távolodást eredményező erő. Az árnyékok helyet cseréltek.

            Miután matematikailag megoldhatatlan volt az akadály, a következő keresési csoportnál folytatódott a kutatás. A letapogató, többsoros algoritmusok kezdtek fesléseket találni, majd azok segítségével felfejtették a fal titkát.

            Biblia idézetek szivárogtak elő a kőből, pászmákba ágazódva majd összecsavarodva. Komoran törték át a patinát, egy korábbi nyelven kondultak meg, hangalakjaik szétterjedtek. Zengtek a gyertyafényben, a faggyú uralta levegőben, amin keresztül újra és újra orrba vágta az áhítatra érkezőt a tömjénfüst. A bölcselet korlátba ütközött, az algoritmus az emlékek sodrába esett, kilépett a városba. Pirosba csomagolt hangok, borízű nevetésfoszlányok csobbantak a zörejek közé. Lógó orrok, fekália, húgyszag terjengett mindenütt. Az esővíz megállt az úton, a kocsmából kihajított részegeket hahotázó asszonyok kerülgették, némelyiket talicskára emelték, elügettek vele. Lecsapódó pöröly fémes találkozása a patkószeggel. Mellét kidüllesztő, fejét hátrahúzó, mély levegőt vevő kovácsinas, akinek kötényének zsebéből több rozsdás patkószeg lóg ki. Mutatóujja az üllőn, nagyot rásújtva a legény hangos káromkodásba kezd. Mosolyogva trécselő piacos lányok, óbégató kikiáltó, az előző esti csatározások viharán keresztülmenő, macskazenét játszó, hályogos, hunyorgó szemű hegedősök. Fiatal fiúk köpködnek versenyt egy tál rothadt gyümölcsbe. A sátorponyva pókháló finomságúvá foszlott anyagát átütő húgycsík. A részeg hangosat böffent, szellent, próbálna sarkon fordulni, aztán mégis elvágódik. Hátrébb az utcában behajtott állatok tolonganak, s most a kóbor kutyák próbálják felprédálni őket, amíg egy mészároslegény ki nem jön a taglóval és ketté nem csapja az egyik szelindek koponyáját. A freccsenő agyvelő érdekesebbnek bizonyult a szűkölő, húsra és vérre éhes falkának, rárontanak döglött társukra és szétszaggatják. A mészáros is kinézett egy pillanatra, sercentett egy hegyeset a tetemre, majd intett legényének, hogy terelje be a megriadt jószágokat. A téren hordákba verődve, emberi, állati és növényi hulladékban gázoltak a patkányok. Hó szállingózott már, a kártevők egyre többen lettek, karácsony napján a templomban a pap reverendájáról lerágták az aranybojtot. A mise után a város elöljárója a kengyelbe lépett volna, amikor halk furulyaszó ütötte meg a fülét. Bármerre tekingetett, meresztgette a szemét, a hang forrását nem találta, senki sem játszotta hangszerét. Kifakadtak az első rügyek, növekedett a nagy hassal járó nők száma. Egy őr találkozott vele először.

            Az algoritmus ennél az információnál ellentmondásba ütközött. Az árnyékok tanácskoztak egymással, nem találták az okát annak, amiért a keresés leállt. Mindent láttak jól, minden részletét a történetnek, ameddig a kereső algoritmus eljutott, feldolgozva kaptak meg, kauzális vagy teleológiai okot mégsem fedeztek fel. A tudósok vérszomjas mohóságával vetették magukat a feladat megoldásába, úgy érezték, mindössze néhány átírt matematikai jelre vannak a céltól. A számítások mégsem mutattak eredményt. Az egyenlőségjel szinte elgörbült, amikor be akarták vonni a relációba. Kérészéletű megoldóképletek. „Egy őr, egy őr”, szajkózta az algoritmus. Az egyik árnyék felemelte, belenyúlt, átkalibrálta. Elégedetlennek tűnt. „Az összes kereső program megtalálható a memóriájában. Nincs valós dolog, ami elrejtőzhetne a falon, anélkül, hogy a nyomára ne akadjanak.” Az algoritmus tovább folytatta a kémkedést, új függőhidak kötötték össze a történet boltíveit.

