Belépünk a szálloda liftjébe, ahol könnyű elképzelni mindenfélét.
Legelőször természetesen azt képzelem el, hogy beragadunk. Pillanatra tolakodóan sötét minden, majd egy pattanó hang kíséretében kigyúl a vészfény – egy tónusokkal halványabb, lehetetlen árnyalatban pislogunk egymásra, nyomkodjuk a gombokat, röhögünk és cincogunk kínosan. Te is részeg vagy, egy árnyalattal részegebb nálam, úgyhogy robotpilótára állított agyad rögtön olyan ingereket küld ujjaidnak, amitől hamar elfelejtem, hol is vagyunk. Az idő zavaros vízfolyásában aztán megragad valami – köldök tájékon -, négy égtájnak feszít és forgat. Egyszerre vissza kell szerezzem a tudatomat, rájönni, melyik érzékszervemet támadja leginkább az inger. Meg kell hallanom egy óra ketyegését, vissza kell térnem az időbe, ellenben az agyad még mindig küldi az ingereket, lehetetlen fókuszpontot találni a valóságon. Egy csengő. Igen, egy csengő, gyorsabban történik, mint feleszmélhetnék, talán megint elrobogott mellettünk néhány perc, fémhuzalokon húzódott odébb, vagy magasra, valami verőfényhez hasonló vesz minket körül, és távol van ez az agyadból kiindult heveny elektromosságtól, a nevemet motyogod, röfögsz a fülembe, undorító, malacszerű röhögés, a bajszod csiklandoz a járomcsontom felett, aztán valami másféle röfögést hallok, inkább krákogást. Köhögést. Néhány bámész lélek. Emberek a lift ajtaja előtt. Idős pár, talán, mögöttük néhány apróbb körvonal. Eltollak magamtól. Undorodok a szagodtól is.
Még végére sem érhetek a képzelgésnek, és valóban kinyílik az ajtó, beszáll mellénk egy félig igényes punk figura, talán nem is punk, csak kortárs költő, tetoválások kergetőznek csuklójától az ingujjig.
Képzeletben kiforgatja a zsebeinket, miközben apró vágásokkal tarkítja orcádat. Nem is tudom miért, sokkal megnyugtatóbb a gondolat, a zoknimba rejtett húszezrest is kifogástalan úriemberként zsákmányolja, megkérném, az én arcomat is hagyjon egy kurta skarlát betűt. A gondolat finoman siklik, akadálytalanul akár a tolvaj keze a harisnyán. A gondolat gyorsabb, eredményesebb, valamiért jobban eső.
Ennél jobb kell, valami olyan, ahol nem vagy ott velem, esetleg ez a punk sincs sehol, akár egy szabad versben, egyedül lépek ki a liftből, valami olyan gesztussal a karomon, mint aki egész életében semmi elől sem menekült, szinte lépések nélkül suhanva a márványra terített szőnyeg felett, bizonytalanság, de merészség nélkül, mint aki ebbe a pillanatba született, és ezt a mozdulatot éli lényegeként, a folyosó végén balra, benyitni az ajtón, lecsúsztatni a ruhát a vállamon, megszakítás nélküli mozdulatban érni el a fogast, elegánsan, már-már szemtelenül lépni át a padlón felejtett hulládon, már ha lehet erkölcs, vagy annak hiánya egy ilyen egyenetlen, elnyújtott éjszaka végén, ilyen tettek és gondolatok után, akár egy lezárhatatlan, mégsem hanyag mondat végén, a mondat végén, amiben ott van egy egész élet kimerevített filmje, egy párducugrás, amivel elhagyhatóvá válik ezt a sárkány élet, ami folyton önnön farkát harapja.
Mégis valami hiányérzet marad bennem, ahol meglátom a punk távozó alakját. Talán őt kellett volna választanom. Megragadod a karomat, szinte kirántod a helyéből, ahogy azt mormolod, hogy hé, most kiszállunk, vagy mi?, én meg nem felelek, a fejemben ma éjjel sárkányok fészkelnek. Kilépünk.
Kérek még egy húzásnyit a laposüvegből. Esetleg majd a szobában, mondod. Hangod szinte kedves.
Ez van, túl későn jut eszembe, ki is volt az a punk, az a költő. Talán ő se ismert fel, de azért marad a boxolás a hasban, na mindegy, majd máskor, mindegy, már túl késő, eleget mártóztam képzelgésekben, hogy mindegy legyen. Tudom a módját.

Éjjel a szuszogásod ébreszt. Hülyeség, nem is a szuszogásod ez, kontrollvekker az agyamban, az ébreszt, nem is tudom már, lefekvéskor akartam-e ezt az ébresztőt, vagy a tudatalattim talált keringőzni az önbecsülésemmel, de megtörtént, kezemben szinte azonnal megjelent a telefon neonfénylő pixelei, egy névvel, akit hívhatok, mert nekem sosem alszik. Hát persze, mondja, és én már ki is osontam a folyosóra. A  Hát perszéiért szeretem ezt az embert a legjobban.
Képzeld, a B is itt volt ma. A liftben. Ezt már az említett szerkezetben mondom, félig magamnak, a tükörben törölgetve az elhorzsolt szemtust egyengetve. Lefelé, ebben a fordított szimbólumrendszerben.
Megismert?
Nem. Majd legközelebb.