Harkel D. Sára összes bejegyzése

Lift, felfelé

Belépünk a szálloda liftjébe, ahol könnyű elképzelni mindenfélét.
Legelőször természetesen azt képzelem el, hogy beragadunk. Pillanatra tolakodóan sötét minden, majd egy pattanó hang kíséretében kigyúl a vészfény – egy tónusokkal halványabb, lehetetlen árnyalatban pislogunk egymásra, nyomkodjuk a gombokat, röhögünk és cincogunk kínosan. Te is részeg vagy, egy árnyalattal részegebb nálam, úgyhogy robotpilótára állított agyad rögtön olyan ingereket küld ujjaidnak, amitől hamar elfelejtem, hol is vagyunk. Az idő zavaros vízfolyásában aztán megragad valami – köldök tájékon -, négy égtájnak feszít és forgat. Egyszerre vissza kell szerezzem a tudatomat, rájönni, melyik érzékszervemet támadja leginkább az inger. Meg kell hallanom egy óra ketyegését, vissza kell térnem az időbe, ellenben az agyad még mindig küldi az ingereket, lehetetlen fókuszpontot találni a valóságon. Egy csengő. Igen, egy csengő, gyorsabban történik, mint feleszmélhetnék, talán megint elrobogott mellettünk néhány perc, fémhuzalokon húzódott odébb, vagy magasra, valami verőfényhez hasonló vesz minket körül, és távol van ez az agyadból kiindult heveny elektromosságtól, a nevemet motyogod, röfögsz a fülembe, undorító, malacszerű röhögés, a bajszod csiklandoz a járomcsontom felett, aztán valami másféle röfögést hallok, inkább krákogást. Köhögést. Néhány bámész lélek. Emberek a lift ajtaja előtt. Idős pár, talán, mögöttük néhány apróbb körvonal. Eltollak magamtól. Undorodok a szagodtól is.
Még végére sem érhetek a képzelgésnek, és valóban kinyílik az ajtó, beszáll mellénk egy félig igényes punk figura, talán nem is punk, csak kortárs költő, tetoválások kergetőznek csuklójától az ingujjig.
Képzeletben kiforgatja a zsebeinket, miközben apró vágásokkal tarkítja orcádat. Nem is tudom miért, sokkal megnyugtatóbb a gondolat, a zoknimba rejtett húszezrest is kifogástalan úriemberként zsákmányolja, megkérném, az én arcomat is hagyjon egy kurta skarlát betűt. A gondolat finoman siklik, akadálytalanul akár a tolvaj keze a harisnyán. A gondolat gyorsabb, eredményesebb, valamiért jobban eső.
Ennél jobb kell, valami olyan, ahol nem vagy ott velem, esetleg ez a punk sincs sehol, akár egy szabad versben, egyedül lépek ki a liftből, valami olyan gesztussal a karomon, mint aki egész életében semmi elől sem menekült, szinte lépések nélkül suhanva a márványra terített szőnyeg felett, bizonytalanság, de merészség nélkül, mint aki ebbe a pillanatba született, és ezt a mozdulatot éli lényegeként, a folyosó végén balra, benyitni az ajtón, lecsúsztatni a ruhát a vállamon, megszakítás nélküli mozdulatban érni el a fogast, elegánsan, már-már szemtelenül lépni át a padlón felejtett hulládon, már ha lehet erkölcs, vagy annak hiánya egy ilyen egyenetlen, elnyújtott éjszaka végén, ilyen tettek és gondolatok után, akár egy lezárhatatlan, mégsem hanyag mondat végén, a mondat végén, amiben ott van egy egész élet kimerevített filmje, egy párducugrás, amivel elhagyhatóvá válik ezt a sárkány élet, ami folyton önnön farkát harapja.
Mégis valami hiányérzet marad bennem, ahol meglátom a punk távozó alakját. Talán őt kellett volna választanom. Megragadod a karomat, szinte kirántod a helyéből, ahogy azt mormolod, hogy hé, most kiszállunk, vagy mi?, én meg nem felelek, a fejemben ma éjjel sárkányok fészkelnek. Kilépünk.
Kérek még egy húzásnyit a laposüvegből. Esetleg majd a szobában, mondod. Hangod szinte kedves.
Ez van, túl későn jut eszembe, ki is volt az a punk, az a költő. Talán ő se ismert fel, de azért marad a boxolás a hasban, na mindegy, majd máskor, mindegy, már túl késő, eleget mártóztam képzelgésekben, hogy mindegy legyen. Tudom a módját.