            Mindent elborítottak. Kis idő eltelte után feleslegesen gyújtották fel fészkeiket, füstölték ki vagy éppen fel őket az elpusztított gócpontból kifutó járatok közül az összeset, így sem tudták elpusztítani. Ott voltak a konyhában, hancúroztak a moslékban, megharapták a disznókat, megkergették a lábasjószágot, felborították a tejes köcsögöt, rajcsúroztak a fáskamrában. A kártevők beférkőztek a szobákba, átfúrták magukat a vastag farétegeken, mintegy ottlétük emlékeit hátrahagyva a ház további nemzedékeinek. A tömzsi, kolbásztól és disznózsírtól kikerekedett rágcsálók végül már nem iszkoltak sehonnan: otthonukká rágták a várost. A férgek átszőtték a város láthatatlan és látható rétegeit. Alakították, bepiszkították, szaporodtak, ettek, fogaikkal rövid és hosszú jeleket adtak le egymásnak.

************************************

            Egy teremtett lélek sincs itt. Két bábu áll előttem, körülöttük fény. Kibontakozom. Tévedtem, nagyon is élnek, újszerűek, félénkek, gyámoltalanok, hiszékenyek, elcsalhatóak, mint a gyerekek. Csendjüket csak a virgonc árnyékok zavarják meg. Mereven bámulnak egy kígyószerű teremtményt, amint körültáncol minden követ a falban. Furcsa lények. Mintha csak patkányok lennének, azoknak sem volt akadály semmi. Bizsereg bennük a hang, az érzés, a látvány és a gondolat. Vibrálnak bennük, át- meg átmossák magukon ezeket az információkat. Mégsem tudnak mit kezdeni velük. A hely megőrizte a történetemet és engem. Kíváncsivá tettek a bábok és a falakon vergődő árnyékok. Mivé váltak az idő folyamán? Megmaradtak-e olyan szavajátszónak, köpönyegforgatónak, pórul járton hahotázónak? Üres zsákból ígéretet szórónak, törött szót szentté avatónak, tivornyában fetrengőnek? Keresgélésüknek én vagyok a végpontja. Azonban nem vagyok patkánykirály, hogy bevárjam, amíg besétálnak a prédák. Vadász vagyok, vörös kalapban.

            Kitüremkedett a falból, testének minden atomja őrjöngeni kezdett, mikor a keze megragadta a fal szélét és kiemelte magát. A test rázkódott, belsejében ütközések történtek, robbanások hangzottak, tajtékok csaptak fel. A heves mozgás remegéssé szelidült. Megannyi tétlen érzület kanyarodott helyére, a test mechanizmusa beledőlt az újra élő és pulzáló idegpályarendszerbe. Hosszú szerszámának alja lekoppant mellé a földre. Steril volt a világ, amibe lépett. A fény szennyező csápjai ólmosan dübbentek vállára, de nem dobott le magából semmit a földre. Megigazította a vállán átvetett pántot, egyet lépett előre, a két tehetetlen test mellé, szemügyre vette, milyen eredménnyel kecsegtet a kutatás.

************************************

            A tekergő, átírt algoritmus belevájta bináris kódjait a történetbe, hogy a kiszipolyozott információkból új értelmezést állítson elő. Új kötéseket hozott létre, újraértelmezte az adathalmazt, megforgatta a műveletek közt, táncolt vele, mígnem újabb és újabb eredményekkel bombázta a két figyelő árnyalakot. Azok nem értették, miféle megnevezhetetlenség tartja fogva a történet értelmét, mert akármerre indult a keresés, minduntalan beleütközött az őr alakjába. Akármit is ígért az algoritmus, nem tudta szóra bírni. A történet szálára rácsapódott a rács. Az árnyalakokat készületlenül érte az újabb kudarcsorozat.

