INFILTRÁCIÓ

Stockholm-szindrómás vagyok. Isten fogva tart. Lehet, hogy a mindennapi élet álomhagyó ritmusának köszönhető fásult szokása ez, vagy csupán nem vagyok hajlandó rezignáltságom alap zöngéit elmarasztalni, holmi kétes individualista mámorral átitatott öndelejezés végett? Az e fajta betegségnek vajon mi lehet a lelki gyökere?
Szerelem az Istent. E szer-elem: szeretet. A szer etet, szeret ő a szerető etetőszer, a gyógyszer neve Isten. Leírása: hatóanyagok; együttérző cselekvés, hála, elfogadás, áhítat, mögöttes tartalom nélküli bárgyú mosoly, elragadtatás által táplált béke, felsőbbrendű szerénység, ítélet, alázatra hajazó szolgai motiváció. Nyomokban fényhozót tartalmaz. Mellékhatása: Teremtő teret emelő erő. Javallat: Az etetőszer feloldása életigenlő vágyakkal 1:2 arányban. Hitben 6, a napszaktól függetlenül bármikor fogyasztható. Túladagolása messianizálódáshoz vezet.
Itt ülök, előttem a gyógyszer, amely el akarja hitetni velem, hogy mennyire szeretem. Tedd félre az elsekélyesedett emocionális zavaraidat. Meg kell enned Istent, ahogy a mellékelt tájékoztatón lévő használati utasítás írja: “Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne” (Jn 6,56)
Akár egy pont, ami már maga a tér. Ön – önmagam felismerése (jelölt és jelölő közti különbségtétel) az eszmélési folyamatom kezdete, egészen az asszimilációs fázisig. Halmazati fogalmát úgy hívják az emberek: Isten.
És szóla Isten: Mi van?
Nem. Helyesebb ez az axióma:- És szóla Isten: Mi. Van.

A NÉVTELEN

Ébren álmodtam. Egy kis cinke kiesett a fészkéből. Miért, nem tudom… Felvettem a földről. Tenyerem melegében nagyokat pislogott a világra. Az anyja kétségbeesve hívta, kereste bokorról bokorra. A kismadár jelzet neki: – Anya, itt vagyok! Hallasz? Anya!
Nézte a fát, ahonnan leesett. Nézte milyen magas. Idelent minden olyan hatalmas. Nézett a magasba, ahol a fészkük lehet. Nézte, de nem látta.
Kerítettem neki egy edényt. Kibéleltem a juharfa leveleivel. Nem kellett neki: – Ez nem az én fészkem!
Mérges volt. Dühös mindenre. Nem félt. Bátran megállt az ujjamon. Nem láttam, hogy merre néz. Közben óriás, gomolygó fellegek gyülekeztek a fejünk felett. Sietve vittem be a lakásba. Kerestem egy nagy műanyag vedret. Kiszúrtam az oldalát, hogy oldalról is kapjon friss levegőt. Közben egy-két kukacot megevett. Mosolyogtam. Gondolatomban lejátszódtak a jövőbeli események. Felnevelem, de csak addig, amikor már fel tud repülni a fészkéhez, mert szabadnak született.
Bejár hozzánk egy fekete fehér foltos macska. Finci. Féltettem tőle, ezért a vedret elhelyeztem a hűtőszekrény legtetejére. Távolra került tőlem. Amíg én az asztalnál írtam, addig ő a vederben folyamatosan menetelt felém. Sok dolgom van mostanság. Történeteket kell kitalálnom. Belemerültem az álomszövésbe azzal a tudattal, hogy a kis cinke – akinek nevet még nem adtam – biztonságban van, megetettem, hagy pihenjen…
Egy félóra múlva felálltam kávét csinálni. Felnéztem rá. Némán, egy kicsit fáradtabban tolta kis testét a veder falához, amiről minduntalan lecsúszott. Folytattam a munkám. Egyszer felnéztem, de akkor már csak ült és engem nézett. Gondoltam, végre megpihen és elalszik. A következő etetés úgyis csak két óra múlva lesz. Hagy pihenjen.
Valami furcsa érzés kerített a hatalmába, ami elementáris erővel józanított ki a belső világomból. A kismadarat kerestem. Fel kellett állnom, hogy láthassam. Ekkor éreztem, hogy baj van. Gyorsan odaléptem. Leemeltem a vedret. A kismadár az oldalán feküdt magatehetetlenül. Kivettem a vederből. Letettem az asztalra. Többször is ráfújtam. Akkor egy pillanatra magához tért. Szótlanul rám nézett. Újra láttam az akaratot a szemében. Próbált lábra állni minden erejét összeszedve, de folyton visszadőlt. Kezembe vettem. Rátette fejecskéjét a tenyerembe tartott kisujjamra. Akkor már tudtam. Hagytam, tartottam és csak ő rá figyeltem. Aztán amikor úgy éreztem, hogy le kell tennem eljött az idő. Óvatosan elhelyeztem az asztalon. Ő még egyszer rám nézett, boldog volt: – Nézd, tudok repülni! Felmegyek az anyukámhoz a fészekbe!
– Menj kicsim, menj…
Hanyatt fekve szárnyait kitárta, de úgy, hogy az összes tolla bele remegett. Még utoljára vett egy nagy lélegzetet.