Éjjel a szuszogásod ébreszt. Hülyeség, nem is a szuszogásod ez, kontrollvekker az agyamban, az ébreszt, nem is tudom már, lefekvéskor akartam-e ezt az ébresztőt, vagy a tudatalattim talált keringőzni az önbecsülésemmel, de megtörtént, kezemben szinte azonnal megjelent a telefon neonfénylő pixelei, egy névvel, akit hívhatok, mert nekem sosem alszik. Hát persze, mondja, és én már ki is osontam a folyosóra. A  Hát perszéiért szeretem ezt az embert a legjobban.
Képzeld, a B is itt volt ma. A liftben. Ezt már az említett szerkezetben mondom, félig magamnak, a tükörben törölgetve az elhorzsolt szemtust egyengetve. Lefelé, ebben a fordított szimbólumrendszerben.
Megismert?
Nem. Majd legközelebb.

Újhodni

Postafordultával érkezik is a válaszod, valami könnyed, hidegfejűnek gondolt, tehát túlzottan is műszaki jellegű oldal, hogy te megérted, persze, vagy már akartad ezt te átbeszélni, nem is baj ez a levélforma, sőt, még meg is köszönöd – győzni nem akarsz, semmi gőg, undok, harapós gesztus, és ezzel győzöl is, de rendben van. Tudtam, hogy sosem fogom elolvasni a választ, talán elrakom egy olyan kornak, mikor már a neved semmit nem mond, és néhány perc nosztalgia után gondtalanul dobhatom a szemétbe.
Ilyesmi gondolataim voltak, ahogy visszakanyarodtam a postára nyíló útról a mi utcánkba. Sarokház, fel a lépcsőn, az elsőre, a lift odalenn marad. Mióta nincsenek lakótársaim, nyugodtabban kalandoznak el a gondolataim, míg a kulccsal zörgök, nem kell félnem, hogy valaki spontánabb választ vár nálam egy ahánál. A napok is olajozottabb áttéttel forognak; ha úgy akarom, pörög az idő, ha úgy akarom lomha.
Voltaképpen ez kellett ahhoz, hogy tisztázhassam, mennyire időszerű lenne leválasztanom téged.
Egy országhatár és egy panaszolható postarendszer választ most el minket. A trükk az, hogy teljesen kiszámíthatatlan a levél befutása; megesett már, hogy két nap alatt megérkezett a küldemény, máskor meg eltelhet másfél hét is, mire kikézbesítik, és az is sűrűn előfordul, hogy nem tudod átvenni pár napig a postád. Ez a bizonytalan idő valami biztonságérzetet ad. Még a tiéd vagyok, de te már nem vagy az enyém.

Csak tudnám, melyik kulcs is nyitja. Ebben mindig rossz voltam, vagy inkább, mindig volt valaki mellettem, aki pontosan tudta a kulcsok rendjét. Elkényeztettek.
És tessék, fejben már megint veled beszélgetek, mondok néhány önsajnáló dolgot, te pedig rögtön gúnyolódsz a gyenge jellememen, aztán én védekezni próbálok, mire te magadat mented, és egyikünk se tudja, melyikünk mondta azt a bizonyos, komoly sértésnek hangzó dolgot. És micsodát.
Inkább elterelnéd a témát, mindig hülyeségeket találsz ki, teljesen oda nem illő, elrontott dolgokat, mondjuk, hogy játszunk kanasztát, vagy, hogy pénzt kéne váltani, de legtöbb esetben csak felteszel egy kávét, úgy, ahogy csak mi csináljuk. Néhány fahéjrost a kávé közé, aztán kotyoghat. Aztán a tej tilos!, ellenkezel automatikus mozdulataimra. Fejcsóválás, kávé, csók, szeretkezés egy bögre kávéval a kézben, teljes csendben,, ahogy csak mi csináljuk.
Dekadens gondolatok kergetőznek a kulcskarikán körbe. Körbe, körbe-körbe.
Végre megvan a jó kulcs, már csak a zár akad.
Most, hogy szabadon gondolkodhatnék, magam elől próbálok elbújni. A zárbetét is játssza a bújócskáját, mi is játszottuk néha, csak hogy felidézzük a gyerekkort, a hat-hét éves önmagunkat, meg mikor fűzfa árnyékában feküdtük át a nyári délutánokat, egymáshoz sem szólva-érve, hogy aztán búcsúzás nélkül menjünk, ketten kétfelé, mint a mesében. Valami késő udvarlás volt ebben, ahogy újrarendezted gyerekkorunk színeit, hogy megértsem, mindig is így volt. Aztán látod, mégsem lesz már így. Nincs minden úgy, mint a mesében, te már nem vagy az enyém, én még lehetek a tiéd, mégsem.
Együvé tartozás, halott gondolat.
Erre végre kinyílik végre az ajtó, nem is értem egy pillanatra, hiszen a kulcs nem fordult el, de a kilincset is más nyomta le. Bentről. A szoba sötétjében egy erős kéz, meg egy illat fúrja közelebb hozzám magát. Sikítani akarok.
De csak a kávéfőző kotyogását hallom, fahéj, meg hirtelen egy egész tucat dolog, amit csak mi csinálunk.  Sikítani akarok, de csak a szememből hullik valami hasonló, csók, szeretkezés, és egy levél a postán, meg mindez a fejemben, és csak úgy áll az idő a szív felett.