            A fény egy pillanatra átváltott fehérből savószínűbe. Az algoritmus hirtelen végtelenített ciklusba váltott. A két tudatmentes test görcsbe rándult, majd engedett. Az árnyékok kinyújtóztatták kezeiket, vetületük egyenese girbegurbává vált, mintha átrohant volna rajtuk egy függvény. Egymásba forrtak, vártak mereven. A teremben boltívek alatt semmi nem mozdult. A fény letapogatott mindent, élő és élettelen feltárta titkát, amint a pászma elérte. Az utcakövek összeütődtek odafent.

            Az egyik algoritmus ráharapott a történetszálára, lassan majd egyre gyorsabban szippantotta fel. Az őr már nem állt az útjában, készségesen számolt be arról, amit látott: „Mintha poszméh döngött volna a fülemben, egy kiadós lakmározásra várva. Néha élesen, néha tompán zúgott, zümmögése nyugtalanító volt, mintha valaki le akarta volna csapni. Habár, nem is méh volt, hanem inkább madár, ami csattog. Szárnycsapkodás, csattanó csőr, igen. De így visszagondolva, talán olyan hangot hallottam, mint mikor vadkan csörtet a csalitosban. Olyan magas lehetett, mint én. Tarka köpönyeg takarta ösztövér alakját. Miután elhaladt mellettem, vettem csak észre, hogy az őrhelyem ajtaja alatt befúj a szél, a cserepek alatt futó moha már megfeketedett, a városkapu zárja elrozsdásodott. A bal cipőm talpa elvásott, a lábam már szinte a vizes talajt tapodja. A városfal gyilokjáróit jobban alá kellene dúcolni, néhány helyen megrepedeztek a tartógerendák. Láttam rajtuk a patkányok cirkalmas rágatait, kacskaringósabbak voltak, mint egy-egy menlevélen az aláírás. Nem mintha tudnék olvasni, de utánanéztem a rozsdabarna fóliánsban, ahová minden utazó beírja a nevét, hogyan is szólíttatta magát az előbb érkezett. A cirádákból semmit sem tudtam kiböngészni. Talán egy csorba kereszt vagy egy nyakbavalószerű írásjel. Szinte névtelenül sétált be.”

            A házak ablakait nyitva hagyták, a levegő és a patkányok ki-bemasírozhattak. Hiába a magasra falazott első emelet, a lépcsőre futtatott rózsa, a kártevők átbújtak alattuk karcolás nélkül. Az alak csak haladt szótlanul az utcán, ügyet sem vetve a randalírozókra. A templom melletti házba ment be, így súgtak össze a városlakók.

            A keresőmotor ennél a pontnál több változatot azonosított.

            A fehérre meszelt házak között szétszaladtak a férgek, vödrök alá, frissen gőzölgő szemétkupacok árnyékába húzódtak, bajszukat rezegtetve, orrukat és fejüket mosva. Kizsigerelt házak, karikás szemű háziak meredten bámulták a surranó köpenyest. Egyszeriben eltűnt az utcák forgatagában, szem elől tévesztették. A macskakövek beitták a hideget, amit azon a kora nyári napon hozott magával. Lába előtt a kövek szétnyíltak, mint a tenger, eltávolodtak egymástól, mint a széttárt ujjak. Később az útjavítók hiába szedték fel és rakták újra a köveket, immár minden darab külön szigetet alkotott, többé nem álltak össze kontinenssé. Kisvártatva visszatért a történetbe a posztóruha tulajdonosa. Ciripelő hangot hallatott, mire az utcakövek összekoccantak. Szétmentek, majd összeütköztek. Eltávolodtak egymástól, s megint koccantak. A játszott hangsorhoz szívdobogásszerű ritmus párosult. Ahogy a jövevény útjára indult a városkapu felé, az egerek és patkányok sorba rendeződve, egymás farkára ráharapva, lengtek jobbra-balra, mint a falióra ingája, ahogy azt a zene kívánta. Ahogy az utcakövek nyíltak és záródtak, az elcsigázott városlakók elborzadva figyelték, hogyan kap új életre az, ami élettelen volt. A város szíve természetellenesen lüktetett.