FRAKTÁLOK

Lenézek az úton. Nézésemben látom, hogy a válaszok magukért szólnak. Válasz volnék? Társított elképzelés egy születendő kérdésre?
Kérdéseimmel megélt társas magányom lelki narkózisa. Hídverője a „Sohának”, amely fogva tart, hogy a létezés illúzióját éltetve felébredhessen e világtalan játékban. Emberhalász gondolatfraktálok! Agonizáló hiszékenységgel hozzátok tapadok, tudván, hogy nekem gondolatom sincsen, csak ti vagytok, akik általam elevenednek meg. Ti, a létszomjat elnyomó lenyomatok hasadt ideái egy-egy kérdésként szívemben fészkelve. Lázadásában születő éntudat(ok). Mindennapi én-csinálással, kiáltásként gyűlve gyűlünk a csendszövedéken. Napra nap. Szerepek, szerephalálok.
Vonszolva girhes lelkemet újra úton. Vagyok, mint dermedt idő hasztalan emlékének zárványa.

ÁLOMJÓGA

Amikor ezt álmodtam sötét-fakó, kietlen kősivatagban jártam, titeket keresve. A sivatag mélyén milliónyi, számtalan, a virágokhoz hasonlatos magasba törő szárakon, fénylótuszokban, magányosan eltelve álmaitokkal szőtt világotokban semmivel sem törődve ültetek. Egyetlen illúziót éltetve csupán, hogy e egetlen világban csillagként ti magatok legyetek a legfényesebbek. Amikor ezt láttam, elszomorodtam. Nekem is volt egy hasonló virágom. Ott állva a tövénél ki akartam dönteni. Recsegett-ropogott. Nem sikerült. Így mások virágait kezdtem el döntögetni. Hullottak, mint ősszel a pipacsok. Mennyire gyengék voltak, bár azt hitték erősek nagyon! Mosolyogtam. Aztán láttam a halált, ahogyan mosolyogva arat, markában a virágok nyílvesszőkké váltak. Eszembe jutott Buddha. Már nem volt fontos ez számomra.

ÁSZANÁJA

Sose lásd valóságnak szerepeid kopottas rongyait. Állandóság (?) abbamaradt folytatása, ami bizonyos mozdulatsorra érvényes félig-meddig. E köröket a kiengesztelés börtönének nevezem. Folyton ugyanazt az utat járod tudatosan, a „szerencsésebbek” tudattalanul. Igen, vannak kötelékek. Kipányvázott lelkek, lélekszilánkok vagyunk. Bár mindenkinek van egy „szebbik” énje, aminek csupán egy részét alkotja ide „lent”. Vagyunk az ő fájdalma, haragja, vagy akár a szeretete. Sose gondold, hogy koordinálatlanul túllendültél volna a létezésben.