Holdtávok

Sokféleképpen bántottak, majdnem annyiképpen, mint ahogyan szerettem volna.
Gerda a kertben áll, nekem háttal, fekete hajú ázsiai horrorfilm-borító, kezében rózsákkal – kedvére nyesi le némelyiket, hogy aztán bent vázába tegye, merengőn figyelve a következő héten, ahogyan lassan, elkerülhetetlen elpusztulnak.
Mellettem fekete, cukor nélkül, épp úgy iszom ezt is, mint a szerelmet – egyik nap ízesítek cukorral, máskor mézzel, de legtöbbször, mint a mai nap is, édesítés nélkül hagyom. Már várom, hogy Gerda hozzám vágjon valami szitkot, mert „ma máshogy csókolsz”, vagy, mert megint elfelejtettem valamit. Ami neki fontos volna. De hát így van ez, miért ragozzam, minek bővítsem csavaros mondatokba neki azt, ami csak egy fátyol lenne a valóság egyszerűségén – egy áttetsző fátyol -, miszerint nem, nem minden apró-cseprő ügye érdemli ki, hogy gondolataim felszínén lebegjenek.
Gerdával szakítani fogunk – ezt is milyen egyszerű így leírni, aztán meg milyen kevesen írják le. Mert mindenki otthon ül egy ilyen nap ilyen pillanatában, egyszer, kétszer, négyszer, és azon ábrándozik, hogy itt, ebben a kapcsolatban, valami olyan végérvényes elhibázottság árnyékol, hogy vakság volna nem észrevenni. Aztán mégis máshova kerül a fókusz.
Nekem sem ez az első ilyen pillanatom. És leírni azt, hogy nem is az utolsó, még meg is könnyíti az elmerülést öncsalásomban.
Gerda csak egyféleképpen bántott – bánt. Pont úgy bánt, ahogyan azt legjobban szeretném.
Most megfordul, kiejti kezéből a virágot. Könnyű, zöld ruhát visel, bokától kulcscsontig kitakart szűzként mosolyog. Kifejezetten élvezem felfedezni Gerda új arcait – Gerda mindig más, annyiféle alakban jelent már meg előttem, ahány archetípust a Biblia számlál. Valahogy végtelenül letisztult (bármennyire is ostoba kifejezés, nem előzi meg másik), nyugalom és tánc oldott akkordja most.
Egészen addig tart, amíg fel nem fedezi tekintetemben a vizsgálóbíróságot – ő nevezi így, pedig sosem bíráltam, tenni pedig nem tudtam ezen alapjegyem ellen, hogy közelebb jussak hozzá. Mert ilyenkor eltaszít. Szeme szürkébbé válik, nem süti le, nem kapja el tekintetét, mintha mimikája se változna, teste ugyanúgy szűzi pózban, mégis, mintha egy üvegfal nyomult volna közénk – egy üvegfal meg egy gesztus. Nem találom az eredetét, Gerda elmozdulatlan, és magamban kimondom, amit a legjobb, hogy ő megtesz velem: rettegek, mert tudom, ő fog elhagyni engem.
A távolságot köztünk ő méri, én meg csak figyelem. Máshogy látunk – övé talán a hangya szeme; én árkot látok, ő óceánt köztünk húzódni.
Aztán Gerda bejön, becsukja maga mögött az üvegajtót, szemei nevetnek, ugyanakkor valamiképpen eltaszítanának a közeléből. A fotelből már nem tudok menekülni, túl magasak a karfák, az illatok is túl tömények, és úgy különben, minden érzékszervem ezerszeres fordulatszámon van, leterhelnek, csendben lihegek és esetlegek ülnek ki homlokomra, Gerda pedig az ölembe ül, majd gyorsan végigcsúsztatja rajtam tenyereit.
Gerda nevetgél, csókol, simogat, aztán én is mozdulatokkal enyhítem a szívet, és az éjszaka első fényei már csak levedlett ruháinkon mérik a távolságot.