************************************

            Azt hiszem, ennyit látni engedek, többit találják ki maguktól. El innen! A gyerekek várnak rám! Nyugodtan várt ott, ahol előzőleg a két test alászállt. Felnézett a fénybe. Hullámaira bontotta, a kötélszerű pászmákba belekapaszkodott, felhúzatta magát a felszínre. Szerszáma érkezésekor felsértette a talajt, mintha egy női sikoly pattogott volna ide-oda a fémfelületen. Kámzsáját hátravetette, szemgödréből a centripetális erő kilökte a fényt. Úgy tűnt, elégedettséggel tölti el, hogy semmi nem változik. Akkor is hiába fürkészték őt, nem akadt senki, aki biztosat állíthatott volna róla. A jelen ugyanúgy ötlettelenül keringett körülötte, próbálta megérteni őt.

            Időszerű, hogy lerója adósságát. Mozgása a többi testhez képest és a memóriapalotában eltöltött idő dacára, ruganyos volt. Begyalogolt a városba, amit már nem őriztek falak, csak a Hamelin felirat LEDje bocsátott ki más fényt, mialatt elhaladt mellette. Árnyékok zsúfolódtak össze mindenütt, míg a testeket lassú mozgásra állított szőnyegek vitték magukkal. A város teste megtisztultan fogadta az érkezőt. A salakanyagok eltűntek, a szűk erek kitágultak, a rendszer kifogástalanná fejlődött. Végigpásztázta alant a különböző korú testeket. Egy sem viselte magán a terhesség nyomait. Megemelte szerszámát, szélesen maga elé tolta, majd játszani kezdett. Az előcsalt hangok elvitorláztak, ő folytatva a zenélést, követte azokat. Többemeletes tömbhöz érkezett. A dallam áttört a falon. A vadász belépett az épületbe. Hívószámok szóródtak szét a térben. „Kérjük a huszonhatos számú ügyfelünket, fáradjon a hatos mintaterembe”, ismétlődött. Szőnyegek szállították el a testeket, ahová az árnyékokat várták. A vadász egy elhaladó párt követett. Erősen megvilágított terembe érkeztek, amelyben zsúfoltan fehér folyadékot tartalmazó tartályok sorakoztak egymás mellett. Egy kar emelkedett a magasba, megközelítette a folyadék felszínét, majd felszívott néhány cseppet. Az árnyékok izgatottan sugdolóztak, miután minden eszköz a helyére került, a szőnyeg az asztalon felállított mikroszkóp elé csorgatta a testeket. Egyik árnyék rávetült a nagyítólencsére. Fürge hímivarsejtek voltak a petricsészén. A vásárlók elégedett bólogattak.

            A dallam megszakadt. A vadász megvárta, hogy a két érdeklődő távozzon, majd belemerítette szerszámát az egyik tárolóba, ami lassan apadni kezdett.

************************************

            A tarka köpenyes elcsalta a rágcsálókat. A kaput bezárták, elreteszelték. Nagysokára csuromvizesen visszatért. Nem engedték be, ügyet sem vetettek rá, hiába dörömbölt, átkozódott, fenyegetőzött. Mikor az algoritmusok eljutottak idáig, a két árnyék gyanakodva összenézett.

************************************

            Minden tárolómedence üres. A vadász kisétált, otthagyta a fényben fürdő várost, ahol a fény alatt van csak élet és a testek pusztán segédanyagai a civilizációnak. Világosság, felperzselt világossá

Örültem, mikor megkaptam a levelet Peruból. Rég vártam erre. Óvatosan nyitottam fel a borítékot, nem szerettem volna, ha Schmidt levelét akár a legapróbb karcolás is éri. Elolvasni azonban még nem mertem. Izgatottan mentem vissza a házba, hiszen ez egy nagy pillanat volt. Két éve nem láttam barátomat, aki érettségi után úgy döntött, Peruba zarándokol missziós körútra az egyetem helyett. Nekem pedig – annak ellenére, hogy gyakorlatilag együtt nőttünk fel – majdnem két teljes évbe tellett, míg rá tudtam szánni magam, hogy írjak neki. Most válaszolt, ez nagyon különleges érzés volt. Elképzeltem, mit írhatott a világ másik végéről, onnan, ahol a modern technika teljes nélkülözése mellett töltött el két hosszú évet szerzetesek közt, árva kisgyerekeket gondozva és tanítva. Aztán mikor úgy éreztem, készen állok, kinyitottam a papírt. Egyetlen szó volt rajta: Elkéstél! Egyetlen, szívbemarkoló szó és semmi más. Az egész felért egy erős gyomorszájon rúgással. Zaklatottságomban kidöntöttem az asztalon álló tintásüveget, melyből a sűrű kék lé  vízesésként zúdult a fehér papírlapra. Szédülni kezdtem és elájultam.

A telefon hangjára ocsúdtam fel kábulatomból. Úgy éreztem magam, mintha álmodnék. Fájt a fejem, az agyamban lüktetett a vér. Nagy nehezen a telefonhoz támolyogtam, majd felvettem a kagylót. Rekedt hangon bemondtam a nevem, mire a vonal túlsó végéről egy rideg női hang angolul kérdezte, hogy beszélem-e a nyelvet. Igennel feleltem, mire tárgyilagosan közölte, hogy tegnap éjjel barátom életét vesztette. Kattanás, búgás. Letette. Nem mondta se azt, hogy mi történt pontosan, se azt, hogy miért vagy hogyan. Egyszerűen közölte a tényt és lerakta. A telefonkagyló tompán puffant a padlószőnyegen, ahogy kicsúszott a kezemből. A levélhez rohantam, mely még mindig nyitva állt az asztalomon. Azonban most már üresen, egyetlen szó sem volt benne. Barátom utolsó üzenete eltűnt a ráömlött tintafolttal együtt.

Kétségbeesetten túrtam fel a lakásom, abban a reményben, hátha becsúszott valahova a levél és csak összetévesztettem egy az asztalomon amúgy is nagyon sokszor heverő üres papírlappal. De nem találtam.

Felkaptam a kabátomat és az esernyőmet és kiléptem az ajtón. Szakadó esőben rohantam végig az utcán. A szél kitépte a kezemből az ernyőt, de nem törődtem vele. Egyetlen célom volt, megtudni az igazságot, így barátom édesanyjához rohantam. A mindig kedves asszony ezúttal is mosolyogva fogadott és teával kínált. Intettem, hogy nem kérek és elmeséltem neki a ma reggeli furcsa történetet a levélről és a különös telefonhívásról. Ő mindezt széles mosollyal nyugtázta és tiltakozásom ellenére teát töltött a csészémbe. Biztosított felőle, hogy ez csak valami otromba tréfa lehetett, mert ő nem kapott semmiféle ilyen üzenetet, majd az ablakhoz lépett és levetette magát a mélybe. Az egész olyan váratlanul ért, hogy az első reakcióm az volt, hogy hatalmasat kortyoltam a kezemben tartott tűzforró teát tartalmazó csészéből. A forró ital szétégette a torkom és ordítva dobtam el a csészét. Az ablakhoz rohantam és lenéztem. A nő teste vérben úszva feküdt a járdán, de az emberek rá sem hederítettek, csak mentek a maguk dolga után. Leordítottam nekik, hogy hívják a mentőket, mire mosolyogva integettek. Ekkor még nem tűnt fel, hogy mindegyikük öltönyt visel és számokról beszél. Rossz érzés fogott el, lerohantam a lépcsőn és a nőhöz siettem. Nem volt pulzusa. Véres agyvelőcafatok csüngtek szőke haján, kezében pedig még ott volt a konyharuha, amivel a forró teáskannát fogta az imént. Hirtelen egy hang szólalt meg a hátam mögül:

– Elkéstél! – suttogta, majd egy lapáttal fejbe vágott.

A lakásomon tértem magamhoz. Körülöttem minden tintában úszott, ám a levél ismét ott volt az asztalomon, rajta a fenyegető szóval. Aztán ismét megszólalt a telefon. Odasiettem, de nem vettem fel. Tudtam, mit hallanék benne, így inkább kihúztam a zsinórját a falból, majd visszasiettem asztalomhoz. Felvettem a tintától csöpögő levelet, majd darabokra téptem és a kandallóba hajítottam. Ezután a kandallópárkány mögül leakasztottam pisztolyom és a koponyámhoz szegeztem. Láttam, ahogy barátom a világ túloldalán, mindentől távol a papírra veti azt a bizonyos szót, majd fejbe lövi magát, hallottam ahogy a gépies női hang a telefonvonal túloldalán a halálát közli és tudtam, hogy ez az egész nem lehet véletlen. Egy játszma részesévé váltam. Ellenük. Ellenük, akik már átvették az uralmat a bolygón és akik elől már nem volt menekvés. Talán az utolsó ember voltam a földön, aki nem fertőződött meg és nem vált egy teljesen érzelemmentes robottá. Az ujjam a ravaszon feszült. Tudtam, hogy helyesen cselekszem, hiszen barátom sem véletlenül választotta ezt az utat. Aztán valami furcsa érzés járta át a testem és a pisztoly kiesett a kezemből. Egy pillanatra minden megszűnt, majd hirtelen az utcán találtam magam öltönyben, kezemben aktatáskával. Automatikusan indultam el egy irányba, úgy éreztem, tudom, hogy merre kell mennem. Az úton öltönyös emberekkel találkoztam, akik mosolyogva viszonozták kedves köszöntésemet, majd követni kezdtek. Mikor megérkeztünk, már mindent értettem. Mindannyian a tőzsde előtt álltunk, ahová özönlöttek be az emberek. Mindenki mosolygott és mindenki boldognak látszott. Ez volt az új világ első napja. Az ő világuké, a mi testünkben. Többé nem voltak tulajdonságok, erények és hibák. Mindannyian egyenlőek voltunk és senki sem érezte magát egyenlőbbnek másoknál. Számokról, százalékokról és átváltási rátákról beszéltünk. Nem voltam önmagam, valaki uralt belülről, de különös módon mégis úgy éreztem, végre boldog vagyok.

Mikor feltarthatatlan volt az élet áradása, és a világ Egyetlen Kertben szökött föl az Égig, belehallgatva az éden zenéjébe, meglesve a lábujjhegyen ágaskodó mesék tündéreit, a bodzabokor alatt csodás szívdobbanás volt minden.

Vajon ez az önfeledt, színeivel vakító jelenés, sohase múló gyermekkori útravaló, meddig lehet még az enyém?

A délután kisimított selyme alatt megülő pára szemérmesen eltakarta a kertek nyitott sebeit, a kikapált, üres virágágyásokat és az őszi égetések utolsó nyomait. Pörkszagot árasztott magából a Föld, oldalra az istállók falának bontástörmeléke púposodott a drótkerítés mellett; a mállott téglákat, ahogy az izmos karok odatalicskázták őket, egymásra burogatták. Egy-egy nagyobb tömbből elgörbült vasrudak meredtek hegyesen a levegőbe; lépcsők letörött darabjai csillantak meg síkosan a reggeli harmat maradékától. A betondarabok közeibe deszkák forgácsai szorultak, mint valami vaskerítés kiálló tüskéi.

Bámulva nézte a rombolást, akinek arra vitt az útja.

A nyári konyha meszes falának támasztva foghíjas ülőke csúfoskodott az eresz alatt, mellette ócska, behorpadt bádogvödör, amelyet nem is oly rég még az állatok itatására használtak. A vödör fülét, hogy erősebb tartása legyen, és jobban kézre álljon, kék műanyag huzallal tekercselték körbe. Sodronyos vaságy rozsdásodott az elfeketedett ajtófélfa tövében. Rajta kiselejtezett matracbélés; évtizedes penésznyom virágzott a csíkos huzaton.

A hirtelen eleredő eső kopogni kezdett a köves verandán, és sűrű szálaival elmosta a színeket. Minden életlenné változott, mintha egy légypiszkos ablak mögül látszana messziről, egy homályba vesző kapuboltozat alól, vagy valahonnan egy eltakart zugból, mely védelmet nyújt valaki vagy valami elől.

Mely összezsugorítana mindent úgy, hogy onnan nem is látszanék.

Hová tűntek a Belsped-istállók kapui, amelyek elnyelték a nappali fényeket, hol maradt el a faltövekből kikapaszkodó lapulevelek poros szomorúsága? Hol marad? Hol maradnak a fuvaroslovak hajnali horkantásai, amikor álmosan nekilódultak az útnak, hogy kiszolgálják a város mohó igényeit? Hová merül el a jegenyék imbolygó árnyjátéka, ha majd kivágják őket, és tüzelő lesz belőlük?

A dróthálós nyíláson, a pinceboltozat rekeszei alatt, egy deszkákkal megmagasított, elkerített sarokba – onnan lehetett a nyerstéglákra támaszkodva az Ég madarait és a felhők vándorló hegyeit félrebiccentett fejjel kémlelni – döntötték be a szénszállítók a rakományukat. Minden erejüket összeszedték az irdatlan munkához. A kicsinyke szünetekben sistergő káromkodás és piszkos beszéd törte meg a szívlapátok dörejét. Az erőlködéstől a fogak összecsikordultak, hogy az inas hátak és a fölhólyagosodott tenyerek legyőzzék a durva terhet. Aztán, ahogy vesszőkosaraikat odacsapták a kövezet pereméhez, Égbe csattanó korbácsütések hallatszottak. A fölszálló szénpor vastagon rátapadt az izzadt fejekre és a meztelen felsőtestekre. Sebek nyomai sötétlettek mindegyre a bőr mélyen bevésődött barázdáiban. Égővörös hegek.

A közelükben álltam, de ennek nem mutattam jelét.

Az Égen az évszak horzsolásaival korhad a délután. A köves veranda fölött egy-egy eltévedt Napszilánk még fakószürkén elidőz. Évődik az idővel. Messzire innen alkalmi madárcsapat húz el, a szárnyak mintha ide-oda lökdösnék a felhőket. A kertek aljáról, az esőtől megdagadt deszkakerítések mögül foszlós szalagban száll föl a füst: égetik az összegereblyézett faleveleket. A keserű szagba valahonnan fűrészpor illata keveredik. A szürke celofánosan ráheged mindenre.

Pár lépésnyire a kerti csaptól az otthagyott bútorok kiszolgáltatva a hideg levegő érintésének.

A hátsóudvarok mélyét kísérteties magány üli meg. Az elformátlanodott gyümölcstestek körül a szürke mintha veszítene még maradék erejéből is. A körtecsonkokat kukacok rágják.

Olyannyira kísértetiessé vált a halott gyümölcsök terhe a szélfútta fűben, hogy a helyet a Kutyák is messze elkerülték.

A távolban már nincs mire fölfigyelni; a gerendákkal megtámasztott istállók falára az ősz kopasz fénye tömörül.

De nem fény ez már, csak kialvó homály, bármennyire igyekszem is.

Későn érkeztél; nem közömbös neked, hogy épp most járt itt, sápadtan, gyűrötten, törődötten. Ősszel nem marad sokáig egy helyben, nem időzik sokáig sehol, mert csábítják a sötét, határtalan földek; van bennük valami varjúszerű, érezni tudod majd te is, ha mindenáron látni akarod őt.

Hát röppenj ki a földekre, ott lesz bizonyosan, behorpadt mellkassal kuporogva a néptelen tarlókon.

A rozsdás, lyukas drótkerítéseket alul korhadó deszkák szegélyezik; toldozottak-foldozottak. Megsínylették, hogy az odagyűlő víz miatt sohasem tudnak kiszáradni, még a legforróbb kánikulában, a legnagyobb szárazságban is nyirkos az érintésük. Szögfejek álltak ki belőlük, vigyázva kellett lépni, nehogy fölsértsék a lábat. A deszkák mindkét oldalához agyagos földet hordtak támasztékul, hogy vihar idején ellenálljanak a közeli mezőről jövő szél hirtelen lökéseinek. Fölső részüket arasznyi vastag faoszlopok közé kifeszített huzalok tartották a levegőben. Nyáron hosszan vadszőlő kúszott föl rájuk, a hőségtől fölpöndörülő levelek néhol barnára égtek a vakító Napsütésben.

Balra az udvar elhagyott végében, távol a gazdasági épületek maradékaitól, a bodzabokrok mellett pincekijárat ágaskodott föl a fák koronája felé, alatta téglával a talaj szintje alá süllyesztve kifalazott verem. Durván ácsolt lépcső vezet a belsejébe, ahová valahonnan víz szivárgott le, amely sosem párolog el teljesen; a helyiség levegőjét a nyirkosság hideg szaga üli meg. A lepedékes falakra csigák és gyíkok telepedtek, furcsa színű gombák tenyésztek az alacsony plafonon.

El innen, csak innen el! Nem kell megmondanod nekem, hová vezetsz.

A mező szélén gazzal benőve elhagyott műhelykocsi áll, eszi a rozsda; hogy mikor került oda, nem tudni. Az öles lapulevelek átkarolják a lyukas bádoglemez falakat, madarak rebbenek ki a mélyéről, jóllakott vadpipitér és pipacs türemkedik elő az altalajból. A növények hová máshová, mint oldalra nyílnak a poros napfényben. Csak a horpadt tető nyújt valamennyire védelmet a Nap tűzétől, vagy a csorgó esőlé elől. De előbb-utóbb elfogy ez a védelem, s csak a jegenyék ideeső árnyéka marad délutánokon. Az von majd éles barázdákat az arcra, ha valaki odatalál hozzá, vállalva odáig a vadszeder horzsolását egy hosszan kanyargó árkon keresztül.

Az árok alja kiszámíthatatlan. Nehéz sebesülés nélkül átgázolni rajta.

Összegömbölyödve fekszik a pecsétes zsákvásznon, mint a magára hagyott kutya. Beszél, folyik belőle a szó. Mindenen zsörtölődik. Elfogytak az illúziói, mondja. Kárhoztatja magát, hogy valamit nem tett jól az életben. A megváltozott világ sem tartogat számára újat, merőben mást. Mindenkire szikrát hány. Amikor magához tér, belebújik a rongyaiba, és kimegy levegőzni. Kiles az utcára is, és csak akkor lép ki a kapun, ha úgy véli, hogy egy teremtett lélekkel sem találkozik. Az utcai csapig merészkedik el, nem tovább. Ott is magában dörmögve panaszkodik, haragosan magyaráz, miközben a vödörbe csorgó vizet figyeli, mintha abból akarna meglátni magának valami biztatót.

Nincs senki a közelében.

Ha kerül mindenkit, vajon egyszer is fölenged-e még a fagyos szíve?

Az esővíz, a hólé lemosta a festéket a Jézust ábrázoló kőszoborról. Kicsinyke mélyedésben áll az utca torkolatában. Talapzata meglazult az állandóan nedves földtől. Messziről látni a dőlését, mintha megtántorodott volna. A vaskerítés körülötte térdig ér, megsüppedt oldalai görbén bedőltek, néhol szépségtapaszként piros futórózsa szökik föl rajtuk. A kicsinyke vasajtót haragosan zörgeti az északi szél, a zárat rég szétmarta a rozsda. Ennél az útszéli feszületnél szokott nyáron féloldalasan feküdni a lapulevelek között a fűben. Mindenfelé színes gyom virít, óriáscsalán nő, és szúrós tövis tör a fölfelé a poros levegőben. Elnyeli őt a világ szeme elől. Nem zavarja, szívós teremtés, az élet tanította meg: bal lábára nyomorék, tudja, hogy csak magára számíthat. Lábfejét tolatáskor a fűtőháznál egy elszabadult tehervagon lapította szét. A forgatómester későn kapott észbe, így mesélik, a baleset akkor már elkerülhetetlen volt. A bokája bánja. Erősen sántít, csak mankóval éled meg a járása, furcsán tolja maga alá az alfelét, minden lépéserőlködés számára. Mégsem nyughat. Rendszeresen megjelenik a környéken, de már nem szúr szemet senkinek. Már nem „idegen”, kikerült ebből az kategóriából. A kutyák is megszokták az imbolygó alakzatot a kerítésen át; nem rohannak acsarkodva eléje.